Erdőségek

Csak a lábam lógatom és lapulok. Pihenek egy fa szomszédságában egy virágba borult bokor tövében. Na jó nem pihenek hanem chakra kontrollt gyakorlom. A chakrám kezelésére találtam egy jó módszert. Igaz kimerítő és nem épp kőnyű de kedvelem. mert én találtam ki.
nos az alapja, hogy használom a saját macska jutsum. Mivel teljesen felöltöm az a formát amit gy kedvelek. Cica külső csak emberel keveredve. Vonások, karmok és még cica farok is meg van. Amit nem vettem észre, hogy a cica farok ön felelten hevert az avarban.
nekem fel sem tűnt még nem szoktam meg igazán ennek a formának a teljes irányítását. Bokorban ülve jutsuba lépve a célom az volt, hogy a jutsu tökéletes megtartása mellett. Oda amikor csak akarom és akkor amikor csak akarom lehető legtöbb chakrát összpontosítsak.

Mélyet szippantottam a friss erdei levegőből. Jólesett végre kijönni a forgatagból ide a nyugalomba. Sosem voltam az a típus, aki a zsivalyos helyeken meg tud lenni. Régebben amúgy is erdős környezetben folyt a kiképzésem. SZóval érthető, hogy inkább a természetbe vágyom. Halványan elmosolyodok, felidézve a nosztalgikus emlékeket. A fákon való ugrálásokra, a különböző technikák tanulására, a vízen való chakra-kontroll gyakorlása. Mindez olyan régen történt már, én meg most itt vagyok. Túl az első élet halál harcokon, sebesülten, lábadozva. Az idilli környezetből bele a kesernyés valóságba. Hiába, ilyen a ninja élete. Egyszer emlékezetre való, olykor kegyetlen, amit legszívesebben elfelejtene.

Éppen ezen gondolkoztam, miközben elmélyülten sétáltam. Nem sok mindenre figyeltem, csak arra, hogy nehogy nekimenjek egy fának vagy más tereptárgynak. Ám az avarban levő részekre nem figyeltem ennyire, aminek meg is lett a következménye... amikor is ráléptem valamire, ami a jelek szerint minden volt, csak ág nem...

Mivel nem épp a szokásos henge a jutsum. Így az úgy mond növesztett testrészek. Vagy is amik chakrbol állnak ugyan úgy viselkednek mint az eredeti részek. A karmok karmolnak és a cica farok cirógat. De fáj is ha valaki meg tépi vagy rá lép.
Most pedig pont rá lépet valami figyelmetlen nem is tudom mit mondjak rá.
Csak fel pattantam macska formában. Cica farkam kezembe véve cirógatva kiáltottam rá a másikra.
- Eszednél vagy?! Ez fájt ám!

Éreztem a lábam alatt, hogy ráléptem valamire... és a szandál nyílásaiba bekandikáló, cirógató valamiből egyből sejtettem, hogy hoppá, nem leveles ág. Éreztem, ahogy kislisszol a lábam alól az a valami, majd megreccsent a bokor és kiugrott valaki belőle, rám ripakodva. Én meg ijedtemben hátra is ugrottam. Na már most, nem hiába intettek óvva a hirtelen mozdulatoktól engem egyenlőre. Egyből éreztem, ahogy belenyilall a felsőtestembe a fájdalom L alakba. Fel is nyögök, ahogy odakapok a kezemmel, arcomra pedig fájdalmas grimasz ül ki erre. Na, megkaptam a magamét a figyelmetlenségem miatt.
- Sajnálom... nem volt szándékos - mondom a... izé, miez?
Eléggé meg is lepődök a bokor túloldalon levő lény láttára. Hirtelen nem tudom hovatenni ugyanis.

