Határvidékek

//Ezért most beszívott Mickey-t kapsz: -.- //


Jeeej úgy imádom az ilyen szituációkat. De tényleg annyira vicces. Néha elgondolkozom hogy az embereket ennyire irritálja a hajam látványa? Miért mindig azt tépik meg? Soroljam? Először is azok a kutyák is a hajamat támadták akiknek megígértem a csillámpónikat, a vörös hajú hülyegyerek is és... ja az akinek nem mondjuk ki a nevét mert idegbajt kapok tőle. Unott tekintettel meredek magam elé, mint aki az egész körülötte lévő világot unja. De komolyan ha meg akartok ölni rajta. De ez így nagyon gáz. Csak a kezdők dumálnak ennyit. Nem akarod elmagyarázni mi történt az elmúlt percekben? Kuss. Olyan gáz vagy. Ha a fákon maradtál volna most lenne egy szemeeeem~ Add a szemedet Luluuu. Így is látsz mindent. De azt mondtad enyém a jobb. Nem. Amúgy a balban egyeztünk meg. Az viszont már nagyon nagyon régen volt. Neked fél év ilyen sok? Boszorka... Húzz vissza a helyedre. Most nem vagyok kedves kedvemben, hogy költőien fogalmazzak. Lelkileg labilis vagyok, ahogyan megint a másik oldalára fordul bennem a hinta. Hányingerem támad, de elfojtom magamban az ilyesmit. Azt hiszem tényleg össze kellene foglalnom nektek mi történt. Meg azt, hogy miért cseng a fülem ennyire. Készüljetek, véres lesz. 
Tehát miután lebucskáztam a fáról majdnem sikerült kitörnöm a lábam. Valahogy furcsa előérzetem volt, de a terveimet sajnos... nem tudtam kivitelezni. Fejben megvolt, de nem voltam elég gyors. Főleg hogy MEGINT A VÁLLAM! Miért mindig ez? Mindegy, a lényeg, hogy mivel sikerült nagyon ügyesen hátralépnem, most oda a pulcsim háta. Meg egy kicsit az enyém is. Sebaj, ott elférnek a hegeim. Csak az arcomat féltem, hiszen a homlokomra azóta használok alapozót mióta... nos volt egy kis balesetem egy ellenszenves sziklával. Annyira tudtam hogy ez lesz. Hadd meséljem tovább. Szóval Vérci rossz előérzete bekövetkezett és... basszus a hajpántom a földre esett. Ezt nem hiszem el... Bosszankodtam  egy ideig, de végül a fájdalom térített észhez. Valahogy a vicces kedvem azonnal elszállt (bár még gyászolom a drága kiegészítőt) amint megláttam a lábamban a pengét. Francba! Ez így nagyon nem jó. A következő amire emlékszem az, hogy a földön térdelek. Imádkozok érte, hogy lassan ne érezzem a lábamat, mert ez borzasztó. Mintha belülről próbálnának izomrostonként szétszedni. Mondtam már, hogy néha képtelen vagyok több dologra figyelni egyszerre? És most, a fájdalom vörös ködén át semmi másra nem tudtam gondolni csak a lábamban lüktető érzésre. Kurva életbe! Sosem szoktam káromkodni, de ez most... ez most annyira... ezután igyekeztem lenyugtatni magam. Persze semmi sikerrel. Az ujjaim megrándultak, ahogyan a kardomat kerestem, de nem találtam meg. És igen, akkor estem kétségbe. Vagyis... ez lehet, hogy viccesen hangzik, de nem én estem kétségbe. Hanem Vérci. Olyan hirtelen tűnt el, hogy szinte fizikai fájdalomként hatott. Tudom, hogy vissza fog jönni, mindig visszajön. De én addigra már halott leszek. Azt mondtam magamnak, hogy nem félek a haláltól. És tényleg nem. Az a rettegés amit most érzek nem a helyzet miatt van. Hanem a remegő ujjaim miatt. Az üres kezem miatt. Még soha az életben nem... Ezután pedig már tudjátok mi történt. Hirtelen ért a pofon amit kaptam. A fülem azonnal csengeni, míg az arcom égni kezdett. Vért éreztem meg a számban, a saját édes véremet. Imádom az ízét, de most ez is csak tompán hatott számomra. A hajam szenvedett egy keveset, majd valami nem túl barátságos embert láttam meg. Amennyit homályos látásomon keresztül észleltem belőle. 
Amíg én ezt most így lejátszom még egyszer magamban és a földet bámulom... Addig mintha az előttem lévő beszélne hozzám valamit. Persze nem nagyon érdekel miről van szó így nem is figyelek. Igen, rossz tulajdonság. Kemuriban mondjuk jól jött az idióták között. Valami viszont megfog a mondandójában. Ahaa~ szóval valami nyomorék gyerek miatt van így kiakadva az öreg? Vér folyik le az államon, kis patakban csordogál fehér bőrömön. A lábamban újra feléled a fájdalom. Szám a fájdalom ellenére mosolyra húzódik. 
- Akkor ha jól sejtem ez valami pitiáner kis bosszú? Igen? Hát mit is mondjak... Fogalmam sincs ki lehetett az, nem emlékszem a barom fiadra, de azt hiszem nem is érdekel. - még fojtatnám a halálos beszédet, hogy végül a halálba hajszoljam magam, de ekkor elakad a szavam, köhögőroham tör rám. Amikor újra felnézek, már nem én vagyok. Nem nem. Ezt nem engedhetem, én önmagamként akarok meghalni. Vérci kihasználta a rossz pillanatomat és... már mindegy is. Most nem az én javamra dolgozik. Vagy igen? - Most megöltök? Sorolnám az indokokat szívesen de... nem fogok más mondani, csak azt, hogy ez gyáva tett. Borzasztóan gyáva. Igen, a fiadért teszed? És ők miért? Ha ez csak a te érdeked akkor azok mit csinálnak itt? Annyi bátorság se szorult beléd te féreg, hogy tisztességesen próbálj megölni minket? 
Fájdalmasan harapnék az ajkamba, de még mindig nem az enyém a testem. Vérengző igencsak bátran beszélt, de tudom, hogy arra számít, hogy erre majd végeznek velünk. Egy próbát azért megért... Köszi Vérci. Megint egy agyatlan voltam. 

