Kiképzőterepek

A terv előállt már csak az volt a feladat, hogy megvalósítsuk. Összefogtunk a siker érdekében, de úgy néz ki, hogy még ez is kevés volt ellene. A társam egy perverz húzással elterelte a figyelmét, és én ekkor támadtam, de ez sem volt elég. Túl erős számunkra. Ekkor Ayami utolsó kétségbeesett próbálkozásként megpróbálta elkérni az üveget. Bár nem hittem volna, de odaadta neki. Hát nem tudom, hogy miért lepett meg ez ennyire. Ismerve a senseit lehet, hogy ha már az elején elkérem tőle az üveget akkor rögtön odaadta volna. Most már mindegy. Vége van ennek a szörnyű próbának. Nem tudom, hogy mi fog majd következni, de tudom, hogy ennél csak rosszabb lesz. Nagyot sóhajtok, és leülök egy fa tövébe. Kicsit lihegek, hiszen a harc kemény volt, és sok chakrát használtam fel. A sensei fura, de nagyon erős. Valószínűleg majd segít minket abban hogy erősek lehessünk. Bár még mindig nem tudom, hogy mi miatt legyek erős, de tudom, hogy annak kell lennem.

Nemes egyszerűséggel egy hümmögéssel tudomásul veszi, hogy valóban Suzuméval lesznek egy csapatban. Csak támasztja az oszlopot, néha-néha pozíciót váltva, mikor már kényelmetlen zsibbadás lesz úrrá a tagjain.
Lassacskán erőt vesz rajta a bizonytalanság, hogy mi van, ha nem fog jönni senki. Azon morfondírozik, lehet, hogy egyszerűen haza kellene mennie, de Suzume éppen abban a pillanatban szólal meg és mondja el szinte teljes pontossággal Kazuma gondolatait is. Megvonja avállát, és ellöki magát az oszloptól, hogy ő is menjen.
Egy órát felesleges várni? Volt már rosszabb is…
-Á, dehogyis, akkor én is megyek. Mindenesetre úgyis találkozunk majd.
Egykedvűen figyeli a távolodó lányt, majd ekkor előtűnik a harmadik személy. Kazuma nem nagyon ijed meg, hisz mit akarhatna tőlük egy vadidegen, ráadásul ellenséges ninják be sem juthatnak a fauba. Nagyon bízik a falu védelmi rendszerében, ifjonti naivságának köszönhetően.
Fürkésző tekintettel nézi az árnyékból előlépett kunoichit.
Szóval már most is próbára teszed a türelmünket. Csak tesztelsz minket. Nem sokon múlt, hogy én induljak el.
Gyorsan feleszmél, ahogy a lány elmondja, miért, és mi akar lenni.
Egy medikus sosem árt a csapatban. Hmm… Lehet, hogy még szerencsénk lesz vele?
Halvány mosolyra görbül a szája a maszk alatt, majd megszólal.
-Nem szeretem a jogtalan elbírálást, és azokat, akik cselekvés helyett okoskodnak. Amit elkezdek, többnyire tűzön vízen át teljesítem, és ha valaki az utamban áll…nos nem jó neki, ha így tesz.
Hangján hallani, hogy mosolyog, ugyanakkor a komolyságot is érezni lehet. Teljesen tisztában van a kijelentés nagyképű mivoltával, de részéről ezt nem nagyzolásnak szánta, hanem így gondolja.
-Azért lettem ninja, mert tudom, hogy sokkal több van bennem, és sokkal nagyobbá is fogok válni. A felfedezés, és nyomkövetés közel áll a szívemhez, de a harcból is kiveszem a részem.
Részéről befejezte a bemutatkozást, majd ha kérdezik, beszél. Figyeli Suzumét, ezt a szlenggel gazdagon megáldott, vékony, jelentéktelennek tűnő, ugyanakkor bájos és ambicionált jelenséget.
Hiába, az emberek nagyon összetettek, ezért is nem hisz az első benyomás fogalmában.

Fúj, hogy lehet ezt meg inni. Ez már méreg én biztos nem fogok ilyet inni. Ahogy meg kaptam az üveget vissza is dobtam rögtön, hogy engedve kíváncsiságnak. Alaposan meg szaglásztam azt. Fejbe is vágott az illat amitől megszédültem egy kicsit. És le ültem a földre cseppet sem érdekelt a dolog. Már úgy is koszos vagyok akkor meg mindegy. Hanyatt dőltem és a felhőket néztem. Kicsit furcsa lehetett ahogy ki nyújtom kezeim és nézegetem őket. Még nem próbáltam meg soha hosszabb ideig használni. Az a helyzet, hogy még soha nem teszteltem le élesben. És lehet nem is fog működni. Pontosan az összes részletet magam se tudom. De legközelebbi alkalom jó lesz. Addigra talán végre sikerülni fog.
- Mester kérhetek valamit? Inkább izé kérdeznék valamit ha szabad.
Halkan szólaltam meg mint mindig és félénken. Nem tudtam, hogy mit szabad és mit nem. De leginkább teljesen kitoltam fül adva az edzés miatt. intenzív volt az egy dolog. De egyben elszomorított az egész. Akame-t figyelve néhány dologra rájöttem. Inkább csak érzem őket.
Gyenge vagyok ő sokkal erősebb nálam igaz, hogy csak genin mint én. De neki több esélye volt mint nekem. Ez nem hagyót nyugodni így hiába minden. Ha nem tudok legalább olyan jó lenni mint ö szégyent hozok anyára és apára. Nem tudom mért jutottak most eszembe. pont most amikor boldognak kéne lennem inkább. Mert tartozok egy csapatba van egy mesterem igaz különc de jó tanító. mikor végre van esélyem arra, hogy az ígéretem teljesedik tudjam. Egy könny csepp gördült le szemem sarkából arcomon, hogy aztán a porba hulljon mint megannyi lélek.

