Határvidékek

Szamurájunk a technika segítségével sikeresen kikerülte a tűzgolyót, ám a robbanás okozta lökéshullámok végett gyorsan félre kellett bukfenceznie, ám amikor újra a két lábán állt, azonnal támadást indított a shinobi felé. Viszont a nagyszájú nindzsa kitért a támadása elől, és zökkenőmentesen folytatta a kézpecsétek alkotását. A ronin pedig az elvétett vágás következtében, kellemetlen szögbe került, ráadásul olyan testtartásban amivel megnehezítette a saját elmozgását, hogy ha netán ki kellene térnie. Pedig most nagyon muszáj lenne elmozognia. ~ Ebből a szögből és távolságból nehéz kitérni. Bár ezzel a lendülettel le tudnám szúrni, de akkor pedig ő ropogósra sütne engemet. Ha én nem tudok kitérni előle, akkor teszek róla, hogy ő térjen ki én előlem! ~ elemezte ki a helyzetét magában. Amikor a shinobi kinyitná a száját, Gonza abban a pillanatban a katanájával fejbe dobná őt. A nindzsa nagy valószínűséggel kitérne a támadás elől - bár ilyen kis távolságból neki sem lenne annyira könnyű - de ez idő alatt a ronin is azonnal hátrébb is ugrana. Az ellenfelét valószínűleg meglepné valamelyest ez a támadást, hiszen ki látott olyat, hogy egy szamuráj eldobja a saját kardját. Amennyiben sikerülne hátrébb ugrania, akkor biztosabb távolságból könnyebben ki tudna térni a tűzjutsu elől. Amennyiben a lángok elől is sikeresen kitérne, elővenné a Megváltót. Ezt a kardot a ronin általában nem szokta használni, sőt meg is fogadta anno, hogy csak és kizárólag akkor használja, ha erős ellenféllel van dolga és persze ha komoly slamasztikába kerül. Ám most emberére akadt és kénytelen lesz használni.

Az ifjú szamuráj kockázatos lépést választott, ám... Katanájával, a kevés szúrótechnika ellenére is keresztüldöfte ellenfele fejét. A Shinobi nem számított rá, hogy Gonza a támadást választja. Úgy kalkulált, hogy a Tűz elriasztja a szamurájt, nos ez részben igaz is. Hiába a gyors mozdulat, a kard markolatát elkezdték nyaldosni a lángok, illetve az ifjú szamuráj ruhája is lángra kapott, bár ezt nem sok idő eloltani.
Ellenségét legyőzte, oh, dicsőség! Persze a helyzet nem ilyen egyszerű, ráadásul a Katanára is ráfér némi javítás. S a kimonót is át lehetne szabni, némileg. Egyik pillanatról a másikra, az a shinobi jelenik meg előtte, aki segített neki bejutni. Bal karjában egy levágott és megnyúzott emberi fejet szorongat, a hajánál fogva. Nem valami szép látvány, azt meg kell hagyni. Jobb kezében egy kunai tőr van, még csöpög a vértől, nem kell sokat magyarázni, hogy mire használták.

- Ha legközelebb találkozunk a szolgámmá leszel, vagy pedig megöllek, majd kiderül - mondja a ninja, arcán kaján vigyorral, szemében mindeközben valami különös fény ízzik - Kazurai vagyok...
Ennyi az egész, majd az ifjú shinobi eltűnik. Gonzának el kell ismernie, hogy gyors. Hamarosan megjelennek az Ashano fívérek, véres karddal és egy leányt támogatva. Megköszönik Gonza segítségét és odaadják a fizettséget, az aranylemezeket, amik drótra vannak fűzve. Azt mondják, hogy Musashi tovább állt, de azt üzeni, hogy még találkoznak. Még egyszer hálásan megköszönik a segítséget, majd ők is távoznak.
Íme, Gonza itt áll egy lemészárolt tábor közepén, arannyal a kezében, megfenyegetve - vagy kihívva? - küldetését teljesítette. Mit tehet ilyenkor a jó szamuráj, mint hogy keres egy italkimérést és iszik egy jó sakét az istenek egészségére. Vagy a sajátjára....


( Musashi: + 20 chakra Gonza: + 25 mert végig jelen voltál. Mindketten kaptatok egy aranylemezfűzért, amelynek az értéke 50ezer ryou.)

