Erdőségek

//Hyuuga Hanabi; Senshi Jakoutsu – Monoton hangok//

>> Még az erdőségeken kívül <<
Nagy szavak egy olyan kisembertől, mint én, de nem hagyhattam annyiban ezt az egészet. Ha már egyszer sikerült visszaszereznem a bácsi szatyrát, akkor menni fog még egyszer. Az igaz, hogy most nem fog beválni az előző tervem, szóval más valamit kellett kitalálnom. Az unokás részt kicsit gyanúsnak tartottam, de ha már a tolvaj után eredtem, annak is a végére fogok járni. Egyedül kicsit veszélyesnek tartottam az erdőbe menni, ezért is indultam meg a korábbi akadémisták keresésére… sikertelenül.
~ Bezzeg ilyenkor már nem vagytok a közelben. Szánalmas banda ~morgolódtam magamban, mikor nem találtam őket sehol sem. Ha ki kellett rabolni valakit, akkor rögtön megjelentek, de most, hogy kellene a segítségük, sehol sincsenek. Tipikus. Segítség híján, megindultam inkább egyedül, s még mielőtt az erdőbe értem volna, egy kunai-t vettem a kezembe. Biztos, ami biztos alapon.

>> Erdőségek <<
A fák közé érve, abba az irányba indultam, ahol véltem, hogy a támadóm volt. Még pontosan emlékeztem arra, hogy merre indult, de amikor odaértem, csalódottan lassítottam le, majd az egyik fánál egy pillanatra meg is álltam. Körbenéztem, felmértem a terepet nyomokat keresve, hátha egy-egy lábnyom segít, hogy merre mehetett. No, meg a figyelmem se lankadhatott, hiszen bármikor megtámadhat, ha olyan szándékai vannak. Hiszen az ő területére léptem be, ha egyáltalán még itt van és nem ment tovább valamerre. A koncentráció hamarosan meg is hozta a gyümölcsét: léptek zaját hallottam, azonban lassú voltam. Mielőtt el tudtam volna rejtőzni, egy fiatal fiú alakja rajzolódott ki a távolban. Mivel kiszúrtam, feltételeztem azt is, hogy ő is ugyanúgy kiszúrt. Kunai-om készenlétben volt, hiszen végignézve a másikon, nem tudtam megállapítani, hogy ki lehetett az. Közelebb merészkedett, és mielőtt megállásra késztettem volna, a nevemen szólított.
~ Szóval Konoha az otthona, de honnan tudja a nevemet? Hmm… szemüveg, sál… nem sok ilyen tag van az akadémián és nem emlékszem, hogy beszélgettem volna vele. De mintha a nevét már hallottam volna a folyosón… ~Semmiben nem lehettem biztos, de nem éreztem, hogy fenyegetve lennék, így leeresztettem a fegyveremet.
– Én vagyok, de maradjunk a Kenji-nél, ha lehet. Te pedig Senshi Jakoutsu-kun vagy, ugye? Bocsánat, ha összetévesztelek valakivel, csupán egyszer hallottam a neved az akadémián. –Fontosabb dolgokra kellett most koncentrálnom, ezért is lehet az, hogy nem tudok nevet párosítani az archoz. – Keresek valakit –egyszerű válasz az egyszerű kérdésére, és még nem is hazudtam neki. Azt viszont nem mondtam már el, hogy kit kerestem és miért. A visszakérdezésem azonban elmaradt, ugyanis az újdonsült társam belekezdett a mondókájába. Homlokráncolva néztem a másikra, de mielőtt félbe tudtam volna szakítani, hogy lassabban mondja, mert egy kukkot se értek így, egy név élesen hasított a tudatomba: ~ Mayo? Vajon ugyanaz lehet, akit én keresek? Nem, az lehetetlen. A bácsi azt mondta, hogy alig 9 éves az unokája, ő pedig az újszülöttet keres. Kezd egyre furább lenni ez a dolog… ~
– Ez érdekes. Épp egy alakot keresek, aki elvette az egyik idősebb bácsi szatyrát. A furcsa az, hogy emellett egy az unokáját is elrabolta már az illető, akit Mayo-channak hívnak, de ő már idősebb. Lehet, hogy valami összefüggés van a kettő között? Nem kérdés, hogy segítek neked. valami azt súgja, hogy ugyanazt a személyt keressük. –A nagy rejtély csupán az, hogy két akadémista mit tehet egy ilyen ügyben? Remélem, hogy a kislány, akit apukámért küldtem időben a nyomunkra akad, és tud majd nekünk segíteni. Még Senshi nyomok után kutatott, addig a kunai segítségével egy egyszerű jelet véstem a fába, ami alapján, ha apa utánunk jön, akkor tudja az irányt. A nyíl majd akkor lesz ott, ha megindulunk. – Ha minden jól megy, akkor érkezik segítség. Ez a jel pedig tudatja majd, hogy erre jártunk. Találtál valamit?