Suzume mérsékelt érdeklődéssel hallgatta végig a Kazuma által elmondottakat, s társa személyiségének felmérésének érdekében, az általa érdekesnek vélt információkat megpróbálta elraktározni agyába. Leginkább a fiú céljaira fókuszált, az kevésbé érdekelte, mit szeret és mit nem. Miután Kazuma elhallgatott, a lány magában értékelte az elmondottakat.
Kissé önteltnek látszik, ugyanakkor van közös bennünk. Mindenesetre nem hiszem, hogy veszélyes lenne rám versenyszinten. Talán tényleg több van benne, és fejlődik is valamennyit, azonban képtelenség, hogy engem felülmúljon. Ehhez azért több kell, és az idő múlásával ő is rájön erre.
Ami-chan eközben szorgosan jegyzetelt, még akkor is, mikor a két növendék már némaságba burkolózott. Suzume nem tudta elképzelni, mi a fene tarthat ennyi ideig, ezért lassú léptekkel a kunoichi mellé sétált.
- Ami-chan, esetleg... - kezdte a lány, de eztán el is harapta a mondat végét, mert amint a sensei észrevette, hogy Suzume lopva a jegyzet felé tekint, fejbe kólintotta a papirossal.
A lány rosszalló tekintettel visszavonult Kazuma mellé, s jobbnak látta, ha onnan várja meg, míg a nő befejezi a körmölést. Miután ez bekövetkezett, Ami-chan ismertette a feladatot. Suzume felvonta szemöldökét az ötlet hallatán.
Megtalálósdi? Ez komoly? Nem mintha nem akarnék edzeni, de ennél azért pár fokkal nagyobb kihívásra számítottam. A kincsvadászat-dologból egy pár éve már kinőttem, bár úgy néz ki, ez mégsem korfüggő...
Suzume ismét elcsodálkozott, mikor Ami-chan egy kuponfüzetet horgászott elő, mint megtalálandó dolgot. Ez alapján, a nő nem tűnt túl felkészültnek számára. Miután azonban elhessegette kétségeit, figyelmesen végighallgatta az instrukciókat.
Csapdák? Talán ez mégsem az a szokványos kincsvadászat, ahol egy rajzolt térkép alapján kell megtalálni az elrejtett kacatot. Egyre jobban tetszik a feladat.
Nem volt sok ideje gondolkozni, ugyanis hamarosan két cédula kapott szárnyra, s miután gyorsan elhappolta az egyiket, hozzálátott, hogy elolvassa, mi van a cetlire vésve.
Hm, ha nincs benne semmi trükk, akkor a célpontom biztosan az akadémia épülete. Remélem semmit nem értettem félre, ugyanis ha rossz helyszínre megyek, azzal vesztegetem a most különösen értékes időt.
A plusz tét - a két jutsu megtanulásának lehetősége - már csak olaj volt a tűzre; Suzume szemében megcsillant valami. Mielőtt elindult volna, még gyorsan odaszúrt egy mondatot Kazumának.
- Győzzön a jobbik - vagyis én!
Eztán halvány, kissé talán gonosz mosollyal az arcán lódult meg az általa helyesnek vélt helyszín felé. Tudta, hogy most minden másodperc számít, ha győzni akar, nemigen hibázhat.

Türelmesen vár, míg Ami-chan jegyzetel, utána pedig figyelmesen hallgatja amiket mond.
Szóval újabb próba. Egy verseny.
Óvatosan Suzuméra tekint.
Nem olyan nagy a falu. Nincs előnyöm a gyorsaságommal, ha ez valami futáshoz kötött próba. A fizikai erőre csak nem lesz szükség, és mivel geninek vagyunk, nem valószínű, hogy halálos veszedelem fenyegetne minket.
Jól megnézi magának azt a kuponfüzetet, nehogy azért ne találja meg, mert nem ismeri fel. Hallgatja a szakaszosan érkező információkat, egyetlen pisszenés nélkül, bizony, mióta megcsinálta a geninvizsgát, elvesztette a bőbeszédűségét. Ami-chan arcát figyeli, hátha valami aggódást, vagy szeretetet az újdonsült tanítványai iránt vél felfedezni, de egyelőre csak a vidám szétszórtságot látja.
Csak nem árul el egyebet.
Kinyújtja kezét, és hagyja, hogy a pihekönnyű cetli beleessen. Maga felé fordítja és végigolvassa. Összevont szemöldökkel emészti a sorokat, majd összegyűri a kis papírfecnit, és az övtáskájába dugja, hátha kelleni fog még.
„Hol a vándor bejöve a Levél falujába, ott találod a következő cédulát.” Teljesen egyértelmű, a kapuhoz kell mennem. Vajon Ő merre kapta az irányt?
Pár pillanat alatt végiggondolja, hogy minden kunai, senbon, shuriken megvan-e, majd végül elégedetten felmordul.
Suzuméhoz intézi a szavait.
-Nem lesz könnyű dolgod. - Mosolyodik el a maszk alatt. - De ne hozz RÁNK szégyent.
Nyomja meg a „ránk” szót, hogy a lány értse, már társaknak tekinti magukat.
-Ügyes, és gyors legyél. – Kacsint, majd folytatja. – Hiszen egy csapat vagyunk. Ja, és ha én nyerek, jut mindkettőnknek abból a ramenből…
Veszik el a mondat vége a levegőben, ahogy hirtelen elrohan a kapu irányába.