- Hát izé én se akartam így... szóval tudod hát rád kiabálni.
Talán azért mert zavarban vagyok mind két kezem mutató úját egymáshoz érintem folyamatosan és azokkal játszok.
- Csak tudod hát izé kicsit meg ijesztettél. Meg fájt is meg nem tudtam, hogy valaki erre felé fog jönni.
Aztán le esik, hogy mért néz olyan furcsán. Szemeim kicsit elkerekednek a felismeréstől. Meg szüntetem a jutsut. Halk pukkanás és füst felhő jelzi a végét. Fekete szempár villant a füstben és a hozzá tartozó többi is ott volt a helyén. Mint mindig most is nadrág volt rajtam az a kedvenc sok zsebes. Persze mert el lehetett rejteni valami finomságot a cicáknak benne mindig. Végig mérem az idegent szégyelösen kicsit pironkodva.
- Ayami Remiyu.
Közlöm a nevem egy kis meg hajlással.

Na így, hogy helyreállt az eredeti összkép, a furcsállásom egyből semmivé lett. Mondjuk még pár másodpercre szükségem van, hogy felfogjam, csak egy jutsut láttam az imént. De hát na, nem mindennap találkozik az ember hasonló alakváltó technikát használóval. Mindenesetre az arcom hamarosan visszaváltott a rám jellemző semlegességre, ahogy kihúztam magam. Igaz, a karomat még mindig a felső testemnél tartottam, mert még éreztem a sajgást a tagjaimban.
- Nem, én kérek elnézést. Én nem néztem a lábaim elé - mondom.
Utána következett az, amire egyáltalán nem számítottam. A lány ugyanis bemutatkozott nekem, minden előzetes kérés vagy jel nélkül. Ezen eléggé meg is lepődtem, elvégre csak úgy nem szoktak bemutatkozni az emberek nekem. Na, de ha már tett felém egy ilyen gesztust a bakim ellenére, akkor illendő viszonozni.
- Chrononak hívnak - hajtottam meg csak a fejem. - Részemről a szerencse.
Hát a szerencse mondjuk biztos nem volt velem az előző lépésemnél...

- Hát őőő izé értem vagy is Chrono. Izéé szóval...
Még mindig ugyan az a szegyélős kifejezés uralt.
- Szóval.
Na nyögd már ki nem nagy dolog. Rajta egyszerű kis mondat.
- Szóval ha zavarlak a gyakorlásommal akkor szólj. Mert én itt gyakoroltam vagy is próbálkoztam. De ha zavarlak távolabb megyek ám.
Na végre nagy nehezen kinyögtem. Hatalmas megkönnyebbülés jár át és próbálok mosolyogni is egy kicsit. De szerintem elégé félre sikerült lett. De most mihez fogok kezdeni. Fogalmam sincs mert az eredeti tervemnek annyi. Talán igaza van. és tényleg nem nézet a lábai elé. Talán a vak szerencse vagy a sors. Vagy talán valami más keze van most ebben, hogy a dolgok itt és most így alakulnak.
Jó lenne kideríteni.

Kissé oldalra döntöttem a fejemet, amikor a lány kissé zavarba jőve akart közölni velem valamit. Nem voltam bosszús azért, hogy kissé nyögvenyelősen ment. Inkább szimplán kíváncsi, hogy miért is van egyáltalán zavarban. Akárhogy törtem a fejemet az előző intermezzón, nem leltem a válaszra. Elvégre ,,csak" a farkára léptem rá. Oké, ,,nyávogott" egyet meg fájt neki, de azért ettől talán még nem jön zavarba az ember. Mondjuk miután végre ki tudta mondani, amit akart, az után se lettem sokkal okosabb... vagyis... talán mégis. Ki tudja, lehet, hogy olyan emberrel beszélgetek éppen, aki nem igen tudja kifejezni magát egykönnyen mások felé. Vannak ilyenek elvégre... talán kicsit én is ebbe a kategóriába esek bele... mondjuk én csak szimplán néma levente vagyok.

- Ha gyakorolsz, akkor inkább nekem kellene odébb állni. Elvégre te voltál itt előbb, én meg csak céltalanul baktatok.
Nem tudom, miért, de valahogy egyre kezd furcsább lenni nekem ez a diskurzus. Pedig igazából semmi furcsaság nem lehet benne külső szemlélő szemével nézve... vagy talán csak az én paranóiám volt....