Gonza a túszmentő akció után, útra kelt. A hosszú gyaloglás közben azon merengett, hogy vajon mi történhetett Musashival aki csak úgy köszönés nélkül lelépett. Kicsit sajnálta, hogy nem személyesen búcsúztak el egymástól, hiszen valamelyest megkedvelte az öreg harcost. Több órán át gyalogolt, úgy érezte, hogy a kimerítő harc és a sok gyaloglás után nem ártana egy kicsit pihenni. Egy erdős területen egy nagy bokor mögé leült, majd táskájából elővett némi elemózsiát, hiszen éhes is volt, nem kicsit. Némi rizsgombóc és sült hal volt az aznapi "menü", mellé a kedvence a kihagyhatatlan szaké. Az ebéd után felállította a sátrát, kicsit rendbe tette magát, majd a kedvenc időtöltésének szentelte az idejét, a kard ápolásnak. Ez több órás lassú és nyugodt művelet volt. Ezt követően besötétedett, bement a sátrába és elaludt. 
Másnap reggel felkelt, ragyogóan sütött a nap, kiváló idő a vándorláshoz. Ám a hosszú utazás előtt úgy döntött, hogy meditál egy kicsit, odébb ment egy kisebb tisztásra, ott volt mindenféle szalmabábú felállítva. Ott leült lótuszülésbe egy nagyobb szikladarabra, behunyta a szemeit, majd kezdetét vette a meditáció. Közel egy órán át mozdulatlanul ült, a tudatalatti állapotában, némi chakrát is áramoltatott a testében. Később némi zajra lett figyelmes, nem is akármilyen zajra, kardsuhintásokra, ráadásul tőle nem messze, nagyjából 10-12 méterre. Lassan kinyitotta a szemét, és egy érdekes látvány tárult elé. Egy kopasz, szakállas férfi gyakorol. Ránézésre, olyan 40 éves lehetett, magas és erőteljes testalkatú volt, az alkar izma csak úgy dagadt, világosbarna felső ruházatot viselt, és fehér hakamát. Kezében egy katana, az övébe tűzve egy wakizashi, tőle kissé messzebb egy díszes naginata, ami egy fának volt neki támasztva. Semmi kétség, egy szamuráj volt. Nem nézett hősünkre, mereven nézte az előtte nagyjából 5-6 méterre lévő szalmabábút, elkiáltotta magát:
- Iaigiri! - majd hirtelen eltűnt, és a szalmabábúnak leesett a feje, a szamuráj pedig a lehullott fej mellett állt. Az egész egy pillanat alatt történt. Gonza egyszerre csodálkozva és érdeklődve nézte - bár sok mindent nem látott belőle - a szamuráj mozdulatát. ~ Az igen! Nagyon gyors volt! Nem átlagos kardforgató, és ez látszik is rajta. Ezt a lefejezést szinte nem is lehetett volna kivédeni. Mire egy nindzsa behajlítaná az ujjait, hogy megformáljon egy kézjelet, addigra nem lenne feje. ~ jegyezte meg magában a ronin. 
- Ez gyors volt! Szinte nem is láttam. Óh... bocsánat az udvariatlanságomért! - mondta miközben felállt és odament hozzá - Nem akartam megzavarni a gyakorlását, ezért elnézését kérem, csak éppen erre felé jártam és leültem kicsit meditálni. Nem tudtam, hogy ez egy gyakorlóhely, az a helyzet, hogy nem vagyok idevalósi. A nevem Gonza Sasano, a Sasano klánból, egy vándor ronin vagyok. - mondta neki majd illendően meghajolt.

Kardforgatónk, nem éppen ilyen üdvözlésre számított, ennek ellenére figyelmesen végighallgatta a szamuráj mondandóját. ~ Kissé faragatlan egy fickó, és egy könnyen nem is bízik meg másokban. Még csak be sem mutatkozott, büszke szamuráj létére a jó modort és az alapvető illemet sem ismeri. De sebaj, elnézem neki. ~ jegyezte meg magában, majd hosszasan így válaszolt neki:
- Az igaz, hogy egy mozdulatlan szalmabábút akármelyik közönséges katona is le tudná fejezni, ha van a kezében valami fegyver. De nem ilyen gyorsasággal, nem ilyen precizitással és persze pláne nem ilyen kifinomult technikával! Tény, hogy fiatalabb vagyok Önnél, de én sem tegnap kezdtem a kardvívást. Láttam már több magas szintű kardvívó tudással rendelkező szamuráj mestereket, hát nem úgy mozognak, mint az átlagos katonák. Szóval hagyjuk a köntörfalazást. Másrészt miből gondolja, hogy én kapzsin járom a világot? Hmm... meg hogy, pénzhajhász... ha az lennék, akkor már le tettem volna a kardomat és nyitottam volna egy bordélyházat vagy egy kocsmát. És, hogy ki akarom-e lesni az Ön titkát? Ez érdekes feltételezés. Ezen a helyen én voltam itt előbb, Ön még ide sem ért mikor Én már javában itt meditáltam. A meditációt befejezve véletlenül figyeltem fel a gyakorlására, nem egy bokor mögül leskelődtem. Persze nem tagadom, minden technikának örülök, és igen, ha van lehetőségem elsajátítani egy új kardforgató technikát, akkor bizony élek is a lehetőséggel. Hiszen én is fejlődni akarok. Hogy szamurájnak tartom-e magamat? Hmm... nos... járjunk együtt a végére. Én ezt nem fogom szavakkal bizonyítani. - mondta miközben lassan előhúzta a katanáját a sayaból - Két szamuráj harc közben ismeri meg egymást. A kard a lélek része, és ha a két penge összecsap, akkor bele fogunk látni egymás lelkébe. Tudja mit, kössünk egy fogadást! Vívjunk egymással egy gyakorló párbajt, ha én győzök, akkor megtanítja nekem azt a "lefejezős" technikát. Ha Ön győz, akkor azonnal elhúzom a csíkot, és nem zavarom tovább! - mondta neki, majd magasba emelte a kardját, négy-öt lépéssel hátrébb ment és felvette az alapállást. Amennyiben az öreg harcos is beleegyezik a fogadásba, megvárná míg ő is felveszi az alapállást, majd elindítaná a támadását. Cikk-cakkban megrohamozná az ellenfelét, majd mikor közel érne hozzá, akkor hirtelen oldalra kiugrana és egy szúrást indítana a kardjával a bordájára.