Hana teste csak egy pillanatra rándult meg, majd lassan kinyitotta apró szemeit. A sötétség mely abban a pillanatban körbeölelte őt, a legtöbb embert megrémítette volna, őt mégis valamelyest megnyugtatta. Vékonyan ívelt ajkai apró mosolyra húzódtak.
Nevetni akart, de mégsem tudott. Vér serkent a cserepesé száradt ajkain, ahogy felszakadtak a váratlan mozdulattól. Mégis remegve borzongott bele abba a mámorító érzésbe, ahogyan a meleg vér az ajkaihoz ért. Az egész teste zsibbadt a tétlenségtől, a feje sajgott, a nyaka pedig a legenyhébb kifejezést használva is éget. Apró keze lassan megmozdult és óvatosan végigsimította a sötétséget. Gondosan megmunkált fa meleg érzését érezte maga előtt, majd követve a hordó falát felfelé, lassan megérintette annak fedelét is. Furcsa porszerű anyagot érzett, de semmi mást.
Csak egy apró kis mozdulat, semmi több. A fedél halk szisszenéssel mozdult meg, utat engedve a kinti friss levegőnek és a mindent beragyogó fénynek. A nap elvakította őt, de ez nem érdekelte. Minden erejét összeszedte és legyűrve a rá törő fájdalmat, belemarkolt a hordó oldalába és egy határozott mozdulattal feltornázta magát.
Bele tellett egy kis időbe, hogy szeme hozzászokjon a vakítóan színes világhoz, de a látvány megért minden fájdalmat. A kék ég, a zöldellő mező, a távoli rengeteg, a dombok változatos lankái. Mind olyan dolgok, melyekről már rég lemondott. Szabad volt és ez zavarta őt a legjobban.
- Végre szabad vagyok... – sóhajtott fel megkönnyebbülten a kunoichi, ahogy összeszedte minden erejét és leküzdve a rátörő, szokatlanul éles fájdalom újabb hullámát, kimászott dohos börtönéből.
A lábai épp csak egy pillanatra remegtek meg, ő mégis erőtlenül zuhant volna földre, ha nem sikerül az utolsó pillanatban megkapaszkodnia a börtönét körbeölelő vaskos kenderkötélbe. Szemei előtt színes karikák táncoltak a szivárvány szinte minden színét magukra öltve, rajta mégis a harag kezdett úrrá lenni, maga alá gyűrve a fájdalom ezeregy arcát.
- Mégis mit tettél velem te kígyó... – préselt ki a szavakat összeszorított fogai között, ahogyan megpróbált úrrá lenni a testén.
Pár pillanatig eltartott mire megvetette a lábait, majd óvatosan elengedve támaszát kihúzta magát. A nyaka bár még mindig sajtot, korántsem érezte annyira intenzívnek mint korábban. A lüktető érzés tompán és zsibbasztóan fonta vékony kezei közé az egész testét.
~ Pont ott ahol az kígyó megharapott. ~ vékony ujjai óvatosan simították végig a harapás helyét, de ez is elég volt ahhoz, hogy újra felülkerekedjen rajta kín. Olyan elegánsan rogyott térdre, akár egy rongybaba, az elviselhetetlen kin okozta sikolyt pedig az arcával együtt a hűs földbe temette.
Maga sem tudta, mennyi idő telhetett el. Egy perc vagy talán egy óra? A kép újra tisztulni kezdett előtte, ő maga pedig újult erővel próbálkozott felállni. Meglepetésként érte a felfedezés, hogy valamelyest könnyebb dolga akadt mint korábban.
~Furcsa...~ szorította ökölbe kezeit, szisztematikus időközönként. ~... mintha kezdene visszatérni az erőm.~ ízületei úgy ropogtak, mintha egy öregasszony próbálna meg újra mozgásra bírni élnyűt végtagjait. ~De ilyen rövid idő alatt...~ a tények roppant mód nyugtalanítani kezdték.~ … mégis mi folyik itt?~ figyelmét lassan a hordó kezdte felkelteni.
A rajta lévő jegyzetetek egy része elégett, a másik része elszakadt, a kenderkötél pedig olyan vaskos  volt, mintha valamilyen hatalmas erőt kellene bent tartania abban a termetes hordóban. Lassú léptekkel sétált közelebb hozzá, hogy közelebbről is szemügyre vegye korábbi börtönét. A jelek jegyzeteken lévő jelek semmit sem jelentettek neki. Soha nem volt híve a különböző pecséttechnikáknak. A gyávák eszközének tartotta őket, bár elismerte a hatékonyságukat. Kezei pedig lassan rászorultak a hordó falára.

„De az Ajándék, amit adtam neked... Nos, az már sokkal kézzelfoghatóbb biztosíték a hozzám való hűségedre. Béklyó, ha szökni próbálsz, de csaknem végtelen hatalom, ha elfogadod a sorsodat! Persze, csak ha túléled a metamorfózist.”

~Mégis miről beszélhetett akkor? Egy ajándék, béklyó vagy hatalom? A szavaiból egyértelmű, hogy megpróbál irányítani, de mégis hogyan? Talán ez az érzés...~ keze újra a nyakára siklott, de nem volt olyan ostoba, hogy újra megérintse azt. ~... mindegy. A lényegen úgysem változtat. Nem úgy táncolok, ahogy ő fütyül.~ mosoly halvány volt.

„Mához egy hétre Kemuri no Kuniban fogsz magadhoz térni. Ez az ország a célpontod utolsó ismert tartózkodási helye. Hogy ott hogyan akadsz majd a nyomára, az már legyen a te gondod. Most viszont pihenned kell,”

Az emlékek olyanok, mint a víz tükre. Nem mindig azt mutatják meg, ami valójában történik és látni kell.
A hordó alján csak akkor tűnt fel neki a magában heverő tekercs. Egyszerű díszítetlen kis eszköz, mely azonban ezernyi titkot is rejthet. A lehetőségek tárháza felcsigázta a kunoichit, aki egy elegáns mozdulattal ragadta magához a tárgyat és villámgyorsan kiterítve maga ellőt a földön, csakis egy pillanat erejéig habozott. ~Nézzük kiről is lehet szó te kígyó!~Majd egy határozott mozdulattal kinyitotta a tekercset, majd feloldotta a benne található pecsétet.
- Már hiányoztattok! – mosolya olyan boldog volt, mint amikor egy édesanya először tartja kezében újszülött gyermekét. Kezei lassan végigsimították hőn szeretett fegyvereit. A Shirokabioni sötét démonát ábrázoló tokját, a Kaumin csábító markolatát, melynek már az érintésétől is lüktetni kezdett a vére, majd a Kuroikama ébenfekete pengéit, mely a szívének legbecsesebb ajándéka volt. Ölni tudott volna mindegyikért és Kabuto volt olyan szíves, hogy mindegyiket visszaadta neki. Ez a tény roppant zavarta őt, hiszen így tartozott annak az Otogakurei kígyónak.
- Ez meg? – vette kézbe a valahonnan kitépett hófehér papírt. Csak egy pillantást vetett a rajta lévő képre, majd gyorsan végigolvasta ráírt információkat. ~Konoha szökött shinobi...~ olvasta a rajta lévő tényeket. ~... megölte vagy segített egy fiú megölésében. Bár ez biztos a kezdett volt. Ahogy nézem rákapott a vér ízére. ANBU és egyéb nyalánkságok és a Nibi. Ez a fiú tudja, hogy kell kihívni maga ellen a sorsot.[/i]~ tetszett neki amit lát, egy férfi aki egyre jobban a mélységbe zuhan.
- Szóval ő kell neked. Hát legyen.-állt fel a földről, majd szakavatott mozdulatokkal öltötte magára a fegyvereit. - Megkeresen és majd eldöntöm, hogy a fejét viszem el neked, vagy az ő segítségével öllek meg. - a jegyzetett a zsebébe csúsztatta és kész volt rá, hogy elinduljon azon az úton mely akkor rá várt. - Keresünk egy falút és az biztos, hogy elöbb vagy utobb, de valaki beszélni fog. - indult el a bambuszerdő felé, tervek, de korántsem célok nélkül.