Oda lépek és meg fogom a kezét.
- Ne menj. Már úgy is abba hagytam volna. Elég fárasztó így gyakorolni.
Észbe kapok, hogy tulajdon képen az előbb mit is csináltam. Meg fogtam a kezét. Jó de hirtelen érzelmi kitörés. MAjd gondolkodás nélküli cselekvés. Gyorsan vissza kaptam kezeimet.
- Bocsánat. Én nem akartalak csak úgy... szóval érted.
Majd, hogy oldjam a zavarom olyanról kezdek beszélni ami lehet Chronot nem érdekli de bennem oldja a feszültséget.
- Tudod mindig is szeretem a cicákat. Ezért kitaláltam valami hasonlót. Csak tudod amit láttál az nincs még kész. Csak félkész technika.
Legalább is én úgy terveztem. Hm nekem tetszik. Mert olyan cicás.

Már éppen készültem volna menni, amikor Ayami számomra egy szokatlan megoldással késztetett megállásra. Vissza is fordultam felé, arcomon pedig meglepettséget láthatott. Aztán lenéztem a ,,rabságban" tartó kézre. Majd vissza a lányra, aki ekkorra már észrevette, hogy így első találkozásra kicsit előre sietett, mert szabadkozva elhúzódott.
- Semmi gond - mondtam.
Mindenesetre most már nem fordultam el a lánytól. Hát jó, ha szeretné, hogy maradjak, akkor maradok. De miért is? Fogalmam sem volt róla. Mondjuk meglepő? Egy ilyen szociális zsákutca, mint amilyen én voltam, nem igen fog kérdést találni a miért, mi miatt kérdésekre magától. Bár a lány most elkezdett beszélni, ebből pedig nagyjából rájöttem, hogy mit is láttam az imént. Kicsit oldalra döntöttem a fejemet.
,,Ezt a kreativitást! Nekem eszembe se jutott volna."
Viszont ahogy hallgatom, eszembe jut valami, amivel kapcsolatban tudok vele beszélgetni.
- Ha gondolod, akkor talán tudok segíteni - ajánlottam fel.

Fel vonom a szemöldököm az utolsó mondatra amit Chrono ejtet ki száján. Segíteni nekem? Ugyan már nincs olyan ember aki segítene nekem.
Mindig egyedül boldogultam ez így volt és lesz is. Mert senki nem akar egy hozzám hasonlót a közelében tudni.
- Izé... hát... én nem is tudom....
Nem tudom erre mit kell válaszolni. Senki ne tanította vagy mutatta meg. Most mit csináljak? Jön a költői kérdés és én csak le dermedve állok ott.
- Izé.... mért? Mi ért segítenél vagy is mit kérsz cserébe?
- Mert azt láttam az embereknél, hogy ilyenkor mindig akarnak valamit cserébe.

Na erre meg én vontam fel a szemöldökömet, amikor szembesültem vele, hogy a jelek szerint egy másik kultúrába kerültem. A Sivatagban elengedhetetlen tényező, hogy az emberek segítsenek a társaiknak. A kegyetlen időjárás hamar elemészti az embert, ha egyedül van és nincsenek meg a képességei. Igaz, nem sokat éltem ott, de ezt alaposan belém verték a szüleim. Emellett Ise-san is erre nevelt, elvégre testőrnek kellett volna lennem, ha pár bérgyilkos pont nem akkor kezdte volna el csinálni a fesztivált. Bááár... jobban belegondolva, mégiscsak kérhettem valami a segítségemért cserébe.
- Hogy kérni? Hát nem is tudom. Mit is, mit is - vágtam gondolkodó arcot, majd mint akinek hirtelen kigyullad a fejében a lámpa. - Ó, megvan - na itt egy olyan arc került elő, mint aki valami gonosz dolgot készülne mondani... de aztán csakhamar egy komoly arckifejezés lett belőle. - Csak azt, amit általában mindenki, ha tanít. Ha igénybe veszed a segítségem, akkor sajátítsd is el. Csak ennyit kérek cserébe.