A szamuráj igen gyors volt, a beszéde után egy szempillantás alatt Gonza mögé került. ~ A fene! Jó gyors... de türelmetlen is. ~ jegyzi meg magában, majd az ellenfele feltette neki a kérdést:
- Akkor hát... élet vagy halál Gonza Sasano? -
- Élet... nem foglak megölni, ha meghalnál akkor nem tudnád megtanítani nekem a technikát. - válaszolta neki a ronin, majd elkezdte a chakráját áramoltatni a testébe, majd bevetette a Rai Mai technikát, amivel villámgyorsan az ellenfele előtt termett, szamurájunk a szemébe akart nézni, pont úgy mint minden eddigi ellenfelénél, ezután pedig egy szúrást indított a katanájával. Amennyiben a kopasz harcos, blokkolná a szúrást vagy kitérne előle, ez esetben hősünk oldalra kiugrana, majd leguggolna és egy köríves vágást mérne a térdhajlatára vagy a combjára. Ha viszont az ellenfele ellentámadást intézne, akkor a Rai Mai-val kikerülné a támadásokat és igyekezne jó támadó pozíciót keresni. Kardforgatónk fejébe vette, hogy márpedig meg fogja tanulni ezt a technikát, és még ha harc árán is, de kivívja "leendő (és ideiglenes) mestere" tiszteletét. Nehéz dolga van, kemény fába vágta a fejszéjét, hiszen úgy kell harcolnia, hogy ő maga ne haljon meg, és az ellenfele se, hiszen akkor nem tudná megtanítani neki az újabb fogást. Gonza eltökélte, hogy erősebbé válik, ez az egyik főcélja az életében. Ezért minden létező tudásra szüksége van a kenjutsu terén. Másrészt nem csak azért hívta ki a szamurájt, hogy tanuljon majd tőle, hanem egyúttal harci tapasztalatot is szerezzen, így két legyet üthet egy csapásra.

Hősünk ahogy eltervezte támadott, ám a vágást az öreg harcos, könnyedén megakasztotta, kis híján kiesett szamurájunk kezéből a kard, és még a tetejében az öreg harcos azonnal ellentámadást is indított. Bár ez a ronin számára nem volt meglepő, azonnal hátrébb is ugrott, és védte az idősebb kardforgató támadását. Nem volt neki egyszerű a fegyverével visszatartani az ellenfele kardját, ugyanis annak pengéje meteorként csapódott be az ő kardjába. ~ Basszus! Nem elég, hogy villámgyors az öreg, de még a fizikai ereje is nagy. Ő szinte csuklóból tartja a fegyvert, én pedig teljes testtel feszülök neki, így is nehezemre esik a blokkolás. A csapása olyan, mint egy lezúduló lavina. ~ analizálta magában a szituációt. Miközben egymás fegyverét akasztották, az egyenlőre névtelen harcos, elismerte a ronin bátorságát, és kardvívó tudását, és úgy döntött, hogy megtanítja neki a technikát. Ezt követően -miután a fegyvereiket eltették- kérdéseket tett fel a idősebb harcos a technikáról, melyre így válaszolt Gonza:
- Sok mindent nem láttam belőle, de annyit igen, hogy ez a technika egy villámgyors rohamozással indul, majd ezt követi egy hirtelen vágás. Hogy mi kell ahhoz, hogy sikeresen lehessen ezt a technikát kivitelezni? Véleményem szerint, nagyon gyors mozgás a rohamozáshoz, majd megfelelő reakcióidő a vágás időben való elkezdéséhez, ezen kívül pontos és precíz vágótechnika. Szerintem ezek, de ha tévedek valamiben, akkor kérem javítson ki. - közölte a ronin.

Az idősebb harcos bólogatni kezdett szavaidra, leült egy nagyobb gyökérre, miközben kezét a kardjával támasztja meg. Körbenéz, majd újra rád pillant. Valószín űleg azon gondolkodik, hogy mit is mondjon, elvégre elég jól leírtad mindazt, amit láttál. Azonban neki azt kell elmondania, amit Te nem láttál. És ez nem egyszerű dolog, viszont annál szükségesebb.
- Eme Kenjutsu közben szintén chakrát kell használni, az adja meg a gyorsaságot. Össze kell hangolni a lábat a test többi részével, miközben magadban áramoltatod a chakrát. Remélem tudod mit jelent a harcokban, illetve a harcművészetekben a ritmus fogalma. Nos, ennél a jutsunál meg kell találnod a megfelelő ritmust, ennyi az egész. Ha ez sikerül, akkor nyert ügyed van, viszont ha nem, akkor próbálkozhatsz napestig, akkor sem leszel elég hatékony. Nehéz többet mondani erről, sokkal inkább érezni, mint érteni kell a dolog lényegét. Hiszen a Kard Útjának ez egy nagyon fontos pillére. Előszőr gyakorolj a szalmabábúkon, azután ha készen állsz támadj rám!

// Ha van kérdésed tedd fel, itt vagy pm-ben. Ha nincs, akkor harminc-harmicöt sort várok, de a végét hagyd nyitva. Nyugodtan vihettsz bele chakraelméletet, vagy azt, hogyan is próbálod megtalálni azt a bizonyos ritmus. Erről a harcművészeti fogalomról a legtöbbet a Go Rin no Sho-ban találsz, Shinmen Musashi no Kami Fujiwara no Genshin keze munkája. //

