Kiképzőterepek

//Hyuuga Hanabi – Végtelen álca//

Az elmúlt három napban nem csináltam különösebben semmit sem. Csak azokat az orvosi könyveket és jegyzeteket olvasgattam, amiket anya elém pakolt. Mondván, hogy Genin lettem, itt volt az ideje annak, hogy jobban belevessem magam a tanulásba. Köszi anya, én is nagyon imádlak. Persze a napi rutinfeladatok is megvoltak, mint az étkezés és az edzés. No meg a szomszédnak bevásárlás és emellé társult az is, hogy mikor fogom megkapni végre a levelet, hogy küldetésre hívnak. El nem tudtam képzelni, hogy mifélét fogok kapni… Na meg azt se tudom, hogy kapok egy társakat. Elvégre 16 fő ment át… az öt csapat, plusz egy fő. Lehet én leszek a kakukk tojás? Csak nem…
Épp az utcán sétáltam haza a boltból, és ugyanezeken a dolgokon gondolkodni, mikor ismerős arcot pillantottam meg. Mosolyogva ölelgettem meg Mayo-chant, és mikor elmondta, hogy milyen hírt hozott, majdnem eldobtam a szatyrokat is. – Micsoda? Komolyan? Még nem, de azonnal meg is lesem, ha hazaértem. –Mikor eljöttem otthonról, még semmilyen értesítésem nem volt. – Bízok abban, hogy minél normálisabbakat. Ott találkozunk majd! –Illetlenség volt magára hagyni, de nagyon izgatott voltam a hír hallatán. Gyorsan le is adtam a csomagomat és már rohantam is megnézni a levelet… a levelet, amely tényleg ott volt a konyhaasztalon. Izgatottan téptem fel a pecsétet és olvastam is a sorokat, aztán elújságoltam a szüleimnek is.

Az éjszaka az izgalom ellenére úgy aludtam, mint a bunda. Majdnem el is késtem, mert vissza kellett fordulnom a felszerelésemért is. Mindenem megvolt, mikor a kiképzőterepre értem. Ott csak Mayo-chant pillantottam meg, más nem is volt a közelben sem. Hmm, akkor csak nem késhettem el. Izgatottan sétáltam is oda a lányhoz és a szokott módon megöleltem. – Szia! A többiek? –Hátha ő tud valamit. – Szerinted mi lesz az első küldetésünk?

A tegnapi naphoz képest más lett Mayo-chan. Kicsit zavarban is voltam mellette, de próbáltam ezt leplezni. Kifejezetten tetszett, de nem mondtam meg neki. Még az kellene, hogy lekeverjen itt egy pofont és pont erre lépjen be a harmadik csapattag vagy a sensei. Nem, inkább kutakodtam az emlékeim között, és beugrott, hogy egy hasonló nevű varroda van nem messze tőlünk, mint Mayo vezetékneve. Ennyire közel lettünk volna egymáshoz és még csak nem is tudtam róla? Hmm… tényleg nem figyeltem rá sajnos az évek során, de ennek már vége.
– Hát ez szomorú… –húztam el a szám kijelentése után. Jó volt nem utolsónak ideérni, de azért ennyit várakozni? Mindegy, biztosan oka volt az egésznek és ameddig nem időre ment ez az egész, addig nem zavart. Később talán fog, de ott még nem tartunk. Az idő telt, és különféle hangokat hallottam, mely beterítette a tájat. Összehúzott szemekkel próbáltam keresni a forrását. Egy férfit pillantottam meg, mikor a hang irányába fordultam. Megbillentett fejjel néztem végig rajta. Nem tűnt olyannak, mint aki ártani akarna, noha furcsa is lenne, ha a faluban tenné valaki. Jounin mellénye azt sugallotta, hogy ő lesz az, kit Sensei-nek hívhatunk majd, és ezt hamarosan meg is erősítette. Kérdésére bólintottam, aztán figyelmesen hallgattam a szavait, miközben végig mértem a karját. Érdekes motívumok, vajon van valami különleges jelentésük? Oh… pecsétek… hmm…
– Szóval kávé… –motyogtam halkan, de nem illetlenség miatt. Próbáltam megjegyezni, hogy mit is szerethet a tanár, vagy valami ha esetleg kedveskedni akarunk majd neki, vagy ha megint mosottrongy fejjel jön elénk. Hogy nem kaptunk harmadik tagot, meglepett… ahogyan az is, hogy Mayo szenzornak tanult. Most már tényleg jobb lesz, ha figyelek rá, mert egy csapat leszünk, akkor jó, ha tudjuk a másik képességeit is. – Öhm Sensei. Igaz, hogy a gyógyítás iránt érdeklődök, de nincs olyan technikám, amivel bármi eredményt el is tudnék érni. Csupán a Shindan nevű alap jutsu-t ismerem és bár sok könyvet olvasgattam, még nagyon az elején járok mindennek. –Jobbnak láttam, ha már most tisztázom a helyzetet. Mondjuk arról nem volt szó, hogyan gyógyítsam meg a sérültet, de nekem magától értetődő volt, hogy jutsu-val kellene. Amint ezzel megvoltunk, vártam a soromra. Mayo-chant figyeltem, ahogyan koncentrálni kezd, de kicsit később fel is adja azt. – Menni fog az, ügyes vagy! –Bátorítottam én is szavakkal, meg egy gyengéd vállpaskolással is. Mikor megtalálta a sérült állatot, követtem őt oda. Egy farkaskölyök volt, aki nyüszített a fájdalom miatt. Mintha csak újra játszódna a pár nappal ezelőtti dolog. Óvatosan közelítettem meg, nem akartam semmi ártó szándékot. – Nyugi kishaver, segíteni akarok. Nem lesz semmi baj, csak ne harapj meg, oké? –Hangom barátságos volt, amit mosollyal gazdagítottam meg. Amikor odaértem hozzá, észrevettem a törött lábát is. Na igen. Ez az, amit nem fogok tudni jutsu nélkül helyrehozni. Először is keresnék egy ágat, melyet ketté törve sínt készíthetek. Ha ezzel megvoltam, a tekercsemből a szanitéckészlethez nyúltam, abból pedig a gézhez. Ám mielőtt bármit is csinálnék, a chakram segítségével feltérképezném, hogy van-e olyan sérülése, amit szabad szemmel nem láthatok. A lábát mindenképpen sínbe helyezném és rögzíteném. Ha volt olyan sérülése, amit el tudtam látni még, akkor természetesen azokat is megcsinálnám, miután kitisztítottam azokat a chakrám segítségével. Ha megvolnék, a Sensei felé fordulnék az értékelés miatt.