Eddig egy nagy lombozatú fa szélesebb ágán pihentem és csak az avarban ülő lány igen érdekes edzését figyeltem, aminek a lényegét nem igen értettem. De biztos hasznos, ha ilyen sokáig csinálja. Arra lettem figyelmes, hogy valami vagy valaki csak úgy elugrál az orrom előtt. Majd az avarban rálép a gyakorló lány farkára(?).Mire ő felkiált és elkezdenek beszélgetni .A beszélgetés ki menetele az, hogy a srác tanítja a most már emberi alakban lévő lányt. Nevén nevezve Ayamit. Már menni akartam, de úgy döntöttem megvárom mit fognak produkálni. Biztos érdekes lesz.

- Bocsánat... én.. én azt hitem ez a szokás. Ilyenkor kérnek cserébe.
Kezeim is felemeltem és kalimpáltam. Furcsa egy lány gondolhatja aki látja. Tiltakozik és teljesen bele pirul.
Haj jaj mi lesz eböl.
- Különben is nem vagyok egyedül. Volt egy nézőm is tudom mert éreztem, hogy figyel. Valahol ott azon a fán.
bökök fejemmel a fa irányába ahol az ismeretlen (May Yuriko) sejtem, hogy van.
- Csak én féltem meg szolitani.
Megint tipikus Ayami pillanat. A két mutató ujjam egymásnak nyomkodom és a földet bámulom érdeklődve. Várom, hogy most mi fog történni. Vajon egyedül maradok itt kerek erdő közepén? Vagy hirtelen hármad magammal leszek. Chrono és az ismeretlennel?

„Hmm, nem is tudtam, hogy észlelt ” gondolom magamban. Gondolkozom, hogy leugorjak vagy ne ugorjak ugyanis rólam tudni illik, hogy néha nagyon be tudok pörögni, de ha a dolgot nem tartom, fontosnak akkor figyelemre se méltatom. Végül úgy döntök, hogy próba szerencse ezért leugrok közéjük és bemutatkozom.
-Hellótok!- köszönök -May Yuriko vagyok –és megemelem a sapkámat. Majd a lány felé fordulok –Szólhattál volna. Nem vagyok, olyan ijesztő legalábbis remélem.- vakargatom zavartan a tarkóm. Elég furcsán néznek, rám főleg a pasi gondolom nem vett észre pedig előttem ugrott el. A lány meg kicsit elpirult és a földet bámulja, két dolgot csinálhat, vagy a hangyákat tanulmányozza vagy csak szimplán zavarban van.

Egyre inkább kezd rossz érzésem lenni Ayami kijelentésével kapcsolatban. A franc ebbe a kapitalizmusba, hogy mindig mindennek megvan az ára. Kiraknám én az olyanokat túlélni valami lakatlan térségre. Ott majd megtanulják, hogy a másik felé való bizalom sokkal fontosabb, mint az ellenszolgáltatás. Ajjaj, lesz itt bajom, ha mégis a maradás mellett döntök... már ha úgy döntök, mert ez a felvezetés egyáltalán nem tűnik jónak.
- Pedig én csak ennyit kérek. De nem erőszak, dönts hát.
Azt hittem, hogy most kínos várakozás jön. Ám nem így lett, mert meglepettségemre Ayami valami harmadikról kezdett el beszélni. Nem igazán értettem, hogy miről van szó. De ekkor meglepettségemre egy új ,,szereplő" jelent meg a ,,sakktáblán": Egy lány, aki hamarosan megjelent és May Yuriko néven mutatkozott be. Meglepetten néztem rá, mert eddig fel se tűnt, hogy itt van. Pedig ha valakinek, akkor nekem elég jó a megfigyelőképességem.
,,Na tessék, tompulok." - gondoltam.
Túlságosan sok ez a kényszerpihenő a sérülésem miatt.
- Üdv. Chrononak hívnak - mutatkoztam be, miután túltettem magam a fáradtságomon.
Utána viszont csendben maradtam, várva a fejleményeket. Vagyis, pontosabban Ayami válaszát, hogy hogyan dönt. Jelenleg igazság szerin más dolog nem igen köt ide.