Az öreg szamuráj tanácsait megfogadva, hősünk el kezdte a technika tanulását. Az egyik szalmabábú elé állt, úgy jó 6-7 méterre tőle, majd először elkezdte a rohamozást. Kezdetben nem használt chakrát, ugyanis a ritmust próbálta először kifejleszteni, hogy időben kivitelezze a vágást. A távolságosztás rendkívül fontos volt, chakra használattal túl gyors lett volna, és nagy valószínűséggel rossz időben kivitelezte volna a vágást. Sokszor megrohamozta a bábút, de a vágásnál mindig a kard életlen részével, a fokával vágott. Nem akarta azonnal lefejezni, hiszen nem volt olyan sok szalmabábú, muszáj volt beosztania a gyakorlóeszközöket is. Eleinte persze volt az úgy, hogy sokszor rossz időben vágott, így a kard ferdén elcsúszott.
Hamar rájött, hogy bizony itt a jó időzésen van a lényeg, és arra a bizonyos ritmusra nem is olyan egyszerű ráérezni. Jó párszor neki kellett futni a bábúnak, kilométer hiánya nem volt aznap a roninnak.
~ Nehezebb, mint gondoltam, ez a technika csak látszatra tűnt könnyűnek. Sokkal nehezebb, mint a Kiri Kyokumen-ből történő Hirameki kivitelezése, pedig ezeknél is rá kellett érezni a ritmusra, de ez nagyon más. Itt a jó tempó mellett még a tetejében precízen is kell vágni, ráadásul nagyon rövid idő alatt. ~ jegyezte meg magában a tapasztalatait Gonza, akkor csak rohant, hol ide, hol oda. Nagyjából másfél óra elteltével, már egészen jól ment neki a rohamozás és az időben történő ”vágás”. Az alapozás megtörtént, most már chakrát is el kezdett áramoltatni a testében szamurájunk. Jóval gyorsabban is mozgott, a ritmus és a tempó ismét megvolt, ám az időzítéssel még így akadtak némi problémák. Volt olyan is, hogy elhagyta a bábút mielőtt a kardjával lesújtott volna, volt olyan is, hogy majdnem neki ütközött a bábúnak. A gyorsaságán volt még mit kontrollálni, ám egy órányi folyamatos próbálkozásnak köszönhetően, sikerült a helyes időzítés is. Már csak egy valami volt hátra, a gyors, egy szempillantás alatt kivitelezett lenyakazó vágás. Rohamozás közben beállította célpontnak a bábú nyaki részét, majd mikor érezte, hogy vágnia kell, akkor egy gyors köríves vágással lesújtott. Nem volt lassú a vágása, de nagyon messze volt még az öreg harcosétól, és ezt a ronin tudta, nem is volt magával megelégedve. Gonza mindig is makacs, maximalista, ugyanakkor alapos ember volt, ha tanulásról volt szó. Addig nem nyugodott bele, míg ő maga úgy nem érezte, hogy megfelelő. Ezért sorra hajtotta végre a vágásokat. Ahogy telt az idő, és persze ahogy a próbálkozások száma is csak nőtt, úgy egyre gyorsabban és pontosabban hajtotta végre a jutsut. Jó két óra múlva érezte, hogy most sikerülni fog, vett egy mély levegőt, erősen koncentrált a célpontra, majd megindult nagy sebességgel, úgy mint ha egy puskából lőtték volna ki, majd hirtelen a bábú feje le is esett.
~ Ez az! ~ igazolta magában, hogy eddig eljutott. Ám a neheze csak most jött. Kiviteleznie kellett a technikát a vén harcos ellen is.
- Készen állok! – mondta a mesternek Gonza, majd fel is vette a támadó alapállást.


// Elnézést a késésért!!!! //

A nap és az ég már vöröses árnyalatúvá változott, mire Gonza diadalmasan felkiáltott. Egészen addig keményen, testét és akaratát megfeszített tampóban hajtva dolgozott, gyakorolt. Talán ráérzett a harc ritmusára, talán nem. Ez úgy is kiderül előbb, vagy utóbb. A szamuráj izzadt, fáradt. De úgy dönt, hogy akkor is megpróbálkozik egy végső csapással. Méghozzá ideiglenes mestere ellen. Persze ez nem váratlan fordulat, elvégre az öregúr mondta, hogy így legyen.

Természetesen hárítva lesz a csapás, a fáradt és kimerült Gonza nem veheti fel a versenyt a pihent és tapasztalt szamurájjal. Egy teljes napi edzés után nem. Azonban a férfi somolygásából kiderülhet, hogy egészen elégedett.

- Rendben, kölyök! Remélem megtalálod a számításodat. Tessék! - Dob Gonza felé egy papírt. - Nekem erre nincs szükségem, de Te még hasznát veheted.

A papíron egy felhívás áll, munkaajánlat. Ugyan nem neked szól, de elég komoly pénzösszeg van említve. Havonta tizenötezer ryou és legalább két hónapra kellene egy kard. Kanasabi kikötővárosba kell menned, hogy egy bizonyos Morata nevű kereskedőt védelmezz, akit valamilyen KnY kódnevű szervezet "...galád és álnok módon fenyeget, terrorizál!"

// Ha elfogadod a munkát, akkorj írj Kanasabiba ( Villám Országa ), ha nem, akkor itt végeztünk. A technikát felírhatod ( bár legközelebb picivel többet kérnék). Ez az a küldetés, amiről beszéltünk, de ne feledd: komoly esély van a karakterhalálra! //

//Szegény öreget otthagytuk. Pedig jó fej volt. ^^ Khm. Többes szám? Kezdek belefáradni Luluba. Pm-ben megbeszéltek alapján írtam akkor.//


