Kiképzőterepek

A küldetés után hazamentem, hogy kipihenjem fáradalmaimat. Amint hazaértem rögtön az ágyba vetettem magamat. Fáradt voltam. Teljesen kimerültem a küldetés közben. Másnap reggel felkeltem és a szokásos reggeli rutinomat végeztem. Beágyaztam, megmosakodtam majd leültem reggelizni. A reggeli után nem volt semmi dolgom. Sokáig csak ültem és bámultam ki a fejemből. Aztán eszembe jutott egy jó ötlet. Elindultam a kiképzőterepre. Gondoltam, hogy gyakorlok egy kicsit. Van is mit fejleszteni magamon hiszen a mostani küldetésen sem voltam valami túl jó. Az utcákon sétálva gondolkoztam azon, hogy mit is kéne fejlesztenem. Úgy véltem, hogy a dobófegyverek használatát gyakorlom először hiszen az megy talán a legrosszabbul. Mikor odaértem elkezdtem gyakorolni. Legalább egy órán keresztül gyakoroltam a dobásokat és egyre jobban ment. Gondoltam, hogy lepihenek egy kicsit. Leültem egy fa alá és pihegettem egy kicsit.

/// Kushina, Aono ///

A jutsu bemutatása után Niyo-sensei egy darabig még nem szólt semmit. Csak meredt Mirubira azokkal a nagy kék szemeivel. Az elmélkedése után elmondta, hogy ő elsődlegesen tűzbeállítottságú. Mirubi csodálva nézte Niyo-senseit.
- Milyen fiatal és mennyi mindent tud... 17 évesen jonin...
Miután a sensei befejezte a mondandóját odadobott egy tubust, Mirubi elé.
Egy rózsaszín ( mi lehetne más ) nagy tubus volt. Mirubi felvette. Nem tudta pontosan hogy mire jó, de abban biztos volt, hogy ezt neki szánták. Nem foglalkozott többet a kenőccsel. Csöndben odébb ment, hogy gyakorolhasson.
Csupán pár méterrel, hogy ne zavarjon senkit.

Sóhajtott egyet, majd becsukta a szemét. Megpróbálta kizárni a külvilágot. 3 percig ügyet sem vetett semmire, majd szépen lassan felemelte a kezét, majd olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudja elkezdte formálni a kézjeleket.
Tigris, Kígyó, Kos, Majom. Most tuti jó lesz.
Mikor kinyitotta a szemét, látott maga előtt egy bokrot és egy fát. Nagyon megijedt és hirtelen elfordította a fejét. Egy kis golflabda méretű golyó száguldott el Aono mellett 3-4 méterre.
ÁÁÁ !!! A gyakorló teret azért nem kéne felgyújtani.
Gondolta magában majd, becsukta a szemét és újból elmerült a gondolataiban. Mit is mondott a sensei. A tűz pusztító. Sok minden táplálhatja az érzelmek közül: szerelem, szeretet, gyűlölet, bosszúvágy. Ezek közül jelenleg mindegyik megvan bennem.
- Hát akkor gyerünk !!!
Ordította, nem törődve azzal, hogy esetleg hülyének nézik. Össze gyűjtötte a chakráját, majd a tüdejébe koncentrálta. „Formálta” a nyelvével és elképzelte azt a bizonyos „lángoló érzelem gömböt”. Elkezdte formálni a kézjeleket, majd erősen gondolt a szerelmére.
- Most sikerülni fog !!!
Gondolta. De persze csak gondolta mert az eredmény nem olyan lett amilyenre ő számított. Sajnos megint csak egy labda méretű tűzgömb hagyta el az amúgy is megperzselt száját. A tűzgömb egyenesen az ég felé szállt. Az égre nézett, kezével eltakarta a szemeit a kegyetlenül perzselő napsugarak elől.
- Hát ez elment

Gondolta magában, majd ránézett a tubusra amit Niyo-samától kapott. Megnézte, de nem volt ráírva semmi. Kinyitotta a tubus kenőcsöt és rózsa illat csapta meg az orrát. Mi mást is várhattunk volna ettől a kenőcstől. Nyomott egy keveset az ujjára és rákente a sebeire. Először csípte a száját de utána elkezdett viszketni a seb. Azt megtanulta a mostoha anyától, hogyha egy seb viszket akkor gyógyul.
- Ő már csak tudhatja hiszen szanitéc ninja.
Gondolta magában, majd lezárta a kenőcsös tubust. Hát akkor kezdjük újra. Becsukta a szemét és koncentrálni kezdett.
- Érezd a tűz melegét, érezd a szagát, képzeld el az eredményt!
Katon: Endan !!!!
Ordította majd egy ajtó méretű tűzgolyó hagyta el a száját.
- Ez az már majdnem jó! De most le kell pihennem.

