Re: Határvidékek

**Hametsu Kazuya** Kedd Jún. 22 2021, 18:21

// Kisame - Madarat tolláról, idiótát... //

A kietlen falu nyomasztó, mintha csak a föld nyelte volna el az embereket. Yasun kívül egyetlen társaságom egy barátságtalan macska, de még ő is lelépett. A falu túl feléből érkező zaj keltette fel figyelmem, gyors léptekkel haladtam végig a főúton. Közben egy bizsergő érzés kezd erősödni hátul a nyakamban, egészen pontosan a tarkómban. Egészen olyan érzés mintha figyelnének.
* Lehet csak egy újabb macska, vagy a korábbi, minden esetre nem szabad leengednem a védelmemet. Jól tettem, hogy a felszerelésemet elérhetőbbé tettem.
Az utolsó házaknál járva már látszik, ahogyan az út újra belefut az erdőbe, ami körülveszi a falucskát. Újabb robaj hangját hozza a szél, vagy inkább a talaj, ami megremeg lábam alatt? Most már semmi kétség sem fér hozzá, hogy csatazaj az, amit hallok. Gyors sétámat futásra váltom, szerencsére Yasu nincs a vállamon, hogy a gyors tempóváltás hatására leessen, ő valószínűleg már látja azt, amit én nem, mivel ő már messze a lombok fölött szeli a levegőt.
Beérve az erdőbe újabb, erősebb rengés érkezik ami már engem is megtántorít. Kénytelen voltam az egyensúlyvesztés miatt megkapaszkodni az egyik út menti fában. Fejem fölött menekülő madarak szárnycsapásaitól és csiripelésétől hangos az ég, csak társam kering fölöttem bátran.
* Erősebbek a rengések lassan elérem az epicentrumot.
Megrázom vállaimat, hogy a rajtuk köztes pihenőt tartó lehulló levelek végre továbbinduljanak végcéljuk a talaj irányába. Ahogy a zöld levelek kezdenek leperegni rólam én is megindulok, az út enyhén emelkedni kezd, majd a domb tetejébe érve újabb morajlás és rengés érkezik. A látvány pedig, ami elém tárul meglepett. Egy újabb tisztás, kisebb mint amekkorára a falut építették de zsúfoltabb, Színes vidámságot sugárzó sátrakat, sütödéket és emberek tömegét pillantom meg a völgyben. A zajjal kapcsolatban igazam volt tényleg csatazaj, ám első ránézésre csak barátságos tornáról van szó, ahol doton és katon használó emberek szórakoztatják a népet.
* Lehetnének óvatosabbak is, a föld még oké, de a tűz elem elég veszélyes. Egy rossz mozdulat és a közönség rostonsült lesz.
A harc elülésével zene üti meg a füleimet, orromat pedig a sütödékben készített kaják fenséges, nyálcsorgatásra késztető illatai.
* Nos, azt hiszem ez egy jó módja annak, hogy megünnepeljék a háború lezárását és a komor emlékeket vidámmakkal helyettesítsék. A kérdés csak az tényleg erre kéne fordítaniuk a pénzüket, gondolom a háború miatt őket is megsarcolták. És mi az a sok, több naposnak kinéző bolti tábla a faluban, és miért nincs ott senki? Na, mindegy azt hiszem közelebbről is szemügyre veszem a helyet.
Már éppen lépéshez emelném lábamat, amikor egy vékony hang szólít meg hátulról. Hirtelen a tarkómban érzett bizsergés végigfut a gerincemen én pedig az érzéssel párhuzamosan fordulok hátra. A hang egy kiskölyöké aki, vidáman nyalogatja a kezében tartott édességet, aki válasz vagy további kérdések nélkül meggyanúsít, majd ajánlatot tesz. Idő közben Yasu is visszatér vállamra.
* Miért nem vettem észre, elvégre ez csak egy kölyök, vagy már a faluban, őt éreztem volna? Elég furcsa teremtés, fesztivál van ez meg messziről figyeli? Ha én falusi kissrác lennék tuti a harcot nézném idegenek riogatása helyett. Azt hiszem vigyáznom kell!
Tudom talán túlzott óvatosságnak tűnik, hogy egy gyerektől is tartok, de a bizalom és jóhiszeműség olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. Elég pofont osztott már ki az élet ahhoz, hogy megbánás nélkül feltételezzem a legártalmatlanabbról is, hogy ellenség.
- Épp most érkeztem. Nem vagyok tolvaj és amúgy is összekevered a mesterséget az emberrablóval, szóval nem áll az üzlet. Bocsi Yasu nem kapod meg a nyalókáját. - nézek madaramra egy játékos mosollyal, jelenleg csak ő az, aki felé tudok ilyen érzelmet mutatni arcommal - De te miért nem lent vagy? Ez egy mulatság neked is ott lenne a helyed. - tekintetem visszavándorol a fiúra, miközben pedig érdeklődök, igyekszem elfedni gyanakvásomat.
- Gyere, hogy lásd nem vagyok rossz ember meghívlak egy vatta cukorra!
Fordulok a völgy irányába és intek, hogy kövessen, lazaságom természetesen csak álca valójában nagyon is figyelek környezetemre.

Kisame Pént. Júl. 23 2021, 21:37

-          Yukimara bácsi fia pedig tényleg egy furcsa fickó! Valamelyik nap a lányok ruhájába rejtett pár bogarat, hogy úgy csiklandozza meg őket! – nyalja tovább gondtalanul a nyalánkságot a fiú, ahogy pár lépést közelebb merészkedik hozzád, Yasun tartva kíváncsi szemeit.
-          De végül a lányokat össze vissza csipkedték a bogarak, így Yukimura bácsi jól elnáspángolta! – kacag fel egy kicsit, valószínűleg az után, hogy felidézte a emlékképet a pár nappal ezelőtti eseményről.
Szavaid hallatán kicsit értetlen arckifejezéssel vándorolnak szemei a te arcod és Yasu között, majd kérdésedre egy picit elkomorodik.
-          Nekem nincs kivel lenn lennem. A papa és mama régóta elmentek már, így mint felnőtt élem egyedül az életem. – pillant céltudatosan a távolba, s egy pár pillanatig tartani is tudja a magabiztos beállást, de nem sok kell ahhoz, hogy tartása kicsit összerogyjon. Ajánlatodra végül feléd fordul és ragyogó szemekkel lép közelebb és ragadja meg a ruhád oldalát, majd lassan elkezd húzni magával, le a lejtőn egyenesen a mulatság irányába.
-          Nem lehetne inkább karamellás almát? Azt jobban szeretem! – masírozik veled együtt egészen át a még érintetlen pusztán át bele a tömeg kavalkádjába.
A tömeg kellemes tempóban halad előttetek, s gomolygó csordái különböző elfoglaltságokkal töltik az idejüket. Sikerül megfigyelned több játékot is amin az emberek résztvesznek, köztük: íjászkodás, keresd a makkot, erősek kalapácsát és más vetélkedésre alkalmas tevékenységeket Mindenki lelkesnek, boldognak tűnik, s egyetlen emberen sem látsz shinobikra jellemző fejpántot.
-          Szerencse, hogy Kumaki nagymamája csinálja a legjobb karamellás almát! – cibál egyre előrébb a fiú, s némi időbe telik mire megálltok egy stand előtt. Egy idősebb hölgy döf bele egy nagyobb fa pálcikát az egyik almába, majd egy fortyogó pépbe nem mártja azt. Egy picit elidőzik, s forgatva fürdeti meg a mázban a friss gyümölcsöt. Ahogy ezt kiemeli és felétek fordul megenyhült mosoly ül ki ráncos arcára, ahogy egy szalvétába csomagolja a pálcikát.
-          Nocsak, Hokaku! Hát előkerültél? Már páran tűvé tették érted a környéket te kis csintalan! – totyog előre a stand mögül, majd a teljesen karamellizálódott, ínycsiklandozóan csillogó nyalánkságot át nyújtja a fiúnak, ki hatalmasat harap az almába.
-          Óvatosan, még friss, ne süsd meg a gambádat! – kacarászik az idős hölgy, s végül téged is alaposan szemügyre vesz.
-          Az úrban kit tisztelhetünk, Hokaku? Ha öreg szemeim nem csalnak, ő nem hozzánk tartozó. – totyog vissza a helyére, s pár pillanat alatt előáll egy újabb finomsággal melyet feléd nyújt.
-          A falu vezetője bízta meg a kis Hokaku oltalmazásával, vagy csak magára talált ez a kópé? – paskolja meg gyengéden a fiú fejét aki már szinte be is fejezte a nyalánkságot.
-          Én találtam őt! Idegen még, de van egy madara ami irtó cuki. Valami szárnyas féle!
-          Hehe, mint minden madár Hokaku-kun. – kacagja el magát ismét a néni, majd rekedtes hangján feléd fordul.
-          Meséljen fiatalember, merre jár és hova tart?
-          Ezt én is szeretném tudni. – lép mellétek egy tagbaszakadt, színesbőrű férfi. Kissé izzadt felsője ujjak nélkül takarja el a teste egy részét, rátekintést hagyva a finoman megmunkált izmainak. Haja is csapzott, de igényesre nyírt bajusza akár rangbéli szimbólumként is szolgálhatna a karján végigfutó tetoválások motívumaival egyaránt.
-          Garou Takano, tiszteletem. A falu egyik tanítója volnék, és engedje meg hogy elnézést kérjek a nem összeszedett megjelenésemért. A gyermekeket valamivel le kell nyűgözni, hogy megtartsák a nyugalmukat. – tartja ki a kezét a férfi bemutatkozása végén, majd összerakva a kis monológot sikerül felismerned Takanot, mint a viaskodás egyik szereplőjét.
-          Remélem nem baj, hogy eljött hozzánk a madarász legény, igaz Takono-sama?
-          Persze hogy nem, amíg nem okoz galibát mint a többi külsős. – mér végig szúrós szemekkel a tanító, bár nem érzel semmilyen támadó szándékot sem gesztusaiból, sem az általa formált szavakból.

**Hametsu Kazuya** Vas. Aug. 08 2021, 15:30

// Kisame - Madarat tolláról, idiótát... //

Hiába fejtem ki a kissrácnak nem vagyok emberrabló, ő azért folytatja pajtása ajánlását, mint potenciális célpont.
- Bocs kölyök, de attól hogy nagy kópé a barátod én még nem akarom elvinni.
A fiú elmondja családja történetét, amivel talán még az én szívemre is tud hatni egy keveset, elvégre én is fiatalon árvultam el, azzal a különbséggel, hogy nekem nem a falu lett a gyámom, hanem nagyapám, aki még pár évig vigyázhatott rám. Persze nem biztos, hogy meghaltak a szülei, de elég valószínű, ha a frontra mentek és még nem tértek vissza.

Nem sokat cicózik, belekapaszkodik kabátomba és lehúz a tömegbe, közben pedig a felajánlott vattacukor lecserélését kéri.
- Rendben kérd azt, ami jobban esik!
A fiú jól tudja melyik stand merre található így céltudatosan húz maga után az emberek tömegében, úgy hogy feltételezhetően alig lát a többiektől. De még így is eljutunk a karamellás almák standjához, amit egy öreg nénike vezet. Ahogy meglátja a kis Hokakut mintha meg is könnyebbülne. Szavai arról árulkodnak, hogy bizony a falu figyel a magára maradt fiúval. Vagy ha tehernek is tekintik, akkor jól tudja palástolni. Végül mielőtt még ellenkezhetnék kapok én is egy karamellizált almát. Miközben kilétem felől érdeklődik, és beszélgetésbe ered rólam a fiúval. És hogy tovább bonyolítsuk a dolgot még egy a tömegből felénk szóló férfi is beszáll a beszélgetésbe. A színes bőrű férfi teste jól kidolgozott, karjai tele tetoválásokkal. Haja, mint egy madárfészek, ellenben bajuszával, amire látszólag nagyon odafigyel. Bemutatkozik és már üdvözlően kezet is nyújt.
- Hametsu Kazuya vándormunkás, örülök a szerencsének! A többi kérdésre azután válaszolnék, hogy kifizettem az almákat. Tessék Hokaku ez is a tiéd lehet, nem vagyok édes szájú.
Nyújtom a fiúnak a másik édességet, majd felszabadult kezemmel a tárcámért nyúlok, hogy fizessek a nénikének.
- Csak átutazóban vagyok. Pénzszerzési lehetőséget kutatva járom a világot. Ennek ellenére nem a fiú felvigyázójának vett fel a polgármester. Igazából nem is tudom, ki lehet ő. Már az is puszta véletlen, hogy bele futottam a faluban a fiúba. Viszont Takano úr, ahogy most végignézek magán nem az a kiköpött tanár. Ránézésre inkább egy útonállónak mondanám, vagy kalandornak. Egyébként, ha már így szóba hoztam nem szaporodtak meg a gazfickók a környéken, így a majális idejére?
Érdeklődök a két falusinál, persze jól tudom, hogy vannak elvégre nem is olyan régen magam is belefutottam kettőbe.