// Sayuri Akeme – Ayami Remiyu //

A sensei ott ült a fa alatt, ahogyan elkapta a Ayami által eldobott üvegcséjét, deezúttall azonnal el is tüntette a ruhája alatt, ahogyan a kunoichi kérdése hallatán nem lepődöt meg. Ayami volt a leggyengébb, még Akame is erősebb volt nála, ha úgy vesszük, hiszen ő az idősebb és a tapasztaltabb. Tomoko elmosolyodott, ahogyan a két kunoichire nézett. Egy pillanatig várt csak míg megszólalt.
- Erősebb akarsz lenni? -kérdezte tőle- Nagyon helyes, de célok nélkül ne kezd bele semmibe sem. Ha nincs valami amibe kapaszkodhatnál a nehéz időkben, ha nincs valami ami előre lenne képes hajtani az utadon, akkor nem is érdemes abba az útba belevágni mert úgyis az lesz a vége, hogy feladod! -nézet a lányra – Bár ez rád is igaz nem? -kérdezte Akeme-től,- Az arcodra van írva, hogy mennyire is tanácstalan vagy! Talán nem az miatt, amit tegnap mondtam? -kérdezte- De mindegy!- állt fel, mind aki kipihente magát – Majd rájöttök … de mind a mestereteknek nekem kell terelgetnem titeket az utatokon, ezért hadd osszak meg veletek egy titkot! -sétált mellétek, ahogyan felmutatott a falú fölé magasodó sziklába vésett arcokra- Ők mind az előző Hokage-k arcmásai, ezt tudjátok igaz...- kezdet el azt amit lényegében mondani akart, de ez csupán a felvezetés volt- … ők voltak a falú legerősebb harcosai, koruk legjobb shinobijai és hiszitek ha nem őket is hajtotta valami és mind titeket, ők is elérkeztek egykor oda, ahova most ti, mikor célt kell találni. Más emberek, más korok és más technikák birtokosai, de mindegyikőjük célja ugyanaz volt. - mosolyodott el- Hogy megvédjék a falujukat, a bajtársaikat, a barátaikat, a szerelmüket és a családjukat, mindenkit aki Konohagakure lakója. -arca még mindig mosolygós volt- Ti is Konohai shinobika vagytok már, ezt ne feledjétek el. Próbáljatok felnőni ahhoz, amit ők rátok hagytak és megvédeni azt, hogy egyszer majd, ha idősebbek lesztek, ti is tovább adhassátok azt a kincset, amit Konohának nevezhetünk!

A sensei nem sokszor mond értelmes dolgokat, de most sikerült neki. Teljesen igaza volt. Mutatta nekünk a hegyet melyen a Hokagék arcképei voltak láthatóak. Ekkor valami érdekes furcsa érzésem volt. Valahogy ez segített egy új utat találnom. Azt szeretném ha soha többet nem történne olyan mint ami vele történt. Szeretném megvédeni az embereket attól a fájdalomtól amit én éltem át. Most már a bosszú cél távol állt tőlem, és új értelmet kapott az életem. Boldog voltam, és ez látszott is rajtam. Hihetetlen nagy kő esett le a szívemről. Soha nem gondoltam volna, hogy az ő szavai hatására néhány nap alatt ennyit fog változni a véleményem. Bár Tomoko sensei összezúz mindent maga körül, és folyton részeg, de nagyon figyelmes, és okos ember. Persze az sem elhanyagolható, hogy erős is aminek köszönhetően kiváló mester lesz belőle. Örülök, hogy ő fog engem tanítani. Viszont azt már előre érzem, hogy nem lesz könnyű az edzés, és sokszor életveszélybe is kerülhetünk a küldetések során, de ha ezzel tudok segíteni a világon akkor nekem már megéri. Odafordulok a senseihez, és a szemébe nézek, és a legnagyobb komolysággal szólok hozzá.
-Tomoko sensei! Kérem tanítson nekem új jutsukat!- mondtam neki, és reméltem, hogy mos tmár tényleg elkezdjük az edzést.

//Ha lehetséges akkor szeretném az első elememet feloldani ami ha lehetséges akkor a Katon legyen és ezzel együtt egy az elemhez kapcsolódó jutsut.//

- Meg vannak a saját céljaim. Erős akarok lenni de nem azért, hogy egyszer felkerüljek oda.
Nem tudom mért de szívem kapui kinyílnak. Tomoko sensei és Akame chan felé.
- Tudjátok én nehezen barátkozok. Félek ha sok ember van a közelemben. Tartok az idegen emberektől. De a mester akár hogy is bánt velem amikor találkoztunk. Azért kicsit meg kedveltem. Talán ilyen lehet egy szigorú távoli rokon. Vagy egy szigorú nővér. Nem tudom nekem soha nem volt. Ahogy szüleim sincsenek és rokonaim se.
Felállok a földről leporolom magam és mester elé sétálok.
- Én nemcsak azért akarok erős lenni, hogy amit a családommal műveltek ne forduljon elő még egyszer. Azt akarom, hogy büszkék legyenek rám mert én úgy hiszem, hogy a túlvilágról figyelnek. Azt akarom, hogy büszkék legyenek rám.
Ha valaki meg figyelte a nadrágom lehet zsebes de anyaga gumis. Könnyen nyúlik ahogy a felsőm is. Leveszem a cipőm ami talán furcsa lehet. Kicsit fura amit művelek de se baj. Nincs rögtönzött vetkőzés csak chakra gyűjtés. Érzem ahogy a vérem pezsegni kezd. Az sejtjeim mindent kisajtolnak magukból, hogy amit akarok az sikerüljön. Meg formálom a kézjeleket ami az egér és a tigris.
- Naibun Neko Justus (Titkos Macska Jutsu).
Csak a nevét mondom a jutsunak ami nem szerepel sehol sem egy tankönyvben sem. Nem is csoda az én agy szüleményem.
Szemeim könnyeznek de nem a sírás miatt. Pupilláim meg nyúlnak és mintha macska szemeim lenének. A füleim is formálódnak hegyesednek és átalakulnak. Arcomon olyan vonások jelenek meg mintha macska bajszom lenne. De nem csak az arcom változik a testem más része is. A semmiből fekete macska farok jelenik meg ami ide óda csapkod idegesen. Az újaimról a köröm eltűnik. Minden ujjam hegyén apró vágások lesznek. Igen vissza húzható karmok amiket ki is engedek. Testtartásom alig észre vehetően változik egy kicsit. Ruganyosabb stabilabb lesz.
Mindent egybe véve mintha egy macska keveredne egy emberel.


- És különben is. Nem vagyok én olyan elveszett.
Szolok csipőrtett karmos újakkal.