Leült egy fa tövébe, és becsukta a szemét. Nem arról van szó, hogy nem tartja be a magának tett ígéretét csupán kijár neki a pihenés hiszen hajnal 5-től fent van és azt a jutsut tanulja amit a mester adott neki. Ahogy ott ült csak nézte a senseit, persze úgy, hogy ő azt ne vegye észre. Hasonlított az édesanyára a külseje. Ugyan ilyen szőke haja volt, ugyan ilyen égszínkék szeme volt csak úgy mint Mirubinak.
De a stílusa egyáltalán nem hasonlított. Ő mindig megértő volt és kedves, habár Mirubi nem ismerte annyira. Eltelt 20 perc, és Mirubi újból erőre kapott. Fel állt és nekifogott a gyakorlásnak. Becsukta a szemét és koncentrálni kezdte a chakráját a tüdejébe. Formálta a nyelvével, majd arra gondolt, hogy az apja otthon fekszik, és a halálán van. Egyszerre elöntötte a düh és a bánat.
- Nem veszíthetem el az apámat !!! Ordította és kézjeleket formált, majd egy dühvel teli lángoló gömböt fújt ki a száján. A gömb nem volt nagyobb ismételten egy labdánál. Mirubi a tűzgolyót egy fa felé lőtte, aminek a törzse felgyulladt. A dühtől vezérelve hirtelen ott termett az égő fatörzsnél és ütni kezdte. Szerencséjére eltudta oltani mivel nem nagy terület égett meg. Mikor magához tért, ziháltan a földre rogyott.
- Ez... sem... sikerült. De... miért?
Lihegte majd az öklére nézett és látta, hogy fekete, kormos, hólyagos volt. Abban a percben nem fájt neki de majd fog. Leült és kifújta magát. 5 perc múlva már újból próbálkozott. Teljesen le volt gyengülve de neki látott nem adhatta fel. Ha egy ilyen egyszerű jutsut képtelen megtanulni akkor nem lehet belőle olyan erős shinobi, hogy megtudja védeni a családját. Koncentrálni kezdett, összpontosított, majd elkezdte formálni a chakráját és csak vár. Nem tudja pontosan mire de vár. És akkor... Meglátta maga előtt az édesanyja arcát, aki mosolyog rá. Nem akarta kinyitni a szemét nehogy eltűnjön. Mirubi számára az anyja jelentett mindent amíg meg nem halt.
- Sikerülni fog kisfiam. Nekem is sikerült.

Ezen szavak hallatán Mirubi annyira boldog volt mint még soha. Nem gondolt semmire. Csak nézte az anyát majd kézjeleket formált. De olyan volt mintha ezeket nem is ő csinálná, hanem az anyja. És akkor kifújta a levegőt ami egy nagy tűzgolyó formájában tört elő...