**Gamabunta** Hétf. Márc. 07 2022, 14:16

Nashimaru Shizu - Családfakutatás

Nagyjából két napja utazhatsz eseménytelenül, hol rövidebb, hol hosszabb pihenőket hagyva. A napok a család meglátogatása óta, igazából eseménytelenül zajlottak. Az, hogy szerencsére, vagy sem, ez igazából a hozzáállásodtól függ, mindenesetre, legalább a bajt se rántotta magával. Azonban az utazás nehézségeit, sajnos vagy nem sajnos, de te se úszhatod meg szárazon. Szó szerint. Éppen egy kisebb emelkedő tetejére felmászva, pillanthattad meg a már nagy eséllyel nagyon várt tájat: a zöldellő mezőket tarkító bambusz erdők sokasága, mely mintha minden átvezetés nélkül kezdődne azon az úton, amelyen te is haladsz. Ez egy dolgot jelenthet, még pedig, hogy végre elérted a Füst Országának határát, és most végre célegyenesbe értél. Azonban csúnya fellegek söprik félre a jókedvedet, ugyanis rövidesen azután, hogy felismerted a várva várt táj környezetét, egy erőteljes széllökés késztet hátrálásra. A szél rövidesen abbamarad, de ahogy szemed a tájon vetül el, kissé talán elborzadhatsz a látványtól. Hatalmas viharfellegek sorjáznak az égen, és bár lassan, de feléd közelednek a széljárás alapján. A távolban már láthatod is, ahogy az eső sötétségbe borítja, az amúgy még fényes tájat (nagyjából délután 2-3 óra lehet). Nincs mese. Fedezéket kell találnod, ha csak nem akarsz bőrig ázni, mi valljuk be, nem éppen a legkedvezőbb dolog. Tőled függ, mit csinálsz, vagy hova mész, akár folytathatod az utadat, teljesen ignorálva a vihar veszedelmeit. Mindenesetre csupán egy nagyobb facsoportot, illetve egy romos kunyhót vélsz csupán csak felfedezni a környéken, bár kitudja, ha tovább mész, talán még sikerülne időben találni valamit. A döntés a tiéd.

**Nashimaru Shizu** Kedd Márc. 08 2022, 18:13

// Gamabunta - Családfakutatás //

Kora reggel indultam útnak. Előző este már összekészítettem a ruháimat, felszerelésemet, és rendet is raktam a szobában melyet az előző néhány nap alatt igencsak megszoktam. A reggeli szellő vasfogakkal mart bele a bőrömbe, ahogy átléptem a küszöböt. Nem volt idegen számomra ez az érzés; ahogy utam eddigi részén, úgy a napindító teendők előtt is minden alkalommal üdvözölt. Mégis ezúttal a bőrömön túl, éreztem hogy a lelkemet is eléri. Mély izgatottság örménylett a gyomromban, hogy utam újra folytatódik, hogy ismét vár rám az ismeretlen. S mégis marta torkomat a keserűség. Ez a család, ez a búcsúzkodás mind nosztalgikus gondolatokkal ömlesztette el a gondolataimat. Amennyire tolt előre az ismeretlen megismerése, úgy húzott haza a biztonság, a meleg otthon, és a családom. Áthatott a megbánás gondolata. Ez a pár nap visszaemlékeztetett mindennapjaimra otthon, a gondoskodó szüleimre, Fuyu-ra, a város minden lakóira. Sehonnét jött ambícióm és kíváncsiságom hajtott el tőlük s bár még koránt sem bántam meg, minden egyes megtett lépéssel távolibb és távolibb emlékekké válnak az arcaik, mosolyaik, hangjuk tónusa. Érzem, ahogy magam körül, mint vadász, ólálkódik valamilyen tragédia, s csak arra vár, hogy elég messze kóboroljak az otthontól, hogy ne érjem el mikor lecsap.

- Még egyszer, nagyon szépen köszönök mindent! - ejtettem el egy kissé keserű mosolyt, melyet csak egy pillanatig láthattak csupán. Egy mély meghajlással követtem. - Vigyázzatok magatokra. Kis ördögök! - Kócoltam össze a kicsik haját, majd Akitora vetettem a tekintetem. Akartam valamit mondani neki, de ahogy levegőt értek volna a hangszálaim, már elfelejtettem a szavakat. Egy kis fejbiccentéssel, és zavarodott vigyorral köszöntem el tőle.

A falu határán még visszanéztem. Láttam, ahogy szépen lassan minden visszaáll, ahogy az előttem volt. Az élet nem állt meg. Elkomorodott az arcom. Ők is ugyanolyan távoli emlékké fognak vállni nemsokára, mint a családom.

(...)

Hosszú út várt, mely az izmaimon kívül a bokámat is próbára tette. A rövid szünetekből hosszú szünetek lettek, ahogy ezek a szünetek is egyre csak gyarapodtak az idő teltével. Félkudarc volt ez viszont. A tájak - még ha sokat nem is változtak két pihenés között - egyszerre voltak idegenek és ismerősek. Közel sem voltam a Tűz Országának szívéhez, mondhatni, csak a határvidék határvidékén járattam a lábam, mégis áhitattal jártak át a színek, az új illatok, de még a hangok is. Egy-egy nagyobb mezőn hosszasabb pihenést is tartottam. Fetrengtem a térdmagas és élénkzöld fűben, mintha csak hó lenne. Perceken át legeltettem szemeimet az égen el-el kúszó felhőkön. Kerestem bennük az ismerős formákat, alakokat, mintha csak újra kisgyerek lennék. Alkalomadtán időt kapott némi gyakorlás is: Wakizashim pengéjét meg-meg mártottam a Tűz országának szeleiben, utánozva a technikákat és mozdulatokat, amit még otthon tanítottak. Mozdulataim egyszerre voltak fluidok és céltalanok, gyorsak de ügyetlenek. Bokámon éreztem a javulás jeleit, s egyre bátrabban mertem rábízni a súlyomat. Alkalomadtán, még fákra is fel-fel sétáltam, elszórakozva a magasban, valami hülye madárnak tettetve magam, ha pedig vizet találtam - volt az tó, patak, vagy akár egy félternyérnyi pocsolya is -, rá-rá próbáltam lépegetni. Nem tanultam meg Jo-sensei-től a vizen járást, mert őszintén szólva, túl jót tett az egómnak, hogy a jutsukat és a falon járást oly hamar elsajátítottam. Vak bizalmat élveztek képességeim, azt hittem, magamtól is meg tudom majd tanulni utam során. Habár éreztem minden alkalommal a talpamban a minimális ellenállást, mikor a vízfelszínen chakrát összpontosítottam a talpamba, néhány tizedmásodperc alatt úgy éreztem, hogy "lecsúszik" a lábam a stabil felületről és becsúszik a vízbe. Ritkán úsztam meg ezeket a probálgatásokat szárazon, de a fals remény végig ott élt bennem, hogy minden próbálkozásnál egyre jobban kezdek ráérezni.

(...)

Talán két nap telt el az indulásom óta. Izmaim erősen megérezték az eltelt időt. Mind lábaim, mind pedig valahogy karjaim is keserves fájdalomban égtek (valószínűleg az út közben ejtett gyakorlásoktól). Még testem olyan pontjain is éreztem az út nehezét, ahol nem is hittem volna hogy van izmom. Ahogy viszont megpillantottam a bambuszerdők végtelenét, minden sajgásom tompulni kezdett. Szemeimben felcsillant valami, talán remény, talán az úttal járó szenvedés okozta könnycsepp, de szinte ujjongatva, indultam neki az új tájnak, A Füst Országának. Úgy jártam körbe-körbe az egekbe nyúló bambuszokat, mintha valami kiállítás tárgyát képezték volna. Simogattam, szagolgattam, később rángattam őket, már csak kíváncsiságból is, hogy mennyit bírnak.

A vihart először az erősödő és érezhetően hűvösödő szellőből éreztem meg, majd a távolban gyülekező komor fekete felhőkből. Először egy naiv mosollyal köszöntöttem a vihar közeledtét; még az a gondolat is megszületett a fejemben, hogy törökülésben fogom megvárni és saját bőrömön élvezem ki a kellemes csapadékot, akárcsak valami veterán vándor - már ha csinálnak ilyet a veterán vándorok. Tudniillik otthon mindig is imádtam a viharokat, az egek csatáját, a dörgéseket a villámokat, no meg persze az esőcseppek nyugtató hangját. Fuyuval és néha anyával mindig kiültünk ilyenkor a fedett teraszra, takaróba bugyolálva, egy bögre forró kakóval a kezünkben. Nagyjából ez volt az a gondolatvonat ami végül letörölte a mosolyt az arcomról. Se fedett terasz, se takaró, se forró kakaó. Még a vihart megelőző csepergő esőcseppek tetszettek is egy darabig, azonban ahogy ezek a cseppek elkezdtek egyre hidegebbek és szaporábbak lenni, a sétám hamar átfordult futásba, rohanásba. Amint azonban megláttam lehetséges menedékhelyeimet, szinte gondolkodás nélkül a romos kunyhó felé vettem az irányt. Reménykedtem benne - illetve a fejemet tettem volna rá-, hogy elhagyatott, de ha volt ajtaja, kopogtatással jeleztem szándékaimat és fel is szólaltam.

- Elnézést! Van itt valaki? - Kérdeztem, kissé elkeseredett hanggal, melyet szinte teljesen megjátszottam. - Esetleg betérhetek a vihar elől? Egyedül vagyok. - Fejeztem be, majd ha nem jött válasz, benyitottam az ajtón (ha van). kerestem valami száraz pontot, majd, hogy addig is elüssem az időt, elővettem valami ételt a táskámból egy kis délutáni nasira.

**Gamabunta** Szer. Márc. 09 2022, 15:39

Nashimaru Shizu - Családfakutatás

Eleinte játékos naivitással álltál a dologhoz. Ahogy felfedezted a számodra ismeretlen tájat és növényzetet, mind olyan varázslatos és mesés volt, talán még sohase jártál olyan tájon, ahol a bambuszok szinte az égig érnek. Ez a mesés táj és felhőtlen jókedv vezetett talán ahhoz a meggondolatlan lépéshez, hogy kipróbálod milyen is egy viharban eltölteni az időd. Régi szép emlékek jelentek meg, majd halványultak el sorra, ahogy az esőcseppek szépen lassan, de beértek téged, és mire megindulsz, már javában rád szakadt az ég. Kapkodva a lábaidat az első szárazabbnak kinéző menedékhely felé veszed az irányt, ami egy ócska kis kunyhónak tűnt számodra. Azonban, ahogy közelebb érsz, látod, hogy különös formája van ennek a kis kunyhónak, de nem feltétlen biztos, hogy azonnal rájössz, hogy miért.
Mivel nem érkezett válasz, így végül benyitsz azon az ósdi faajtón, mi kísértetiesen nyikorogni is kezdett. A kinn uralkodó esőfelhők sötétje nyomán, alig-alig láttál benn valamit, ami nem is csoda, hisz sehol egy lámpa. Nagy szerencsédre amúgy pont ekkor villant fel a távolban egy villám, mely pont elegendő fényt juttatott be az ablakon, hogy kísérteties sápadtságba vonja be az épület belső felét, melyet első felismerhetsz. Egy malom belterét véled felfedezni, mely azért is tűnhet furcsának, mert kívül nem láttad azt a jellegzetes forgó alkatrészt, amely az ilyen épületek elengedhetetlen eszköze. Vagy az idő, vagy egyéb okok lehetnek az oka, mindenesetre annyi biztos, hogy itt benn legalább szárazság van, ha meleg nem is. Szinte bőrig áztál, és biztos lehetsz benne, ha volt is gyufád, vagy hasonló dolgot, annak is lőttek egy ideig.
Szemed olyan öt-tíz perc után kellően hozzászokott a sötéthez, hogy ne kelljen óvatosan lépkedned, és ha nagyon igyekeztél, akkor akár egy kényelmesebb fekhelyet is összehozhattál magadnak a minden bizonnyal már régen elavasodott, elpenészesedett liszteszsákokból. Mindenesetre, ha szerettél volna (és mivel nagyon más elfoglaltságod nagy eséllyel amúgy se lesz egy ideig), akkor körbe is nézhettél akár, ám sajnálatos módon semmi érdekeset nem vélsz felfedezni. Bár az feltűnt, hogy van második szint, a létra és a feletted lévő deszkák szúette állapotából kiindulva, nem kellett ácsnak lenned ahhoz, hogy rájöjj: életveszélyes lenne felmenned oda.
Akárhogy is, bármivel töltöd az időt, egy nagyjából fél óra múlva a vihar központja még mindig távol volt, a szelek meg-megnyikorgatták a tetőt favázát, de szerencsére érezhető, ha mást nem, ezt a napot még mindenképp bírni fogja. Telt múlt az idő, úgy tűnt semmi érdekes nem fog veled történni, azonban egyszer csak furcsa nyikorgást vélsz felfedezni a hirtelen támadt szélcsendbe. A hang a felső emeletről jött, és jó ideig nem hallottad meg ismét. Ez igazából nem meglepő, az ilyen régi faanyagok szoktak fura hangokat hallatni. Azonban, ahogy eltelt pár perc, ismét hallani véled azt a jellegzetes hangot, mintha valami súlya alatt megnyikordulna valami. Pontosan ugyanonnan jött, ahonnan az előzőt is hallottad, azonban, ha oda is szólsz arra felé, akkor se vélsz felfedezni semmilyen választ se. Azonban rövidesen ismét megnyikordul a fa, azonban ezúttal nem maradt ennyiben. Az épület másik felén, ahonnan a hang jött, hirtelen kettétört a padlásszint deszkapadlózata, és mintha valami nagyobb testet vélsz lefelé zuhanni, melyet végül elfedett a fentről alá hulló porfelhő. Láncokra emlékeztető zörrenések kísérteties zaja üti meg a fület, ahogy azok vélhetőleg a földnek csapódnak, majd minden alkalommal meg-megreccsenő fémes nyikorgás, melyet egyszerűen nem tudsz hova vélni. Talán ennyi elég is volt, hogy nyakadba vedd a lábad, és inkább megázz, mindenesetre, ha úgy döntesz, hogy kideríted mi volt az a testszerű dolog, melyet eleinte láttál, úgy talán egész életedre beleég az a látvány, ami ezután fogad. Egy újabb villám, ezúttal valahonnan fölötted villant meg, melynek fénye elég volt, hogy átjusson a por vékony fellegén. Szemeid előtt, pedig a következő borzalmas látvány fogad: Egy fejjel lefelé lógó, mozdulatlan, vézna gyermeket vélsz felfedezni, kinek a testén elburjánzott ekcéma és megannyi ismeretlen eredetű seb látható, bőre még a sötétben is jól láthatóan sápadt, szeme pedig üvegesen mered egyenesen rád, mintha egyenesen a szemedbe nézne. A kezein láncok lógnak lefelé, ahogy a lábairól is, ám a baloldali lánca vélhetően beakadt valahová, ugyanis kifeszülve továbbra is az emelethez rögzült. Végtagjai ernyedtek lógtak, és csupán a megmaradt lendület ringatta jobbra balra. Nem mozdult, nem is pislogott, őszintén nem is igazán tudod, hogy egyáltalán él-e bármikor is. Egy viszont biztos. Üveges szemei minden kétséget kizáróan egyenes a szemedbe bámulnak. Mit teszel hát?