- Bocsánat de senki nem mondta, hogy csak úgy bol szokás. Mostoha apu mondta de én nem hitem neki. Mert mindenhol mást láttam.
Meg ... meg.. velem nem szeretnek barátkozni.... annyira.....
Nekem csak a cicám van..... Ren.
Meg ijedtem mert nem számítottam rá, hogy közénk ugrik valaki. Még be is mutatkozott ahogyan illik ez tetszett. De a meg jelenése miatt ami hirtelen trtént ugrottam hátra felé egy kicsit. Halkan fel nyögtem ijedtemben.
- Nem bocsánat nem... vagy és izé nem is láttalak rendesen a cica szemeimmel.
Kicsit előrébb lépek és próbálok barátságos lenni.
- Ayami Remiyu de valaki csak Neko Chanak hív.

Örülök hogy találkoztunk Chrono-biccentettem felé-Ayami ha te nem is de én szeretek mindenkivel barátkozni.Egyébként a macskákat is szeretem.Nekünk is volt csak megdöglött
-Ilyet még csak ne is mondj -hadakozott Ayami.Amire nekem vissza kellett fognom a kitörni készülő nevetésem ."Az állatokat megtudja védeni de magát már nem "gondolkoztam magamban
-Gyorsan jöttem gyorsan megyek .Az eleje nem igaz mert a fán pihentem órák óta de azt ne vegyétek figyelembe .Ayami Chrono örültem a találkozásnak.-Azzal elszökdeltem a fákon

// Bocsi de mennem kell innen ,Ayami akit mondtál nem tudom hogy kell e de ha nem nagy gond tartaléknak ha szabad mondanom ilyet hoz légyszíves ide//

Igazából nem sokat fogtam fel ebből az egész jelenségből. A lány amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is, én meg furcsállva néztem utána, hogy ennek akkor most mégis mi értelme volt. Hiába, elvonult ember vagyok, gondoltam ha valaki odajön beszélgetni valakikhez, az szeretne is valamit. Még egy jel arra, hogy egy másik helyre kerültem. Kissé megilletődve is néztem Ayamira, de gondoltam, hogy neki sincs jobb magyarázata erre az egészre. Ám végül csak megvontam a vállamat és várakozóan néztem a nem messze álló Neko-chanra. Remélhetőleg hamarosan eldönti, hogy élne-e a segítségemmel vagy nem. Végül is, naplementéig ráérek, úgy hogy a várakozási időm adott. Nekidőltem a legközelebbi fa törzsének, fejemet előre döntöttem és vártam. Várni csak várni, mindig csak várni... hiába, egy ninja élete általában ebből áll.

Chrono írta:Igazából nem sokat fogtam fel ebből az egész jelenségből. A lány amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is, én meg furcsállva néztem utána, hogy ennek akkor most mégis mi értelme volt. Hiába, elvonult ember vagyok, gondoltam ha valaki odajön beszélgetni valakikhez, az szeretne is valamit. Még egy jel arra, hogy egy másik helyre kerültem. Kissé megilletődve is néztem Ayamira, de gondoltam, hogy neki sincs jobb magyarázata erre az egészre. Ám végül csak megvontam a vállamat és várakozóan néztem a nem messze álló Neko-chanra. Remélhetőleg hamarosan eldönti, hogy élne-e a segítségemmel vagy nem. Végül is, naplementéig ráérek, úgy hogy a várakozási időm adott. Nekidőltem a legközelebbi fa törzsének, fejemet előre döntöttem és vártam. Várni csak várni, mindig csak várni... hiába, egy ninja élete általában ebből áll.

- Hát taníts meg, hogy tudom a kunait pontosabban dobni és erősebben.
Még mindig a földet bámulom.
- Vagy is kérlek gyakorolj velem, de csak ha nem túl nagy gond.
Ott álltam és vártam, hogy mi fog kisülni ebből. Tudtam forgalmas egy helyen vagyunk. vagy is közel a faluhoz ahol általában meg szokót fordulni pár genin. Nem tudom mi ütött belém, hogy csak így letámadom. Gyere gyakorolj velem szövegel. De nem ismerem tartok tőle, hogy csak rosszat akar. Vagy lehet tényleg meg kellene fogadnom a sensei tanácsát és kicsit bátrabbnak lennem? De annyira, ahogy ő volt velem első találkozásunknál. A kis perverz még majdnem le is vetkőztettet az utca közepén. De pont ez a nyers őszinteség ez a jelem volt ami meg fogott. Ami segített benne, hogy furcsa módon de meg kedveljem.

