Erdőségek

//Hyuuga Hanabi, Senshi Jakoutsu – Monoton hangok//

Remegő kezekkel, de sikerült kitisztítanom azokat a sebeket és végül bekötözni azokat. Szorosan meghúztam őket, hogy ne essenek le, és ne is engedje el, hisz mint kiderült, Senshi nem fogja elvinni a kórházba. Egyedül nem tudta volna ellátni a sebeit, de bíztam abban, hogy hamar sikerül eljutnia a faluba. Társamra pillantottam, aki bátorító szavakat mondott Mayo-nak. Kicsit bosszantó volt, hogy nem vitte el a lányt, mert ki tudja, hogy milyen lesz a visszaútja, de mégis jól esett, hogy nem hagyott magamra. Ha a játszótéri kislány, akinek a madarát visszavittem, időben tud segítséget küldeni, akkor Mayo-chan is meg fog menekülni és én sem maradok segítség nélkül. Senshi-vel karöltve, nagyobb esély van a győzelemre.
– Minden apró kis részletről tudomást fogsz szerezni. A jelek mellett egy nyíl van, ami abba az irányba mutat, amerre mi megyünk. Ezért neked az ellentétes irányba kell menned, és remélhetőleg segítség is lesz út közben. Csak érj be épségben a kórházba –aggódásom hangommal ötvöződött, így szavaim eléggé elcsuklottak a végére. Féltettem, mert nem tudom, hogy ki vagy mi várhat még rá. Nagyon reméltem, hogy egy konohai mentő csapat lesz az, akikbe belebotlik.
Az útbaigazítást megkaptuk az osztálytársamtól, amiért nagyon hálás is voltam. Miután felsegítettem a földről, megköszöntem a tájékoztatást, majd Senshi-kunra néztem és csak biccentettem neki. Kicsit lemaradva mögötte szeltem az örvényt, amin hamarosan keréknyomokat fedeztünk fel. Tökéletes nyom volt, hiszen ezzel gyakorlatilag mutatta is az utat. Alig 10 perc után egy ház körvonalazódott ki a távolból. Lépteimet lelassítottam, és ahogyan Senshi-kun, én is az egyik fa mögé húzódtam. Egyszerű kis házikó, sok-sok virággal feldíszítve, melynek illatait már lehetett is érezni. Ahogyan közelebb mentünk, sokkal intenzívebb és bódítóbb lett az egész.
– Nem úszhatja meg az a szemét. Menj, fedezlek –suttogtam vissza társamnak, és amint belépett, követtem én is. Kunai mind a két kezemben volt vész esetére, de beljebb haladva, megdöbbentem. Mayo-chan egy férfit írt le, viszont egy női hang csapta meg fülemet. Egy anya, ki altatja kislányát… Furcsállottam a helyzetet, és már húzni akartam ki társamat, hogy valószínűleg rossz helyen járunk, mikor az idegen felkelt helyéről és szembe találkozott velünk. Pech volt, és a kirohanása ellentmondott terveimnek. Mégiscsak jó helyen vagyunk, de rohanni nem tudtam utána… Senshi megállított.
– Eszembe sem volt megtámadni addig, ameddig ő nem támad. Én körülnézek itt, mindjárt megyek utánad. –Engem is ugyanúgy érdekelt a helyzet, mert nem véletlen vágtam bele ebbe az egészbe. Senshi a nő után szalad, én pedig a szobában néztem körül. Próbáltam nyomot találni, ami megmagyarázhatja azt, hogy miért is kellett elrabolni egy kislányt és egy csecsemőt, egy másik kislányt pedig megsebesíteni. A kiságyba remélhetőleg megtaláltam az alvó csecsemőt, és vele vagy nélküle, de megindultam… volna ki Senshi-hez. A bejárati ajtó viszont nyitódott… valaki hazaért. Jobbnak láttam, ha egyelőre elbújok, és megvárom azt, hogy merre megy az illető. Körülbelül kettő percet várnék, utána indulnék meg Senshi után, reménykedve abban, hogy addig nem esett baja a társamnak.