**Nashimaru Shizu** Kedd Márc. 22 2022, 07:00

// Gamabunta - Családfakutatás //

Hideg fény kísérte az ajtónyitást. A villám erejébe beleremegett a gyomrom, s szinte gondolkodás nélkül léptem át a küszöböt, csuktam be magam mögött az ajtót. Ugyanezen fény volt, mely betekintést engedett az épület belsejébe, még ha csak pár tizedmásodpercig is. Szemem előtt feltárultak egy pillanatra a szoba titkai, melyeket az agyam mint medvecsapda megragadott és nem engedett. Óvatos, bizonytalan léptekkel csoszogtam a liszteszsákok felé, mint valami hetvenéves öregnéni. A szinte vak sötétben meztelenül éreztem magam, s minden nyikorgásra, mellyel az épület faszerkezete fejezte ki jajfájdalmát, kirázott a hideg. Valamelyest próbáltam úgy átcsoportosítani, ezeket a zsákokat, hogy a legtávolabb legyek ezen hangok forrásától vagy legalábbis horizontálisan ne keresztezzék utamat. Mindez amennyire absztraktul hangzik, ugyanannyira volt értelmetlen. Az épület elemei egyként sírtak fel a vihar ereje alatt, s bár volt még bennük erő és makacs kitartás, érezhetően közeledtek a végnapjaik. Ruhámat kiterítve, hajamat kifacsarva feküdtem le, mindösszesen valamilyen rögtönzött pléddel betakarva magam, (mivel váltóruha nincs felírva az adatlapomra :\) félmeztelenül

Megannyi perc telhetett el, ami alatt a zsákokat nyomtam hátammal. Táskámat, felszerelésemet magam mellé tettem le, zsákokkal kitámasztva, nehogy beszökő víz áldozatai legyenek. Ellentmondásos nyugalommal hallgattam a vad vihart, miközben Wakizashimmal játszottam magam előtt a levegőben. A délutáni uzsonnáról le kellett hogy tegyek. Úgy találtam vélni, ilyen sötétben tán még a számat sem találnám meg, arról nem is beszélve hogy előtte még ki is kellene bányászni a fejadagomat a táskám mélyéről. A Wakizasim legalább - amíg a tokban van persze - nem ken össze semmit ha kiesik a kezemből. Legrosszabb esetben is csak orron vág.

A fegyverem komótos, megfáradt táncát a kezemben egy éles nyikorgás hangja állítja meg az épület második emeletéről - amit őszinte bevallással nem mertem megközelíteni. Nagyot nyelve ültem fel a zsákokról, majd szemfülesen próbáltam kémlelni a felső szintet. Persze sokat nem láttam, de abban a pillanatban ötletem sem támadt mit kellene tennem. Csak a vihar miatt recsegett? Van itt valaki rajtam kívül? Szóljak neki hogy itt vagyok, vagy meneküljek? Mind teljesen helytálló kérdés, melyekre egyben kaptam választ néhány percen belül; egy újabb reccsenés, szakadás majd pánik. Ahogy a felső szintről alászakadt egy nagyobb "csomag", úgy kúsztam fel háttal a falon, kezemben már a meztelen pengéjű wakizashimmal. Hátam úgy tapadt a falhoz a rémülettől, mintha vákum lenne közöttük.

- Hello..? - Kérdeztem meg erőtlen hangon, ahogy a kezemmel a feltámadó porfelhő felé irányítottam a kardom veszélyesebb végét. Végtagjaim még ernyedtek voltak, de mellkasomban már dübörgött a szívem. A láncok csilingelése, a fémes nyikorgások, mind el-el raboltak bátorságomból egy-egy kisebb darabot, s indítottak el egy jéghideg hullámot a fejem tetejétől, a gerincemen és hátam közepén át egészen a talpamig. Szemem sarkából végig figyelmemben tartottam az ajtót, mint menekülési opció, egyelőre viszont - talán ösztönből - biztonságosabban éreztem magam háttal a falnak, az árnyak leple alatt, valamelyest elrejtve.

Ezt a biztonságos leplet egy villám fénye lopta el rólam, ahogy az ismeretlenről is. A vékony porfelhő már csak foltokban rejtette el szemem elől a testet, mely embertelen pozícióban lógott egy lánc végén, ide-oda himbálózva, mint valami élettelen manöken.

'Hello?' Kérdeztem volna meg hangosabban, magabiztosabban, de a szavak csak a fejemben manifesztálódtak. A gyermek kifejezése, megfagyasztotta izmaimat, egy pár pillanatra még talán a szívemet is. Csak egy pillantás erejéig mutatta meg nekem a villám a testét, de annak képe belémégett: A sebek, a bőre, a szeme. Nem tudtam eldönteni, hogy egyáltalán él-e még a szerencsétlen.

Lassan, minden lépés előtt fényre várva a vihartól közelítettem a lehullott test felé, miközben néhány pillantást a felső emeletre is spóroltam, keresve más anomáliát az épületben. Kezemben kissé remegett a fegyver, habár biztos voltam benne, hogy a sötétben ezt senki sem fogja észrevenni, talán még én is elfeledkezek róla.

- Szia. - Kezdek bele, magabiztosságot és bátorságot tettetve, meglepően jól. - Minden rendben? - Rövid, lényegretörő mondatok, melyek célja csak megállapítani hogy él-e még. - Shizu vagyok. - Mindenképp megállok a gyerek előtt, két karnyújtásnyira, csak a biztonság kedvéért. - Mi a neved? Mi történt veled?

Nagyot nyeltem, ahogy fejemben végigpörgettem a lehetséges kimeneteleket erre a konfrontációra. Izmaim meg-meg mozdultak, felkészülve a lehetséges kitérésre, menekülésre, ellentámadásra. Nem mintha akármelyikre is effektíven fel tudnám készíteni magam.

**Gamabunta** Pént. Márc. 25 2022, 04:09

Az első napod a „szülő-” vagy jobban mondva őseid hazájában, nem egészen indult a legbizalomkeltőbben. Az eső, mely akaratlanul is elért és elrontotta ezt a megható pillanatot, ahogy hazád földjére lépsz, látszólag későbbiekben se engedett számodra nyugodt és hosszú órákon keresztül zuhogott az eső, látszólag semmi esélyt nem adva rá arra, hogy rövidesen folytathasd utad. Végül lemondtál arról, hogy fényt csiholj, igazából nem is nagyon próbálkoztál, de nagy eséllyel jól is döntöttél e nyomán, hisz ki rakna tüzet egy elkorhadt épület belsejében, nemde bár?
Mindenesetre viszonylag jól tűrted az első ítéletidődet, így a semmi közepén, és az idő is elég könnyedén telik szépen lassan, na meg persze eseménytelenül is, míg végül el nem kapott az a váratlan találkozás azzal a furcsa ismeretlennel.
Félelmeid ellenére, bátor dolog volt tőled, hogy nem szedted a sátorfádat és menekültél inkább az esőbe, ehelyett minden erőfoszlányodat összekaparva inkább megközelített a kislányt. Ahogy közeledsz felé, tisztán érzed magadon a lány tekintetét, vagy legalábbis nem tudsz megszabadulni attól a különös érzéstől, hogy le nem veszi rólad a szemét, még csak egy pislogásra se. Vagy csak az elméd játszik veled? Lehet a kislány rég halott és csak te képzeled bele a dolgokat? Utóbbi elméletet erősítené az is, hogy hiába kérdezgeted, hiába próbálsz belőle valamiféle támpontot kicsikarni, egyáltalán nem válaszol neked. Azonban a várt támadás elmarad. A kislány teste ugyanúgy mozdulatlan marad, az egyetlen mozgás csupán a lány lábán szoruló bilincs alól kiserkenő vér, mely a felnyúzott bőréből fakadt ki, de látszólag nem érdekli a lányt. Aki azonban életben van. Ebben biztos vagy. Ahogy megközelítetted, a lány szeme valóban követett téged, mely biztos jele annak, hogy él. De nem mozdul. Látszólag nincs olyan sérülése, ami arra engedne következtetni, hogy lebénult, de ha így is lenne, egy apró szó se hagyta el még a száját, de még egy jajveszékelés se, pedig az a lábára, amelyen gyakorlatilag az egész testének súlya feszül, egyre csúnyább színbe játszik. Néma maradt. Néma, és mozdulatlan. Szemeit pedig le se veszi rólad. Nem néz félre, és ha hihetsz az emlékeidnek, egyszer se láttad őt pislogni. Bármilyen kérdést is tegyél fel, nem reagál, csak lóg. Végül olyan, ha esetleg nem esik meg rajta a szíved és úgy döntesz, nem segítesz rajta, olyan 5-6 perc elteltével a lány végre megmozdul.
Az egész igazából nagyon váratlanul és hirtelenül jött, mintha csak egy váratlan gondolat kapcsán találta volna ki. A bal karja meglendült, és a kezeiről lógó láncok csilingelve szelik át a levegőt, hogy szörnyű reccsenést követve szétzúzzák a még fennmaradt deszkák nagy részét, mely nyomán egy nem épp kellemes hangzású puffanással, végül a lány a földre huppant, melyet azonban látszólag amaz, nem igazán érzett meg. Láthatod, ahogy testén több frissebb, apróbb vágás és horzsolásnyomok ékeskednek, miket nagy eséllyel most szerzett, ami viszont a legsúlyosabbnak tűnt mind közül, az a liluló bokája, mely jól láthatóan annyira megduzzadsz, hogy teljesen kitöltötte a bilincs belső peremét és még így leszorítva is jól látszik, hogy nem kicsi duzzanatról van szó. A lány végül felkel a földről, minden egyes mozdulatával megrázva a láncait, mik kísértetiesen vijjogtak, ahogy végig húzódtak a földön és össze-összeütköztek. Végül a furcsa szerzett elindul feléd, de nem érzel ártó szándékot felőled. És valóban. Ha közelebb is engeded magadhoz, valójában nem igazán akar ártani neked, de jól halhatóan meg-megszimatolt, mely kissé furcsán hatott ebben a szituációban. Akár, hogy is, ez után a lányka, mintha elvesztette volna feléd az érdeklődését, egyszerűen fogta magát és a fel felé cammogott a karját maga előtt tartva, majd miután csetlve-botlva, keze a falhoz ért, egy pillanatra megállt, majd egyszerűen a falnak dőlve, gyakorlatilag ülő állapotba huppant és üres tekintetét ezúttal maga elé szegezi. Fogalmad sincs, hogy a lány csak siket-e vagy csak nem figyel a hangodra, de mindenesetre hátborzongatóan furcsa, ahogy ez a lány viselkedik, de kitudja mi fog történni vele, ha esetleg magára hagyod. Te döntésed mit teszel, de egy biztos, ha a viharon múlik, nagy eséllyel, még jó ideig egybe lesztek zárva egymással.

**Nashimaru Shizu** Szomb. Márc. 26 2022, 10:23

// Gamabunta - Családfakutatás //

Reszketett a kezemben a fegyver. Kételkedtem benne, hogy akármelyik betanult technikát szabályosan véghez tudnám vinni. A lány nem mozgott, szemei látszólag egy hulláé voltak, mégis követte velük a mozgásomat. Végigszaladt rajtam a hideg, lábaim mégis közeledő lépéseket tettek felé. Mivel kérdéseimre nem válaszolt, kissé beleharaptam ajkaimba és megköszörültem a torkomat.

- Oké... - Motyogtam el magam elé, majd eltettem a fegyvert. Amennyire a látási viszonyok engedték, szemügyre vettem a testét, sebeit, és a súlyát tartó láncot. Megrémisztett, mennyire nem reagált semmire. Minden sebét, valamelyest én is éreztem a bőrömön, amitől össze-össze rándultam, ő pedig még csak nem is pislogott.