De most komolyan. Próbáltatok már pálcikákon járni? Nos én nem csak járok, hanem futok is rajtuk nap mint nap.
Tehát futok ahogyan csak gyenge lábaim bírják. Nem is nézek hátra. Igen, futok. Magamat is meglepem egy ilyen döntéssel. Máskor leálltam volna harcolni. Kötöttem volna egy ideiglenes alkut Chibimmel és ennyi, ő kibelezte volna ezt a férget nekem. De most... túl sokat kockáztatnék ha megtenném. És... tulajdonképpen én nem akarok meghalni! Akkor gyáva lennék? Nem lehet! Erőteljesen harapok újra alsó ajkamba, mire egy kevés vér jut a számba. Ám most ez sem nyugtat meg. Pedig az én saját vérem talán eddig a legédesebb amit eddig érezte. Ez persze nem azt jelenti, hogy szeretem is. Az alak kiabálása elhal ahogyan egyre csak rohanok. Furcsa, hogy senki sincs itt rajtam kívül. Hát persze, hiszen mindenkit összecsődített a bunyó. Istenek (nem léteztek, ez csak megszokás) hogy lehetnek az emberek ennyire együgyűek? Ahogyan én egyre jobban elmerül mindenféle gondolatomban aminek nem is ott van a helye ahol most van a futásom is lassul. Talán a zavartságom lehet, ám az is megeshet, hogy csak a fáradok. Vérci feltűnően hallgat a fejemben, amitől olyan érzésem lesz mintha... nos mintha üres lennék. Csak egy váz vagyok, ha ő nincs itt velem. Vajon mi lett vele? Azóta hallgat, hogy azt az üveg vért szerencsétlen pasas szemébe öntöttem. Hm. Szinte a szívembe markoló ürességgel a belsőmben érek ki a szabad ég alé. Istenek! Talán mégis léteztek mert ezt eddig lehetetlennek tartottam. Két év... persze. Ki kellett használnom egy ilyen lehetőséget és nos... megtettem. Magam mögé nézek. Sehol senki. Furcsa. És fogalmam sincs hol vagyok. Persze a tény, hogy a félőrült barmot lehagytam mindenképpen üdítő, ám a lelkemre ragadt fekete szurkot akkor sem tudom vele feloldani. Valakinek el kellene mondanom már végre, hogy... mindegy hagyjuk. Chibim is elhagyott végül? Ami azt jelenti hogy normális vagyok? Na ezt le kell tesztelnünk. A táskába nézek. Az üvegcséket kettesével számolom meg benne. Hm. Egész sok. Talán kárpótolható is leszek így. Mondjuk az egy dolog, hogy a saját gyűjteményemhez igenis kötődtem.Mindegy. A bíbor folyadék újra és újra magához vonzza színtestvéreit, a kíváncsi íriszeimet. Szóval még nem vagyok normális. Várjunk... sose leszek. Elmosolyodnék, de eszembe jut a helyzetem. Hahó! Vérci! Itt vagy? - szólongatom magamban, ám minden eredménytelen. Olyan... a szél feltámad és megtépi hiányos öltözékkel fedett tagjaimat. Olyan... hideg. Ilyen a halál? Hol van? Hova tűnt? Szinte azonnal összeomlok. A térdeim összekoccannak ahogyan a lábam kicsúszik alólam. Fáj. De nem érdekel. Arcomon valami meleg csordogál le. Letörlöm. Vér marad a kezemen. Nem. Inkább olyan mint a vörös víz. Hát... sírok? Négy éve egy könnycseppet sem ejtettem. És most igen? Utoljára mikor is sírtam? Hm. Mintha akkor is hideg lett volna. Valami rémlik. Valakit meg akartam menteni... valami kislányt. Én... nem emlékszem. A könnyeim csak folynak és folynak, véres csíkokat hagyva az arcomon. Genetika. Ami a szememet is ilyen színűre színezi az a könnyeimet is az festi be. Hideg. Üres. Egy senki vagyok így. Egyedül vagyok. 
- Gyere vissza te! Gyere már vissza! Hallod? Hiányzol Vérci. K-kérlek gyere vissza. 
Csend. Semmi se mozdul. Aztán egy halk dallam csendül fel az elmémben. Mintha valaki dúdolna. Én... ismerem ezt a dalt. Még anya tanította nekem. A könnyek folyama hirtelen megáll és nem áztatja tovább fehér bőrömet. Csend. Ez egy emlék vagy valami teljesen más? Fogalmam sincs már. Azt hiszem... én... én...
Nem vagy egyedül Lulu. 
Az ismerős hang villámcsapásként ér. Vérengző! A mellkasomban egyre erősebb szorítás hirtelen megszűnik, a gondolataim vissza kerülnek a helyükre, ahogyan a másik felem lassan rendet rak bennem. Mindent kijavít amit összetört a hirtelen hangulatváltozásaival. Nem is én mozdulok meg, a kezem magát irányítja ahogyan Vérengző a táska felé nyúl. Igen, azt hiszem így lesz a legjobb mindkettőnknek. Hogy mi történt az előbb arról fogalmam sincs. 
Azt hittem meghalunk majd. 
Hát ezért akart eltűnni! Azt hitte, hogy jobb lesz ha egyedül halhatok meg. Barom. Letörlöm a véres foltokat az arcomról miközben ügyesen kinyitom az egyik üvegcsét és felhajtom a vért. És minden kitisztul. Aztán rájövök. Basszus ott maradt... 
...ez nem jó, hiszen nem fogok boldogulni... 
...ott maradt...
A hajcsatom! Nem hiszem el! Felállok és lassan és igen csalódottan indulok meg. Úgy tűnik Vérengző unatkozik, mert dúdolni kezd a fülemben. Így lassan én is rákezdek. 