Sikeresen összefutottam egy akadémista társammal, akit elsőnek nem ismertem fel, de miután felfedte kilétemet, már be is ugrott a neve. A bólintása meg is erősített benne, így minden kétségem elillant. Már csak az volt a kérdés, hogy ő mit keresett itt, de erre is megkaptam a választ. Ahogyan elmondtam a saját kis történetemet, beugrott, hogy a bácsi adott egy fényképet, amit a zsebembe süllyesztettem. Gyorsan elő is vettem, majd megmutattam Senshi-kunnak is, hogy az én célszemélyem hogyan is néz ki. Ekkor vettem észre, hogy a fénykép hátulján van néhány adat is, ami segíthet beazonosítani a lányt. Ezt is megmutattam újdonsült társamnak, majd a memorizálás után, eltettem a fényképet, nehogy elveszítsem azt.
– Én is örülök a találkozásnak. –Kedves mosolyát, ugyanolyan mosollyal viszonoztam.  Ha túléljük ezt az egészet, biztos vagyok benne, hogy keresni fogom még a társaságát, de most a jelenre kellett koncentrálnom. A jel, mely iránymutatásra szolgált, tökéletesen belevésődött a fába, s mikor Senshi-kun válaszolt a kérdésemre, már rajzoltam is a nyilat, hogy az utat mutassa majd az érkezőknek… ha lesznek. Nem voltam rest, és követtem a társamat, melynek eredménye egy kis, rózsaszín takaró lett. Tehát jó úton haladunk. Rablónk vagy hanyag és elfelejtette eltüntetni a nyomait, vagy meg akart minket téveszteni. Fogalmam sem volt, hogy mi játszódhat le Senshi fejében, de valamiért nem indultunk tovább. Ehelyett kézpecsétet formált, és valószínű, hogy chakrát kezdett el koncentrálni. Érdekes srácnak látszott, talpraesett és találékony. Gyorsan felvettem a takarót a földről, még mielőtt megzavartam volna a koncentrációban és felugrottam a legközelebbi fa ágára. Ameddig ő a chakrájával igyekszik megkeresni a tagot, addig én igyekeztem minél jobban belátni a terepet, habár nem voltam benne biztos, hogy sikerrel járok. Mégis, jobb mint várni a másikra, nem igaz? Ha láttam valamit, ha nem, leugrottam Senshi mellé és megosztottam vele az eredményt.
– Ne kérj bocsánatot, mert próbálkozol. Fogalmam sincs, hogy mit csináltál, de sokkal hatásosabb a semminél, nem igaz? Igen, kapjuk el. Kell egy elterelési terv, hogy ki tudjuk szabadítani a lányokat, mert valami azt súgja, hogy az erőnk kevés lesz, de tévedjek. Ha szétrúgjuk a hátsóját, annak elég visszhangja lesz a faluban. –Szó nincs arról, hogy lebecsülném a társam erejét, csupán nem becsülöm le az ellenfelét sem. Magamról tudom, hogy milyen erős vagyok szerintem Senshi is hasonló cipőben járhat. Az ellenfelet lebecsülni meg egyenlő a vereséggel. Ezt alaposan megjegyeztem még apa játékos kalandja alatt. Ha volt nyomunk, akkor meg is indultam annak követésével, ha meg nem, hát addig kutattam, ameddig nem leltem valamire.