- Megpróbállak leszedni, kapaszkodj belém kicsit. - Persze Nem vártam hogy belém kapaszkodjon, amennyit reagált eddig rám, egy liszteszzsákkal is beszélhettem volna. Megpróbáltam megtartani a testét, hogy levegyem a terhet a bokájáról, majd ha le tudtam venni, akkor levettem a bilincset, egyébként pedig erőteljesen meghúztam a láncot, hogy leszakadjon a plafonról (remélhetőleg nem a fejemre). Ha nem mászott ki az ölemből, rátettem a zsákágyra, amit én már jól felmelegítettem, és ráhúztam a lányra a takaróm. Nagyot nyeltem, ahogy elfojtottam mérgemet, amiért át kellett adnom helyemet, majd elkezdtem felölteni a még mindig teljesen vizes ruháimat. Ha úgy döntött, nem veszi igénybe a zsákokat, akkor persze ellenkezés nélkül ragadnám vissza az ágytrónomat.

Hosszasan és értetlenül néztem a lányt. Valahol láttam benne valami ismerőset, de talán a sötétség miatt, talán a hideg miatt, de nem tudtam kivenni mi lehetett az.

- Esetleg kérsz valamit enni? - Kérdésem valójában kijelentés volt. Elővettem táskámból a napi fejadagomat, majd odanyújtom a lány felé. Ha nem vette el, kissé unott képpel ültem mellé, és adtam a szája elé a falatot.

- Ne aggódj, nekem úgy sem ízlik. - Fájdalmas hazugság volt ez, amitől meg is indult a nyáltermelés a számban. Miközben evett - vagy miközben etettem -, megpróbáltam kicsikarni belőle néhány választ, ha már úgyis összezárt minket a vihar.

- Esetleg elmondod a neved? - Hangom gyatra volt, formátlan. Próbált derűs, aranyos, és kedveskedő lenni, de valahogy a három közé esett valahova. - Mi történt veled? Hogy szerezted ezeket a sérüléseket? - Tettem fel a régóta feltevésre váró kérdéseket, miközben belenyúltam a táskámba az elsősegélykészletemért, hogy úgy-ahogy-tudom kezelést tudjak adni a sérüléseire, főleg a bokáira.

**Gamabunta** Vas. Márc. 27 2022, 07:38

Annak ellenére, hogy eddig semmire se reagált a furcsa szögekben lógó kishölgy, talán te lepődsz meg a legjobban, ahogy amaz első kérésedre, átkarolta, mely során, így él kézzel könnyedén képes lehettél a láncaival foglalkozni. Az enyhe fény ellenére is elég hamar rájössz, hogy a lány bilincsével nem tudsz mit kezdeni, ugyanis mind a kulcslyuk, mind a bilincs összekapcsolt része összevolt forrasztva. Természetesen, ha figyelsz rá, láthatod, hogy a lány bőre ezeken a pontokon kissé más színű, így arra a feltételezésre juthatsz (ami nyilvánvaló), hogy akkor volt ezeket a részek összeforrasztva, mikor már a lányon voltak a bilincsek.
Ezt leszámítva azonban a láncokkal se volt könnyű dolgod. A húzás nem igazán segített, bár mivel eddig a lány teljes súlya húzta lefele, igazából ez nem lehet számodra olyan nagyon meglepő. Azonban képes vagy egy kis idő ráfordítással leszedni, a láncok ugyanis nem voltak semmihez se rögzítve, szimplán be voltak akadva, így egy idő után megadták magukat, ha elkezded őket rángatni.
Miután végül sikerült kiszabadítani, megmutattad számára önfeláldozásod és odaadásod végtelen szeretetét, hogy önszántadból átnyújtottad neki fekvőhelyed. Leültetve, igazából nem nagyon fészkelődik, a kezedben se volt sokkal élettelibb, mint a láncokon, ahogy pedig ott ül és néz maga elé, tényleg egyre jobban kezdett hasonlítani egyfajta megelevenedett porcellán babára. Mindenesetre a fejadagod előkaparva, eleinte nem reagált a kérdésedre, bár jól hallhatóan megkordult a gyomra. Bár továbbra se pislogott, látszólag mintha elkerülné a mozgásod a figyelmét, és ezúttal már nem néz téged, mintha egyik pillanatról a másikra megszűnt volna szűnni a külvilág számára. Persze mikor gyakorlatilag már-már a szájába adod az ételt, megemeli egyfajta meglepettségként a fejét, majd rövidesen megszaglássza az elé került dolgot, végül ráharapva, átveszi tőled amazt. Lassan és ügyetlenül eszik, kérdéseid sorára viszont továbbra se válaszol, mely felveti a kérdést, hogy tud-e egyáltalán válaszolni neked. Szinte biztos lehetsz benne, hogy látott téged, de néha úgy viselkedik, mintha vak lenne, ahogy az egyik kérésedre is reagált, de konkrétan akár siket is lehetne, annyira nem reagál rád. Ezek nagy eséllyel újfajta kérdéseket vethetnek fel benned, de érzed, hogy fontosabb dolgok is vannak most, mint kérdezgetni.
Az elsősegély készleted tartalma meglepően szerénynek bizonyult, ahogy nekiláttál kezelni a lány sérüléseit. A lába, bár megduzzadt, látszólag nem tört el, talán csak egy szalag húzódott meg, de lévén nem tudtál kényelmesen hozzáférni, csupán gyulladáscsökkentővel és fertőtlenítővel tudtad kezelni a bilincs által felsértett részt. A lány többi zúzódása és egyéb sérülései bár komolynak tűnnek, azonban, ha találkoztál már ekcémás tünetekkel, talán felismerheted őket, bár az is feltűnhet, hogy ezek elképesztően komoly változatai annak, amit te egykor láthattál (ha láttál). A sérülések vöröslöttek és enyhén váladékoztak. A legtöbb a lány lábain és karján ékeskedtek, de a rongyos felsője alatt a hasán és a hátán, illetve az arcán is felfeldeztél elszórtan ilyen bőrproblémákat. Az egész tubus fertőtlenítőd rámegy, ha esetleg úgy döntesz, hogy lekezeled ezeket a sérüléseket, ahogy a tapaszaidnak és a gézednek is búcsút mondhatsz, gyakorlatilag már-már kiürítve a kis tasakod tartalmát, de ha esetleg így tettél, akkor bár a lány már nem tűnt számodra porcellán babának… most már inkább múmia, a sok fásli miatt. De legalább nem látszódnak a sérülései nem? Akárhogy is, amaz eddigre már elnyámmogta az ajándékodat, mely után ismét csak bambult maga elé.
A vihar még olyan egy órán át tartott, ám végül meglepően hamar elállt. Egyik pillanatban még szakadt és villámlott, a másikban pedig elfogyatkozott a lezúduló víz hullámai, majd rövidesen apró fénysugarak törtek elő a vastag felhőrétegekből. Olyan délután 3-4 óra lehetett. Bár a nap nagyrészét sajnálatos módon az eső elmosta, talán még útra tudsz kelni, ha akarsz, már ha szeretnél egy jó nagyot dagonyászni a sárban. Akár, hogy is rajtad múlik, miként döntesz, viszont felmerül a kérdés. Itt tudnád hagyni ijesztő lánytársad, vagy inkább magaddal vinnéd ezt a koloncnak tűnő személyt az útra? Ezt csak te tudhatod.

**Nashimaru Shizu** Vas. Márc. 27 2022, 08:17

// Gamabunta - Családfakutatás //

Kissé ügyetlenül, de nekikezdtem a kislány ellátásának. Habár nem először látok el sebet életemben, egy kezemen meg tudnám számolni hányszor kellett alkalmaznom ezen igen felületes tudásomat. A sérülések - melyek nem egyszer öklendezésre is késztettek az ellátás alatt -, ismeretlenek voltak számomra, de állagukból annyi egyértelmű volt hogy fertőtlenítés nem fog ártani, illetve a géz sem. A lány úgy ült mindezek alatt, mintha kivesztek volna testéből az érzékelő receptorok. Alkalomadtán helyette én rándultam össze az elképzelt fájdalomtól, mikor a sebeihez értem.

- Szóval nem vagy az a beszédes fajta. - Szólaltam meg közben, hogy kicsit eltereljem a gondolataimat a sebek morbid jellegétől, illetve a kérdésektől hogy miért van ilyen állapotban és miért van leláncolva, ráadásul összeforrasztott bilinccsel. Nem akartam sem elmélkedni sem érlelődni a lehetséges előzményeken. Az egyetlen dolog ami kicsit aggasztott, hogy mi van akkor, ha visszatér az aki ide láncolta.

- Semmi gond, tudok én beszélni kettőnk helyett is ha kell. - Mosolyogtam, miközben szemeim meggyőződtek róla, hogy elég szorosan, de nem túl szorosan lettek ráhelyezve a kötések. Amint végeztem az ápolással a lány mellé ültem, kicsit reszketve a vizes ruháktól. Alkalomadtán a szemei elé helyezem a kezem, csettintettem vele vagy csak legyintettem, hátha magához tér.

Ahogy telt az idő, egyre kényelmetlenebbül éreztem magam mellette. Ő nem mozdult nekem meg annak ellenére, hogy azt mondtam tudok beszélni, semmi sem jutott az eszembe. Rövid gondolatfoszlányokat szenteltem arra, hogy mit fogok ezután tenni, s bár nem lett volna szívem itt hagyni, hasonló szívfájdalmat okozott a gondolat, hogy sérülései miatt cipelnem kellene a láncával együtt. A következő településig legalábbis. Amennyire szőrösszívűnek hangzik, pár alkalommal elgondolkoztam azon, hogy helyben búcsút intek neki. Ezekkel a gondolatokkal persze csak játszogattam a fejemben, így miután egy óramúlás múlva továbbállt a vihar, már egy kész tervvel álltam fel a lány mellől.

- Elviszlek a legközelebbi településig, jó? - Kérdeztem tőle lágy hangon, majd választ nem várva összepakoltam a cuccaimat, és a hátamra kaptam a lányt, magam elé meg felvettem a hátizsákot. A láncot megpróbáltam feltekerni a derekamra, hogy ne kelljen a kezemben cipelni, de ha úgy kényelmesebb felvetem a vállamra, vagy beleteszem a végét a táskámba. Felkészültem persze, hogy nyakig sárban fogok tovább utazni és őszintén fogalmam sem volt milyen messze a következő falu vagy város, de akkor már távol állt tőlem a gondolat, hogy tovább várok abban a malomban a lány mellett szótlanul, várva, hogy fogvatartója visszatérjen.

Az út során, még alkalomadtán meg-meg kérdeztem a lány nevét, illetve az extra súly miatt kényszerből is többször megálltam pihenni. Ennek ellenére, inkább letudni akartam az extra csomagot, mint sem megismerni - és mindezt anélkül, hogy magyarázkodásra szoruljak a lelkiismeretemnek utána. Minden pillanatban abban reménykedtem, hogy feltűnik egy kéménycsoport vagy annak füstje a következő domb mögött vagy egy házsor a következő bambuszcsoport után.

**Gamabunta** Vas. Márc. 27 2022, 10:03

Végül helyesnek gondoltad azt, hogy elássad a lány sebeit, vagy legalábbis kezeld őket a legjobb tudásod szerint. Ez helyén is volt, viszont a lány semmi jelét nem adta fájdalomnak, így volt olyan érzésed, hogy vagy egyáltalán nem érez fájdalmat, vagy csak hozzászokott az egészhez. Akár, hogy is, végül elhatározásra jutottál és bár megfordult a fejedbe olyan kegyetlen gondolat, hogy magára hagyd a lányt, végül úgy döntöttél, hogy magaddal viszed őt.
Ahogy sejthető volt, nem ellenkezett, igazából nagy eséllyel, nem is vártál tőle ilyen reakciót. Így a hátadra kapva, képes lehettél megindulni. A láncokat magad előtt képes voltál összekötözni a drótod segítségével, mely nyomán, egyfajta „hátizsákként” voltál képes vinni a lányt, és bár párszor meg-megkellett állnod, pihenni, látszólag nem igazán zavartatta magát magát. Eleinte végig földúton jártál, mely nem volt épp ideális terepnek mondható felület, főleg eső után, mely eleinte igen hamar kimerített téged, főleg a plusz teher nyomán, de szerencsédre, rendes útra is rátaláltál, mely innentől fogva megkönnyítette számodra a járást. Sajnálatos módon az éjszakát a vadonban kellett töltenetek, de azért sikerült egy viszonylag száraz, szélmentes területet találnod, ahol meghúzhattátok magatokat éjszakára. A lány egyéb iránt, végig nyitott szemmel aludt, mely nem lehetett számodra kellemes, ha nem vagy hozzászokva.
Másnap reggel útnak indulva, nagy eséllyel már a fejfájás kerülget, hisz már konkrétan egy napja hallod a láncok szüntelen csilingelését, de ha mást nem, napod nagy eséllyel, sokkal jobban feldobódik, ahogy nagyjából dél felé füstöt vélsz felfedezni a távolban. Akár meghúzod a lépteidet, akár nem, végül eléred a kisebb települést, mely az Atarashi Mizu nevet viselte, vagy legalábbis ezt a nevet találtad meg a falut jelző kistáblácskán.
Minden bizonnyal örülsz annak, hogy végre megszabadulhatsz kellemetlen csomagodtól, a kérdés viszont az, hogy átveszi-e egyáltalán valaki tőled azt. Bizonyára számítasz rá, de ahogy megközelíted a falut, és a földön dolgozó emberek fel-felfigyelnek rád, nem egy furcsálló tekintettel fordul oda feléd, és gondolom nem ér meglepetésként az se, hogy megpróbálnak elkerülni téged. Elfordulnak, ha feléjük kiálltasz, vagy arrébb sietnek, ha esetleg feléjük indulsz, mintha pont most lett volna valami fontos dolguk. Mondjuk nem meglepő, végtére is, te se közelítenél meg olyan személyt, aki egy összefáslizott kislányt láncol magához, nem?
A falu egyéb iránt nem tűnik valami nagynak, csupán pár tucat kisebb-nagyobb házból állt, és alig-alig véltél felfedezni kő vagy téglaépületeket. Az egész terület egyfajta kerítésféleséggel volt körül vonva, mely előbb szolgált a vadállatok kinn tartására, mint védelmi feladat ellátására. Akár, hogy is, ahogy megközelítesz szabadon átjárható területet (már nem mintha ne tudnád egyszerűen átugrani a kerítést, de gondolom, nem próbálkozol hasonlóval), mire eléred a falu „határát”, nem meglepő módon, két őr állja utadat, kezükbe egy-egy lándzsával, melyet bár megdöntenek feléd, de nem szögezik neked.
- Állj! Ki vagy te és mi keresnivalód erre? – kérdezi kemény hangon a bal oldali őr - Nem látjuk szívesen a különcöket!
Bár viseltek egyfajta bőrpáncélzatot, nem tűntek szamurájoknak, de shinobiknak sem. Nagy eséllyel zsoldos katonák voltak, akiket a falu vagy a daimyou bérelt fel a terület örzésére.