Abban teljes mértékig biztos voltam, hogy sikerül majd sínbe tennem a farkas sérült lábát. Hiszen nem egy alkalommal csináltam már ilyesmit. Viszont, ahogyan azt a tanárom is kifejtette, ezzel nem gyógyítottam meg. Ez technika nélkül nem is fog menni, amit közöltem is a Sensei-el, de nem adhattam most fel. A férfi felé fordultam, és figyelmesen hallgattam minden egyes szavát. – Ohh… nem mertem kísérletezni soha, nehogy nagyobb bajt tegyek. Köszönöm az információkat –mosolyogva bólintottam. A vállpaskolás bátorságot adott, és ezzel megtelve ültem le a kis farkas mellé. Most egy kicsit irigyeltem Mayo-chant, hogy az ő feladata befejeződött, de biztos vagyok benne, hogy az ő edzése is piszok kemény lesz a későbbiekben. Én pedig mellette leszek, hogy támogassam pontosan úgy, ahogyan most Ő is itt van nekem. – Sajnálom kispajtás, hogy te leszel az áldozata a próbálkozásaimnak, de ígérem neked, hogy keményen fogok próbálkozni és meggyógyítalak, hogy újra futkározhass –intéztem szavaimat a sérült állat felé, mintha értené is, hogy mit mondok. Talán Jushi miatt gondolom azt, hogy képes rá ez a példány is, vagy nem tudom. Sose gondoltam volna, hogy találkozok beszélő farkassal, szóval már nem lepődnék meg, ha megszólalna.