Amerre a szem ellát csak a zöld fűtenger terül el a kunoichi körül. Az újra és újra feltámadó szél pedig hullámokként ingatja jobbra és balra az embermagasságú fűszőnyeget. Ha egy pillanatra is, de olyan érzése támad, mintha csak egy végeláthatatlan zöld tengerben találta volna magát, mely abban a pillanatban képes lenne őt a mélybe rántani.
Megtorpan és a világ újra forogni kezd körülötte, vagy csak a képzelete játszik vele? Nem képes megállapítani. A nyelve száraz, a magasan járó nap lángjai égetik az arcát, vagy ezt a meleget csak belülről érzi ismét? A kezébe temeti az arcát és próbál mély levegőt venni, de semmi haszna. Kezeket érez a nyakán, melyek egyre erősebben szorulnak össze és fullasztják meg őt. Lábba megbicsaklik és képtelen megtartani magát. A világ elsötétül előtte és azt kívánja, bár újra a hordóban találhatna menedéket.
Mikor végre magához tér, a nap már ereszkedő ösvényére ért és elkezdte útját a horizont felé. Hana teste éget a belső láztól és reszketett a feltámadó hű szellőtől, mely az arcát simogatta. A csontjai halkan megroppantak, ahogyan újra feltápászkodott a földről. A szeme alatti fekete karikák mély mélyebbeké váltak. Lassan a kék égre mersztette tekintetét és behunyta a szemeit. Abban a pillanatban annyira egyedül érezte magát, mint még soha. Keze ökölbe szorult, a teste újra és újra megrázkódott és minden erejével próbálta visszatartani a rá törő zokogást.
- Még most csak egy kislány vagy. - de a belső hang is kevés volt ahhoz, hogy visszarántsa a gondolataiból. Egy könnycsepp szántotta végig az arcát. - Egy naiv kislány. Azt hitted, hogy az utadon valaki majd végig a kezedet fogja? – a lány szellő, éppúgy cirógatta az arcát, mintha csak láthatatlan kéz tette volna. – Az utolsó Fujishima, kire majd úgy emlékszik az utókor, hogy egy új jövőt teremtett a shinobi világban. Ez a célod nem? - Hana aranyló szemei újra a kék eget fürkészték és úgy érezte, hogy mindjárt belezuhan a kékségbe. - Az egyetlen olyan célod, melyet már te magad választottál és nem más erőltette rád! Akkor viselkedj így úgy, ahogy kell! Nem hiába tettél meg mindent ezért nem igaz!?
- Igaz. -mosolyodott el. - Mindenkit megölök az utamba merészel állni, vagy visszatart. - az elszántság lángja lobogott immár a szemében. - Ezt az elhatározást magam választottam. - az erő pedig újra visszatért a testébe. - Köszönöm Megami. - indult el az ösvényen.
Az elhatároz és a belőle nyert erő azonban úgy fogyott, ahogy az út fogyott a lába alól. Órák teltek el és a bambuszerdő egy fikarcnyit sem ért hozzá közelebb. A nap pedig egyre vészjóslóbban megközelítette a horizont peremét, pedig mindent meg akart tenni érte, hogy védett helyen vészelhesse át az éjszaka hidegét. ~Talán ha … NEM! Csak magamra vonnám a figyelmet, ha shinobiként szelném át a vidéket. Most már lassabban és óvatosabban kell cselekednem. A háború rám is veszélyes lehet még. ~és ahogy felkapaszkodott egy kisebb dombra, még a szava is elakadt a látottaktól.
A domb aljától nem messze egy keskeny út kanyarodott északra. Talán a helyi földmívesek és kereskedők által használt ösvény lehetett valamikor, de most már elég szélessé vált, hogy akár két szekér is elférjen egymás mellett. Az utak pedig nem mindig vezetnek valahová.
De korántsem emiatt szorult a levegő a kunoichiben, hanem a hosszú menet miatt, mely éppen a domb alá ért. Talán három tucat ember, málhás zsákokkal és szekerekkel megrakod konvoja.
~Még nem vettek észre.~ döbbent rá egy pillanat alatt, ahogy óvatosan visszahátrált a domb mögé. ~Azok ott nem harci szekerek. Talán földművesek egy menekülő csoportja, vagy inkább egy kereskedő konvoj. ~ nyelt egy nagyot. A torka száraz volt, ajkai felrepedeztek a hosszú séta alatt és ha egy pillanatra is, de újra olyan erőtelennek érezte magát, mint akkor. ~ Akárkik is, biztosan kíséri őket egy bár katona, rosszabb esetben shinobi. Talán...~ fordult a domb felé lassan. ~ Ha információkkal nem is tudnak szolgálni, de feltudnám tölteni a készleteimet. De ha megtámadom őket, annak egyből híre megy. Ezt nem kockáztathatom. Rá kell vennem őket, hogy maguktól adják nekem...~ hunyta le a szemeit.
- De nem szerettem a színjáték ezen formáját.
Csapán egy kézpecsétet alkotott (Kagura Shingan ) és a chakrajáját aktiválva, hihetetlen koncentrációról téve tanúbizonyságot, próbálja felmérni, hogy pontosan hányan haladnak az úton és vajon van mekkora chakratartékkal is rendelkeznek.

„Ez hihetetlen. - szólalt meg Hakichi sensei – Hihetetlenül ritka, hogy egy shinobi ilyen képességekkel van megáldva mint te Hana-chan. A taijutsud a korosztályodban a legjobb, a kejutsud pedig már most jobb mind az enyém. - mosolyodott el a korosodó öregember. - Ha pedig jobban odafigyelnél a ninjutsu-ra, akkor még chuunin taichou is lehetne belőled. De … - a jounin arcán félreérthetetlen meglepődöttség suhant át. - … mindig sejtettem, hogy ha nem lennél olyan forrófejű és meggondolatlan, könnyedén megtaníthattalak volna még a vizsga előtt pár genjutsura. És most, hogy tisztán látom, hogyan vagy képes érzékelni a körülötted lévők chakráját, azt kell, hogy mondjam, hogy egy nap még Raikage is lehet belőled te lány!”

Maga sem tudta, hogy miért jutott eszébe ez a régi emléke. Hakichi sensei, akinek  sokat köszönhetett a diákéveiből és akinek hosszú és sikerekben gazdag életét, végül az ő kardja végezte be. Ha egy pillanatra is, de elszomorította az a tény, hogy a döntései mennyi embernek okoztak már szenvedést. Pedig az útja még korántsem ért véget.

Ha talál, ha nem ellenséges shinobit a közlekedők közt, úgy dönt, hogy megpróbálja a lehetetlent. Kivéve ha az összes lent araszoló alak ninja, mert abban az esetben meg sem fordulna a fejében, hogy belekezdjen ebbe a tervbe. A hátán lévő kardokat, a sima ninja to kivételében villámgyorsan zárja az egyik nála lévő tekercsek egyikébe, majd Henge no Jutsu // Transzformációs technika használva, a ma már senki által nem ismert 12 éves, genin Hana alakját veszi fel, annyi különbséggel, hogy a kumogakurei fejpántot nem hozva létre. Hadd higgye mindenki, hogy egy kóborló shinobi akadt az útjukba. Majd leereszkedve a domboldalon óvatosan, de hihetetlenül barátságosan közelítené meg a menetoszlopot.