// ha esetleg átfutóba szeretnél megállni a faluba, akkor továbbra is ide írj, ha esetleg azonban huzamosabb ideig maradnál, akkor kérlek ERRE a területre írjad majd a folytatást //

**Nashimaru Shizu** Vas. Márc. 27 2022, 11:14

// Gamabunta - Családfakutatás //

Lépteimet sár és a lánc csilingelése kísérte, már-már bódító hatással. Homlokomon hamar megjelentek a fáradtságomról tanúskodó izzadtságcseppek, a nap végére pedig már nem is tudtam eldönteni, hogy a lábaim a helyükön vannak-e még. Döntésemet, hogy magammal hozom a lányt persze megannyiszor átgondoltam, megbántam, majd újra megerősítettem magamban. Próbáltam meglátni a szituációmban a pozitívat: egyrészről az eső utáni táj illata energiával és frissességgel töltött fel, még ha annak nagyját a bokáig érő sár - még ha csak az utam elején is -, de a pokolig húzta le. A kislány, még ha nem is túlsúlyos, azért megterhelte az izmaimat, ahogy a lánc is, mely kilóméterekre figyelmeztetett hangjával a jöttünkre bárkit. Mély szomorúság, vagy inkább irritáció öntött el, mikor realizálódott bennem, hogy az éjszakát a vadonban kell töltenünk. Természetesen nem ez lett volna az első alkalom "vándor utam" során, de most, még mindig nedves ruhákkal, egy ismeretlen, szótlan, félholt kislánnyal a hátamon, kifejezetten rosszul esett. Ráadásul a lány alvási stílusa - már ha aludt egyáltalán -, szabályosan a frászt hozta rám. Még a vacsorám felét is megette.

Másnap már rutinosabban meneteltünk előre. A láncok csilingelését szerencsére egész este hallottam a fejemben szóval nem szoktam el tőlük. Hamar azonban felismertem a jeleit egy település közeledtének. Távoli égbe emelkedő kéményfüstök, veteményesek, mind-mind egységesen hozták vissza lelkembe és testembe az erőt. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy izzadtságcsepp vagy könnycsepp csordult le akkor az arcomon.

- Nézz oda, Kicsi! - Szóltam oda a lánynak. - Úgy tűnik megérkeztünk. - Egy mély sóhaj hagyta el a számat, majd felnéztem a nap felé az időt kémlelve. Messze voltam már nagyon az otthonomtól, s soha ily közel a célomhoz. A táj, az emberek mind-mind idegenek voltak, s bár még csak éppen hogy átléptem a határt, már találkoztam valamivel - vagy inkább valakivel - akit valószínűleg soha nem fogok elfelejteni.

- Csak még egy pár lépés... - Nyugtattam és hitegettem magam, ahogy elindultam a városka irányába. Az ott lakók bizalmatlansága persze először feltűnt. Köszönéseim süket fülekre találtak, integetéseimtől elfordultak az emberek, közelítésemre pedig látszólag taszítottam őket. Mindezt persze nem vettem a szívemen, hisz el tudtam képzelni milyen képet festhettem. Azt viszont sajnáltam, hogy nem biztos, hogy oly kedvvel fogadnának, mint a tanyán.

Végül két őr állított meg, kikhez hasonlót már sokat láttam otthon. Habár a mi városunkban kedvesebbek voltak.

- Shizu vagyok! - Lehelltem ki magamból, ahogy letettem a táskámat a földre. - A Tea országából jöttem, a Rejtett Füst falvába tartok. - Mondtam, majd nagyot nyeltem. - Ezt a lányt egy romos malomba találtam. - Engedtem le a hátamról, majd tettem le a földre. Remélhetőleg tudott állni, de ha leült volna sem zavart túlságosan. - Ellátásra szorul. Van esetleg valaki itt aki rá tudna nézni? Le tudná szedni róla a bilincset? - Kérdeztem, miközben közelebb léptem az őrökhöz, kémlelve az arcukat. Az egész helyzetem a lánnyal kezdődően növelte bennem a rossz előérzetet. - Nem akarom sokáig lopni az idejüket. Csak átadnám önöknek a lányt, esetleg feltölteném a készleteimet ha van rá lehetőség és egy kis pihenő után már úton is lennék tovább.

**Gamabunta** Vas. Márc. 27 2022, 12:32

A falu látképe megnyugvással fogadta a szívedet, és ha mást nem is, legalább egy biztos pontként szolgált, ahol leadhatod a fölös terhed és ahonnan tovább mehetsz Kemuri felé. Akárhogy is, bár a falu őrei nem nyerték el a tetszésedet (ahogy jól érezhetően az ő tetszésüket se nyerted el), végül azért még is csak megszólítod őket és bemutatkozol. Válaszodra mormognak valamit, amikor pedig a kislányra térsz rá, aki mellesleg minden probléma nélkül megállt a sérült lábán, azért jól láthatóan összenéznek. Szinte végszóra a lány felemelte fejét és az őrökre emelte merev tekintetét, kik közül a beszélőt észrevehetően kirázta a hideg.
- Nem szívesen engednék be a faluba egy idegent és egy fura szerzetet… - mondta morogva – De a főnök agyonverne, ha elzavarnék egy sérült gyereket. GHÁ! – vakarja meg bőrsisakja tetejét idegességébe és a falu felé int végül – Menj! De az éjszakát nem tölthetted itt. A lánnyal, majd a falu füvésze foglalkozik. Menj a központi kúthoz, és keress egy kékre festett vályogházat. Keresd Daisukét, most pedig húzzatok innen. A frászt hozzátok rám!
Láthatod, ahogy az őr társa a kezébe köhint, elrejtve ezzel egy mosolyt, de végül átengednek titeket. A férfi útbaigazítását követve, igazából elég hamar eléred az említett kunyhócskát, melyet megközelítve gyógynövények jellegzetes illatát fújja feléd a szél, mely még a sós tengerillaton is át-áttört. Az ajtón bekopogva rövidesen egy meglepően kedvesnek és élénknek tűnő hang szól ki, és ahogy kinyílik az ajtó, egy fiatalnak tűnő srác nyit ajtót nektek, aki először meglepődik rajtatok, de kedves mosollyal elmosolyodik.
- Azt hiszem kitalálom, mire kellek. – csóválja a fejét barátságosan - Gyertek beljebb.
Ha így teszel, láthatod, hogy gyakorlatilag egy kisebb rendelőszerű szobába nyitottatok be. A külső egyszerűség ellenére, benn alapjáraton meglepő módon elég berendezett szobát vélhettél felfedezni. A legszembetűnőbb ilyen tárgy pedig egy masszív szekrény, melynek átetsző, tekerős zárú fiókjaiban rengeteg és számodra ismeretlen gyógyfű és egyéb növény, vagy állatfaj darabjai pihentek. A férfi felsegítette a középen lévő ágyra a kislányt, majd feléd intézi a szavait.
- Hozzátartozó vagy csak barát? Nem vagytok, idevalósiak azt látom, mindenkit ismerek a faluból. – mondja csevegő hangon, majd szépen lassan megvizsgálja a beteget, első sorban az ellátottakat – Súlyos ekcéma tünetei vannak. Rég láttam már, ilyen komoly allergiás tüneteket. Meglepő, hogy nem vakaródzik, már fele ennyi is elég lenne, hogy megőrülj a viszketéstől, pláne az ő korában. – mondja számodra – Mond csak kicsi lány, Anyu elmondta mire vagy érzékeny? Tudnom kéne, hogy mire vagy allergiás. – ha esetleg segítesz neki annyiban, hogy megmondod neki, hogy nem igazán beszél, akkor bólint – Ez esetben, csak a tüneteket tudom enyhíteni. Na nézz ide a bácsira picit, had nézzek a szemedbe.
Ahogy a srác elő kotor az egyik zsebéből egy kislámpát, hogy a lány szemébe nézzen, látod, hogy eleinte minden jól megy, minden szokásosan, de elég hamar bizonytalanságot vélsz felfedezni a férfin. Hallod, hogy azt mondogatja, hogy „ez furcsa”, de nagy eséllyel nem is sejtheted, hogy miről beszél. Végül azonban olyat tesz, amelytől nagy eséllyel kiráz téged a hideg. Egyszerűen fogja és megkocogtatja ujjbegyével finoman a lány szemeit. Ha esetleg kifakadsz, hogy mit csinál, persze bocsánat kérően rád mosolyog.
- Bocsi-bocsi. Csak meg akartam győződni róla. A kislánynak műszemei vannak. Szegény vak.

**Nashimaru Shizu** Vas. Márc. 27 2022, 14:30

// Gamabunta - Családfakutatás //

- Én az idegen vagy a fura alak vagyok? - Kérdeztem egy félmosollyal az arcomon, majd elindultam az őr által leírt útvonalon, miután kézenfogtam a lányt. Ahogy viszont elmentem az őr mellett akire "a frászt hozom", hirtelen felé lépek

- Bu! - Tettem egy kísérletet az ijjesztésre, majd ha sikerült, ha nem, visszafogott de hangos kacagásba kezdtem, amit még azután is folytattam - már csak a hecc kedvéért is - miután rég a hátam mögött volt mindkét őr.

Mindössze az út elejéig kellett emlékeznem az őr által leírt nem túl bonyolult utasításokra, utána elég volt az orromat követni. Otthon Yuina néni háza is belepte az utcát a gyógynövények illatával a legtöbb napon.

Az ajtót egy igen fiatal srác nyitotta ki aki oly feminin arccal volt megáldva - vagy éppen megátkozva? -, hogy amíg nem szólalt meg, azt hittem hárman leszünk lálányok a vizsgálat alatt.

- Örülök, hogy egyértelmű a szituáció. - mosolyogtam rá, majd beljebb léptem a fiú után. Szemeim végigszaladtak a szobáb, jól szemügyre véve minden apróságot, melyek egy része elgyönyörködtetett, más része kissé elborzasztott - főleg az állatrészek.

- Egyik sem igazán. - Válaszoltam, majd kényeleből ráhelyeztem súlyom a bal lábamra. A hátam mögött összekulcsoltam a kezeim, majd ezúttal látványosan szerte néztem a szobán, amolyan mellékcselekvésként.

- Kemurigakurébe tartok a Tea Országából. Őt egy romos malomban találtam, - mondtam miközben tettem pár lépést a gyógynövények felé és odahajoltam az egyikhez. - ahova beüldözött a tegnapi vihar. Ez milyen növény? Mire használható? - mutattam rá valamelyikre, miközben Daisuke a lányt vizsgálta. Ha válaszolválaszol, ha nem, tovább nézelődök, elsősorban fertőtlenítőt és gézt keresve, hátha tudnék venni tőle. Később a srác kislány felé intézett kérdéseire én válaszolok.

- Hozzám egy nap alatt egy szót sem szólt. Lehet elvitte a cica a nyelvét? - Kérdeztem szarkasztikusan, majd mikor megkopogtatta a szemeit és realizálódott bennem, hogy műszemei vvanna, komoly és kissé rémült hangon megkérdeztem újra.

- A nyelve. Van nyelve? - Kissé feldúlt lépteket tettem a vizsgálóasztal felé, miközben felkészítettem magamat egy kivágott nyelv - vagy inkább annak helyének - látványára.

- Mi történhetett vele? Gyakran találkozik az ember errefelé... Hasonlókkal? - Kérdeztem enyhe rémülettel hintett hangon, teljesen elfelejtve megkérdezni, hogy a bilincset le tudja-e venni róla.