A kis monológ után, lehunytam a szemeimet és a kos kézpecsétet formáltam meg kezeimmel. A koncentráláshoz egy nagyon is elengedhetetlen volt még számomra. Elcsendesítettem az elmémet és arra fókuszáltam, hogy a chakrám a tenyereimbe áramolnak, majd ott összpontosulnak. Próbáltam minden jó szándékomat belevezérelni, hogy a megfelelő zöldes aura kerítse be a kezeimet. Amint megfelelőnek éreztem az állapotot, kinyitottam a szemeimet, hogy lássam az eredményt. Egyelőre még csak halovány próbálgatás foszlányt véltem felfedezni, ezért jobban kezdtem koncentrálni a chakrámat. A zöld szín erősödni kezdett, ami mérhetetlen boldogsággal árasztott el. Már épp a sérülés fölé akartam helyezni a tenyereimet, mikor szertefoszlott a chakrám és már nem éreztem tovább ott, ahol kellett volna. Lesütöttem egy pillanatra a szemeimet, átgondolva az egész próbálkozás menetét. Éreztem, hogy végig áramol a testemben, a karjaimon át, egyenesen a tenyereimbe. Meg volt a szándék, az akarat és a melegség… Aztán rájöttem, hogy talán az lehetett a gond, hogy azonnal szétáramoltattam és nem fókuszáltam arra, hogy előbb összegyűjtsem, aztán áramoltassam szét.
Így hát a második próbálkozásomnál már másképpen cselekedtem. Újra alkottam a kos kézpecsétet, hogy segítsen a chakrám koncentrálásában. Most már jobban ment, de nem kapkodtam el semmit sem. Tudtam, hogy azzal csak rontanék a helyzeten és megint nem érném el a megfelelő állapotot. A gyorsaságon majd még dolgoznom kell, egyelőre az alap része se megy tökéletesen. A koncentráció közben kinyitottam a szemeimet, újra kinyújtottam a kezeimet és most a tenyereim közepére összpontosítottam. Igyekeztem minél több chakrát felhalmozni ott, hogy aztán fokozatosan áramoltassam a tenyerem többi pontjában. A zöld árnyalat, mely a gyógyító chakra jellegzetessége volt, az első próbálkozástól élénkebb volt. Ami pluszban még változás volt: stabilan meg tudtam tartani a chakrámat. Ezzel kész volt a bevezetés: a tárgyalás, azaz a nehezebb része csak most következett.