Mind a ketten új technikákat akartatok tanulni, de lényegében ezúttal mind a ketten, máshogyan fogtatok hozzá. Míg Akame csak kérte a jounint, addig Ayami meg is próbálkozott egy olyan technikával amit a jounin még sohasem látott. A lány teste megváltozott és teljesen olyanná vált, mind egy macskáé, ami furcsa és hátborzongató is volt egyben.
- Ezt nevezem! -mosolygott a kunoichire- De ha jól látom, még egyáltalán nem tökéletes! Gyakorolt csak és ha szükséged van segítségre én segitek neked, bár...- emelete az úját a szájához banbán - … úgy érzem elfelejtettem valami fontosat. -töprengett egy kicsit- Hmmm... egy... kettő! -számolta össze a létszámot, ahogyan ledermedt, majd sikítozni kezdett! -Egy hiányzik, egy hiányzik! Ezt nem hiszem el! Elfelejtetem szólni a harmadik tagnak! - ordítozva hisztérikusan- Leleszek már megint szidva...- zuhant egyből a nullára az aktivitása, ahogyan élőhalottként nézett a két lányra. - … gyakoroljak Ayami-chan! És te Akame-chan....- nézett banbán a geninre- ...mutatok egy technikát, melyet elég lesz begyakorolni! -közölte a geninel, ahogyan váratlanul hátrafordult és csakhamar megjelent egy lány a semmiből, a várt harmadik tag!

// Ayami! Te írj útoljára és a postodba egy egész napos részletes és hosszú edzés legyen írva, melyben tökéletesíted a technikát! Akame, te másodjára írjál, az új csapatag írjon elsőnek! //

Az eddig kicsit félénknek tűnő lány meglepően kinyílt. Eddig hangját is alig lehetett hallani, de most elég sokat beszélt magáról. Aztán valami még meglepőbb dolog történt. Lány valami különleges jutsut használt amiről még életemben nem hallottam. Kicsit sejtettem, hogy ő találta ki, de meglepő, hogy már ilyen alacsony szinten saját jutsut próbál alkotni. Látom, hogy a kézjelek után valami változni kezd. Fülek, farok, bajusz, karmok. Egy cica!!! Nagy meglepetés volt ez számomra, és én nagyon szeretem a macskákat, és ez párosítva Ayamival. Tudtam, hogy el kell kapnom. Mögé osonok, és rögtön rávetem magam. Bár az árnyékomat láthatta, de arra ideje nem volt már, hogy reagáljon. Ráugrok, és leteperem a földre. Felülök, és az ölembe veszem Ayamit és ölelgetem őt.
-Jajj, de aranyos cica!- mondtam, és már már a szuszt kinyomom szegény lányból. Szerencséjére az ölelés engedett, és most már csak az ölembe ült, és érezte ahogy simogatom a fejét. Nem tudom, hogy szegény lányt mennyire sokkolta ez a támadás, de nem is érdekelt. Én jól elvoltam. Hamarosan egy másik lány jelent meg erősen trappolva, és feldúltan. Kiderült, hogy ő lett volna a harmadik csapattársunk ha a sensei nem felejti el. Hát ettől is meglepődtem egy kicsit, és így Ayaménak lehetősége volt menekülni amit szerintem gyorsan ki is fog használni. Miután kimászik karmaim közül én sírva nyúlok utána, mintha csak valami 3 éves kisgyerek lennék, de a cica nem hiszem, hogy vissza akar jönni hozzám.

Csak ott álltam egy helyben a múltban merengve ahogy be mutattam a jutsum. Hirtelen minden kudarcom és sikerem meg jelent előttem.

Napok mit inkább hetek óta próbálom már rendesen meg csinálni. Amióta a tettek mezejére léptem. Minden meg volt már a fejemben. A kéz jelek és a szükséges chakra menyisége is nagyjából. De nagyon sokig csak gondolkodtam rajta. Tervezgettem jegyzeteket készíttetem és olvastam. Aztán a tettek mezejére léptem. Úgy is mindig az erdőt járom. A magány a kihalt környezet ahol csak a természet van és én jó lesz gyakorlásra.
Jó helyszíne lesz sikereimnek és bukásaimnak. Úgy gondoltam először jobb ha kicsiben próbálkozok. Ez első néhány nap azzal ment el, hogy kezeimet meg formáljam. Tudatosan kellet irányítanom a chakrát. Szinte éreztem, hogy bizsereg a bőröm és változok. Ami nem volt kellemes érzés. Sokszor fájdalom hasítót újaimba, karjaimba.
De minél többször próbáltam. Valahogy mintha könnyebb lett volna. Talán a tapasztalat. Ami segített benne. Az, hogy irányítsam chakrám, hogy minél gyorsabban és könnyeben menyen a változás.
Pár nap múlva úgy döntöttem, hogy meg próbálom teljes testemen alkalmazni. De nem sikerült de sikerült ki ütnöm magam. Részben a hirtelen elvesztet chakra menyisége és a fájdalom miatt. Túl sokat akartam egy szere. Vissza tértem az alapokhoz és csak a kezeimmel próbálkoztam újra. De már belevontam a törzsem is. Könnyebb volt hisz itt még nem történt lényeges változás. Bár néhány karmom soha nem akart igazán sikerülni. Otthon mikor nem voltam egyedül este nevelő apám csak azt vette észre, hogy hulla fáradtan esek haza. De volt, hogy az éjszakát puha avarban fekve töltöttem. Mert mozdulni se bírtam.
- Hajrá egy újabb lépés. Csak ügyesen.
Biztattam sokszor önmagam. De teljesen el voltam keseredve, hogy nekem még ez se sikerül. Abba hagytam és valami mással próbálkoztam.
Most a fejem próbáltam. Aminek az eredménye sok fejfájás volt. De szó szerint kell érteni. Fogalmam se volt, hogy ilyenkor mi történik pontosan. Kicsi fejemben egy elfuserált macska feje tűnt fel mindig. Ami vagy elborzasztott vagy nevetésre késztetett.
Míg egyszer meg néztem magam egy pocsolya vízében. A látványtól talajt fogtam egyből. És nem tudtam halálra simogassam magam vagy nevetéstől kapót görcsben merevedjek gombóc formájában. Itt volt az ideje, hogy élesben is ki próbáljam. Sikerült de, hogy a pontos végeredmény mi volt azt nem láttam. Csak a kezemen. Egy-két karom hiányzik. másik csak félig lehet vissza húzni. Itt a bökkenő, hogy vissza húzni a karmokat. Egy külön lecke volt számomra meg tanulni, hogyan tudom kezelni őket.