**Gamabunta** Szomb. Ápr. 02 2022, 19:45

- Mindkettő. – morogja az őr a szemtelen kérdésedre a választ kissé szűkszavúan.
Te úgy döntöttél, hogy nem elég kissé pimaszkodnod, még talán némi rémisztgetés is belefér, azonban talán nem úgy sült el a dolog, ahogy vártad, mert igazából egyikük se rezzent meg, csak felhúzták a szemöldöküket. Mindenesetre azért magadat legalább jól elszórakoztattad magad, ha mást nem is.
Szerencsére nem tévedtél az úticélod felé el, mondjuk csoda is lett volna, tekintve, nem igazán kellett túl nagy helyismeret ahhoz, hogy megtaláld a füvészházat. Belépve azonban téged is lenyűgözött az a rengeteg növény, amelyet jól láthatóan sok odafigyeléssel és szakértelemmel válogattak szét. A kérdésére becsületesen válaszoltál és bár jól láthatóan a kislánnyal van elfoglalva, érzed, hogy ettől még rád is ugyanúgy figyel.
- Akkor szerencséd volt, hogy találtál szabad fedezéket. A tegnapi eső nagyon hideg volt, megfelelő védelem nélkül könnyen meg is fázhattatok volna. – mondja látszólag teljes nyugalommal, látszólag nem is rökönyödve azon, hogy hol találtál rá, nagy eséllyel nem kevés furcsasággal volt dolga – Annak a növénynek a nedve alapjáraton mérgező, erős émelygést okoz, de olajjal és pár másik dologgal összekeverve fájdalomcsillapító kenőcsöt tudok belőle csinálni. – mindezt úgy, hogy csak rád pillantott, és a mutatott irányból azonnal rájött, hogy melyik növényről beszélsz (vagy csak bekamuzott valamit, hisz úgy se tudod bizonyítani).
A srác vizsgálata nem igazán borzasztott el, azonban, mikor realizálod, hogy mi történt és mi történhetett a lánnyal, az már sokkal jobban megrémített téged. Feldúlt kérdésedre a fiatal doki, finoman megfogta a lány állát és kinyitotta a száját, és nem volt veled olyan gonosz, hogy visszaállítson téged a helyedre, így te is beleláthattál. Egy csonkra vagy egy kiégetett darakára számítottál talán, azonban kissé talán megnyugszol, mikor egy ép és egészséges nyelvet pillantasz meg. Azért Daisuke még belevilágít a szájába, hogy ellenőrizze a torkát, de semmi szokatlant nem talált, így elengedte a lány száját, aki ezután vissza is csukta azt. Kérdésedre megvakarta a fejét.
- Változó. Errefelé nagy a bűnözés, igazából nem lepődnék meg rajta, ha egy szökevény lenne a csöppség. Meg hát, tudod a háború minket se kímélt. Lehet, hogy már békeidő van, de a külsős és belsős forrongások nem múlnak el egy pillanat alatt és nem mindenki olyan kedves személy, mint amilyen mi vagyunk. – ezután a kislány láncát kezdi el nézegetni – Ezt viszont le kéne szedni, viszont nekem nincs hozzá megfelelő eszközöm. El kéne vinni Kicsi Sorához, ő talán le tudja kapni róla.
Ezután kérdően rád pillant, mely talán visszaránt téged a valóságba, ha esetleg elmerengtél. Ha esetleg nem jössz, rá miért néz rád, persze megkérdezi, hogy vele szeretnél-e tartani, de látszik rajta, hogy szívesen átveszi a gyermek felügyeletét, míg jobban nem lesz, így te döntésed, hogy az új információk után is szeretnéd végig kísérni a kislány sorsát, vagy inkább nem szeretnél több borzalomra rájönni, végtére is ki tudja mik derülhetnek még ki, ha telik az idő.

**Nashimaru Shizu** Vas. Ápr. 10 2022, 09:18

// Gamabunta - Családfakutatás //

- Értem. - Szegeztem le a tekintetemet a földre. Hangomban nem lepleztem túlságosan a meglepődöttséget. Habár fogalmam sincs milyen választ vártam. Hozzánk, otthonra a háborúnak csupán a híre ért el, esetleg néhány cikknek az ára ment feljebb, tűnt el a polcokról ideiglenesen. Nevezetes csaták mindössze köztem és a húgom közt folytak. Nap mint nap botokat ragadtunk, majd szamurájnak tettetve magunkat álltunk ki az utcákra egymás ellen, hazáért és becsületért. Később világosítottak fel minket, hogy ninja háború volt. Hosszasan végignéztem a kislányon. Bele akartam égetni az agyamba a látványt. A kedves parasztcsalád, Akio-ék, valamelyest elhitették velem, hogy a világ többi része is olyan békés, mint az otthonom. Ez a kép talán emlékeztetni fog mindarra ami velem is történhet ha nem vigyázok. Minden jel arra utalt, hogy jó helyt van a Wakizashi az oldalamon.

Daisuke javaslatára csak bólintottam, majd segítettem talpra állítani a lányt. A lánc végét felvettem a földről, egyrészről hogy ne a lánynak kelljen maga után húznia, másrészről kezdett megőrjíteni a folyamatos csilingelés, amit már több mint egy napja hallok megállás nélkül. Nem mintha ez teljesen megszűntette volna.

- Egy kicsit megcsappant az elsősegélykészletem tartalma. - Hoztam fel a témát, ahogy kiléptünk az ajtón. - Géz és fertőtlenítő teljesen elfogyott. Nem szívesen folytatnám az utam ezek nélkül, esetleg miután leszedték a láncot, beruházhatok a készleteidre? - Forgattam, csavartam a szavakat, majd kissé közelebb hajoltam a fiúhoz, mintha valami titkot akarnék megosztani vele. - Illetve megtanítanál annak a fájdalomcsillapítónak a kikeverésére? Kissé hiányos a tudásom az ilyen túlélési praktikákban. - Mosolyogtam. A szavak könnyen jöttek ugyan, de hozták magukkal a szokásos kínos érzést. Mit gondolhat rólam ezek után? Tizenéves lány, járja a világot, és nemtudja megkülönböztetni fűt a fűtől.

- És egyébként ki ez a kicsi Sora? - Tettem fel egy újabb kérdést, hogy elvonjam saját figyelmemet a kárós túlgondolásoktól.

**Gamabunta** Pént. Ápr. 15 2022, 16:55

A férfi szavai kissé lelomboztak, de nem hagytad, hogy túl sokáig a fejedben vájkáljanak ezek a csúf gondolatok. Így tehát a haladás mellett döntöttél, és felajánlottad a segítséged a kislánynak, akit jó szerével álló helyzetbe húztál. Persze megpróbáltad az úton minél kevésbé zörgetni a láncait, de minden egyes lépésnél meg-megzörrentek a kezedben, mely robbant bosszantónak hatottak. A füvész azonban hamarason karjaiba vette a lánykát, így hátulról neked pedig leginkább egy kedves bátyuskának tűnhetett, persze valójában hasonló kisugárzása is volt.
Daisuke kedvesen fordult feléd és kérdésedre hümmögve gondolkodott el magában, miközben töretlenül sétált előre, természetesen kellően kényelmes tempóba, így az üvegszemű lánykának se kellett bukdácsolnia.
- Persze, szívesen adok a készleteimből. Elég népszerű árucikk, így mindig tartom egy kis bónuszt otthon, hehe. – nevet fel, viszont a másik kérdésedre kissé megvakarja a nyakát – Tudod ez nem egy olyan dolog, amit pár perc alatt elsajátíthat az ember. Alapjáraton rosszul elkészítve csak rontasz a helyzeten. Az már inkább haladó gyógyszerkészítőknek való munka. De majd meglátom, mit tehetek az érdekedben. – néz rád, és barátságosan elmosolyodik, hangján pedig tényleg érzed, hogy örülne, ha tudna segíteni.
Sorára való kérdésed azonban csak egy csintalan mosollyal tarkított dallamos „kitudja” volt csak a válasz, mellyel próbált titokzatos lenni, persze a hangok, mint mindig most is elég hamar megmutatta merre mentek. Már elég gyanús volt maga a tudat, hogy az egyetlen füstoszlop felé indultok, de ahogy közelebb mentek a jellegzetes fémes csattogásokból, már azelőtt rájöhettél, hogy a falu kovácsához tartotok, mielőtt megpillanthattad volna őt. Azonban, mikor befordultok az egyik ház mellett, az eléd táruló látvány azért talán egy pillanatra téged is meglephetett.
Bárki is adta a Kicsi Sora becenevet, tuti vicces kedvében volt. A férfi, aki előttetek állt és erős csapásokkal kalapálta az előtte lévő fémlemezt, gyakorlatilag a két métert is meghaladta. Vörös haja és szakálla kócosan és kormosan meglibbentek minden egyes csapására. Azonban, ahogy beúsztatok a látóterére, verítékes homlokát megtörölve, egy kormos csíkot húzott arcára, majd rátok nézett.
- Szép kis társasága van doki, de meg kell, mondjam elég bizarr látvány, amit most látok. – mondja öblös hangján.
- Látom ma is jó erőben vagy Kicsi Sora. Szükségünk lenne az erődre. Ennek a csöppségnek le kéne szedni a karjáról és a lábáról a láncokat és bilincseit. Meg tudnád oldani?
A kovácsmester, hegykén a kemencébe dobta a még vöröslő fémlemezt, és az épület belsejébe kiáltott. Mivel egy félig nyitott kovácsműhelyről volt szó, te is szépen körbenézhettél, bár tényleg nem volt semmi érdekes dolog, csupán tárgyak kész és félkész állapotokban, illetve különböző megmunkáló eszközök, melyek nyilvánvalóan a kovács tárháza volt, már első ránézésre is. Az épületből egy korosabb inas jött ki, aki egy rövid eszmecsere után komolyan bólintva, átvette a kovács eddigi munkáját, majd a férfi közelebb intve titeket, gyakorlatilag beinvitált műhelyébe. Persze nem kínált hellyel, se egyéb kényelmességgel, csupán arra kellett ez, hogy kényelmesebb legyen számára. Igazából nem sokat teketóriázott, a férfi egy méretesebb drótvágószerű tárgyat vett elő, majd miután a doki megfogta a kislányt, hogy ne mozgolódjon, rövidesen láthattad is, hogy munkába kezd.
Azonban nem várt eredményt láthattál. Az eszköz jószerével még új volt, és minden kétséget kizárólag minőségi volt, látszott rajta. Talán már te is láthattál már rá példát, hogy egy hasonló eszközt használatban, mely még egy jóval kisebb embernél is hatékonyan működött. Azonban, ahogy a férfi nekifeszült és az izmai pattanásig feszültek látszólag… nem történt semmi. Fémnek feszülő fém és a kovács a kovács feszült erőlködésének a hangja volt az egyetlen dolog, melyet hallhattatok (meg persze a kinn dolgozó inas munkálkodását), de a jól ismert fémes csattanást nem. Sora erős volt, ebben biztos voltál és értett ahhoz, amit csinál. Gyakorlatilag a karperec egyik utolsó első láncszemét próbálta elvágni az egyik felén, hogy utána kényelmesebbe hozzáférhessen a bilincshez, ám a lánc nem akarta megadni magát. Végül logikának ellentmondóan hirtelen egy furcsa reccsenésre leszel figyelmes. Azonban nem a lánc adta meg magát. Hanem a vágószerszám pengéje adta meg magát.
- Mégis mi a francból készítettél ezt a vackot, titánból? – fakad ki a kovács és még a doktor is értetlenül állt a dologhoz.
Nem értesz nagy eséllyel a kovácsoláshoz, de még neked is tudnod kéne, hogy oké rendben a láncok némiképp vaskosak, de annak az eszköznek bőven le kellett volna vágnia a lácot, főleg a férfi erejével. Akárhogy is, nagyjából egy órán át folyt a próba, mely nyomán több mint fél tucat eszköze tönkrement a kovácsnak, de még mindig nem sikerült dűlőre jutnia a szemtelen láncszemekkel. Végül aztán kimerülten ült le, az egyik használaton kívüli üllőjére.
- Ez már túl mutat az én tudástáramon. - mondja végül, miután pihent egyet - Ez valamilyen ninja cucc lehet, vagy nem tudom, hogyan van megerősítve. Én csak egy sima falusi kovács vagyok, de... ilyen makacs láncokkal még sohase volt dolgom.
Úgy tűnik zsákutcába futottatok. A kislány sebeit begyógyították, de a láncait képtelenek leszedni. Mitévő leszel? Esetleg megpróbálsz rajta valahogy segíteni? Vagy már úgy érzed eleget segítettél nekik, és innentől, már ez a falusiak gondja? Rajtad áll, azonban végül kénytelenek voltatok visszatérni a doktor házába, ahol, ha mást nem is, sikerült némi tudásra szert tenned és ha nem sajnáltál némi ryot elkölteni, úgy az elsősegély készleted is újratöltötték. A kérdés, hogy hova tovább.

// 250 ryoért Daisuke újratölti teljesen az Elsősegélykészleted, illetve megtanította, hogy csinál az Útiszélfű nevű gaznövényből enyhe fájdalomcsillapított* //

Fájdalomcsillapító:

**Nashimaru Shizu** Szer. Aug. 10 2022, 15:27

// Gamabunta - Családfakutatás //

A lánc idegesítően kitartó csilingelésével haladtunk végig a kis falu utcáin. Persze valamelyest ekkor már feladtam, hogy akármit is tudok tenni ellene. Daisuke kedves együttműködést tanusított kérdéseim és kérésem felé, melyet elégedett mosollyal viszonoztam.

- Gyors tanuló vagyok. - Jelentettem ki büszkén.

Utunk Kicsi Sora műhelyéhez vezetett, ki góliátként takarta ki előlem a napot, ahogy felénk magasodott. Nem rejtegettem meglepődöttségemet, ugyanakkor egy halvány mosolyt is csalt az arcomra a férfi látványa.

- Szóval Kicsi Sora... - Motyogtam magamban, miközben egy kósza pillantást vetettem Daisuke irányába.

Nem kifejezetten vetettem bele magam semmilyen beszélgetésbe. Ha őszinte akartam lenni magammal, szinte biztos voltam benne, hogy nemsokára újra az úton fogom találni magam, főleg a kovács eszközének látványa után. Persze távolabb nem is lehettem volna az igazságtól. Ahogy telt az idő, a jól mívelt, erős szerszámok egymás után adták meg magukat a kovács erejének, no meg a lánc makacsságának.