//Hyuuga Hanabi; Senshi Jakoutsu – Monoton hangok//

Tökéletes családi idill lenne, ha nem lenne az a bökkenő, hogy a gyerekek nem az övéké. Muszáj volt kiderítenünk, hogy mi történhetett, mert nagyon nyomós ok kellett ahhoz, hogy emberrabláshoz folyamodjanak. A nő még csak kihagyható a képletből, de… nem. Ugyanannyira bűnös, mint a férfi, aki elszakította a lányokat szerető családjuktól. Biztosan hiányzik nekik is a családjuk. A kicsi még nem igazán tudja felfogni, hogy mi zajlik körülötte, de a nagyobb miért nem próbált menekülni? Lehet, hogy fenyegetve érzi magáét? Nem tudom… ezt is ki kellett deríteni, mint sok minden mást.
Jó ötlet volt, hogy még nem mentem Senshi után, s inkább a szobában néztem körül. Egy alvó kisdedet találtam, karján a nevével ellátott szalag. Ő lehet az, akit a társam keres. Nem volt szívem felébreszteni, de bíztam abban, hogy majd vele együtt hagyhatjuk el ezt a házat. Tovább nézelődtem a szobában és felfedeztem egy képet. Előtte egy másik Mayo nevével ellátott karperec volt. tényleg idilli családot láttam azon a képen: boldogok voltak, és engem is boldogság árasztott el, mikor rájuk néztem. A kérdés csak az, hogy mi történhetett, hogy ilyen vége lett az idillnek? A képet magamhoz vettem, és indultam volna ki, csak nyílt az ajtó. Kopp. Semmi. Kopp. Semmi. Nyugtalanító és monoton hangok, melyek váltakozva tudatták, hogy valaki a házban van… volt, mert távolodott is azzal a lendülettel, ahogyan élesebben hallottam. Nem várakoztathattam tovább a társamat, mentem is ki, amint úgy éreztem, hogy tiszta a terep. Kiérve az udvarra egész érdekes látvány fogadott: mintha a kép megelevenítődött volna, csupán apróbb változásokkal. A kislány már nem volt csecsemő és a boldog, mosolygós szülők zokogtak.
– Ezt –mutattam meg Senshi-nek a képet, amit kivittem magammal. – Meg egy névvel ellátott szalag volt a kép előtt, ki nem találnád milyen névvel. –Valószínű, hogy beletrafál majd, ezért sem erőlködtem azzal, hogy kimondjam. Eddig csak olyan személyek jöttek szóba, kiknek nevük Mayo volt. – Egy kisded pedig édesen aluszik a kiságyban. Nem akartam felkelteni, de nem hagyjuk itt –suttogtam társamnak, amilyen halkan csak tudtam, aztán tekintetem a zokogó páros vonzotta magára. Gyomrom görcsbe rándult, ahogyan hallgattam a szavakat. Próbáltam elképzelni a történteket, hogy miken mehettek keresztül és mi vezette őket ahhoz, hogy elraboljanak ártatlan gyerekeket. Valószínű, hogy az ő lányukat is elrabolták? Így próbálnak vigasztalódni? De miért tennének tönkre más családokat azért, hogy ők boldogok legyenek? Fel akartam tenni nekik ezeket a kérdéseket, ki akartam deríteni a titok nyitját, de a szavak nem jöttek. Talán mert Senshi-kun megelőzött és indulattal telve kérte őket számon? Jogosnak találtam szavait, de kicsit erősnek is… ám hagytam. Hagytam, hogy társam legyen a diplomata, mert ebben a helyzetben nem éreztem magam erősnek. Az előttem zokogó szülök, a szituáció… próbáltam könnyeimet visszafogni, de csakugyan, mint Senshi-nek: nekem is legördült pár csepp az arcomon. Egy viszont biztos: ha kell, erővel akár, de a lányok visszakerülnek szüleikhez.

//Hyuuga Hanabi; Senshi Jakoutsu – Monoton hangok (Senshi bizonytalan ideig NJK-ként van jelen)//
 