// Kushi, Kauru //

Aono a hihetetlen az egyszerű még is nagyszerű félisten, azaz negyed nagy nehezen felfogta, mit kéne tennie. Kutyául érezte magát a földtúrástól, és kutyának érezte magát, hogy csak úgy elé dobták azt az egy pár kesztyűt. Már a jelenség is furcsa volt mármint hogy Niyo-sama az egyetlen az egyedüli és legnagyobb sátán ajándékot osztogat. Nem, mert ellenkezni helyette, mint a gép szinte már annyira gépiesen húzta fel a kesztyűket. Tehát akkor a parancs folyamatos chakraáramlást a kézbe, majd pedig a gondolatok kiürítése. Egyértelmű volt ez nem lesz könnyű, na de elképzelni, ahogy a föld szerkezete meglazul?
- Isten miért büntetsz engem? – jegyezte meg szinte csak magához beszélve és csak, úgy hogy a felette őrködő klón meg ne hallja.
Ha már úgy is ismét a gödörben volt akár neki is állhatott volna a feladatnak. Első lépés a chakra áramoltatása, kipipálva. A gondolatok kiürítése megvolt részben. Hősünk ugyanis vakondnak képzelte magát, ahogy a földet próbálta meglazítani kezeivel. Kezeiben folyamatosan áramlott a chakra miközben vakondszerű mozdulatokat végzett, magyarul szólva ásott. Próbálta elképzelni, hogy milyen könnyedén válik szét a föld, de erő nélkül egyszerűen nem ment annyira jól. Sikerült pár centit ásnia de az nem volt olyan jó, mint az őrült szumó stílus. Volt valami, amiről elfeledkezett így próbálta felidézni a klón szavait. Egyszer csak, mint valami isteni sugallat eszébe jutott!
~ A légzés! Hát persze ezt is hozzá tette. Várjunk csak, hogy is volt? Ja igen megvan. Ne lélegezz! Kissé necces lesz de, ha így gyorsabban végzek, akkor nem lesz gond. Habár lehet, hogy csak megölni akar ezzel, na semmi gond csak azért is megmutatom. ~ határozott volt legalábbis gondolatban, viszont ha sikerül neki, akkor hamar elmehet ebből a pokolból.
Ismét koncentrálásba kezdett a föld chakrát szinte a tenyerének a közepébe koncentrálta mindkét kezében. Viszont a tudatát ismét nem sikerült kiürítenie hiába volt jó, abban hogy koncentráljon a feladatra most nem ment neki. Ekkora nyomás alatt, amit a pirinyó jounin aurája intézett felé nem volt könnyű. Szóval a felállás a következő volt chakra a kézben folyamatosan, tudat megtöltve a menekülés reményével és a levegő visszafogva. Az eredmény nem volt valami kiemelkedő. A föld mozdulatlan maradt a genin pedig kidőlt oxigénhiány miatt. A világ nem szerette ezen az elátkozott napon ez már biztos volt. Fektében kifelé bámult a gödörből és ugyan a klónt nem látta de érezte a benne lévő rosszindulatot. Már rég halálra unta magát amióta csak elkezdődött az egész edzés de nem volt mit tenni. Mindent megcsinált ismét ugyan, úgy ahogy az előbbiekben leszámítva a légzést. Ezúttal, mint egy bajnok levegővevő vette a levegőt méghozzá ingyen. Mielőtt mindent kiürített volna a fejéből próbálta kitalálni milyen módszerrel, mozdítsa el azt a hatalmas földtömeget, amit el kéne mozdítania az orra elől. Nem igazán volt ötlete így úgy döntött tolni fogja. Próbálta fejében elképzelni bármennyire is nehéz miként lazul meg az a nyamvadt föld. Nem volt nagy fantáziája ezen a téren de nem hagyta, hogy egy ilyen alacsony szintű jutsu kifogjon rajta. A legkézenfekvőbb képzeletet választotta, mégpedig hogy a föld eltávolodik tőle miközben egy lyukat hagy maga után. A szerkezet még mindig tömör volt őt, pedig hajtotta a siker utáni vágy, amitől szintre adrenalin túladagolást kapott. Nem volt nyugodt ez egyszer biztos volt de maradt a sétáló föld elképzelésnél bármilyen őrült ötletnek tűnt. Egy tapasztalt ninjának biztos ment volna így is, de neki ez még túl korai volt. Minden izmát megfeszítette és elkezdte tolni az előtte lévő falat, ami csodák csodájára megmozdult. Legalábbis ha valaki hívott volna egy földmérőt, az megmondta volna bizony a föld elmozdult pár millimétert. Teljesen jelentéktelen eredmény volt és Take-chan életében először az anyagi veszteségen kívül vált tomboló őrülté. Nem érdekelte többet a tanácsok, amit kapott, sőt semmi más se ezen a szörnyű napon. Az előtte tornyosuló földre olyan szikrázó tekintettettel meredt mintha az kiforgatta volna mindenéből.
- Ha itt és most belepusztulok de, akkor is eltűntetlek az útból. Nem érdekel meddig tart de, megkapod a magadét. – ordibált jó hangosan és közben felkészült a végső leszámolásra.
Ezúttal csak az egyik kezébe gyűjtötte a chakrát de nem a tenyerébe, hanem az öklébe. A fejében elképzelte, ahogy darabokra robban a fal ő, pedig majd elégedetten és diadalittasan röhög rajta. Szegény Take olyannal próbálkozott, amit még nem tanult, mégpedig a chakra robbanásszerű kiengedésével a kézből. Sajnos, ahogy meg akarta ütni a falat már a mozdulat felénél kiengedte az ökléből a chakrát így sikerült teljes erejével beleütni a falba, amit a keze nem hálált meg. Törés ugyan nem volt viszont a fájdalom annál inkább anyázásra kényszeríttette mikrofon fejű barátunkat. Eltartott egy darabig mire sikerült lehiggadnia és ismét kénytelen volt gondolkodóba esnie. Tisztában volt vele hogy a lábával sokkalta jobban megy ez neki de, itt nem volt elég hely, hogy egy erős páros rúgást vigyen véghez. Nem volt idő limit a gyakorlásra viszont nem akart holnap estig egy gödör alján lenni. Vissza kellett nyúlnia a szinte már filozofikus bölcsességekhez, amit Chiba tanított neki. Miközben próbált megnyugodni leült a földre és behunyta szemeit. Lassan szinte alig észrevehetően vette a levegőt, ahogy vérének áramlását lassította és a tudatából próbált mindent kiűzni. Végül sikerült összehoznia és a nagy semmi és nyugalom mezsgyéjén ott találta magát a másfél évvel ezelőtti első edzésénél a szerzetessel. Szinte már mesébe illő volt, ahogyan időutazást tett az emlékeinek birodalmába. A kép egyre tisztult s az elmosódott alakok egyre élesebbek lettek, ahogy helyére került minden. Az öreg Chiba magyarázásba fogott miközben elkerülte forrófejű tanítványának rúgását.
- Idefigyelj Takefumi bármit is, teszel nyugodtnak, kell maradnod és akkor minden sikerül. Légy olyan, mint a szikla a folyó közepén csak hagyd, hogy az áramlat elmenjen melletted, és közben ne felejtsd el figyelni. Maradj a szikla nyugodt és mozdulatlan de, közben válj eggyé az áramlattal. – jelentette ki olyan tárgyilagosan, mintha mi sem lenne természetesebb ezen a világon és még az ostobák is értik, mit beszél.
Az emlék, ahogy jött úgy el is ment de a srác ezúttal úgy érezte, végre megértette mit akart mondani. Amikor kinyitotta a szemeit teljesen nyugodt volt nem érzett semmit és nem is gondolt semmire. A fal volt a cél így megpróbált vele eggyé válni, mint a szikla az áramlattal. Összegyűjtötte a megmaradt chakrájának egy részét kezét, pedig a falra helyezte. Egyedül az a kép jelent meg a fejében, ahogyan a fal szépen fokozatosan megtöredezik, majd leomlik előtte egy olyan járatot hagyva maga után, amibe kényelmesen belefér. Szépen és lassan ugyan de a fal fokozatosan omlott össze meghagyva a fejében is lévő járat méretét. Nem haladt gyorsan de ezúttal türelmes volt nem sietetett semmit csak azzal a képpel foglalkozott, ami, a fejében volt. Sikeresen araszolgatott előre most már biztos volt a sikerében de, nem szállt el magától nehogy elrontson valamit. Tízpercnyi séta után elégedetten tekintet vissza a megtett távra viszont érezte chakrája a végét, járja így ideje, volna befejezni a jutsut. Karjait kinyújtva vezette bele a chakrát a plafonba szépen fokozatosan. Nem tudta megmondani miért de érezte hogy hol halad a chakrája a földben. Mivel az ereje kezdte elhagyni, abba hagyta a föld omlasztását éppen annyira, hogy egy vékony réteg maradjon, amin keresztül kitud, törni. Nem tudta mióta van a föld alatt de, a fáradtság megtette hatását így már csak a puha füvön szeretett volna feküdni. Haját teljesen hazavágta a sok föld de nem zavarta végre célba ért. Eleget ugráltt a mai napra de egy utolsó ugrásra még hajlandó volt ráadásul remélte hogy valamelyik mesterutánzat vagy az eredeti lesz alatta, amikor kitör a földből. Behajlította lábait, izmait megfeszítette majd, mint egy szupermen stílusban ugrott ki a föld alól. Ami ez után történt abból csak a fű puhasága maradt meg benne. Végre sikerült és haza mehet aludni.