Végül eljött a nagy nap. Egy nehéz nap ami almával kezdődőt majd perverz ölelgetéssel. Azt meg kel hagyni, hogy talán életem eddig legnehezebb edzése volt. Tetszett a mester stílusa és csapatársam is próbált irányítani, hogy valami hasznom legyen legalább.
De én aki csak az alapokat ismerte szinte teljesen el voltam ájulva azon amiket látok és tapasztalok.
De azért próbáltam bevetni mindent. kivéve az én agy szüleményem. Nem tudtam, hogy általános nevetést vált majd ki vagy annak ellenkezőjét. Ezért néha észre vétlen csak kezemen próbáltam meg használni. Az eredménye meg lett. Félig sikerült a harc hevében. De nem tűnt fel senkinek mert egy jól irányzót mozdulattól már levegőben is voltam. Egy alkalommal szemeimen próbáltam. Mert rá jöttem egy valamire. Amit nem tudtam, hogy van némi előnye is. Macska szerű pupillák és macska szerű látás. De elszámítottam magam. hiába a jó látás a füstben szemit nem ér. Még akkor se ha a drótokkal próbálkozok utána lekötözni valakit. Végeredmény siralmas. Fához kötözve lapultam. Minta én lenék a fa gyümölcse. Emlékeztem egy jutsura bár nem volt alkalmam sokat gyakorolni. Elsőre nem is sikerült. nehezen a második nekifutás al ki tudtam szabadítani magam a drótok szorításából. De annyit ért mint halottnak a csók. Esélyem se volt Tomoko sensei ellen. Akame persze csodálatos volt. Sokall jobb nálam, és ügyesebb. Ami új érzéseket ébresztet bennem. Irigy voltam és féltékeny, hogy ő mért lehet ilyen jó. És én mért nem lehetek. Még Nawanuke no Jutsu is jobban sikerült neki mint nekem. Az egésznek a vége az lett, hogy letapiztam mestert. Legalább már van oka azt mondani rám, hogy perverz vagyok. Mikor én nem is vagyok az.

Ahogy ott álltam Naibun Neko Justus (Titkos Macska Jutsu) használva. Egészen elmerengtem az elmúlt időszak eseményein. Jól eset a dicséret. Tudom most is elszúrtam mert karmok nem egészen sikerültek. És más dolog is hiányzót. De legalább elismertek, hogy nem vagyok szemire kelő aki nem ért sémihez sem. Már azon voltam, hogy büszkén valami édes kis cicás pózt vegyek fel. Amikor hátulról Akame kapót el.
Szinte teljesen kilapultam. Karjaiba vett és azt képzelte, hogy én vagyok a cicája. És nem kímélve simogatós hadjáratot indított.
Előszór szabadulni próbáltam. Mocorogtam mint egy igazi macska akinek kellemetlen a dolog. Enyhült a szorítás és már én is nyugodtabb voltam. Ki használva a helyzetet felpattantam csípőre tetem a kezem és nini sikerült jobb kezem mutató úján elő bujtatni a karmom. Amivel most Akaméra mutattam. De észre vettem, hogy mért enyhült a szorítás. Egy másik lány állt ott aki kezdetben dühös volt aztán furcsa szemekkel kezdet el méregetni. Majd furcsa mosoly. Na nekem ennyi elég volt. Akame mögé kuporogva leselkedtem a válla főlőt az új lányra.

Tomoko csak a fa tövében üldögélt, ahogyan a váratlanul megjelenő ismeretlen kunocihi már a megjelenése előtt magára vonta a figyelmét, sőt! Ahogyan megjelent, amint mondott, már azelőtt érezte a jounin, hogy az a valami, amin gondolkodott, most jelent meg előtte, de hogy miért is kereste, az volt a számára a legjobb kérdés. Bár erre is csakhamar fény derült, hiszen Mao elmondta asz igazat, ahogyan Tomoko, a kezére csapott, miközben beugrott neki végre.
- Megvan! Katsumi Mamo...- kiáltott rá a lányra – Tudtam, hogy valamit elfelejtettem, de azt hittem, hogy csak a gyertyát nem oltottam el a házi oltáron! -mosolyodott el, ahogyan megvakarta a tarkóját zavarában. - Na ti ketten!- nézett a két másik lányra- Mutatkoztok be és barátkoztok össze, mert ezt a mecarelás felmérőt még egyszer nem sütöm el. Holnap küldetésre megyünk és végre csinálunk valami normálisat is! -ásított egy hatalmasat közben- Tényleg nem oltottam el a gyertyát! -nézett a falú felé, ahogyan hatalmas füstfüggöny látszott ilyen messziről is- Ez már a harmadik lesz ebben az évben...- hajtotta le a fejét szomorúan.
- Na de! -ugrott fel a földről - Itt az ideje, hogy mivel ilyen szépen összegyűltünk, rólam is megtudjatok valamit. -húzta ki magát- A nevem Yokoguruma Morumotto, de hívjatok csak Tomoko-nak. - nevette el magát - Imádon ezt...- vette elő a sake-s üveget - ... és a fárfiakat ... és utálok minden fárasztó és izzasztó dolgot mely nem kapcsolatos a kedvenc dolgaimmal. -mosolyodott el. - Na gyerünk, most ti jöttök. Én elmondtam, amire nektek szükségetek van....