//Bárki olvassa is ezt a posztot, tudja meg, hogy én most annyira úgy érzem magam, hogy a legrosszabbat fogom választani... a fogaimat ne! Ne! Nem leszek még egyszer pösze. O.O//


Csendes minden körülöttem ahogyan a pusztában sétálgatok. Fájdalmas emlékként tűnik fel bennem az előbb történt "eset". Az a baj, hogy az ilyesmi mindennapos lesz hamarosan számomra. Valamikor elmegy, máskor visszajön. Nem tehetek semmit ellene. És mégis mindig reménykedtem, hogy sosem hagy itt örökre. Még az elején, amikor anyáék... nos elhunytak, utáltam, mindenemmel el akartam tüntetni őt. De amikor eltűnt mert megsértődött rám akkor éreztem csak meg igazán mi az a magány. Persze kiskoromban is egyedül voltam, ám akkor mégis ott volt a tudat, hogy a szüleim mellettem állnak. Tudom, utáltak és démonnak neveztek, de a kis ártatlan (wtf Lu?) lelkem mégis hitt abban, hogy valahogy tudnak majd szeretni. Apám persze sose volt otthon. Őt könnyű volt megvágni. Sőt, talán még élveztem is nézni, ahogyan az üvegdarab felhasítja a bőrét. De az anyám más volt. Amikor az ő finom bőrébe mártottam a szilánkot olyan volt mintha mindezt magammal csinálnám. Még mindig emlékszem a kezére ahogy felém nyúl, a sikolyaira. Oh igen azok a sikolyok tettek mindent gyönyörűvé. Izgalmassá. Ezért nem ölök némákat. Olyan unalmas amikor nem könyörögnek, nem nyögdécselnek. 
Körbetekintek a pusztában. Sehol semmi. Lassan elő kellene állnom valami iránnyal ahogyan szoktam, mert ez így nem fog menni. Nagyon nem. Kifújom egyik tincsemet az arcomból és vérvörös szemeimmel nézek végig a tájon. Semmi érdekes. Pont ugyanaz a kép ami ide érkezésemkor is fogadott. Hm. Merre legyen az út? Hiszen szabad vagyok. Vagyis most éppen nem annyira mint szoktam. Nos nézzük csak hol vagyok? Valahol a Füst Országában. Ami azt jelenti hogy a Tűz van a legközelebb. Nem mintha nem akarnék mondjuk hajózni egyet, de tekintve csekélyke vagyonomat és vizi szörnyektől való paranoiás félelmemet inkább hanyagolom ezt a lehetőséget. Hm. Ez jónak tűnik majd. Természetesen annyit vándoroltam már ide-oda ebben a furcsa világban, hogy azt hiszem az egész térképre emlékszem. Na jó a városok közül csak a nagyobbakra. De az nem zavar senkit. 
Én nem mennék arra a helyedben. 
Mert? 
Mert csak. Rossz előérzetem van. 
Egy károgó varjú vagy Chibi. 
Hm. Végül úgy döntök, hogy elindulok kelet felé. Az olyan ismeretlennek tűnik. Meg talán lakatlannak. És a határt egy idő után úgyis elérem. Sóhajtok és újra más dallamot dúdolva indulok meg a keresett irányba. A felhők közül elő-elő bújó nap segítségével tájékozódom, hiszen nincs semmilyen eszköz nálam ami segítene ebben. Ch. Ilyenkor bánom mindig meg, hogy egy rohadt hajpántot vettem nemrég és nem egy térképet meg egy iránytűt mondjuk. 
Sétálok míg lassan bimbódzó rózsaként szökik be a lábamba a gyötrő fájdalom. Francba! Épp időben azt hiszem, mert elágazáshoz érek. Nem hiszem el, hogy csak lén vagyok ilyen peches. Aztán meglátom a nőt. Ül. Ok. Mi? - ezek voltak az első gondolataim. Gyorsan végigmérem félelmetes alakját. Furcsa az biztos. De tök érdekesen néz ki. 
- Hahó! Hé! Itt vagyok jobbra igen. Nos, megkérdezhetném melyiket válasszam, ha továbbra is mondjuk... EL akarok menni innen és nem körbe körbe?

//Nem tudom most kinek is írok. Azt meg főleg nem hogy mit. Ha bárki elolvassa ezt tudja, hogy nagyon szerettem ezt a karit. És a karját is. Meg minden mást pl a fogaiiiit~ Viszont tudom egy kicsit hosszú lett... kicsit nagyon.//