Végül megkért rá, hogy segítsek neki, bár nem pont abban, amire számítottam. De mit van mit tenni, ha ezt kérte, akkor itt céllövészet lesz. Lassan eltávolodtam a fától és odasétáltam a leszegett fejű lányhoz. - Rendben van, de ha szeretnéd, hogy segítsek, akkor nézz rám, kérlek - minden cinizmus nélkül, mondtam ezt, teljesen normális hangnemben.
Amikor odaértem Ayamihoz, a felé a fa felé fordultam, amelyiket pár másodperce még támasztottam. Végigmértem innen és úgy ítéltem meg, hogy elég vastag.
- Akkor kezdjük azzal, hogy megmutatod, jelenleg hogyan dobod a fegyvereket. Dobj három shurikent, majd három kunai-t abba a fába - mutattam előre.
Innentől pedig a lányra figyeltem, hogy mit hogyan csinál. Az utolsó, amit megnézek majd, az az lesz, hogy milyen rátával találta el a kiszemelt fát.

- Igen értettem.
Céltudatos kijelentés a parancs felráz egy kicsit. Elő veszem a kért eszközöket laza csukló mozdulattal eldobom az első két kuanit. De mind kettő a fa szélében landol. Ahogyan a soron következő fegyverek egy része is. Van ami tűrhető találat de elég silány még mindig.
Dolgom végeztével nagy cica szemekkel reménykedve a fiúra néztem. Ahogy szigorúbb parancsolóbb hang nemre váltott a szégyenlősség egy része elpárolgót. Így volt ez Tomokoval is. Ő nyers stílusával teljesen kihúzta belőlem a belevaló kunoichit ahogy ígérte. De mért csak akkor vagyok olyan.
- Nekem ez nem megy. Hiába gyakorlok annyit egyedül soha nem akar sikerülni semmi sem jól.
Majdnem el sírtam magam az újabb kudarcot meg ízlelve. A pár nappal ezelőtti sikerrel élmény mintha eltűnt volna, hogy teljesítettük csapatal az első küldetésünk.

Csendben végignéztem az eredményt. Hát igen, valóban nem pont a legpontosabb sorozat volt. A lányon meg láttam, hogy eléggé elkenődött ettől. Sóhajtottam egyet, ahogy a fa felé sétáltam.
- Ugyan már. Ez még csak egy próbálkozás volt. Ha rögtön az elsőnél elkenődsz, akkor az a többire is meg fogja tenni a hatását. Felejtsd el azt, hogy most nem találtad el és csak előre nézz. Ez mindennek az alapja, ha szeretnél valamit elérni.
Közben kihúzogattam a fegyvereket a fából, majd az egyik kunai-al karcolgatni kezdtem.
- Egy ninjának céltudatosnak kell lennie, tudnia kell, mennyit ér. Mindig csak a célodnak szabad, hogy a szemed előtt lebegjen. Semmi másnak. Az olyanok, mint a kudarcérzés, vagy a ,,nem fog menni", nincs helye a fejedben.
Lassan befejeztem és visszasétáltam. A munkám végeredménye három kör lett a fa törszén, olyan magasságokban, mint ha az én fejem, mellkasom és medencém lenne.
- Elrontottad egyszer? Na és akkor mi van? Megcsináljuk még egyszer... kétszer... háromszor... tízszer, százszor, vagy akárhányszor. Amennyiszer csak kell. Csak így lehetsz igazán jó abban, ami vagy. Ez pedig nem csak a ninjaságra utal. De most... koncentráljunk csak erre.
Megálltam előtte, majd felé nyújtottam a lány fegyvereit.
- Nem volt rossz elsőre. Elvégre, nem mondtam neked, hogy hova is célozz. De most már célra megy - félreálltam. - Cél a középső kör... és ne feszengj. Nem vagy te olyan reménytelen eset, mint amennyire beállítod magad. Csak a célpont lebegjen a szemed előtt.