- Ha le tudja szedni, az öné lehet. - Válaszoltam a kovács megjegyzésére. Nem tűnt rossz üzletnek. A lány megszabadul a lánctól, én megszabadulok a lánytól, a kovács meg kap magának valami erős fémet, amiből kimunkálhat magának akármit.

Egy órán át telt a próbálkozás. Egy ponton unalmamban az egyik közeli házfalra lépegettem fel s le, gyakorolva a chakra-falon-járást. Csak akkor hagytam abba, mikor az egyik lelépésemmel magammal húztam egy faldarabot talpammal.

Végül Kicsit Sora rezignált hangja rántott ki a tétlenségből. Szavaira mély sóhaj hagyta el a számat.

- Ninja cucc? - Kérdeztem vissza, választ nem igazán várva, majd odaléptem a lánchoz, és közelebbről is megvizsgáltam. Pecsétet kerestem rajta, vagy akármily jelet.

Mindezektől függetlenül Daisukéval és a kislánnyal együtt visszatértünk a fiú patikájába, ahol előző kívánságom is beteljesült. Az információk, illetve a tudás melyet a fiú megosztott vellem végtelenül idegenek voltak számomra - sosem érdekeltek igazán a virágok, füvek, - mégis ittam a szavait, csináltam utána amit kért. Kis noteszkémbe fel is írtam mindent, hogy azután is reprodukálni tudjam, miután egy fél óra múlva elfejtem.

- Van rá lehetőség... - Szólalok fel, a gyógynövény-óra után - ...hogy itt hagyjam a lányt? - Enyhe bűntudat lapult szavaim mögött, de nem elég, hogy ne felejtsem el a kislányt a láncával együtt néhány nap múltával. Eleget tettem már érte. A faluban éjszakára nem maradhatok. Azt meg már nem is tudom, hogy a fülem csilingel vagy a szaros lánca.

- Vagy esetleg, tud még valakit, aki tudna rajta segíteni? Hova kellene vinnem? - Tettem hozzá kissé hadarva. kissé megbánva előző apátiámat.

Abban az esetben ha Daisuke is annyira tanácstalan mint én, egy rövides búcsúzás után elhagyom a várost és a kislányt, folytatva utam Kemurigakure felé. Egyedül.

**Gamabunta** Vas. Aug. 28 2022, 07:50

// Nashimaru Shizu - Családfakutatás //

Daisuke, a motyogós megjegyzésedre felfigyelt és rád mosolyogva kacsintott egyet feléd, majd odafordult Sorához. Némi beszélgetés után, végül nekiláttak a dolognak és a kovács segítségével nem kis hangzavart okoztak a közelben. Bár látszólag a férfi figyelt a szavaidra, nem igazán reagált rájuk, ennek legnagyobb oka talán az, hogy eléggé koncentrált, hogy ne tegyen kárt a lányba. Azonban pár tönkrement szerszámon és egy fáradt kovácson túl, sajnos nem sok minden történt előrehaladás ügyében.
Végül magára hagytátok, a homlokát törölgető kovácsot és visszamenve a férfi patikájához, végül egy kérdést intéztél felé. A férfi látszólag meglepődött, de hamarosan meleg mosollyal az arcán nézett rád.
- Természetesen. Nem vagyunk olyan szívtelenek, hogy elzavarjunk egy segítséget kérő személyt. Megtaláljuk a módját, hogy segítsünk a kislánynak. És köszönöm, hogy ennyit fáradtál egy idegenért. Remek felnőtt lesz belőled, ha ilyen fiatalon is ennyi felelősség érzet szorult beléd. – mondja kedvesen a férfi neked, és felnevetve megpaskolja vállad, ha esetleg belepirulnál a bókba.
Végül azonban elbúcsúztatok egymástól, hátrahagyva a láncos kislányt, remélve, hogy jobb sorsa lesz a faluban, mint ezidáig. Jómagad pedig folytatod az utad Kemurigakure felé. Szerencsére kaptál pontos útbaigazítást, és ha hihetsz a vendéglátó szavának, a következő napokban hamarosan el kell érned a ninja falut. Ez jó hír, hisz elég rég óta vagy már úton. Mindenkinek jót jelent, ha végre eléri a célját. Az úton haladva szerencsére semmi se történt, bár a levegő némileg nehéz volt a párától, de csak majd megszokod előbb vagy utóbb. Örülhettél, hisz az elmúlt napokban vég nélkül hallhattad a lánccsörgést, ami végig elkísért utadon, ám most nem fogadott más csak a hálás csönd, melyet csupán a madárcsicsergések zavartak csak meg.
Az éjszaka a vadonba ért, bár erre felkészítettek téged még a falucskába, így képes lehetsz tábortüzet gyújtani és megpihenni az út közeli tisztáson. Bár igazából tűz se nagyon kell, lévén ilyen időt simán elvisel az ember. Az álmok, hogy milyen sebességgel találnak meg, természetesen rajtad múlik, az is előfordulhat, hogy az elmúlt napok eseményei nyomán talán nem is tudsz aludni, vagy épp ellenkezőleg, úgy kidőltél, mint a fa. Akárhogy is. Egy biztos. Az éjszaka közepén az alvásból/szendergésből egy ismeretlen zaj forrása riaszt fel… melynek a hangja olyan ismerősnek tűnt... olyan… akár a láncok csörgése. A kísérteties hang túlságosan is ismerősnek tűnt, hogy véletlen legyen, azonban, ha ez nem lett volna elég, a hang nem maradt ennyiben. Rövidesen a láncok folyamatos csörgését egy férfi földöntúli üvöltése törte meg. Mint aki… az életéért kiált.

**Nashimaru Shizu** Vas. Szept. 04 2022, 23:21

// Gamabunta - Családfakutatás //

Daisuke bíztató szavai akaratlan mosolyt varázsoltak arcomra. Az hogy, az enyhe elpirulás a mellékhatása volt-e ennek a varázslatnak abban már nem voltam biztos, ahogy azonban a kimért, nyugodt fiún néztem el, elkapott egy különös gondolat: direkt csinálja a bókolást, zavarba akar hozni.

- Ugyan, csak túlzol. - Tagadhatatlanul dagadt a májam a bókoktól. Hiába mondta a szám azt amit, valahogy testem minden más porcikája az ellenkezőjét állította. Az elpuruláson kívül, tekintetem is vadul körbejárta a szobát, úgy kerülve Daisuke szemeit mintha csak a nap lenne az égen. Mire észrevettem, jobb kezemmel már az egyik, arcomba lógó vastagabb hajtincset birizgáltam. Testem kicsit ellazult, fejemet pedig önnön tudatom nélkül kissé lehajtottam. Ahogy ezekre felfigyeltem - mely nem telt bele két másodpercbe - szinte egyből kihúztam magam, hajamat a fülem mögé emeltem, s újra felvettem a szemkontaktust a fiúval. Amennyire meg tudtam mondani, már a pirulás is elmúlt. Remélhetőleg. Mindez persze későn történt meg, nevetésével kísérve kezével megpaskolta vállam. Az érzés viszont nem úgy ért, ahogy azt az előző reakciómból kiindulva következtettem volna. Kezének érintése kellemetlenül hatott, túl intimnek talán. Érintésére kirázta testemet a hideg, melyet nem tudtam hova tenni hirtelen. Egy mosollyal viszonoztam kedves gesztusát, illetve vele együtt kuncogtam kicsit. Valójában inkább távolodtam volna el egy fél lépéssel.

Búcsúzás után belevetettem magamat ismét az út porába - vagy inkább sárjába. Különös megkönnyebbülés járt át így, hogy nem hallottam a láncokat a fülemben, s hogy ismét egyedül lehettem a szabadban, szabadon. Éreztem, hogy utam során valahol elhagytam morális iránytűmet. A lelkiismeretem folytonosan súgta a fülembe, hogy nem kellett volna otthagynom a lányt, hogy közel sem vagyok annyira felelősségteljes mint ahogy Daisuke azt mondta nekem. Talán ami a legrémisztőbb volt számomra, hogy az utóbbi miatt rosszabbul éreztem magam.

Úton útfélen fel-fel mászogattam a fákra chakra segítségével, s néhány magasabb bambuszt is lemészároltam wakizashimmal. Kegyetlen ridegséggel tudtam ölni a növényeket. A megmaradt pocsolyákon, útmenti tavakon és patakokon meg-meg álltam. Nem csak gyönyörködni, nem-nem. Órákat szenteltem rá, hogy rájöjjek a vízen járás nyittjára. Megközelítésem hasonló volt a falon járáséhoz. Chakra a talpba, koncentráció, kontrol. Azt hamar kiderítettem, hogy hiányzik még összetevő az előbb felsoroltakból. Próbálkozásaim során a legkisebb hullám "kimosta" alólam a szilárd támasztékot, s belesüllyedt a lábam. A kis pocsolyáknál ez nem volt oly szívfájdító probléma, a patakoknál és tavaknál - ha találtam - már annál inkább.

Végül beért az éjszaka, ahogy azt már oly sokszor tette. Az előzetes információk igaznak bizonyultak, s egy nagyobb tisztáson vetettem meg a lábam, s állítottam fel egy rögtönzött táborhelyet. Alapesetben jól esik a kellemes hűvös levegő, de már csak a vizes lábbelim - illetve ruháim okán, ha találtam tavat -, tüzet gyújtottam, s melege mellett a lánggal együtt aludtam el néhány perc alatt (nem gyújtottam valami jó tüzet). Álmatlan alvás fogadott aznap este, az eddig történtektől függetlenül. Események jócskán akadtak, mi feldolgozásra vártak volna, legalábbis így gondoltam. Ezen események közül mégsem talált meg egyik sem álmomban.

Egy ismerős zajra nyílt ki a szemem. Az agyam még nem regisztrálta a hangot, de már éreztem hogy feszülnek az izmaim, ökölbe van szorítva a kezem. Pillanatokig csak kerestem magam; szemeimet törölgettem, próbáltam visszaaludni, ásítoztam, ahogy azonban teltek a másodpercek úgy ismertem fel a hang tónusát. A semmiből mart belém a félelem. Még a férfi sikítása előtt felültem a földről, de csak a sikítás után rántottam elő wakizashimat, és álltam fel teljesen. A hold fénye romantikus szépséggel tört meg a wakizashim élén, s járt táncot kezem enyhe remegésére. Hezitáltam, felesleges gondolatok ezrei futottak végig az agyamon. Végül, felkaptam övtáskámat és wakizashimmal a kezemben elkezdtem rohanni a hang irányába.

**Gamabunta** Hétf. Szept. 12 2022, 21:05

Viszonylag jó indulatban hagytad el a kis falucskát, látszólag mindenféle probléma nélkül. Bár a lelkiismeret lassan meg-megdolgoztatott, elég erőt tudtál venni magadon, hogy túllépj ezen az aggodalmaskodáson. Az utad könnyed volt és laza, mely során némi gyakorlás is meg tudtad fűszerezni az amúgy eléggé unalmas sétáidat. Nagy eséllyel, ha otthonos lettél volna a környéken, akkor persze nem vagdaltad volna ennyire bátran az élővilágot, hisz nincs információd arról, hogy mikor haladhatsz át esetleg egy magánterületen, és hát valljuk be, nem szívesen szaladgálnál egy ideges farmer elől, akinek a bambuszültetvényét kicsit megritkulgattad. Azonban mindezek nyomán kimerülten és elégedetten voltál képes végül aznap nyugovóra térni, a felelőtlen turisták nyugalmával, természetesen őrizetlenül hagyva a tűzhagyóhelyedet, mely nyomán bár melegbe térhették nyugovóra, szerencsédre nem gyulladt ki a környezeted, míg te az álomvilágban jártál. Bár nyugodtan pihentél, az éjszaka neszezései nem igazán voltak elegek, hogy felkelhessél rá. Legalábbis, míg a neszezések át nem váltottak valami egészen másba. Rögtön magadhoz tértél, míg az első furcsa neszezés áttörte az erdő csendjét. A tűz már javában kihunyt és már csak némi parázs volt látható amaz helyén, de a telihold fénye bőven elegendő rálátást nyújtott, hogy teljes valójában láthasd a bambusz erdő csodálatos, bár ebben a holdfényben kissé kísértetiesen magányos táját. A lánccsörgés nyomán érzékeid kiélesedtek és a legrosszabbtól tarthattál, mely be is következett. Egy férfi sikoltása törte meg az állatok neszezését, mely felverte a közeli madarak szunyókálását. Bár haboztál végül úgy döntöttél utánajársz a dolognak. Wakizashid fénye tompán megvillant a holdfényben, ahogy előrántottad a kardod, kísérteties nyomvonalt húzva végig a fák ágain, mintha egy szellem suhant volna végig. Ahogy rohanva indultál meg a hang irányába, az elszórtan megtalálható fák ágairól felröppenő, megzavart madarak hirtelen neszezése talán nem nyugtatott meg téged, de mindenesetre megadta az amúgy nem túl kellemes hangulatot, mely nagy eséllyel egyre jobban fokozódott, ahogy közeledtél a hang forrásához. A lánccsörgés zaját üvöltő férfi hangja törte meg, mely egyre jobban tompult, és a végére már csak egyfajta furgulázó hangot vélsz felfedezni. Nagy eséllyel ekkor meggyorsítod picit a lépteid, és lassan meg is pillanthattad a zajok forrásait. Két alakot vélsz felfedezni, melyből az egyik azonnal ismerőssé válik. A kislányt pillantod meg elsőre, aki ugyanúgy érzelmektől mentes szemmel bámul előre, jobban mondva lefelé, láncai pedig megfeszülnek, ahogy keményen tartja magát valamin. Jobban mondva valakin. A kislány egy feketébe öltözött maszkos férfi hátán állt, akinek a háta ívbe feszült a fájdalomtól. A láncok éhes kígyóként martak a torkának húsába és egyre jobban és jobban húzódtak össze, látszólag mindenféle logika nélkül. Mintha egy külső erő szorítaná össze a férfi torkán. Amaz nyaka már a végletekig feszült már, szemei kifordultak már-már, jószerével a fehér íriszt láthattad csupán. Ekkor szűk pupiilája rád ugrik, és még láthatod a kétségbeesett, gyötört pillantását, majd az egész erdőn egy ismeretlen, hátborzongató zaj verődött át. Ropp. A férfi feje élettelenül hullott a földre, maszkja eltakarta száját és arcának nagyobb részét, de nem kellett látnod, hogy tudd, nem lélegzik többé. Eltörték a nyakát a légcsőjével együtt. A kislány meg-megmozgatta a láncot, kissé megdöntve a fejét üvegszemeivel az alakra emelte a tekintetét. Majd lábával finoman megbökködve a férfi vállát, végül leengedte a kezeit. A láncok, mint valami lusta kígyók lassan letekeredtek a férfi nyakáról és ismételten élettelenül kezdtek el lógni a kislány hátán, aki üres tekintetét egy ideig a férfin tartotta, majd egyenesen rád szegezte vak, kísérteties szemeit. Az éjfekete öltözetben lévő férfi holtestén állva, ugyanúgy bámult és nézett rád mereven, mint mindannyiszor ez előtt, de nagy eséllyel most jóval kísértetiesebbnek hathatott az egészeset, hisz éppen előtted gyilkolt meg valakit. És hogy miért? Senki se tudja!