Minden eggyes lépéssel kristálytisztábban látta, hogy akikkel összehozta a sors, ezen a kietlen és zord vidéken, még nála is elesetebek és nincsetelenebbek. Elég volt a komor és megviselt arcokra néznie, hogy lássa, ezen a helyen se egy kedves szót, se a segítség lepapróbb jelét nem fogja megkapni. ~Menekülnek.~ nézett végig a dugig megrakott kocsikon.
Némely kocsi tengelye majndem kettétört a rárakott sulyoktól, ahogyan ágörült egy kisebb kövön. Párra pedig annyi gyerek és öregasszony zsufolodott össze, hogy megmozdulni sem tudtak. Vagy már csak nem volt elég erejük hozzá? Nehéz lett volna ezt megmondani. Mindegyiköjük megviselt és fáradt volt, ez visszatükrözödött a tekintettükből, ahogyan Hana-ra néztek. Mégis mindent megtettek, minden ererjükkel azon voltak, hogy egy biztonságos helyre tudják vezetni azokat, akik a legfontosabbak voltak számukra.
~Milyen elcseszett világ ez!~ keze ökölbe szorult, ahogyan egyre közelebb ért hozzájuk. Addig a percig nem látta a saját szemével mit is jelent másoknak a háború, hogy mivel jár mindaz, melynek kirobantásában ő maga is részt vett évekkel ezezlött. Mindha egy élettel korábban történt volna mindez. Nem emlékezett azokra az arcokra, nem emlékezett a miértekre. Néha már abban sem volt biztos, nem álmodik-e a tömlöce legmélyén a kék égről.
- Shinobi. Mindig az istenverte shinobik...
Ütötte meg a fülét a halk susmorgás, a gyülölettel kiejtett szavak. Nem olyan volt ez, mind amikor szívből gyülölünk egy embert, egy országot vagy egy eszményt. Nem, ez sokkal több volt. Ezek az emberek gyülölték őt még azelött, hogy tudták volna kicsoda vagy micsoda. Lehet, hogy gyülöltek mindenkit, akiben ellenséget láttak, akit nem ismertek, akitől esetleg félhettek.
~Óvatosnak kell lennem és jól kell kevernem a lapokat, hogy sikerrel megtudjak valamit...~ minél többen vették észre, annál vadabb és ellenszenvesebb kijelentések hagyták el a menekültek ajkát. ~... talán megkellene keresnem azt, aki vezeti őket, vagy a legnagyobb joindulattal viseltetik irántam. Velük a legkönnyebb bánni.~ nézte a menetoszlopott, hogy vajon mi is fog történni és vajon kire is számíthat. De nem kellett csalodnia. Mindenhol vannk olyan naiv és kedves emberek, akik nem képesek meglátni az igazságot. A báránybörbe bújt farkast.
Végül egy korosodó férfi indult meg felé, aki pár perce jól halhatóan a védelmébe vette őt, egy agodó párral szemben. ~Bingó~ mosolyodott el a kunoichi gúnyosan, bár minden erejével próbálta leplezni ezt mindenki előtt.
- Adjonisten kishölgy! - szólította meg a férfi kedvesen- Tán eltévedt, hogy erre kószál a kietlen semmi közepén? - össz fürtjei már majndem teljesen átvették az uralmat a valaha ébenfekete haja felett. Mégis egyenes kiállású és erötelje ember volt. -  Akárhogy is legyen, attól tartok rosszfelé tart. Amerrről mi jövünk, ott semmi sem várja, csak kihűlő hamu és viskóikban reszkető vénemberek, akik már túl gyengék és konokak voltak ahhoz, hogy hátrahagyják mindenüket.- gyers szavai egyértelmüen jelezték, hogy mit is gondol azokról az emberekről.
~Vajon ő lenne a vezetőjük?~ nézett végig alaposan a férfin. ~ Akárhogy is, muszáj a bizalmába férköznöm.~ mosolyodott el a legrátatlanabb arckifejezését magára öltve. ~Egy szövetséges is többet jelent a semminél.~
- Konnichiwa. -hajtott fejett a férfi előtt, kezeit illedelmesen a combjain pihentetve.~Muszály elnyernem a bizalmát.~ -  Hát mondhatni.- vakarta meg nevetve a tarkoját zavarában. - Tudja, napok óta nem találok egyetlen egy falut sem ahol megpihenhetnék és már azt hittem, soha nem jutok ki a fütengerből sem. -nézett körbe, hogy vajon hányan is figyelik őket és milyen reakciókat is fejt ki a viselkedése belőlük. - De ha igazad mond, akkor rossz irányba is haladok. - nézte egyenesen azt a családot, mely az imént annyira ellenszenves szavakkal ilette őt. Ahogyan találkozott a tekintette a férfival, csak egy halvány mosolyal nyugtázta, hogy bár halotta minden szavát, mégsem haragszik rá. Csak remélte, hogy elképes rejteni az iránta érzett megvetést. - Tudja Oyaji, egy férfi keresek ezen a kietlen tájon. - hangja megváltozott és sokkal komorabbá is vált. - Már évek óta kutatok útána. Ő a jótevön és az életemet köszönheten neki. - a fájdalom és a kétségbeesés gyönyörű csengése érzödött ki a szavaiból. - Lehet hogy furcsán hangzik önöknek, de mindenemet neki köszönheten úgy, hogy soha nem tudtam meghálálni neki azt a kedveséget, melyet tőle kaptam. Így talán megérti, hogy nem érdekel, mi is áll elöttem, muszáj őt megtalálnom. -egy apró kis könnycsep jelent meg barna szemei sarkában. - Kérem, ha tud valami egy Kenshiro Mirubi nevű férfiról, árulja el nekem. -próbálta megragadni a férfi kezeit, ahogyan a kétségbeesés annyira átjárta a szavait, hogy biztos volt benne, ha a férfi tud is valamit, elfogja neki mondani. ~Remélem nem vittem túlzásba a komédiát...~ vigyorgott elégedetten magában, ahogy a férfi válaszát várta.

Tapintható súlya volt a levegőnek, mely a menekülő tömegre ereszkedett. Fojtogató és nehézkes fájdalom, melyet még a kunoichi is tisztán érzett. Gyűlölet és a félelem furcsa illata lengte körbe őket, olyan érzéseket korbácsolva fel benne melyet már oly régen érzett ilyen közelről. ~Vajon én is így éreztem magam, mikor nem jött el?~ kérdezte magától, ahogy az előtte álló férfira nézett. A tekintete üres burokként tekintett a messzeségbe, keze ökölbe szorult az addig elfojtott bánatnak hála. Hana talán csak abban a pillanatban döbbent rá, milyen fájdalmat is okoz nekik annak a férfinak a neve. De ez csupán egyetlen egy név. Csupán egyetlen egy személy. Néha azonban ez is elég. Talán ő tudta ezt a legjobban.