Unott pillantással nézek a szekér után. Komolyan a nyanyán akadt fent? Vagy a nénin? Ki tudja, hiszen olyan érdekesnek tűnt. Mit tehet arról az ember ha konkrétan egy ilyen csúnya nénivel találkozik? Sóhajtok és elkönyvelem magamban az esetet egy újabb dögunalomnak az életemben. Egy ideig még olyan menő, merengős tekintettel nézek a távolodó alak után aztán megpördülök és szökkengetve indulok meg a mutatott irányba. 
Mint egy idő után kiderült, nem volt jó ötlet végigugrálni az utat, mert most mind a vállamban mind a lábaimban gyökeret vert a fájdalom. Fájdalmas grimaszom után átdobom a hajam a vállam felett és sóhajtok. Annyira mindegy. Ami aggaszt az a bal vállam épsége (valahogy mindig azt éri sérülés) és az élelmem hiánya. Okos dolog lett volna a kereskedőtől szerezni egy száraz kenyeret amit elrágcsálhattam volna. Olyan hülye vagy. Tudom. Végigtekintek a tájon, megmozgatom egy kicsit sajgó tagjaimat majd azzal a gondolattal indul el újra, hogy lassan rám sötétedik és amit utálok na az a sötétben bóklászás. 
Végül a fák óvó takarásában pihenek le egy kicsit. Keresek magamnak egy jó kis helyet, nekidőlök egy korhadt fatörzsnek és ellenére a kicsit sem kényelmes nyomásnak a hátamban, viszonylag gyorsan elálmosodom. Kicsit nyugtalanít az erdő nyitottsága, de végül felszínes álomba merülök tele a múltam képeivel illusztrált rémálmokkal. A gyermekkori énem vérvörös könnyekkel elárasztott arcát, a sok sikítást, emberi hangokat, újabb sikításokat, sírástól tompa szavakat. Ezeket álmodom. Minden amit látok a múltam, a történetem, a személyiségem része. Miért is kísértenek akkor ezek a rémképek engem? Aztán a kellemetlen félálomból egy emberi hang szakít ki. Azonnal felpattanok, minden érzékemmel a körülöttem lévő terepre összpontosítva. Satsut nem vonom ki mindaddig amíg meg nem hallom a nevemet. Legalábbis azt a nevet ahogyan a világ hív engem. Akkor egy kicsit kiemelem a hüvelyéből a kardot, de nem teszek semmit csak várok. Azonnal meg is lesz a hatása, hiszen a szemem előtt lángok csapnak fel. Vérvörös szemeim hatalmasra nyílnak ahogyan gyorsan körülpillantok és konstatálom a helyzetemet miszerint...
...meg fogok halni. 
Barom. Nem hagyom, hogy megöljenek engem.  
Minket? 
Engem. 
Egy ideig csendben nézelődök, aztán meglátom az embereket. Hogy a jó életbe lehet ilyen szerencsém mindig? De komolyan srácok ugye csak szórakoztok velem? Nem akarok meghalni. 
Csak fogd be és hagyd hogy én elintézzem a cuccot. Nem nem. Tehetetlenül és gyönyörű unott arccal nézem ahogyan az emberek felém futnak. De komolyan...
- Maradjatok már nyugton egy kicsit így nem lehet számolni! 
Motyogom miközben hosszú szempilláim megremegnek a szemem előtt. De tényleg. Igyekszem megszámolni őket, de miután mind megindulna elvesztem a fonalat. Rossz előérzetem támad a dologgal kapcsolatban. Satsu markolata ismerősen simul a kezembe, én viszont elengedem és csípőre teszem a kezem. Ez komoly? Szerintem nevetséges. Apró mosoly bujkál a szám szélén. A fejem iszonyatosan kezd fájni, ahogyan ellenállok Vérci utasításának miszerint meneküljek el innen. Unalmas is lenne. Hagyom, hogy közelebb érjenek és ekkor meg is történik az amiért érdemes volt ennyit álldogálnom. Ugyanis egy ember csak úgy paff, mint egy halom kavics úgy repült szét. A mosolyom immár féloldalassá lesz, ahogyan gyönyörködöm az előttem lévő szituációban. 
Menj már te...
Várok. Legközelebb melyik fog felrobbanni? Végül is úgy tűnik csak előttem vannak ezek a szépségek így... ja. Ha többet gyakoroltam volna egyszerűbben meg tudnám oldani. Chakrahasználat nélkül? Nem hinném. Amúgy is ennyi emberre... nem tudnám megcsinálni. Higgadt elmével szemlélem a futó embereket. Aztán egyszer csak bevillan valami. Megfogok és előhúzok egy kunait. Elhajítom, pont olyan szögben, hogy az egyik fekete szerkós fejébe álljon bele. Valószínűleg nem hallhatatlan egyik sem. Viszont én sem vagyok az. Hátrálok néhány lépést, de nem veszem le a szemem az ellenségről ami.... ROHADTUL KÖZELEDIK! A fejem újra fájni kezd. Az is megeshet,hogy eddig is fájt csak én másra koncentráltam. Fél kézzel átölelem egy fa törzsét, majd kezemmel intek az embereknek. 
- Csá lúzerek! 
Azzal persze nem számoltam, hogy a fa amire éppen a chakrámat irányítva sietek fel, félig ég. Idegesen harapok az alsó ajkamba, majd feljebb mászok. Persze nem a halálos magasságokba, hiszen mint tudjuk a füst felfelé száll. Egész jó vagy most Lulu. Aludtál? Szerintem inkább az életemet mentem Chibi. Engedd hadd segítsek. Erre már nem válaszolok, csak egy gyengébb ágra lépek ami messze eláll a a törzsétől és amikor a kritikus ponthoz érek egy kicsit visszahátrálok. Tudom, hogy nem lehetek idefent túl sok ideig. De talán meg tudom oldani. Ha két ember lenne... vagy öt akkor simán nekik ugranék és eltépném az összes mocskos kutya torkát de így... így nem lehetek meggondolatlan. Leülök a faágra és a bal lábamat a jobbra helyezem. 
- Tudjátok én szívesen csevegnék, de nem támogatom a kannibalizmust, így ha nagyon meg akarjátok sütni egymást csak rajta én itt leszek fent. 
Vidám hangszínem ellenére feszült vagyok. Néhány perc múlva továbbállok, talán egy fára, talán a földre ugrom, de itt nem maradhatok. Közben azért figyelek, hátha megláthatom a furcsa hang gazdáját. 
- Hé! Tök gáz amit csináltok. 
Hívhatnám Vércit, igen megtehetném, de nem győznék. Megoldom egyedül ha kell, hiszen... nem tudom mi lesz ha Vércinek engedem át az irányítást. Mindig egyel előttem jár ez igaz, de nem bízom a döntéseiben. Azóta egy kicsit pihentetem mióta fejen rúgta az öreget én meg több percig... óráig kábán ültem egy szikla tövében utána amibe belecsapták a fejem. Szóval ezek után inkább azt mondogatom, hogy nagylány vagyok én, meg tudom oldani egyedül. 