**Nashimaru Shizu** Hétf. Szept. 12 2022, 23:03

// Gamabunta - Családfakutatás //

Hideg ujjaim rászorultak a wakizashim markolatára. A kétségbeesett, félelmetes hang kiűzte testemből a meleget. Mindettől függetlenül az izzadtságcseppek szaporán kezdtek el felcsillanni homlokomon a hold fényére. Hirtelen azt sem tudtam, hogy fázok vagy melegem van. Oly rideg fehér fényben úszott minden a szemem előtt, abban sem voltam biztos hogy nem-e rémálmodok. A távolból felszálló madarak dermesztő látvánnyal jelezték útvonalam célját, s annak ellenére, hogy testem minden része az ellentétes irányba tartott volna, lábaim csak felgyorsultak a hangok hallatán. Mégha a félelemtől kezdtem el is veszíteni felettük az irányítást.

Ügyességem elhagyott, ahogy az erdősorba vetettem magam. Habár fának nyilván nem mentem neki, wakizashim pengéje többször koccant egy-egy fa kérgén, ahogy lépteim sem mindig jól mérték fel a sötétben a kiemelkedőket a földből. Egyszer-kétszer meg-meg buktam, arcom szerencsére nem találkozott a földdel.

- Oh, Istenem. - Mondtam magamnak kissé keseredett, kétségbeesett hangon. Nagyot nyeltem, ahogy bal kezemmel benyúltam az övtáskámba, felmérni hogy pontosan mik voltak benne. Kunaiok, shurikenek, robbanójegyzetek, ujjaim hegyével pedig néhány füstbombát és megtapintottam. Fejemben próbáltam vizualizálni a szituációt; elképzeltem egy embert, akit talán egy állat támadott meg. Elképzeltem egy eltévedt utazót, esetleg kereskedőt? Ám ahogy egyre jobban próbáltam összerakni a képet, úgy vált egyre értelmetlenebbé. Nem tudtam hovatenni az üvöltést, de főleg nem a láncok hangját. A férfi hangja szinte lyukat vájt az elmémbe, belevéste magát a húsomba. Oly földöntúli volt a fülemnek a szó minden rossz értelmében, hogy képtelen voltam felfogni mi válthat ki ilyen hangot egy emberből. A láncok pedig... Túl ismerősek voltak, bele sem mertem gondolni, hogy ő okozhatja.

Testem szinte kicsapódott a fák közül, szemeim viszont már azelőtt látták a hangok forrásait, mielőtt lábaim stabil talajt találhattak volna. Arcom megfagyott a látványtól, talpaim belegyökereztek a földbe. Wakizashim pengéje ide-oda vetődött a levegőben remegő kezemnek hála, de élesebbik végét ösztönszerűen a lány felé emeltem. Kósza pillantást vetettem csupán a földön lefogva hasaló férfi szemeire, kinek torkai abban a pillanatban roppantak össze, a maguktól mozgó láncok ereje alatt. A testem összerezzent hallatára, ahogy pedig realizálódott bennem hogy a láncok maguktól mozogtak, féltucat lépést hátráltam, önnön tudatom nélkül. Megbukva egy kődarabban pedig hátamat egy fának döntve találtam magam. A kislány láncai élettelenként ernyedtek el, miután biztossá vált a feketébe öltözött férfi halála. Én magam nem találtam erőt a lábaimban. Két kézzel szorongatva a wakizashim markolatát süllyedtem le a földre a fa törzse mentén. Lélegzetem szabálytalan volt, szapora, testem izzadt mégis átjárt és kirázott a hideg. Ahogy a lány felém vetette a pillantását, egy pillanatra elkapott a halálfélelem.

Hosszú percekig néztünk farkasszemet. Mindezidő alatt egy centit sem engedtem lejjebb a fegyveremből. Habár éreztem karjaimba ütő fáradtságot, valahogy fent tartotta izmaim feszültéségt valami belülről érkező ösztön. Végül szépen lassan erőt vettem magamon. Kezdett eljutni a fejemig, hogy felém talán nem agresszív, legalábbis egyelőre nem tűnt annak. Habár azt egyszer s mindenkorra leszögezhettem, hogy tökéletesen tisztában van a jelenlétemmel, hollétemmel. Ez valahogy kevéssé nyugtatott meg.

Lassú, óvatos léptekkel közelítettem meg a holttestet.

- Ki vagy?! Mi történt?! Mit tettél?! - Csak egy pár a kérdésekből, melyeket nem túl megfélemlítő hangon tettem fel a lánynak. Persze egyik sem talált válaszra. Ahogy egyre közelebb értem, s wakizashim fenyegető távolságba került, a lány törékeny léptekkel odébb állt. Én magam ezt ugyanolyan értetlen és félelmekkel teli arccal konstatáltam mint eddig mindent ami történt. Óvatosan lehajoltam a férfi holtteste mellé, s hátára fordítottam. A test melege valamilyen ördögi karomként érződött a bőrömön. Életemben először láttam holttestet, embert meghalni. Mégis, hiába volt darabokra törve minden a nyakán belül, testének színe még megmaradt - habár kezdett odavészni - ahogy annak hője is. Egy élettelen test, mely oly életteltelinek érződött. Éreztem ahogy vacsorám felszínre akart törni.

Egy hirtelen mozdulattal letéptem arcáról a maszkot, a legrosszabbra számítva. Szemeim kitágultak a meglepődöttségtől és az ijjedtségtől. Arcomat bal kezembe temettem, ahogy megpróbáltam összerakni mi történik pontosan. A lány persze mindeddig tétlenül bámult rám vagy maga elé.

- Nem tudom. - Hagyták el számat a szavak. - Mit kellene tennem? - Kérdeztem magam elé kétségbeesetten. Elfogott a gondolat, hogy hajnalig rohanok tovább Kemurigakure felé, vagy ameddig újra civilizációhoz nem érek, de égetett belülről a bűntudat, vagy talán inkább a felelősségtudat, hogy megnézzem mi történt a faluban, ha történt valami. De a legkevesebb, amit mindenkép meg kellett tennem, hogy elviszem nekik a rossz hírt, hogy a falu egyik őrét... Megölték.

A lányra vetettem pillantásom. Érzelmet kerestem, ahol nem volt. Próbáltam találni akármit rajta, ami kommunikációra adott volna jelet. Persze, miután nem találtam semmit, magamhoz ragadtam a férfi oldalán csüngő tőrt (amit reményeim szerint felismerhetnek a faluban), majd óvatos léptekkel megkerültem a lányt az úton (ha útban állt). Felismertem a járást, tudtam körülbelül merre vagyok és hogy merre fogom hagyni a holmijaim nagy részét. Reménykedtem benne, hogy a magas fűben talán nem veszik észre az arrajárók a hátizsákomat. Egyébiránt, ahogy megfelelő távolságot tudtam magam és a lány között, sarkon fordultam, s teljes erőmből futva indultam vissza a falu felé, ahonnan jöttem.

// Gamabuntával egyeztetés alapján előre kapott információk alapján írtam meg a posztot (a halott ember kiléte és felszerelése, a pontos helyzet, a lány reakciója) //

**Gamabunta** Szomb. Szept. 17 2022, 04:36

A hideg futkosott a hátadon. Úgy érezted hibát követtél el, mikor a lányt ott hagytad a faluban. Vajon mindenkivel végzett? Vajon mikor visszatérsz mi fogad téged? Egy lemészárolt üres hely? Egy vérrel átítatott üres táj? Nem tudhattad és nem is lehettél rá felkészülve. Jogos volt a baljós érzésed, hisz a lány látszólag teljes hidegvérrel mészárolt le valakit, látszólag nem okozott neki gondot az ilyen cselekvés. Azonban meg se próbált megállítani téged. Csak ott állt és bámult maga elé és csak azután fordult meg, mikor már távol jártál.
Nagyjából három óra kényelmes tempójú haladást rohantál le. Nagyjából ennyi időt töltöttél kinn, mielőtt még tábort vertél volna magadnak. Mikor végül megpillantotta a távoli falut nem igazán tudod, mire számítasz végül. Talán értetlenül kapkodod a tekinteted házról házra, talán célirányosan méred végig az esetleges károkat, akárhogyan is, amit látsz, az kis eséllyel talán egészen meglephet téged.
Látszólag semmi baja a helynek. Se egy füstölő ház, se egy hulla az utcákon. A kis falucska békés és nyugodt és bár elszórtan volt pár lézengő járókellő, aki némi friss levegő vagy egyéb okán kint lézengett, de alapjáraton nem tapasztaltál semmi gyanúsat se egész idő alatt. A falusiak a házukba, az őrök a helyükön, a béke pedig rendben van.
Rajtad áll, hogy miképpen teszel, akárhogyan is az ismerős, nagy eséllyel kísérteties lánccsörgések azonban nem követtek téged ezidáig. Szabadon bemehetsz a faluba, vagy egyszerűen csak üzenetet hagyhatsz az úton. Rajtad áll.
Persze amennyiben úgy döntesz, hogy szeretnéd megközelíteni a falut, akkor természetesen utadat állják. Bár látszólag egyiküket se ismered látszatra, az egyikük mintha rád pillantva meg-meglepődne egy pillanatra, de a társa rögtön elő lép, kezében a lándzsával, hogy megállítson, így nem igazán van esélyed elemezni a helyzetet.
- Mit akarsz és miért vagy itt?

**Nashimaru Shizu** Hétf. Szept. 19 2022, 18:59

// Gamabunta - Családfakutatás //

Lépteim és testem lassan vesztettek súlyukból, ahogy újra megközelítettem a falut. Cikáztak fejember a kérdések, a feltételezések, a rossz előérzet. Próbáltam koherensen összerakni az információkat. Az úton voltak, az őr és a lány. Talán elvezetni akarták valahova, ahol le tudják venni róla a láncot? De miért az éjszaka közepén? Ennyire komolyan vették, hogy "nem maradhatunk éjszakára"? És miért öltözött teljesen feketébe? Miért nem volt az őrruhájában? Nem úgy tűnt, hogy a lány engem követett volna, valószínűleg a férfi vezette oda. Ki akarta volna használni... A lány magatehetetlenségét?

Már a gondolat is kiverte fejemben a biztosítékot. Magamhoz vettem viszont a férfi fegyverét, hogy tudjam bizonyítani szavam - melynek reményeim szerint hinni fognak. Két okból kezdtem el visszafele futni. Az egyik, mert halálra rémisztett a lány, ez a település pedig a legtöbb védelmet biztosítta számomra, ha elkezdett volna kergetni. Habár számomra is kétséges volt, hogy hasonló jelenséggel elbírtak volna-e a falu őrei. A másik pedig az információ gyűjtés és átadás. Egyrészt mindneképp meg akartam tudni mi történt pontosan, másrészről éreztem magamban annyi felelősséget, hogy visszavigyem a hírt a halálesetről. Ha volt családja, ne élvezzék a remény adta kényelmet...

Aránylag hamar megtettem a visszafele vezető utat. Halvány mosolyt csalt az arcomra a falu látványa, habár esélyét nem láttam hogy lerombolva találom a települést.

- Jó napot. - Köszöntöttem az őröket. Hangomban még ott csírázott az esti rémület, de nagyjából rendeztem a fejemben a dolgokat a futás alatt. Nagyot nyeltem.

- Mi történt a lánnyal akit tegnap idehoztam? - Tettem fel az egyértelmű kérdést. A férfi törjét hoztam fel, habár olyan helyre nem tudtam eltenni, hogy ne lássák az oldalamon.

Ajánlott tartalom