Másodjára jöttem ide, de mégis furcsa érzésem támadt. Na mindegy! Inkább próbálok nem foglalkozni az érzéseimmel. Na és most mit csináljak? Nem tudom. De valahogy majd csak jön magától, nem? Lehet, hogy nem kéne mozogni evés után közvetlen. Akkor inkább leülök egy fa alá és pihenek. Biztosan nem fogok senkit sem zavarni, azzal hogy pihenek egy fa alatt. És ha mégis, akkor nem fog érdekelni.
Tehát kinéztem egy fát, ami jó árnyékos volt, aztán levetettem magam a fűbe. A fű puha volt, ezért nem fájt a huppanás. Ezután elhelyezkedtem, és figyelgettem a földön lévő apró virágokat.

Yamashita a rámenezőből egyenesen a kiképzőterep felé vette az irányt. Végre eljött a várva-várt pillanat, amikor megismerheti csapatát, illetve a shinobik útjára léphet. Nem sietett túlságosan, mivel még időben volt, és a találkozási pont sem volt túl messze, de azért elkésni sem szeretett volna, hiszen az első benyomás a legfontosabb. Így egy kényelmes tempóban sétált a kiképzőterep felé. Útközben a shinobi életről ábrándozott. Arra gondolt, hogy a távolság mostantól közte és a bátyja, azaz a példaképe között nem fog tovább növekedni, csak csökkenni. Erre a gondolatra halványan elmosolyodott.
Nagyjából tíz perc múlva elérte a kiképzőterep határát. Addigra már rég a majdani csapatáról ábrándozott. "Vajon milyen lesz?" ezzel a gondolattal a fejében baktatott a kiképzőterepen található erdő szélén. Hamarosan megpillantott egy hasonló korú lányt, aki magányosan üldögélt egy fa tövében. Mivel volt rá esély, hogy ő lesz az egyik társa, így felé vette az irányt. Miközben közeledett, egyre inkább azt gondolta, hogy valahol már találkoztak. Amikor már teljesen ki tudta venni az arcát, akkor jött csak rá, hogy hol látta. "Hiszen ez az a lány a rámenezőből" - állapította meg csodálkozva. Odalépett hozzá, majd megszólította:
-Szia, én Naozumi Yamashita vagyok. Ha jól sejtem, az imént találkoztunk Ichirakunál.

Egy fiú oda jött hozzám, és bemutatkozott.
- Szia Yamashita! Én Aida Emiko vagyok. És igen tényleg találkoztunk, de te hamar elmentél.
Ő lesz a csapattársam? Na, az bármelyik pillanatban ki derül. Ha a sensei megérkezik. De jó lesz!
- Te is friss genin vagy?- kérdeztem mosolyogva. Valahogy örömmel töltött el, hogy végre van társaságom.