//Annyira azt olvastam Nutella *.* Nutelllaaaaa//


Sajnos a csúnya hangot nem leltem meg. Gondolkozom, hogy dobáljak el le innen valamit, esetleg leveleket, hátha megvakulnak tőle ezek a barmok de... nem. Inkább csak üldögélek csendben, szinte nem is a baromarcúakra figyelek, hanem a füstre, a lángokra és a tűz ezer színére. Tényleg szép. Viszont kár, hogy nincs nálam víz. Akkor rálocsolhatnám. 
Nem aludna el. Idióta vagy...
Szerinted ezt mind komolyan mondom? Unatkozom és el kell ütnöm valamivel az időt. A baromarcúak ott lent úgysem csinálnak semmit. Nézd meg még csak fel se tudnak jönni idáig, egyenlő nem chakrahasználók. Vagy nagyon jól leplezik. Míg én magamban vitatkozom, egy kard húz el a fejem mellett. Azonnal az emberek felé kapom a fejem, hosszú hajam csak úgy lebeg utánam. felmérem a magasságot és már ugrom is. Vérci elégedetlenül morog a fejemben, de meg kellene értenie, ha ott maradtam volna... Guggolva, egész szerencsésen, érkezem a földre. Habár a térdemet kissé megviselte az akció, szinte azonnal felegyenesedem. Kellemetlen szituációba csöppentem, hiszen a körülöttem lévők... nos most kicsit mintha közelebb lennének. Azonnal azokra pillantok akik megpróbáltak dartsozni velem. Kezdem azt hinni tényleg félelmetes vagyok, ha ennyien itt vannak. Vagy lehet, hogy rosszkor vagyok rossz helyen? Körbepillantok. Nos ez nem a legjobb helyzet számomra. Messze nem a legjobb. Igaz, vannak kiskapuk, de a kezem nagyon hozzám nőtt már vagy tizenhét éve, nincs kedvem most elveszíteni. Főleg hogy nem itt fogok meghalni. Ridegen, gyilkos tekintettel nézek végig az "egybegyűlteken". A hangulatingadozásaim olyan gyorsak mint mindig, persze én tudom miért. Vagyis én. Köszönöm a tapsot minna-san, de most én jövök. Nem is figyelek , hogy közben mi történik körülöttem, csak idegesen harapok az ajkamba. Vajon fel kellene adnom végre? Nem nem. Ha még egyszer a fejem bánja... vagy rosszabb akkor huh. Akkor mit akarsz tenni? Mert eddig majdnem kardélre hánytak, megsütöttek és ne feledkezzünk meg, hogy félbeszakítotték a kedvenc álmomat. Azt amiben a múlt szellemei kísértenek? Aham. Örök kedvenc... tudod melyik a kedvenc részem? Na? Na? Kizárom a hangját. Nem érdekel amiről dumál. Hirtelen csöppenek vissza a szituációmba.
- Figyu srácok... tényleg aranyos dolog a kannibalizmus. De... ezt megszívtátok. 
Az utolsó mondat elején már a kardomon a kezem, de nem észrevehetően csúsztattam a markolatra és meg sem mozdítom. Nem. Nem fogok Vércire hagyatkozni. Nem? Kinyírlak ha vesztünk. A megszívtátok szóra már előre is lépek, a kardom a kezemben és a fegyvertelen emberek mellkasa előtt húzom el ívesen. Egyszer jobbra, majd később balra is. Miután megbizonyosodtam arról, hogy kidőltek hátrébb szökkenek. Tudom, hogy ezzel valószínűleg az összes baromarcú rám fog támadni, így a biztos esetben bal kezemben már a késem is ott van. Nem sok, de nem fogom hagyni, hogy csak úgy kicsússzon a kezeim közül az életem. Miután azokkal végeztem (mert valószínűleg annyitól csak meghalnak már... nem hallhatatlanok ha jól tudom ezek sem) átgondolom egy kicsit. A fák nem jók. Nagyon nem. Onnan ledobálnak mint egy céltáblát. Hm. Túl sokan vannak. A bushin nem használ, az összesen és engem is kinyírnának. Én tudom mi legyen. De te vajon tudod? Nem. Fogalmam sincs. Hülye kölyök vagy... Pontosan! Ezért csak olyan dolgokat tehetek amiket egy hülye kölyök tenne. Köszönöm Chibi. Lulu... mire készülsz. Hé! Gondold már át! Ennek nincs semmi értelme. Akkor... Próbálkozzunk, erre mit lépnek amit eddig és amit most fogok csinálni. Talán megritkíthatom őket. Úgy teszek mintha megbotlottam volna, a földre esnék. Erre feltehetőleg közelebb jönnek azért, hogy a poros fűves földön szúrjanak hasba. Milyen szép vége lenne. Nyam nyam. Tudjátok mit megcsinálom valahogy fszok. A földhöz közel a kezembe veszek egy kevés "port" (homok, föld, baktériumok stb) és egyszerűen körbeszórom minden felé. Elég sok ahhoz, hogy a sötétben egy kicsit vakítson. Főleg az ilyen összetételű erdei por a legjobb. Mosolyogva, félig guggolva húzom körbe has környékén a kardomat. Ha ezután rám támadnának azonnal felállok és talán szembenézek az ellenfelemmel. De nem ígérhetem, hogy ilyet nem teszek többet. 
- Tényleg én mondtam hogy dumáljuk meg. De ti úgy látszik némák vagytok. Ez dögunalmas. Kipróbálhatom sikítotok e? 
Arcomra felkúszik a mosolyom, ahogyan lassan egyik szemembe az őrület lángja költözik be Vércivel együtt. Furcsa érzés ez, de megengedem neki. Jobb kézben van a kard, ami azt jelenti nálam. A kés viszont nála. Na mit léptek srácok?