- Aligha hiszem, - a férfi szavai a messzeségből rántották őt vissza. ~Mikor fordult meg?~ nézte az öreg hajlott és gondoktól megcsömörlött vállait. Nem gondolta volna, hogy ilyen öreg már. - Amit itt lát... - talán a sírás kerülgette, az újra és újra megcsukló rekedtes hangja erről tanúskodott. ~Tombolásában? Mégis ezt hogy érti? A kitépett lapon az állt, hogy része volt a Nibi elfogásában. Ha ez igaz, lehet, hogy öt tették meg a jinjuriki-évé is. Ha igen, az gond...~ önkénytelenül is csak fél füllel figyelt a férfi szavaira, miközben a körmét kezdte rágni ~... egy olyan erőt képtelenség uralni. Ugyan hallottam meséket Méh-san hogyan is zabolázta meg fiatalon a Hachibi-t, de az túl hihetetlennek tűnt, hogy igaz legyen. De ha valóban ő lett Yugito-san utódja, akkor már értem miért kelhet annak a kígyónak!~ - a férfi akit keres, halott. Miután feldúlta Atarashi Mizut, megjelent egy Battousai nevű vándor shinobi, Konohából. A saját szememmel láttam, hogyan zúzta össze a barátodat. - a gondolatok vad és tétova medréből ezek a szavak rántották vissza a valóságba. Értetlen arccal nézte a férfit, aki mintha már legyűrte volna azt a letargiát, melyet korábban érzett. ~Meghalt?~ keze akaratlanul is ökölbe szorult ~Megelőztek volna?~ hallgatta közben a férfi szavait. -Szörnyű látvány volt, hasonlót sem láttam hosszú életem során... Egy ép csontja sem maradt. De rosszabbat érdemelt volna, mindazért amit tett. Miután végeztek vele, a testét a tengerbe dobták. Az apály már messze elvihette. - Túlságosan sok homályos látott felszínt és ez nagyon zavarta a kunoichi-t. ~Egy konohai shinobi ölte volna meg? Ezt a Battousai nevet még soha nem hallottam még sehol. Ha egyedül képes volt... NEM!~ ahogy a férfi megfordult és lenézett rá, Hana arcára épp a felismerés okozta döbbenet ült ki. ~Azt mondta miután végeztek vele. Vagyis akkor többen voltak, de vajon kik?~- Ha megbocsát, hosszú út vár ránk.... - Hana még mindig némán állt ott, mikor a férfi elsétált mellette. ~Többet kell tudnom!~ teste villámgyorsan mozdult és kapott a férfi után.
- Várjon! – apró keze a férfi vackos és a munkától barázdált kezére fonódót. - Ha... - apró alkata ellenére, mégis visszatartotta a férfit - … Nii-san... könnyek szöktek a szemébe, miközben a hangja és a teste megremegett. - … ha ő... meghalt... - akadozó hangjából a fájdalom sugárzott. Elengedte a férfi kezét, remélve felkeltette a figyelmét a síró kislány. -... akkor meg kell tudnom hogyan! - csattant fel, ahogyan a könnyek tengerre szántotta végig az arcát. – Tudnom kell uram, hogyan érte utol a halál. - segélykérő arca talán képes lesz a férfi szívét újra felolvasztani ~Nem szabad túlzásokba esnem, de nincs más lehetőségem, hogy erőszak nélkül tudjam meg a részleteket.~ - Emlékezni szeretnék az utolsó pillanatira is, nem csak arra a fiúra akire valaha felnéztem. - fájdalmas arccal zuhant a földre és hajtott fejet a férfi előtt, fejét szinte a földbe túrva- Elakarom temetni az emlékét, ha a testét már nem tudom. - nem nézett fel a férfira – Könyörgöm önnek, ne tagadja meg ezt tőlem...- könnyei pedig a földre hulltak.

Hana könnyes szemmel várta a férfi válaszát. Hinni akart benne, hogy erőszak nélkül képes lesz kicsikarni az öregemberből a válaszokat. Hogy minden a terve által kivájt mederben halad tovább a céljáig. Mégis, mikor a férfi szemébe néz, egyből rádöbben a valóságra. Még magának sem meri bevallani, de egy pillanatra mintha csak egy tükörbe nézne. ~Vajon én is ilyen arcot vágtam akkor?~ döbben lassan rá a valóságra. ~Hiába!~ a férfi egy pillanatra csak a messzeségbe néz. A homlokán egy halvány csepp fut végig. A keze megremeg, miközben egy nyel egy nagyot, mintha csak lenyelné a válaszát, melyet magába akar temetni mindörökre.
- S-sajnálom, nem segíthetek! - ennyit képes csak kinyögni.
Előre tudta a választ, mégis a düh apró lángjai gyúlnak fel a szívében. Az annyira utált színjáték ezen utálatos és megtévesztő formája immáron bizonyosan csődöt mondott. Az oly sokak által hirdetett béke útja hát ennyit érne? ~Már a legelején meg kellett volna valakit ölnöm, hogy komolyan vegyenek!~ mintha a gondolat nem is a sajátja lenne. Nem gondol bele a következményekbe, nem is érdekli, hogy az ajtó túloldalán mi is vár rá.
- Hogy mered semmibe venni egy gyermek könyörgését?! - hallja a saját hangját és érzi a férfi alkarját az apró kis kezében. ~Mikor ragadtam meg újra?~ értetlen tekintette találkozik a férfi riadt arcával. ~A szemei... halálra rémült. De mégis mitől?~ a felismerés, akár egy villámcsapás éri. ~ Mikor ment össze ennyire?~ tisztában van vele, hogy immáron egy magasak. ~Nem. Én nőttem meg. A henge...~
Csupán összeszorította a kezét. Egy éppolyan egyszerű mozdulattal, mint amikor egy gyermek a kezei között roppantja össze a csótányt. A hang azonban teljesen más. A csont tompa hangja, ahogy apró darabokra tör. A férfi artikulátlan üvöltése, mely belevesz a tömeg jajveszékelő és riadt kiáltozásaiba. A vér és a hús halk cuppanása, ahogyan a szétnyíló ujjak között lecsorog mindaz ami a férfi karjából maradt.
~Vér?~ tekint lassan a kézfejére, ahogy a  földön fetrengő férfi sziluettje elhalványul előtte. ~Én nem ezt akartam. Nem így...~ döbben rá a valóságra, ahogyan furcsa, eddig soha nem látott fekete minták ivódnak össze a még párolgó vérrel a kezén. A tudata lassan halványulni kezd, de tisztán érzi, hogy ez egy eddig soha nem tapasztalt érzés. A fájdalom, mely átjárja a testét, semmi ahhoz képest, mint az az erő mely lassan teljesen elveszi az eszét. ~Ez. Nem az én erőm.~ bárgyú tekintetét lassan az öröm és élvezet torzult maszkja veszi át.
- Valahogy így zúzták össze Kenshiro Mirubit is, mint én a kezedet, vénember..?

Mintha láthatatlan kezek ragadnák meg és rántanák a sötétségbe. Ismerős, mégis teljesen idegen érzés, ahogyan a messzeségből figyeli a világot. Az alig halható, boldog és örült nevetés az övé. ~Én nem akarok nevetni ezen...~ mintha egy értetlen kislány próbálna dacolni a valósággal.
- Miért is nem? -az ismerős hang a semmiből éri őt. Mégis megnyugtatja kissé.
- Mert ez nem az én akaratom. Én soha nem tennék ilyent. - tisztán érzi Megami jelenlétét. A démon lágyan, akár egy édesanya simul hozzá hátúról, kezeit óvóan a kunoichi mellén összefonva.
- Valóban? - súgja Hana fülébe. - Nagy Fujishima Hana csakis azokat öli meg, akik az életére törnek? - akár egy kígyó, aki a mérgét az ellenfele szájába csepegteti. – Akkor mit mondanál azoknak a gyerekeknek, akikkel a palotában végeztél.
Mint egy rég elfeledett emlék. Úgy tör a felszínre az a kép. A fehére mázolt falak és a riadt arcok. A tenger országának nemes urai és hölgyei, apró, síró porontyaikkal együtt, ahogy segítőkérően néznek a kunoichire. Mindannyian bíztak benne. Hiszen ő daimyo testőre volt. Az Okami egyik vezére, akiknek a feladatta az ő védelmük volt. Hittek benne, hogy megvédik őket az ismeretlen shinobiktól, akik az életükre törtek azon a sötété éjszakán. Nem is sejtették, hogy akiktől a védelmet várták, azok lesznek a hóhérjaik.
- Az életemmel tartoztam a daimyo-nak. -mondta ki halkan. - Ez volt a kötelességem. Nem élveztem, de...
- Megtetted. Mert meg kellett tenned. Ahogy most is. - fejezte be Megami a szavait. - A céljaid érdekében.
Tisztán látta maga előtt a daimyo unokaöccsét. Az alig hét éves Gouzen-t. A mindig erős és öntelt fiút, akinek a szemei lassan fennakadtak, ahogyan elszállt belőle minden erő. Akinek rövid életére Hana kardja tette fel a pontot. Az apró, szeplős kis arc. A kócos haj és fénylő zöld szemek. Valaha, biztos a nők kedvencévé vált volna. Biztos kihasználta volna a megjelenését és a nevét, hogy hódításaival annyi női szívet tegyen tönkre. Ezt akarta elhihetni magával akkor Hana. Most mégis kételkedett magában. Mi van, ha jó emberré vált volna. Ha beleszeret egy egyszerű nőbe és maga mögött hagyja a rangját, hogy boldog életet éljen valahol, egy apró kis halászfalúban.
- Igazad van. - lágyan érintette csak meg az öt ölelő kezeit. - Meg kellet tennem. Ahogyan ezt is. - újra a távoli, való világra szegezi vad tekintetét. - Nem számít már senki. Ez a világ tele van árulással és sötétséggel. Ha azt akarom, hogy ne csak fekete lap legyek a fényben, csak azt kell elérnem, hogy az egész világ fekete legyen. -boldog mosollyal az arcán, simogatta meg Megami kezét.- Nézzük, milyen erőt is adott nekem az kígyó?