"Szóval ő is most végzett" gondolta "ezek szerint akár a társam is lehet"
-Igazából én jóval korábban mentem Ichirakuhoz. És igen, én is friss genin vagyok, és úgy informáltak, hogy ma fogok találkozni a csapatommal. Te nem most fogod megismerni a társaidat véletlenül?
Ahogy a kérdést kimondta, most jóval nagyobb esélyt látott igenlő válaszra, mint korábban. Kíváncsian hallgatta Emiko válaszát.

- De! Valahogy úgy lenne.- mondtam, közben egy szép virágot forgattam a kezemben.
Akkor talán, ő lesz a csapattársam? Nem lehet véletlen egybe esés, hogy itt találkoztunk.
- Jaj, bárcsak ne kellene, mindig olyan sokat várni! Te nem vagy ideges, azért mert most találkozol a csapatoddal? Mert én nagyon! Mi van, ha nem fognak kedvelni?
A virágot el dobtam a kezemből. Kavarogtak bennem az érzések. Egyszer majd' kicsattanok a boldogságtól, másszor pedig nagyon ideges vagyok. Jaj, csak jönnének meg a többiek!

Emiko igenlő válaszát hallva Yamashita már szinte biztosra vette, hogy a lány lesz az egyik társa, így már csak a harmadik tag, illetve a sensei hiányzott. Amint az befejezte kétségei felsorolását, Yamashita megpróbálta megnyugtatni:
-Ugyan már, olyan nincs, hogy valaki csak úgy megutál másokat. Vagy legalábbis elég ritka. Arra meg különösen kevés az esély, hogy két ilyen társat is kifogj. Egyébként abból, amit mondtál, elég valószínűnek tartom, hogy csapattársak leszünk. Úgyhogy ha nem bánod, én is leülök, ha már együtt kell várnunk a többiekre. - mondta, majd ő is levetette magát egy fa tövébe másfél méterre Emiko-tól.

Yamashita szavai nagyon megnyugtatóan hatott rám.
- Nagyon köszönöm a biztató szavaidat! Nagyon örülök, hogy ilyen csapattársam lesz, mint te!- mondtam mosolyogva. Yamashita leült mellém . Egy kicsit meglepődtem, de nem zavart egyáltalán. Felnéztem az égre. Egy csomó bárányfelhő haladt el feledtünk.
- De szépek!- mutattam fel az égre.- Kis koromban, mindig azt játszottam, hogy figurákat néztem ki a felhőkből.

// Aida Emiko, Deidara //

-Hát, kösz - felelte Yamashita kicsit zavartan. Igazság szerint egy kicsit ő is aggódott, így magának is mondta amit mondott. De a tudat, hogy valakire pozitív hatással voltak a szavai, őt is megnyugtatta. Valójában ő is örült, hogy Emiko lesz a társa. Ha a harmadik tag, illetve a sensei is normális lesz, akkor egy egészen jó csapat is összejöhet. Amikor Emiko elkezdett a felhőkről beszélni, Yamashita halványan elmosolyodott.
-Aha, tényleg szépek. Bár én jobban szerettem bújócsázni vagy ninjásat játszani. Emlékszem milyen jó volt eljátszani, hogy profi shinobik vagyunk. Mondjuk remélem, hogy hamarosan tényleg azok leszünk. Furcsa lesz majd visszagondolni, hogy régen csak eljátszottuk a dolgot.

(Aida Emiko, Nauzumi Yamashita jelentkeztem a csapatotokba és azért írok mert lehet, hogy még nem vettétek észre és ha benne vagytok akkor mostantól én is bekapcsolódnék)

A kiképzőpályákhoz értem és ésszrevettem, hogy egy fiú és egy lány űl alatta. Felmerült bennem, hogy randiznak ezért nem kéne őket megzavarni de aztán úgy döntöttem, hogy megkérdezzem tölük, hogy ők is azért vannak-e itt amiért én:ma ismerem meg az új csapattársaimat és senseiemet. Hátulról megközelítettem őket és megszólaltam:
- Sziasztok én Kuzomi vagyok és ma találkám van itt az új csapatommal és azt szeretném kérdezni, hogy láttatok-e itt esetleg valakit várakozni?

Yamashita elmesélte, hogy bújócskázott, és ninjásat játszott.
- Igen, azt én is játszottam! Már mint orvososat, mint az igazi orvosi ninják. Ó, de jó is volt!
Kavarogtak bennem a régi emlékek, amikor még a nagymamám is élt. A nagymamám.- Ez szomorúvá tett egy pillanatig, de egy fiú hamar elvette a figyelmemet.
- Szia Kuzomi! Én Aida Emiko vagyok- köszöntem neki. - Mi is éppen várunk. Ezek szerint te leszel a harmadik tag?
Tehát nem kell többé aggódnom. Végre!

Miután a lány befejezte mondandóját, Yamashitának nem jutott eszébe semmi értelmes, amit megoszthatott volna vele. Elmélázva bámult maga elé, gyerekkori emlékeit felidézve. Gondolkodásából egy fiú közeledte zökkentette ki. Elmondása szerint ő is ma ismeri meg csapatát, így megvan az esélye, hogy ő lesz a harmadik tag. Megvárta, míg Emiko befejezte a bemutatkozást, majd ő is teljesítette, amit az illem diktál.
-Én Naozumi Yamashita vagyok. Rajtunk kívül nem láttam errefele senkit. Viszont lehetségesnek tartom, hogy minket keresel, mivel mi is ma fogjuk megismerni a csapatunkat.