//Egy kis bemutatkozást kérek mindenkitől az új tag felé utána pedig folytatjuk is! Ayami, a tanulás pedig elfogadva, írd fel az adatlapodra! //

A lány már az első perctől kezdve nem volt szimpatikus számomra. Dühösen jelent meg amiért el lett felejtve. Ezt megértem hisz néhány nappal ezelőtt még én is ilyen voltam. Viszont amit ezután mondott azt már nem tudtam elviselni. Semmirekellőnek nevezett minket. Ő az aki egy senki. Én már sokkal többet láttam a világból mint ő, és még erősebb is vagyok nála. Egy ilyen senki mer engem semmirekellőnek nevezni. Majd én megmutatom neki. Az indulataim teljesen elszabadultak, és a lány felé sétáltam. Mikor odaértem mellé akkor megpróbáltam elkapni a nyakát, és egy fának nyomni. Ha ez sikerül akkor közel hajolok hozzá és nagyon félelmetes hangon szólalok meg.
-Ki vagy te, hogy így beszélj rólunk? Kinek képzeled te magadat. Szereted a vöröset. Még egy beszólás és láthatsz annyit, hogy egy életre meg fogod utáni.- mondtam, és elengedtem a lány nyakát. Ennyi elég volt bemutatkozásnak. Én még a nevemet sem vagyok hajlandó elmondani egy ilyen embernek. Ha nem lenne a csapattársam akkor lehet, hogy már jól elvertem volna. Ritkán vagyok ennyire dühös, de ha valaki olyan szól be aki semmit sem tud a ninja létről azt nem tűröm. Visszamentem Ayamihoz, és leguggoltam mellé. Elkezdtem simogatni a fejét.
-Jó kis cica, Ne is hallgass a csúnya lányra.- Hát igen ez vagyok én a gyors hangulatváltozásaim néha még engem is meg tudnak zavarni.

Senki még, hogy én senki. Akinek még a tojás héj a fenekén és már saját jutsut alkot. Meg sértődtem rendesen. De nem azon, hogy amit mondót és ahogyan. Mert lehet, hogy ennek ellenére, hogy egymagad alkottam meg ezt a jutsut én tényleg egy semmi vagyok.
De azért Akamet nem kellett volna meg sérteni. Valahogy az jobban fájt nekem.
- Ayami vagyok. De ez téged úgysem érdekel ahogy látom. Szerintem örülj annak, hogy bemutatkoztam.
Sértődötten még mint a macskák hangosan fújtatok egyet. Majd meg fordulok. Nem látom azt amit Akame csinál.
Nem tud meg simogatni sem. Mert felállok és egy fához sétálok. Majd chakra kontroll nélkül felkapaszkodom a fára. Aminek már a puszta felülete miatt is nehéz. Mert nincsenek ágak amibe kapaszkodni lehetne. Kezeim karmai a fába vájnak és felkapaszkodok a legközelebbi ágra.
Majd ott hason fekve kezeim fejem alá téve figyelem az alattam történő dolgokat. Szemeim sarkában nedvesség gyülemlik fel. A jutsu hatását pedig meg szüntetem. A faágat fehér felhő veszi körbe halk pukkanás kíséretében. Talán még halk nyüszögés is hallatszik, ahogy testem újra a megszokott emberi forma lesz. Pont a testrészek változása miatt. Ami nem egészen csak külső változás volt. Fejem, a szemeim, a testemet fájdalom járja át. Még elviselhető ugyan. De az ember nem érezné minden nap szívesen.
Az előbbi szavak és a most feltörő fájdalom habár nem nagy. De meg teszik a hatásukat. Már nem figyelem őket. De még láthatják, fent arcom kezeim és a fa ág takarásában tartva. Néha finoman meg remeg a hátam és mellkasom. Ami lehet a túlerőltetésöl, kimerültségtől. De leginkább a fájó érzésektől. Vagy ezek együttes keveréke alkotja a koktélt.

//Most nálatok is bevezetem azt, amit mássút csinálok! Három napig várunk valakire, ha addig nem ír, akkor írhat a következő Jk! Ha csak egy ember írt is, én utána egy hétig várok a többi játékos postjára, ha addig nem írt az egy szem játékoson kívül senki sem, akkor automatikusan mindenki kimarad a körből! Ezt azért vezetem be, hogy gyorsítsam a játékot! //

Muromoto Csak lágyan felsóhajtott, ahogyan nem úgy történtek a dolgok, ahogyan várni lehetett. A két lánnyal már elég jól kijött, de a harmadik felbukkanása, mondhatni viszályt szított a csapaton velük és míg Ayami kicsit nyugodtabban, addig Akame már erőszakosabban viselkedett. A fához szorította Mao-t, ahogyan nyíltan megfenyegette őt, majd visszasétált, eleresztve őt. A jounin pedig csak vakarta a fejét, ahogyan a lányt nézte, miközben felsóhajtott.
- Ez elég fárasztó lesz, de nincs mit tenni! -lépett a kis kör közelébe, ahogyan egy pillanat erejéig, Ayami-t nézte, akit láthatólag megviselt a saját technikája. De nem szólt hozzá, a szavai mindenkihez szóltak. - Jól figyeljetek! MI most már egy csapat vagyunk! Így toleránsnak kell lennünk és elfogadnunk a másik hibáit is. A ninják nem egyedül mennek küldetésekre, a csapatmunka a legfontosabb, ha ezt nem tanuljátok meg, akkor nincs semmi keresnivalótok itt. -nézett immáron szigorúan. - De...- hirtelen elhallgatott, ahogyan felnézett a fák közé. - … csak nem azért jöttél, hogy leszidj a ház miatt? -kérdezte valakitől, ahogyan a fák közül leugrott, egy chuunin mellvértett viselő férfi, hosszú fekete haja kislányos arcot adott neki, ahogyan kikapcsolva a mellvértje tárolórekeszét, egy tekercset vett elő, melyet nem volt rest odadobni a kis csapat vezetőjének.
- Nem! Újra elszökött! - nyitotta ki Muromoto tekercset, ahogyan apró izzadságcseppek jelentek meg az arcán. - A falú vénjei arra kérnek, hogy te és a csapatod találjátok meg őt. -közölte sejtelmesen, ahogyan a jounin kunoichi összehajtotta a tekercset, majd eltüntette a ruhája alatt.
- Ha a Hokage kért volna rá, azt mondanám, hogy a nagy *****, de meg kell csinálnunk. -nézett le rátok- A gyerkőcöknek jó bemelegítés lesz! -mosolyodott, el, ahogyan a férfi meghajolt, majd egy pukkanás közepette eltűnt, miközben a jounin felemelte a kezét. - Menjetek haza, készüljetek fel több napi élelemmel és ruházattal, ma megkezdjük az első küldetésünket. - kiabálta- Hamarosan indul a Nagypapa terv! - örömteli arcot vágott, ahogyan arca hirtelen változott, újra fáradtá- Az a nyanvadt vén kecske, rosszabb mind én. - Na menjetek, a főkapunál találkozunk! -hessegetett el titeket.