A nevetése lassan elhalt. Mintha csak egy pillanat telt volna el a valóságban. ~Újra uralom a testem.~ szorította ökölbe újra és újra a kézfejét. ~De ez a pusztító érzés.... nem az enyém. ~ lassan meghallotta a férfi hangos üvöltését. A fájdalom, teljesen az eszét vette, miközben összegörnyedve szorította magához mindazt, aki a kézfejéből maradt.
- Csendet! - hátán hordott Shirokabioni pengéjén még a fény sem csillant meg. A villámgyors mozdulat, mellyel előrántotta a legtöbb ember számára szinte észlelhetetlen volt. Az öregember pedig? Fel sem fogta mi fog vele történni. Értetlenül nézett a világra még akkor is, mikor a vágás elválasztotta a fejét a törzsétől.
~Ez az én testem!~ a kard pengéje a még mindig mozgó torzót a földhöz szegezte a mellkas keresztülhasító pengének hála. ~Én irányítom, te rühes kígyó!~ keze megfeszült a kard markolatán. ~Mindent amit teszek, csakis a saját akaratomból csinálhatok! ~ szemeiben vad láng tombolt, ahogyan a szertefoszló karavánra nézette. ~ Neked nincs hatalmad felettem.~ a kard pengéje fehér fényben úszott, ahogyan a villámchakra átjárta a pengét és az irdatlan hő, mely keletkezett meggyújtotta a férfi ruháit és elkezdte elpárologtatni a férfi vérét.
- Minden erő, amit megszerzek csakis az enyém!

Hana mosolyogva ült a földön, az egyik, roggyanásik megrakott szekér árnyékában. Hátát a kopott küllőknek vetve nézte a lenyugvó nap utolsó sugarait. Az ég éppolyan vörös volt, mint a frissen ontott vér és nem zavarta meg egyetlen egy felhő sem azt a gyönyörű látványt. Ennek örült talán a legjobban.  
Egy kis nyugalomra vágyott. Egy csendes pillanatra, hogy képes legyen eldönteni végre, hogyan folytassa a megkezdett útját. Lassan behunyta a szemeit és élvezte a feltámadó hűs szellő lány érintését az arcán. Keze néha megfeszült a combján keresztbe vetett katana markolatán, mintha csak egy jelre vágyna az istenektől.

„A saját szememmel láttam, hogyan zúzta össze a barátodat. Szörnyű látvány volt, hasonlót sem láttam hosszú életem során... Egy ép csontja sem maradt. De rosszabbat érdemelt volna, mindazért amit tett. Miután végeztek vele, a testét a tengerbe dobták. Az apály már messze elvihette.”

Az öreg szavai, kinek immáron szénfeketévé égett teste alig pár lépésre feküdt csak a kunoichi-től, valamiért zavarták Hana-t.~Miért dobták a testét a tengerbe?~ kérdezte magától. ~A legtöbb fejvadász az egész testet leszokta szállítani, ugyanis így lehet a legtöbb titkot kinyerni egy holtestből.~keze újra megszorult a bőr markolaton. ~De tegyük fel, hogy csak a fejét vitték magukkal, hogy felvehessék érte a fejpénzt. Ebben az esetben is, az lett volna a legcélratörőbb, hogyha teljesen elpusztítsák a testet, nem a tengerbe dobják.~szemeit lassan nyitotta ki és lenézett a korábban tisztára törölt pengére. ~Nem térhetek vissza Kabuto-san elé úgy, hogy nem bizonyosodtam meg a haláláról.~
Csak egy apró kis mozdulat volt, ahogyan megmozdította a pengét. A tükörsimává kovácsolt és csiszolt acélon megcsillant a fény, majd észrevette benne a saját, megviselt arcát. Falfehér volt, narancssárga színű szemei, leginkább egy kígyóéra hasonlítottak, aszott és repedezett bőre pedig undort váltott ki belőle. ~Mi?!~ a felismerés abban a pillanatban kerítette a hatalmába, ahogyan elmosolyodott.
Mintha soha, semmit sem jelentett volna a számára az a kard, mely az utolsó megmaradt emléke volt a nagyapjától. A Shirokabioni éles, fémes csendüléssel bucskázott végig a koszos porban, ahogyan Hana ijedtében elhajította magától. Szívverése felgyorsult, a pupillái kitágultak a rémülettől, ahogyan zihálva nézte a földön heverő kardot. ~Kabuto... san...~ nézte némán a kardot, ahogyan lassan feltápászkodott. A páncél, melyet már korábban felvett, most mászás súlyként nehezedtek a vállára. ~ Miért beszélek róla tisztelettel?~ döbbent rá egy pillanata alatt, ahogyan lassan és óvatosan a kardhoz sétált. ~És miért akarok egyáltalán visszamenni hozzá?~ nyelt egy nagyot a felismerés fájdalmától miközben lehajolt a fegyverért. ~Miért akarok egyáltalán megfelelni az elvárásainak?~ emelete maga elé nagyapja mesterművét. Óvatosan fordította maga felé a pengét, de a rárakódott portól csak elmosódott körvonalait vélte felfedezni rajta.
- Csak képzelődtem. -jelentette ki halkan, majd arcához emelve a kardot lágyan lefújta róla a piszkot. Ezúttal pedig nem tévedett. A pengéről, valóban az ő, megviselt arca nézett vissza rá. Immáron nyoma sem volt Kabuto félelmet keltő mosolyának. - Megmondtam! - lélegzett fel boldogan, majd egy határozott és elegáns mozdulattal a hátára kötött tokjába csúsztatta a pengét.
Egy utolsó pillantást vetett az árván álldogáló szekerekre és néhány előtt, értetlenül bámuló jószágokra. Egy pillanatra újra elfogta a vágy, hogy átkutassa a menekülök hátrahagyott csomagjait, élelem, víz és némi pénz reményében, de mint korábban, most is letett erről a tervéről. ~Shinobi vagyok, nem holmi útonálló.~ sóhajtott fel, akár egy öregember és tekintetét a horizont mögé lebukó napra szegezte.
- Ideje indulnom. - jegyezte meg alig halhatóan. -Már így is, túl sokáig maradtam egy helyben.
Mégis kivárt. Szinte megbabonázva nézte a vörösben úszó naplemente látványát és ha egy pillanatra is, de elfelejtette, mi is hajtja őt. Miért csinálja mindezt és mért nem vonult vissza, egyszerű életet élni. Férj, egy kis szerelmi fészek és nevető gyerekek ricsaja várná őt. Egy élet, melyre titkon minden nő vágyik és mely néha még Hana-t is elcsábítja egy pillanatra. Mégis. Abban a pillanatban, ahogy a nap utolsó sugarai megcsillantak a kunoichi vérvörös színű páncélján, már tisztán emlékezett rá, hogy mi is hajtja őt.
~Indulás!~ határozta el végre magát és szekerek nyom vájta útra nézett. Nem tudta, hány napi járóföld vár rá, hogy milyen messze van a tenger és mit tartogat számára a holnap. Csak abban volt biztos, hogy ahonnan a szekerek jöttek, ott vár rá az a hely, ahol talán megtalálja Mirubi-t és eleget tehet a Kabuto-nak tett ígéretének.
A teste megmozdult és az egyre terjedő sötétségbe vetette magát, remélve, hogy elrejti a nyomait az éj és semmi sem akadályozza már abban, hogy végre célba érjen.