/// Aono,Kushina ///

A jutsu után egy ideig nem történt semmi. Mirubi csak bámult maga elé és nézte, ahogy a tűz golyó eloszlik. Mikor már csak a parázsló ágakat látta a földre hullani akkor eszmélt fel.
-Ez az !!! Megcsináltam !!
-Ordította, majd a klónra nézett, ami egy rózsaszín porfelhő kíséretében szerte foszlott. A sensei egy füttyszó kíséretében magához hívta a csapatot. Niyo-sensei rosszabbra számított, de Mirubi látta, hogy még mindig nem sikerült elkápráztatnia sem neki sem a többieknek. A sensei nem tudta befejezni a mondandóját mert egy sólyom a szavába vágott. Egy üzenetet hozott amiben az állt, hogy Funshait áthelyezték. Niyo-sama csak annyit mondott, hogy „lelépni”.
-Lelépni? Csak ennyi? Lelépni? Igaz, hogy nem volt sokáig a tanítványa de akkor is hogy lehet ilyen rideg és démoni?
-Mirubi csak egy sóhajtással reagált a levélre. Funshai elhagyta a gyakorló teret és valószínűleg sosem látják többé. Funshai távozása után a sensei azt kérte a maradék csapattól, hogy tanulják meg, más shinobik jelenlétét érzékelni amit úgy tanulhatunk meg, hogy meditálunk. Nem mintha Mirubi nem „meditált” volna eleget az elmúlt 15 éve alatt amit eddig élt. Habár az nem meditálás volt sokkal inkább lustálkodás. Eszébe jutottak a régi szép idők.
-Jó is volt régen az iskolapadban ülve „meditálni”. Iskola után pedig az akadémia mögötti kis tisztáson heverészni. Áááhh azok voltak a szép idők.
-Bizony szép idők voltak de meg is lett az eredménye. Kétszer kellett járnia az akadémiát. Ez pedig csak is a lustaságának köszönhető. Ezért is döntött úgy, hogy lemond erről a szokásáról. De most arra kérik, hogy meditáljon reggel, délben, este.
-Jellemző. Pont ilyenkor mikor keményen akarok edzeni, ekkor kapok egy olyan feladatot ami még csak nem is edzés, hanem voltaképpen pihenés.
-Így morfondírozott magában. Nem nagyon figyelt arra amit Niyo-sama mondott, de azért fél füllel elcsípett néhány szót. Annak viszont örült amit Niyo-sama mondott. „ A meditálás hosszú távú eredménye még a chakra könnyebb irányítása is”.
-Szóval, hogyha megtanulok meditálni úgy igaziból, akkor könnyebben irányítom majd a chakrámat. Sima ügy!
-Holnap 9-re kell itt lenniük és olyan ruhát kell hozni amit össze vizezhetnek. Mirubi azt sejtette, hogy a vízen járást fogják megtanulni. Ekkor hangos morgást hallott. Körbenézett, hogy mi lehet az. Majd eszébe ötlött, hogy nem is reggelizett mert annyira sietett tanulni a jutsut. Habár nem is a jutsut miatt sietett hanem Abukara miatt. -Pedig a sensei mondta, hogy reggelizzünk be mert estig nem fogunk enni.
-Mirubi hirtelen a földre rogyott, majd ismét nagyot korgott a gyomra. valószínűleg túlhajszolta magát, hiszen nincs hozzászokva ezekhez a kimerítő edzésekhez.
-Fi... figyelj Takefumi. Meghívlak egy rámenre az Ichiraku ráménezőbe mert azt mond... mondják az a legjobb...
-Mondta Mirubi hold sápadtan.
-… de cserébe el kéne vinned. Mert ha innen felállok akkor tuti meghalok.
-Majd ismét a földre rogyott.