Stabilan tartottam a gyógyító chakrámat a tenyereimben. Ránéztem a sérült farkasra, és egy halovány mosolyt csaltam arcomra. Féltem, hogy nem fog sikerülni, de nem akartam ezt éreztetni a sérülttel. Aztán eszembe jutottak a szavak, melyeket újdonsült Sensei-em intézett felém. Muszáj volt kivernem a fejemből a negatív gondolatokat és csak arra koncentrálni, hogy begyógyítom a sebet és összerakom a csontot. Ameddig a saját fejemben is kételyek voltak, nem várhattam el magamtól, hogy enyhítsem a farkas fájdalmait. Vettem inkább egy mély levegőt, majd lassan közelítettem kezeimmel a sérüléshez. Éreztem a pulzáló chakra melegségét, magamban pedig azt a jó szándékot és erőt, mely segíthet… De ahogy a sebhez értem, nem éreztem semmi változást. Pedig elég közel vittem a chakrámat, már-már oly annyira, hogy a kezeim a sérüléshez értek. Nem adhattam fel most… és nem is tettem. Koncentráltam, ahogyan csak tudtam és ehhez le is hunytam a szemeimet.
~ Gyerünk Kenji, menni fog! A Sensei is megmondta, hogy mire kell odafigyelnem és azt is, hogy a véremben van a jó szándék és a segítőkészség. Ez most át kell adnom a chakrámba, és átvezetnem a sérüléshez. Ez így könnyen hangzik… ~Kivitelezni nehezebb volt. Elcsendesítettem az elmémet, és elképzeltem a végtagot, mely ellátásra szorult. Körvonalazódott a törött csont, illetve a seb, mely összevarrásra szorult. Nem a szó szoros értelmében, hanem a chakrámmal, de az a része még várhatott. Először azt kellett elérnem, hogy a pulzáló zöld tömeg átitassa a farkas lábát. Hozzáérni nem értem a testrészhez, csupán hajszálnyi választott el tőle, mint eddig. Szemeimet továbbra sem nyitottam ki a jobb koncentráció miatt. Chakrámat igyekeztem úgy irányítani, hogy átjárja a sérült testrészt. Lassan éreztem, hogy a próbálkozás sikerrel járt, ugyanis a chakrám továbbította számomra a szükséges információkat. Mosolyt csaltam az arcomra, de nem bíztam el magamat. Most jött az a rész, hogy információt adjak az energiáimnak. Még pedig azt, hogy dolgozzanak szépen. Elképzeltem, hogy a csont szép lassan kezd összeforrni. Vagyis elsőnek azt, hogy a törött részek összeillesztődnek, és ha volt szilánk esetleg, akkor azt a chakrám szépen odailleszti, ahova kell. Persze ez képzeletben jól működött, de sajnálatos módon nem éreztem azt, hogy ez a valóságban is működött volna. Sóhajtva húztam el a kezeimet a sérüléstől, és tartottam öt perc pihenőt. Talán az lehetett a gond, hogy gyorsan akartam elvégezni a gyógyítást, pedig még lassan sem ment ez a művelet. Feladásról viszont nem volt szó. A pihenő letelte után, újra nekiláttam a feladatnak.
Chakra a kézbe, pipa. Átvezetés a lábra, pipa. A szándék és az elképzelés, pipa. Csak valahogy nem tudtam rávenni a chakrámat, hogy csinálja azt, amit akarok. Egy-egy kezet képzeltem el vele, mely kinyúlt és a két csontot összeillesztette a törött végüknél. Fura lenne? Tudom, de másképp nem tudtam hogyan is kezdjek neki az egésznek. A lényeg, hogy éreztem azt, hogy valami megmozdult. Inkább nem nyitottam ki a szemeimet –mert időközben lecsuktam azokat–, mert féltem attól, hogy a külvilágból mozdult valami. Pedig az elmémet kiürítettem teljesen és csak arra koncentráltam, hogy a sikerrel járjak. ~ Ez sokkal nehezebb, mint hittem. A kis farkas csak a lábát törte el, de még ezzel sem tudok mit kezdeni… Itt még nem gond, de egy nagyobb, életmentő sérülésnél már nagyon is probléma az, ha nem vagyok képes ellátni a sérülést. Talán fel kellene adnom az orvosi pályát…? Nem! Biztos nem! Menni fog! ~Beleadtam apait-anyait! Aprón megráztam a fejemet, arcom elkomorodott, szemeim pedig kipattantak. Chakrám jobban kezdett pulzálni, ahogyan az esetlen farkasra figyeltem. Meg fogom gyógyítani, akármi is legyen. Talán ez az erő és lendület törhette meg a jeget, mert a chakrám olyan információkat kezdett áramoltatni, ami számomra is meglepő volt: a csont kezdett egymásba illeni és szép lassan a repedések is kezdtek összeforrni. Leírhatatlanul boldog voltam és ez a sikerélmény adott olyan lendületet, melyet most nem szabadott megszakítanom. Az idővel nem törődtem, a precíz gyógyítás most fontosabb volt számomra. Ezért sem tudtam, hogy mennyi kellett ahhoz, hogy összerakjam a csontot és egy ép legyen.
– Fhuuu… Ez nem könnyű meló. Úgy érzem magam, mint aki elhasználta a chakrája háromnegyed részét… –Homlokomat megtörölve pillantottam a Sensei-emre. Fontosnak tartottam megosztani ezt az információt, mert tudni akartam, hogy normális-e, hogy ennyi chakrát elhasználtam. Lehet, hogy egy kicsit túlzásba vittem a számot, és még vannak olyan rejtett tartalékjaim, amikről még magam sem tudtam. Bátorítóan mosolyogtam a kis farkasra is, sugallva neki azt, hogy beleadok mindent és hamar lezárom azt a sebet. A röpke öt perces pihenő után jöhetett a következő lépés: a seb lezárása. A chakra koncentrálása és átirányítása már gyerekkáték módon ment a jelen gyakorlatnál. Most azonban nem a csontot kellett támadnom a chakrámmal, hanem a sejteket kellett gyógyulásra és osztódásra bírnom. Először természetesen kitisztítottam a sebet a Kiyomaru segítségével. Amint ezzel megvoltam, újra információk és akaraterő átadás kellett a pulzáló energiatömegnek. Elsősorban az elhalt, megsérült sejtekkel akartam kezdeni valamit. Ezekbe igyekeztem életet lehelni. A fejemben lejátszódott, ahogyan újraélednek, majd a kelletténél gyorsabban kezdenek el szaporodni, hogy a társaikkal újra találkozhassanak és megvédhessék az idegeket, csontozatot. Persze képzeletben minden könnyebb, csak a chakrám nem akart még engedelmeskedni. Szinte már imádkoztam, hogy induljon meg a regenerálódás, ami sok-sok perc elteltével kezdődött meg. Halántékomon izzadságcseppek kezdtek el lefolyni, végig az arcomon, hogy állam vonalát gyöngyként elhagyva itassa meg a fűszálat, melyre lecseppent. Kezdtem fáradni, éreztem azt, hogy kezeim remegni kezdtek, ezért megszakítottam a technikát. Szaporábban vettem a levegőt, légzésem normalizálódása jelen pillanatban nem sikeredett. A sebre néztem közben, és halvány mosollyal nyugtáztam eredményem. Ugyan még nem volt kész, nem gyógyult be teljesen, de félig már megvolt. Chakrám fogytán volt, ám továbbra sem adtam fel. Egy utolsó nagy lendülettel akartam befejezni az egészet, ezért minden energiámat beleöltem a mozdulatomba. Minden erőmmel ösztökéltem a chakrámat, hogy kezdjenek el dolgozni a farkas sérülésén és szaporázzák meg a sejtek osztódását. Teljes mértékben az volt a fejemben, hogy percek múlva beforr a seb és az állat újult erővel szaladgálhat majd.