// Kisame //
 
Magány ezzel jellemezném magam, hosszú évek óta utazom ezen idő alatt mindössze két emberrel, és egy madárral sikerült erősebb kötelékeket kialakítanom. Hozzá írhatnám ezt vándorló életmódom számlájához, de az az igazság nem más, mint hogy nem akarok közel engedni magamhoz senkit. A vásárlások és munkák közbeni rövid beszélgetéseim más emberekkel kielégítik a szociális igényeimet. Madaram Yasu közelsége, pedig bőven elég ahhoz, hogy ne őrüljek meg.
Szerencsére a mai nap kellemesen indult, az idő múlásával pedig a felhőtlen kék eget is jó ómennek vettem. Főleg mivel egy végeláthatatlan fűtenger közepén voltam. Ha itt elkezdene esni az eső lehetetlen lenne menedéket találnom és bőrig áznék. Az akadálymentes légi közlekedést madaram bőségesen kihasználta, repkedett ide-oda és körbe-körbe. Ennek több oka is volt, az első hogy végre nem a vállamon utazott, mert egyébként egy erdőben hajlamos lehagyni, ha nem szólok rá és akkor aztán kereshetjük egymást napestig. Sajnos volt már rá példa, de itt a mezőn ez nem történhet meg. A másik oka pedig a vadászat, apró rágcsálókat keres a magas fűben, ez további öröm számomra mivel így nem lustul el és hagyja el ösztöneit, valamint nem az eledele fogy. Amikor egy kisebb kört kezd leírni, már tudom megvan a zsákmánya. Alig summáztam magamban a dolgot, már csak azt láttam zuhanó repülésben közelíti a földet. Utolsó pillanataiban karmait maga elé tolta, irányváltoztatás közben. Egy pillanatra majdnem el is tűnt a fűben, de aztán máris elindult vissza az égbe, markában tartva egy szerencsétlen mezei rágcsálót. A zsákmánnyal visszaszállta a vállamra, karmában ott cincogott az egérke, ekkor jöttem rá, hogy engem akar egy taxival kevert étkezőasztallá kinevezni.
- Ugye nem gondold komolyan, hogy rajtam eszed meg?
A sasom rám tekint, szerintem kárörömtől csillogott a szeme, mert már rá is cuppant a fogásra. Alig bírtam elkapni a tekintetem. Tudom a vadászat az élet rendje, de azért van egy határ, amit nem vagyok hajlandó figyelemmel kísérni. Elég volt a túl közeli fültanúnak lenni, az egérke haláltusájában. Amint végzett ismét elhagyta a vállam, úgy haladtunk tovább.

// Kisame - Madarat tolláról, idiótát... //
 
A vándor élet egyik nagy előnye, hogy csodálhatjuk a festői tájat, de a századik erdő, ami alig üt el a többitől nem tartozik közéjük. Itt egy fa, ott egy fa, ha jobbra vagy balra tekintünk ismét fákat lát az ember, ha véletlenül pedig egy bokor lenne, az már felüdülés lenne a szemnek. Egyetlen jó dolog az erdőbe, amit nem tudok megunni, az egy olyan kép, amit a fák levelei, a kék ég, a szellő és a napfény képesek megalkotni. Ez pedig nem más, mint egy hamis tengerfenék ugyanis olykor, ha felnéz az ember a szél által megmozgatott lombkoronán átsütő napfények képesek azt a hatást kelteni, mintha alulról nézné az ember a hullámokat. Ez pedig képes elfelejtetni velem, hogy bizony a századik erdőben járok. Legalább utazótársam képes értékelni a fák által biztosított szlalom pályát.
Menet közben valami furcsa dolog közelít meg a levegőben, felületén a fény megcsillan, ahogy két árnyék közt rávetülnek a nap sugarai.
* Remek támadók! Még szerencse, hogy a kardom mindig kezem ügyében pihen sétapálcámba rejtve.
Már épp készültem meglendíteni, a sétához használható díszkellékemet, hogy eltérítsem majd a tárgyat röppályájáról, amikor Yasu jelzett. A hangja alig jutott el fülemhez, szemeim már látták ahogyan megragadja a tárgyat, egy pillanatnyi szünet után félkörívben vállamra szállt. Ennyi idő elég is volt ahhoz, hogy megfigyeljem a tárgyat egy nina eszköz volt, pontosabban kunai.
* Ninják itt? És miért támadnának meg?
Alig teszem fel magamban a kérdéseket, megválaszolni már nincs időm , mert egy ismeretlen hang szólít meg, majd hogy arcot is társítson a hanghoz támadón előlép rejtekhelye mögül. Ami nem meglepő módon egy vaskosabb törzsű fa, elvégre erdőben vagyunk. Ruházata és kiegészítői le voltak rongyolódva, de attól még láthatóan egy ninjától származtak. Ez lehetett egy szerencsés hullarablás eredménye, vagy egy összecsapás trófeája, esetleg egy jó régen történt vásárlásból származó áru. Minden esetre nem kelt bennem, túlzottan nagy félelmet. Egészen addig míg egy másik férfi is elő nem lép  szintén szakadt ninja felszereléssel.
* Azért ez már több mint szerencse, vajon tényleg találták, vagy vették őket? Sajnos így már egyre nagyobb az esélye, hogy harci trófea!
 Minden esete aggodalmamat pókerarccal rejtettem el, szerencsére nem kellett sokáig, mivel a második tag, ahogy megszólalt kezdte enyhíteni a helyzetet. Mivel sajnos a beszédhiba, nem tartozik a legfenyegetőbb dolgok közé. Végül mintha meg is feled kezdtek volna róla egymással kezdtek vitázni. Ismét felmerült bennem a kérdés, most a vezető is ennyire együgyű, vagy csupán ilyen szinten bízik képességeiben. Fegyver egyenlőre nem volt a kezükben, nekem viszont ott volt az álcázott kardom, ami eddig mindig megnyugvást hozott számomra, még túlerővel szemben is. Rövid civakodásuk után, a magasabb férfi tekintete ismét rám irányul, majd lassú tempóban meg is indul felém, ezzel talán félelmet akar csempészni szívembe. Végül, ahogy csökkent köztünk a távolság rátért a lényegre.
- A sas nem eladó! Yasu nem a tulajdonom, hanem a barátom, oda megy és azzal, akivel csak akar. Bár kötve hiszem, hogy önszántából a magatok fajtával tartana. Ha pedig erőszakot akartok alkalmazni a kis haveromon, kénytelen leszek a védelmére kelni. Szóval van egy ajánlatom, félre álltok az utunkból, én pedig figyelmen kívül hagyom a tényt, hogy rám támadtatok. - ekkor, bal kezem Yasuhoz emelem, nyitott tenyérrel a madár megértve szándékomoat bele ejti az elkapott kunait - Még a fegyvert is visszakapjátok.
Majd egy ujjal megpeckelve fordítottam rajta annyit, hogy a markolat a férfiak felé legyen, ezzel is jelezve békés szándékomat.