//Köv. Post a Főkapuhoz mehet! //

[Minato]

Késő délutánig ragadtam a kiképzőterepen. Nem tudtam mit csinálni úgyhogy shurikenekkel dobálóztam. Már elég szép lyukat vájtam a fába mikor elkezdett borulni az ég, nem sokkal később dörögni is meg esni. Nagy lendülettel hajítottam el egy utolsó shurikent, hogy aztán induljak haza. Természetesen ez volt az ami nem találta el célpontom, hanem csodás ívben beszállt az erdőbe.
- Ó te mocsok. – utána rohantam, hátha megtalálom.
Pár perc keresgélés után azonban feladtam, ugyanis 40%-ban eláztam. Összekapkodtam a cuccaimat és laza futással indultam haza. Nem érdemes erőltetni, így is úgy is teljesen eláznék…

//Myuu//

Hát igen, az a fránya eső mindig rosszkor jön, vagy csak te vagy rosszkor rossz helyen? Örök rejtély marad...
Az eső egyre nagyobb kezdett zuhogni és a vizes ruhádon keresztül érezted ütéseiket, rúgásaikat -egyszóval nagyon eset- , így okosabbnak láttad behúzódni valahova. Valami száraz és meleg helyre. A legközelebbi ilyen épület, mely megfelelt valamennyire elvárásaidnak a Kiképzőterep Regisztrációs háza volt. Gyorsan bemenekültél a tető áll, mire abban a pillanatban ki is nyílt az ajtó és egy nő állt előtted hálás mosollyal. >>link<<
-Áááh, hála az égnek, hogy itt van!- mondta egy megkönnyebbült sóhajjal.
Netán már vártak volna téged? Vagy csak szimplán a nő téveszt össze veled valakit? Ha a másodikra tippeltél, akkor megvan a nyertesünk! A nő a Kiképzőterep Regisztrációs házának új titkárnője és még nem igazán tanult ki mindent, így eléggé sok problémát csinált.
Már épp mukkannál meg, hogy ez bizony téves hívás, mikor a hölgy megragadja a kezedet és szó szerint vonszolni kezd maga után. A fél épületet szinte végignyalatta veled -mert ugye vizes is vagy-, mikor végre egy nagy, piros ajtóhoz értetek és elengedi a kezedet.
-Szóval, itt a probléma!- mondta egy angyali mosollyal.
Remek, egy piros ajtó. Most mit kezdesz vele? Inkább maradjon a bamba és ártatlan arc...
-Na tehát valaki belopódzott a munkások öltözőjébe és az egyik munkástól ellopott egy nagyon fontos dokumentumot... legalábbis ő ezt állította... na igen ééééés utána fogta magát és az Adat Terembe barikádozta el magát. Ráadásul még egy védőpecsétet is rakott az ajtóra! Egyszerűen nem mertem hozzáérni, mert féltem, hogy még felrobban!- s szinte már sikított félelmében.
A biztonság kedvéért megnézted a pecsétet, aminek alakja valóban egy pecsétre hasonlított, de a szimbólum rajta egy eléggé satnyán rajzol dühös arc volt három darab hajszállal. Mint "profi" szakértő rájöttél, hogy ez SE NEM védőgát SE NEM Robbanó Címke.
Ezután megpróbáltad az ajtót kinyitni, de meg sem moccant. Úgy tűnik a titokzatos személy tényleg elbarikádozta magát. Gondolkoztál, mit is lehetne tenni, mikor megpillantottad a szellőző nyílást. Lehetséges, hogy a terembe vezet...

Fél perces kemény gondolkodást színlelve felocsúdtam a sokkból és pár cincogás szerű köhögés után nagy komolyan csak annyit mondtam:
- Meglátom mit tehetek…
Belehajoltam a pecsétbe először is, legalább nem látta a nő torz arcomat… A pecsétbe bambulva egy idő után rájöttem, hogy ez csak valami vicc lehet… Egy fej? Egy dühöngő fej?
- Őőő… Nem hiszem, hogy ez pecsét, inkább paca. – fölegyenesedve benyitottam hát, de az ajtó zárva volt. Hiába feszültem neki akkor sem mozdult. Valami nehéz tárgyat kezdtem keresni, amivel betörhetjük, mikor a plafonra tévedt a tekintetem.
- Ott bemászunk! – mutattam a szellőző nyílásra – Már ha fel tudok oda mászni. Kéne valami létra, vagy asztal, vagy szék. Bármi amivel feljutok oda.
Nagyon kíváncsi vagyok kit rendeltek ki egyébként, hogy ezt az ügyet megoldja. Remélem nem valami mufurc ninja… Vagy nagyon pofára esek a dologgal, amin őszintén szólva nem lepődnék meg, vagy sikerül megoldani, de akkor is jobb lesz mihamarabb meglépni. Bár ezzel bizonyíthatnám csodás problémamegoldó képességem… Vajon egy gyilkos elmebeteg lesz odabent, vagy egy kis szobacirkáló kölyök? Kiderül, csak éljem túl.