//Akkor a megbeszéltek alapján írtam is, Senshi pedig bizonytalan ideig NJK-ként van velem//

Viszonylag jól haladtunk a kereséssel. Egy takarót már találtunk, ami alapján elindulhattunk. Mind a ketten kerestük a nyomokat, hogy merre is folytassuk az utunkat, s meg is leltünk egy letört ágat. Nem volt messze a takarótól, és jobban megnézve, még lábnyomokba is botlottunk, ezért nem volt kérdéses, hogy arra fogunk menni. kicsit furcsállottam, hogy ilyen egyértelmű nyomokat fedeztünk fel, de megráztam a fejemet, hogy biztosan sietett a támadó. Ez evidens, hiszen egy kisbabát rabolt el, én magam se foglalkoznék a nyomaim eltüntetésével… csak kevesebbet hagynék. A jelek felrajzolásával azonban nem foglalkoztam. Ha mi ráakadtunk a nyomokra, egy tapasztaltabb shinobinak semmiség lesz.
Perceken át szeltük az utat, mely során egy hang csapta meg a füleimet. Egy kunait vettem a kezembe, hogy időben védekezni tudjak, ha kellett. Remegett a hang, de lehetett csapda is. Ahogyan közeledtünk, egyre hangosabb és ziháltabb levegővételeket hallottam. Nem kellett sokat lépnünk, hamarosan egy lányt pillantottam meg az egyik fa tövében. Megálltam kellő távolságban, ugyanis láttam rajta, hogy félt. Remegett, és egy kunai szegezett előre. Gyorsan végigmértem, de nem tűnt ismerősnek, akárhogyan is erőlködtem, hátha beugrik valaki… legalábbis azt hittem. Rózsaszín haj, lilás szemek, melyek közül az egyiknél egy vágás díszelgett, és lecsukva pihent. Mintha az osztályomba járt volna egy ugyanilyen hajzuhataggal és szempárral rendelkező lány.
– Mayo? –Ugrott be a név, mely nem csak a fejemben volt meg, de már hangosan ki is mondtam. Tettem egy óvatos lépést a lány felé, mert előzetes végigfésülésem alatt nem kerülhette el a figyelmemet a sérült karja. Muszáj volt legalább bekötnöm valamivel, ha jobban nem is tudtam ellátni a sebét. – Mayo… én vagyok az, Kenji… Naito Kenji. –Többet nem mondtam, pedig látszott rajta, hogy nem ismert fel minket… legalábbis engem. Ezt a félelemnek is betudhattam, de az is lehet, hogy csapda az egész. Jobban jártam, ha nem fedtem fel azt, honnan is ismertem a lányt. Vész esetén még alkalmas lehet arra, hogy leleplezzem. Az viszont kezdett nagyon érdekes lenni, hogy ő is itt van. Egyre zavarosabb volt a dolog… a lány, akit nem lehetett észrevenni az osztályban és a kalandunk újabb Mayo nevű tagja.
– Hogy kerültél ide? S ne félj, minden rendben lesz… engedd, hogy segítsek. –Óvatosan léptem megint egyet irányába. Fegyveremet elrejtettem, ne érezze azt, hogy fenyegetve van általam, de csak akkor mentem teljesen közel hozzá, ha megbizonyosodtam arról, hogy nincs nagyobb veszély. Addig tartottam a távolságot és vártam a válaszát.

//Hyuuga Hanabi; Senshi Jakoutsu – Monoton hangok

Nincs semmi gond ^^ Köszönöm szépen a választási lehetőséget és úgy döntöttem, hogy egy technikát választanék, mégpedig a következőt:
Kiyomaru // Tisztítás

A technika lényege tulajdonképpen maga a fertőtlenítés, ennek a segítségével fertőtleníthetjük a sebeket, vágásokat pillanatok alatt, De alkalmas az egész testfelület megtisztítására is, alkalmazható a sebekből való szennyeződések eltávolítására. Precíz és jó chakrakontrollt igényel a technika, ugyanis a chakrával minden egyes, akár sejtszintű szennyeződést is megtalálhatunk és megtisztíthatjuk tőle a sebeket.
Besorolás: E
Chakraszint: 90 //