// Kisame - Madarat tolláról, idiótát...  //
 
A két banditával jobban folytatódott a találkozó, mint azt elsőre hittem. Ennek három oka is volt, egy túlzottan nevetséges a párosuk ahhoz, hogy fenyegetésnek vehessem őket. Kettő okosan nem rohantak egyből nekem fegyverrel, és három türtőztettem magam a támadás után. Ebből kifolyólag csöndes irányt vett a találkozó és, még ha sértette is a főnök fülét, ahogyan rájuk utaltam csak szóban fejezte ki nemtetszését. Ami megmutatta náluk, jobban mondva nála az intelligencia jelét, legalábbis az, ahogyan a szavakkal bánik.
- Bocsánat, ha megsértettelek! Egyáltalán nem így értettem a fajta kifejezést. Csak első látszatra az előbb cselekszem, aztán gondolkozok típusnak tűntetek. De látom jó a helyzetfelmérő készséged, és jól is tudsz mérlegelni.
Úgy tűnik hamar vontam le a következtetést, hogy a főnök intelligens, mert ismét megfeledkeztek rólam és egymással kezdtek civakodni. De ahogy az előbb úgy most is hamar lerendezték, ezt követően visszavonulót is fújtak, de még felajánlottak egy helyet a bandájukban, rejtélyes módon utalva menedékük hollétére. Miközben igyekeztem elrakni a feleslegesnek vélt kunait ujjaim valami érdekeset véltek felfedezni a felületén. Nem a szokásos harci karcolások és él csorbulásról volt szó, nem furcsa mintának éreztem és egyenletesnek a bemélyedést. Végül nem tettem el és menet közben jobban szemügyre vettem, szerencsére Yasura sem kellett annyira figyelni, mert már nem kószált el. A fegyver pengéjén számok voltak feltüntetve, összesen négy számsor.
* Ezek csak nem térkép koordináták? Hát így értette, hogy már tudom hol a bázisuk. Rafináltak, vajon ez is a tervük része volt, vagy csak véletlenül dobták pont a megjelölt kunait nekem. Esetleg poénból mindet ellátták a számokkal, hogy ha valaki megtalálja őket vissza juttathassa nekik? Na, mindegy azt hiszem ennyi fáradtság után nem árthat, ha elnézek hozzájuk. Legalább szemügyre tudom venni őket, a bázisuk és a többi tag alapján legalább eltudom dönteni, hogy likvidálandó egyének e. Mert, ha csak békés fosztogatók, akik a minimális erőszakkal szereznek vagyont, akkor azt hiszem még van esélyük a változásra.
Ugyan döntöttem a felkeresésükről, de térkép nélkül a koordináták hasztalanok így a legelső faluig kénytelen vagyok elgyalogolni, hogy ott vehessek egy füst országa térképet. És ha már ott vagyok kérdezősködök is majd egy kicsit ezekről a furcsa banditákról.

// Köszönöm a konpenzációt, mivel tudom a késés okát egyáltalán nem zavart, hogy várnom kellett. A lényeg, hogy mostmár zavartalanul haladhatunk. ^^ A chakrát nem váltanám át, a technika pedig a következő volna Ayatsuito no Jutsu // Drót Csévélő Technika  //


Ayatsuito no Jutsu // Drót Csévélő Technika

Egy viszonylag egyszerű technika, mely a dróthasználathoz kötődik. A ninja képes úgy használni a drótjait, hogy azzal szinte bárhol megtud kapaszkodni majd tovább lendülni, illetve a drót segítségével csapdába ejtheti és lekötözheti az áldozatát. Titka, hogy a drótokat chakrával manőverezve kell használni.
Chakraszint: 85
Besorolás: D

// Kisame - Madarat tolláról, idiótát...  //
 
Két óra séta kellett, hogy az erdő fái elkezdjen megritkulni körülöttünk, lassan a végére érek bíztattam magam. Ahogy közeledek a rengeteg széléhez a fák túloldalán a messzeségben az ég szürkés amorf árnyalatokban mozog.
- Füst, legalább emberek már vannak a közelben, a kérdés csak az mi ég? Ha egy házikó kéményéből jön akkor örülünk, ha viszont maga a ház ég akkor  valaki nagy bajban van. Mi a véleményed Yasu szerencsénk lesz és egy vidám faluba botlunk?
Azt hihetné az ember a madaram nem fog válaszolni, és mekkorát téved az illető, sasom ugyanis megérti szavaimat, vagy legalább azok többségét, és ha kedve tartja vijjogva válaszol is akárcsak most
 - Iiiíííjjj!
Tudom én kértem ki a véleményét ám éles hangja a fülem mellett azért még mindig irritáló, egy pillanatra meg is rezzenek.
- Szóval tartózkodsz.
Természetesen nem értettem mit akart mondani, így csak magamnak találomra adtam egy választ a fordításban. Ha most látna valaki bizonyára azt hinné őrült vagyok, és talán igaza is van. De így legalább leküzdöm a magány érzését, és egy madárhoz beszélni százszor jobb, mint egy Hara mintás szerelempárnához. Ahogy közeledtem a füst felé a föld és ég találkozásánál lakóházak alakjai kezdtek kirajzolódni. Egy vándor számára ez mindig jó jel, hiszen feltöltheti készleteit és akár még munkát is vállalhat, és ki tudja, mikor jön a következő település.
 
A falu határához érve azonban örömöm szertefoszlott, a hely egy ideje lakatlannak tűnik. A pékség ajtaján egy félig lógó táblán a ”Mindjárt jövök” feliratot lengeti a szél, a közért bedeszkázott ajtaján a ”Zárva” kiírással ellátott megsárgult, többször elázott papír egyik sarkával is játszott.
- Yasu félek itt max te lakhatsz jól valami rágcsálóval.
* Ha ennyire kihalt minden, akkor honnan jött a füst? Valaki bizonyára van még itt óvatosnak kell lennem.
Ahogy ez tudatosul bennem rájövök madaram nem éppen a legjobb helyen van a közelemben.
- Yasu fel! – Adom ki a parancsot, hangomból tükröződik, hogy nem tűrök ellentmondást, így madaram szót is fogad. És miközben sétálok a kihalt főúton ő egyre magasabbra tör és köröz fölöttem. Ezzel ugyan elárulja helyzetem, de legalább egy esetleges támadás esetén biztonságban lesz. Ahogy az épületeket pásztázom csörömpölés riaszt meg a hátam mögül. Miközben fordulok, már rámarkolok bal kézzel a sétapálcámra, hogy ha kell előránthassam a shirasaya-katanát belőle. Szerencsére csak egy macska lökött meg egy cserépdarabot, aki viszont tőlünk ijedt meg, legalábbi felborzolt szőre és kipúposodó háta erre engedett következtetni. Fél perces farkas, vagyis macskaszemezés után a fogadóbizottság tovaszaladt, egy újabb zaj miatt, ami se hozzánk se hozzá nem tartozott mivel a falu északi feléből jött.
* Mégis csak vannak még itt emberek? Ideje jobban szemügyre venni ezt a szellemfalut és utána járni miért néptelenedett el.
El is indultam a hang irányába jobb kezemmel elengedtem a sétapálca végét, ballal továbbra is szorítottam a markolat alatti részen. Jobbal pedig kicsit hátam mögé toltam a bőrkabátomat, hogy a shuriken tartónak se legyen útban.