/// Most akkor az Ichiraku ráménezőbe kéne írni Aono után? ///

Véget ért a pokoli edzés minden klafa nincs több dolga, ezután élvezheti a finom puha füvet, legalábbis így gondolta. A sátán szólott nekik, pedig engedelmeskedni kellett.
~ Na, ennyit a pihenésről. Vajon mit talált ki még nekünk ez a nőszemély? ~ gondolataiban még pár hasonló dolog váltogatta egymást, amiket kimondva könnyen egy bűntett helyszínének halálos áldozatává vált volna.
Niyo-sensei csak intett hogy üljenek le ezzel Take-chan megkönnyebbült, hogy legalább nem fél lábon kell állniuk, amíg a mondókáját hallgatják. Végül kiderült van Isten, mert a tanerő még alig tudott megszólalni de már meg is zavarta egy jókora madár. Az üzenet Funsai leköszönését tartalmazta jobban mondva áthelyezését. Alig egy napja ismerkedtek meg de már felbomlott a csapat. Az ilyen dolgokkal nem sok értelme volt foglalkozni hisz később majd jön valaki más. Azonban a nap még nem ért véget, anélkül hogy a gonosz tannő el ne lássa őket egy feladattal, mégpedig meditálni, meditálni és meditálni. Képzeletben már be is intett Niyo-senseinek mikor már köddé vált hisz sose lehet tudni nem sasol e valahol a közelben. Take-chin meditált eleget a vén piás mesterével úgy hogy ezt a tanleckét inkább kihagyásra ítélte. A tanára gyilkos megnyilvánulásait amúgy is remekül érzékelte. Nem sokkal később kijöttek az edzés jelei Mirubin aminek, eredménye egy finom INGYEN ebéd lett.
- Persze szívesen elcipellek Ichirakuhoz. Semmi sem laktat jobban, mint az ingyen koszt. – mondta nevetve majd azzal Mirubi egyik karját, átdobta az egyik vállán és felsegítette. Aono Takefumi az örök ötletgép ismét egy új lehetősséggel állt elő, mégpedig akár remek támasztékként is kérhetne pénzt másoktól.

// Aida Emiko, Nauzumi Yamashita, Kagemare Kuzomi //

Egy fekete kabátos árny közeledett villámsebesen ugrálva a kiképzőterep felé. Bár ezt senki sem látta de arcára gondterhelt grimasz ült ki már azóta, hogy tegnap megkapta a legújabb küldetését. Ezúttal nem egy tucat hang shinobit kell megállítania, nem az Akatsuki nyomába erednie és nem is megvédeni a Godaime Hokage samát, mint személyes testőre, hanem három taknyost kiképeznie elit ninjává. Persze ő is így kezdte de ez olyan távolinak tűnik. Amikor meghallotta a parancsot, csak két szóval tudott reagálni. "Miért én?" Tsunade szerint nincs elég kiképzője a falunak ráadásul túlságosan beletemetkezik hősünk a veszélyes árnyakba, kezdi elveszíteni a fejét, jót fog tenni ez a feladat és emellett is tud majd ANBU-ként dolgozni, ha a gyerkőcöknek más dolgai lesznek.. Igent mondott, mit tehetett volna? A parancs az parancs és az apja forogna a sírjában, ha ellenszegülne a Hokagéval. Mikor megérkezett, körbepillantott az egyik fa tetejéről és meg is látta a három jó madarat, amint éppen ismerkednek. Ez nosztalgikus érzéssel töltötte el. Ő is pont itt találkozott a csapatával és kezdte el a shinobik életét. A képet kicsit árnyalta a sok tragédia, de most pár pillanatig csak a szép múltban tudott élni. Nevetve gondolt vissza a legelső jutsura, amit megtanult, az edzésekre, a nagy beszélgetésekre és a nevetséges kezdő küldetésekre. A harmonikus pillanat azonban hamar elmúlt. ~Netegoma-sensei vajon mit mondana most?~ Gondolkozott el, egykori tanítóján de aztán a tettek mezejére lépett és egy nagy ugrással a három Genin közelében termett, Kicsit félelmetes látvány lehetett, a hosszú fekete kabátban, alatta a jounin mellényében, mogorva tekintetével és két szúrófegyverével a hátán, no de ez van. -Aida Emiko, Nauzumi Yamashita, Kagemare Kuzomi? - Sorolta a neveket, majd ha érkezik válasz egyből reagálni is fog. - A nevem Asaya Yoh, én leszek a kiképzőtök. - Válasza egyszerű de lényegretörő, nem teadélután ez no.

Yamashita is bemutatkozott az új fiúnak. Eközben egy fekete kabátos férfi érkezett meg a kiképzőterepre. Elég ijesztő jelenség volt, habár amikor megszólalt izgalom fogott el.
- Aida Emiko, Nauzumi Yamashita, Kagemare Kuzomi? A nevem Asaya Yoh, én leszek a kiképzőtök.
- Ööö, nem igazán tudom mit kell ilyenkor mondani, de igen. Én vagyok Aida Emiko.
Hát ő lesz a kiképzőnk. Végre el jött ez a nap is, amikor végre képeznek minket.

Miután Ichirakutól hazaértem, lefeküdtem aludni. Eszem ágában sem volt meditálni. Inkább aludtam egy jót. Reggel Hét órakor keltem fel. Nem reggeliztem semmit, hanem csak felvettem egy szürke pólót, és szaladtam apuhoz a kórházba. Meg kérdeztem, hogy melyik kórteremben van. Azt mondták, hogy a 23-as. Szépen lassan lépkedtem fel a lépcsőn. Az egész kórház tele volt ablakokkal. Fel értem a 2. emeletre ahol 23-as kórterem volt. Nyitottam volna be de ekkor meghallottam ahogy a mostoha anyám beszélget az apámmal.
- Nem tudom mennyi időm van hátra. Kérlek. Ha meghalok gondoskodj továbbra is úgy Mirubiról mint ha a saját gyereked lenne.
- De nem fogsz meghalni !! Még a helyszínen elláttalak. És az orvosok is azt mondták, hogy minden rendben lesz.
- Az orvosoknak én mondtam, hogy mondják azt! Nem akartam, hogy a gyerekek izguljanak. Főként Mirubi. Neki már csak én vagyok az egyetlen vér szerinti rokona! Persze ott van még a nagyapja de az más! Kérlek ígérd meg, hogy vigyázol a gyerekekre!
- Meg ígérem. De most pihenj. A pihenés most a legfontosabb.