Félt. Remegett. Menekülni akart. A kialakult helyzettel nem minden akadémista találkozik, sőt. A tanárok azért vannak, hogy ezt meg is gátolják, hiszen még nem voltunk képzettek az ilyenekhez. Az élet viszont közbeszólt és jó shinobi növendékként cselekednem kellett. Azt viszont nem tudtam, hogy meddig mehetek… meg akartam találni a tettest, aki ezeket művelte Mayo-val, de ennyi? Ha megtalálom, mi lesz? Vajon képesek leszünk megállítani Senshi-vel? Vagy mi is így járunk majd? Megannyi gondolat, de pillanatnyilag ezzel nem tudtam foglalkozni.
Hangom eljutott a reszkető lányhoz, kinek kezéből kiesett a kunai. Valami megkönnyebbülést fedeztem fel rajta, de figyelmem nem hagyhatott alább. Ahogy megindult, óvatosan léptem egyet hátra, készülve a hárításra, de mozdulata meglepett. Támadás helyett egy nyakba borulást kaptam. Ösztönösen öleltem magamhoz, igyekezve megnyugtatni a lányt. – Csss, jól van. Most már nem lesz gond. Tarts ki Mayo… Mayo-chan? –Hangja elcsuklott, én pedig aggódva néztem is az arcára. Ép szeme lecsukódott, karjából pedig továbbra is szivárgott a vér. Orvos kellett… egy olyan, aki képzettebb, mint én. – Tarts ki Mayo-chan, mindjárt érkezik a segítség –nyugtattam meg a lányt, de az idő ellenünk dolgozott. Lefektettem a földre, gyorsan levettem a pulcsimat és egy kunai segítségével felszabdaltam azt, hogy kötésként tudjam hasznosítani. Előtte viszont a Kiyomaru segítségével minden sebét átvizsgáltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, kitisztítottam azokat. Ezzel reményeim szerint nem fog jobban elfertőződni egyik vágás sem. Amint befejeztem, igyekeztem minden sebet bekötni a korábban felszabdalt pulcsim darabjaival. Kezeim remegtek, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy stabil kötéseket készítsek. – Ígérem, hogy megfizet az, aki ezt tette veled. Csak mutasd meg merre ment –kérleltem és reméltem, hogy még képes lesz rá. – Senshi-kun, kérlek vidd őt a kórházba, amilyen gyorsan csak tudod. Mond meg, hogy a sebei ki vannak tisztítva, de a kötések normál kötések. Sajnos a Kötszer technikát még nem ismerem. Kövesd a jeleket, amiket hátra hagyok, és gyere utánam, amilyen gyorsan csak tudsz. –Az utasítás inkább hatott kérésnek, de a hangom nyomatékosította, hogy ellentmondása nem nagyon lehetett. Mayo-chant a hátára segítettem, aztán gyorsan belevéstem a jelet a fába, amerre indultam.

Ha Mayo-chan megmutatta az utat:
Örültem, hogy még volt annyi lélekjelenléte az osztálytársamnak, hogy megmutassa az irányt, amerre ellenségünk menekült. A nyíl megrajzolása után, és a jel mellévésését követően indultam is meg abba az irányba, amilyen gyorsan csak tudtam. Kezeimben egy-egy kunai volt: jobbomban a sajátom, balomban pedig az, amelyik Mayo-chan tulajdona volt. Nem hagytam ott, mert ez lesz az, amit bele fogok állítani az ellenségbe, hogy érezze Mayo szeretetét is.

Ha Mayo-chan nem tudta megmutatni az utat:
Felvettem a lány fegyverét, és bal kezemben pihentettem azt. Jobbomba a sajátomat vettem, és óvatosan indultam meg tovább. Vérfoltokat kerestem, ugyanis ha Mayo-nak sikerült megvágnia, akkor minden bizonnyal elhullajtotta a vörös cseppeket, ezzel mutatva nekem az utat. No meg eddig se volt nagyon oda, hogy eltüntesse a nyomait, ezért nagyon is reménykedtem abban, hogy sokáig nem kellett kutakodnom. Amint megvolt a helyes irányt, elhelyeztem a jelzést Senshi-kunnak és iramodtam is meg arra, hogy mihamarabb megmenthessem a többi lányt és kiderítsem, hogy mi is folyik itt.