A szavak élesen hasítottak tudatomba melyek, ha fizikai fájdalmat okozhatnának, biztosan vérző fülem lenne. Szívszorító történeteket hallhattam, de nem vehettem készpénznek, hogy igazak is voltak. Elnézve viszont a családot és a nagyobbik lány reakcióit, minden bizonnyal igazak lehettek. Csend telepedett le ránk a nő felháborodott szavai után. A shinobis dolgokat megjegyeztem és igyekeztem is átlátni a helyzetet. Senshi-re pillantottam, de egyelőre nem szólt. Akárhogy is állt a helyzet, reakció nélkül nem hagyhattuk a dolgot, hiába volt igaz vagy sem a mese, melyet hallhattunk percekkel ezelőtt.
– Senki nem mondta azt, hogy meg akarjuk írni mások sorsát. A kisdedről mindaddig nem tudtam, ameddig össze nem futottam a társammal. Ketyso Mayo-ért jöttem, mert a nagyapja azt állította, hogy egy fekete árny elrabolta, ahogyan a szatyrát is. Erre is van jó magyarázat? –Hangom kissé kérdőre vonó volt, hiszen meg akartam vizsgálni mindent, hogy kizárhassam azt a lehetőséget, hogy hazudnak. Barátságos hangnemet akartam megütni, támadó szándék nem volt bennem… diplomatikus megoldást próbáltam keresni és a beszélgetés azt súgta, hogy jó úton fogok tapogatózni. – A papírok bizonyítékok lehetnek, jó lenne látni őket. De ha ilyen problémák adódtak, miért nem kértek segítséget a hatóságoktól? Miért kellett ilyen drasztikus dolgokhoz nyúlni? –Ha tényleg így történt a kórházi eset, akkor a hatóságok biztosan a családnak ítélték volna a kis Mayo-t. A történet újra lepergett előttem, s könnyemet letörölve fújtam ki lassan a levegőt. Nem akartam többet hullajtani, mert ebben a helyzetben ébernek kellett lennem, és gyorsan reagálni, ha valami történne.
– Valóban találkoztunk egy lánnyal az úton, de ha minden igaz, akkor a segítséget már megkapta. –Remélem visszajutott a faluba és megkapta az elsősegélyt a medikusoktól. Nem örülnék annak, ha rosszabbodna a helyzet. – Szeretnék hinni önöknek, de eddig két különböző állítás van egymással szemben. Mint mondtam, az örökbefogadási papírok bizonyítékok lennének, de ehhez látnunk kell. És akkor is úgy hiszem, hogy a hatóságok bevonása szükségszerű lenne... mindkét fél a lányokat szeretné… –Akár alkoholista az anya, akár nem… akár igazak a történetek, akár nem… Le kell ezt zárni úgy, hogy igazságos legyen, de én, mint egyszerű akadémista nem hozhatok meg ilyen döntéseket… vagy igen?
 

//Hyuuga Hanabi; Senshi Jakoutsu – Monoton hangok (Senshi bizonytalan ideig NJK-ként van jelen)
Semmi baj ^^//
 
A szatyros történet meglepte a két felnőttet, legalábbis látszólag így történt. A kislány, ahogy elmesélte a dolgokat, viszont megerősítettek abban, hogy ő legalább nem hazudott. Hiszen tényleg volt ott egy csapat fiú és az idős bácsi is az unokájának mondta a lányt. Ez egy kicsit jól esett, és meg is nyugtatott. Társam továbbra is a csendbe leple alatt lapul. Talán őrlődik magában a szavak miatt, amikkel sújtotta a párt, vagy talán keres valamilyen logikát ebben a dologban. Egy olyasmit, amit én nem láttam meg… nem tudom.
– Ez csak egy szófordulat, elvégre nem voltam ott a kórházban, hogy tudjam a pontos történteket. –Mert így volt és pont. Abban az esetben csak az elmondottak alapján tudok nyomozni, hiszen semmi vizuális bizonyítékom nincs a dolgokkal kapcsolatban. Senshi is csak egy oldalról hallotta a történetet, s igaza volt a bácsinak. Minden szemszögből meg kell vizsgálni az eseteket és a bizonyítékok alapján kell meghozni a helyes döntést. Ezért is kértem, hogy mutassa meg nekem az örökbefogadási papírokat, amiket meg is fog tenni. Az invitálás legalábbis erre adott okot. Senshi-t kint hagytam a nővel, én pedig a férfi mellett lépkedtem a családi fészek irányába. – Nem akartam a kislány előtt mondani, de megígértem a nagyapjának, hogy visszaviszem. A családi megbeszélés szükséges lenne, még akkor is, ha most úgy látszik az egész, hogy nem ér semmit sem. A nagypapa is biztosan belátja, ha Mayo itt akar lenni. –Az lenne a legjobb mindenkinek, legalábbis a kislánynak biztosan. Ezek az emberek tudnak rá vigyázni a nagyszülőknél sokkalta jobban. Ráadásul Mayo is itt kar lenni, nem értem miért baj ez.
A házhoz érve halkra fogtam a lépteimet, hogy eleget tegyek a kérésnek. Eszem ágában sem volt felkelte az alvó kisdedet. A papírokat, melyeket időközben megkaptam, alaposan megvizsgáltam. Habár nem biztos, hogy felismerném a hamisítványt, de ahogyan olvastam a sorokat, egyre jobban nyugodtam is meg. Talán hibáztunk társammal és a házaspárnak van több joga lenni a kicsikkel, mint vérszerinti anyjának. Lassan fújta a beszívott levegőt, s visszaadtam a papírokat, azok átvizsgálása után. Ekkor pillantottam meg a vérző lábát a bácsinak. – Elismerem, hogy nem vizsgáltunk meg mindent, és most már elhiszem, hogy a kicsi itt kell, hogy legyen. A nagyobb lány viszont még mindig kérdéses, meg kellene fontolni egy beszélgetést. Apropó, van itthon kötszerük? –Ha nem értette, hogy miért kérdeztem, csupán vérző lábára mutattam. Esetleges kérdésére a válaszom annyi, hogy el szeretném látni a sebet és határozott hangnemben, ugyanakkor halkan jelentettem is ki. Amint megkaptam mindent, a Kiyomaru segítségével tisztítottam ki a sebet s utána be is kötöztem azt. Talán itt dőlt el az, hogy megbízom bennük? Lehet, hiszen egy hazugnak nem mindenki segít, nem igaz?
 