Ahogy ezt kimondta az anyám, megijedtem. Akkor tudatosult bennem, hogy az apám is megfog halni. Mikor láttam, hogy görbül lefelé a kilincs, elkezdtem futni a lépcső felé. Nem tudtam mért csak futottam. Elértem a csigalépcsőt. Közben a mostoha anyám kiabált utánam.
- Mirubi állj meg!! Kisfiam!
De nem törődtem vele. Csak futottam. Mikor kiértem a kórházból Visszanéztem az apám kórterme ablakára. Nem hittem a szememnek. Egy szőke hajú égszínkék szemű nő nézett le rám az ablakból. Rögtön felismertem. Az édesanyám volt az. Nem mozdult csak nézett azokkal a gyönyörű nagy kék szemeivel. De nem tudtam tovább ott állni mert jött a mostohám. Vele akartam most a legkevésbé beszélni. Elfutottam. Mikor már láttam, hogy nem jön utánam. Meg álltam pihenni. Kifújtam magam.
- Apa meg fog halni! Bekövetkezett amitől mindig is féltem! De most nem állhatok le az edzésben! Gyerünk meditálnom kell!
Ekkor becsuktam a szemem és leültem a földre. Az emberek ott sétáltak előttem de nem zavart. Csak ültem és összpontosítottam. A magam előtt lévő feketeségre figyeltem. Láttam néhány színes cikázó vonalat magam előtt. De ez sem zavart meg. Ekkor eszembe jutott, hogy találkoznom kell a senseiel és Takefumival. Gyorsan felálltam és futni kezdtem.
- A francba ha most elkések akkor az a boszorkány tuti kicsinál!
felugráltam a háztetőkre és a faágakra. Az egyik le is tört. Köztudott, hogy nem vagyok könnyű. De majd a mostani kimerítő edzések során majd lefogyok. A 2 nap alatt amit edzésekkel töltöttünk sikerül lefogynom 2 kg ez már haladás. A nagy rohanásban fellöktem egy virágokkal teli vázát az egyik virágosnál, de nem foglalkoztam vele csak futottam tovább.
Mikor megérkeztem láttam, hogy nincs ott senki.
- Hát persze a sensei is megmondta, hogy ő mindig késik.
Mikor jobban körbenéztem Aonot sem láttam.
- Sebaj addig leülök és gyakorlom a meditálást.
Azzal leültem a földre és becsuktam a szemem.

Miután becsuktam a szemem, ismételten láttam magam előtt azokat a cikázó színes foltokat. Nem figyeltem a környezetemre csak a belső békémre koncentráltam. Már teljesen ellazultam. Amikor éreztem valamit. Valamit amit még az előtt sosem. Ahogy a sensei mondta valami töményet de nem fullasztót. És mintha kapzsiságot éreztem volna. Ekkor valami mozogni kezdett a zsebemben. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy egy fekete macska kis mancsával bányászott, kotorászott a zsebemben. Már vettem volna fel magamhoz ugyan is imádom a macskákat, szinte már betegesen mikor beugrott...
- Ezt nem mondod komolyan?! Érzem rajtad a pénz utáni sóvárgásod. Na jó kicsit túloztam. A lényeg, hogy tényleg bejött amit a a boszorkány mondott. Halványan de éreztem, hogy te vagy az. Amúgy pedig ugyan ebben az alakban jöttél tegnap is, amikor bele estél a gödörbe.

Ekkor egy manga csepp jelent meg Mirubi homlokán

Ahogy a kis trükk lelepleződött Take-chan rögtön feloldotta a jutsut. Ezúttal már emberi alakban ült Mirubi mellett száját, pedig szélesre húzta úgy téve mintha, csak szórakozott volna egy kicsit.
- Yo Mirubi! Nem gondoltam volna, hogy rájössz a trükkömre. Pedig ezúttal akár igazi is lehetett volna a macska. Úgy néz, ki tanultál egy-két új dolgot meditálás közben. Niyo-senseit ilyenkor óvatosan boszorkázd, mert nála sose tudhatod, mikor fut be. – aggódó pillantásokkal tekintet körbe nincs e még véletlenül se a közelben a pöttöm tanerő.
Mirubin jelenleg úgy látszott ő a meditálás mellett voksol, így nem marad kivel beszélgetni. Sok tennivaló nem volt így kora reggel leszámítva a meditációs parancs, amit tegnap kaptak de ehhez a legkevésbé se volt kedve. A fűben kiterülve lehunyta szemeit és úgy döntött ő majd vízszintesben meditál, amíg a sátán meg nem érkezik.