//Megtoldottam egy kis rinyálással. //

//Nah, így már sokkal jobb Köszönöm szépen! ^^ //

Szóval a nő egy kicsit megszeppent, mikor megkérted, hogy segítsen már egy asztalt szerezni. Mintha egy kopasz bikanyakú leordította volna a fejét. A hölgy néhány perces hatásszünet utána hevesen bólogatni kezdett és már rohant is be a szomszédos szobába. Egy percbe sem telt, és a kis asztal máris a szellőzőnyílás alatt volt. Mikor épp a fedelét (vagy mijét) szedted le a szellőzőről, a nő szégyenlősen oldalra nézett és a legártatlanabb arcot vágta.
-T-tudja, ez újra ruha és a párommal ma este találkozunk...Nincs is semmi váltóruhám és nem volna jó ha összekoszolódna.- vörösödött el a nő, majd össze-vissza dőlni kezdett.
Mivel a siránkozása és a hisztizése kezdett már az agyadra menni, elindultál szépen a szellőzőnyíláson. A ruháid egyre hidegebbek lettek, sőt már rendesen libabőrös lettél és az sem segített a helyzeten, hogy a nedves ruhákra sokkal jobban tapadt a kosz. Már-már azon gondolkodtál, hogy miután ennek az egésznek vége, mész is a Hokage-hoz és panaszt teszel, hogy a szellőzők hihetetlenül mocskosak és árt a szépségnek (nem is beszélve az allergiáról, paaah). Szóval mentél a nagy sötétben, mikor egy kicsike lámpa világította be az "alagutakat". Egy hármas elágazáshoz értél: megy jobbra, balra és egyenesen is út. Vajon melyik irányába mész?
A jobb oldaliból hangokat hallasz, a szemköztiből légáramlat jön, míg balról csak néma csend (lehet, zsákutca) jön. Melyik irányt választod, ifjú genin-hölgy?

//Én köszi... ^^"//

Új ruha… Az enyém meg vizes… Rávigyorogtam idiótán és inkább a szellőzőt vettem célba. Nagy nehezen fölküzdöttem magam és „örömmel” tapasztaltam, hogy tiszta kosz az egész szellőző. Jobb lesz sietnem, hogy mihamarabb kiszabaduljak és újra elázhassak. A hajam is tiszta mocsok lett… Hála az égnek ahogy lógott le és feltöröltem vele a szellőzőt még néha rá is térdeltem... Vártam továbbá, hogy mikor jön velem szembe valami cuki patkány, ami rám veti magát és felfal így a helyzet megkoronázása végett. Míg a patkánnyal való harcomon gondolkodtam egy hármas elágazáshoz értem. Az egyik irányból hangok jöttek, nyilván arra mentem tovább. Remélem nem hallok meg semmi olyat, amit nem kéne… Na meg, hogy oda jutok ahova kell.

Térjünk a lényegre: egy koromsötét szellőzőrendszerben csúszol-mászol, mint valami rovar csurom vizesen, miközben próbálsz végre egy kijáratot keresni, ami abba a szobába vezet, ahol a rejtélyes idegen bezárta magát. Hirtelen eltöprengtél, ki lehet az az épelméjű ember, aki ellop egy titkos iratot egy épületbél, majd ugyan annak az épület egyik szobájába elbarikádozza magát. Lehet, csak egy futóbolond?
Mindenesetre a sötétséget hamarosan néhány fénysugár szakította meg, ami nem messze volt tőled. A hangok is erősödni kezdtek és már reménytelin csillogó szemekkel kaptad kezed-lábad, hogy gyorsabb iramot diktálhass. Ahogy odaértél a rácshoz érdeklődve bekukkantottál és olyasmit láttál meg, ami mély és fájdalmas sokkot okozott a lelki világodban. Sajnos nem az a szoba volt, amibe te akartál menni. Ez épp a férfi mosdó volt és volt is alattad valaki, aki épp a trónjára lepihentette méretes hátsóját.
-Aaaah...Mondtam az asszonynak, hogy ne főzzön édes babot...gaaah...- nyögte és jött a kegyelemdöfés.
Olyan hangok kezdtek kiszűrődni onnan, hogy inkább nem részletezem, mert még a nyájas olvasok el is menekülnének. A szagokról pedig inkább nem is mondok semmit. Pánikszerűen kaptad magad és levegő után kapkodtál, miközben egy vadállat módjára másztál vissza az elágazásig. De még azért hallottad, hogy a férfi a következőket mondja.
-Mi a jó fene...? Lehet, mosómedve van a szellőzőben?!- háborodott fel.
Nos, mindenesetre tudtad, hogy a rövidebb és logikusabb út nem mindig a legjobbnak bizonyul. Elindultál hát a másik irányba és hamarosan meg is érkeztél a rácshoz. A szobában félhomály volt, csak egy apró gyertya éget és mellette a titokzatos személy ült. Olvasott valamit... Talán azok a titkos dokumentumok?!
Gyorsan és nesztelenül kimásztál a szellőzőből, és bár a látványtól még mindig sokkos voltál, miközben tested remegett a hideg ruhádtól, Ninja módján egy polc mellé lopakodtál.
Elég közel voltál ahhoz, hogy egy gyors ugrással leterítsd a láthatólag nálad kisebb személyt, vagy csak figyeled és unatkozol, mit is csinál. Rajtad áll...

//Tanulás Lee-vel//

Kissé feldúltan érkezek a kiképzőterepre, ami jelenleg üresen áll, én vagyok az egyedüli "látogató". Mérgemben leülök az egyik bábu alá és kinyitom a könyvet, aminek címe: Hogyan társalkodjunk embertársainkkal!
Először a bevezetővel kezdem. Az író magáról mesél és a gondjairól. Ő is hasonló helyzetben volt, mint én, de egy nő megtanította arra, hogyan vegye fel a kapcsolatot az emberekkel.
- Ökörség! - szólalok meg dühödten, majd felállok.
A könyvet leteszem valahova a közelbe, majd neki állok a bábunak. Magas rúgásokkal célzom be a fejét, majd más helyeken is megsorozom. Teljesen elmerülök a bábu püfölésébe, így nem veszem észre amikor a Sensei megérkezi...