//Hyuuga Hanabi; Senshi Jakoutsu – Monoton hangok (Senshi bizonytalan ideig NJK-ként van jelen)//

– Egy aggódó nagyapa. Őt is meg lehet érteni, ahogyan önöket is. A sok süti meg nem bűn… azt hiszem –fűztem hozzá rövid mondandómat a nagyapa aggódása című részhez. Mint egy könyv, melynek rövid kis fejezetei és jegyzetei vannak. – A nagymamák mindent jobban tudnak és túlságosan is makacsok ahhoz, hogy elfogadják a segítséget. Az én nagyim is ilyen volt. –pedig sokszor jobban járt volna, ha segít neki a család, de hát már mindegy. Sajnos elhunyt, mikor az akadémiára beiratkoztam, de minden bizonnyal még a mai napig ilyen lenne. Lehet, hogy ez valami nagymama szokás, hogy makacsok és nem kérnek segítséget.
A segítségemet elutasította, shinobi korára hivatkozva, de ragaszkodtam ahhoz, hogy ellássam a sérülést. Ennyivel tartoztam neki, amiért nem hittünk a szavaiban és azért is, mert megmentette Mayo-t az erdőben. Vajon biztonságban van már? Közben meg is kaptam a kötszert, így gyorsan el is végeztem a megfelelő technikát, és szoros kötést tettem a lábára. Mikor visszapakolta a megmaradt mennyiséget, akkor vettem csak észre a kis könyvecskét. Kíváncsi vagyok, hogy milyen képek kerülnek majd bele, de ezen nem kellett sokat gondolkodnom, mert nem biztos, hogy a jövőben találkozok még velük. Habár szeretném nyomon követni a család életét, ha úgy hozza a sors. Időközben ugyanolyan halk léptekkel távoztam a családi fészekből, mint amilyenekkel bementem. Nem akartam én sem felébreszteni a kicsi Mayo-t, ezért sem ellenkeztem a férfi szavai ellen. Meg egyébként is kezd tisztázódni a helyzet, így nincs is több okunk a maradásra. Kint aranyos látvány fogadott: a nő egy virágkoszorút rakott a lány fejére, aki csak mosolygott miatta. A férfi viszont megtörte ezt a képet azzal, hogy kijelentette a kicsi távozását. Vagyis inkább azt, hogy megbeszéli a nagyapjával a dolgokat, amit én helyeseltem is. Ez lesz a legjobb megoldás, s már most bizakodtam abban, hogy mindenkinek a legmegfelelőbb megállapodás születik. – Megköszönöm a kíséretet. Visszatalálnánk mi is, de úgy is egy fele vezet az utunk. Szerintem induljunk is, jobb lesz mihamarabb megbeszélni a dolgokat. –Legalábbis én nem haboznék ezzel és nem is áll szándékomban már tovább maradni itt. A pici édesanyával kapcsolatos dolgok pedig nem rám tartoznak, abban aztán végképpen nem tudok mit segíteni. Ha mindenki készen volt, akkor a férfit követve indultam meg vissza a faluba.