Konoha kapuja

/Koizumo/
/Akkor volt haszna /

Csapatvezetőm utasítására lélekben felkészülök az előttem álló reendőkre és fejben lebonyolítom a lehető legegyszerűbb küldetésmenetet. Utazás a Hullámok Országába, harc, ármány, csleszövés, Warui.. Remek lesz. Makoto mosolya -még ha talán nem is volt teljesen őszinte- eloszlat bennem minden kételyt a fiú felől. "Talán nem is olyan rossz srác." Hirtelen nem is értem miért volt rossz előérzetem a fiúval kapcsolatban. Valószínűleg az álomhoz lehet köze, aminek részletei szintén egyre homályosabban villannak fel elmémben, de az érzés elég, hogy kihasson az egész napomra.
A falmászó lány ezúttal az egyszerű kilincs-lenyom-kattanással működő ajtót veszi célba a kellemes levegőt beárasztó ablak helyett - legnagyobb bánatomra. A következő órákban lesz időm felkészülni és esetleg kissé lenyugtatni magam a küldetésünk előtt.

"Miért keltem feeeeeeel?" Ez szokott lenni az első gondolatom az átlagos napok átlaogs reggelein. Nem csak fárasztó, de teljesen értelmetlen is, ráadásul ha megtesszük, magunkkal is szembe kell néznünk a nap folyamán. Azzal akik vagyunk, azzal, hogy felkeltünk, látszólag ok nélkül, a többi izgalomfűtötte nap viszolyító tükrében. Mégis van erőnk felkelni valamiért. És ez mutatja hogy erősek vagyunk. Hasonló gondolatok törnek rám az otthoni nyugalomban, a küöldetés előtti utolsó pihenés részeként. Valószínűleg csak lustaságom és az önmagammal való szembenézés félelmének köszönhetően ellenkezik testem a küldetés koncepciójától, hogy idegen emberek óhajait teljesítsem.

Hazaérve, gyors és pánikszerű pihenést követően magamhoz veszem az egész idő alatt magamnál szorongatott aktát és belepillantok a küldetés hivatalos leírásába, hiszen bárhogy is próbálkozik valaki, soha nem tudja visszaadni a mondandót olyan szárazon, mint az ilyen papírok általában. A levelet bontatlanul helyezem az ágyra, nem szándékoztam, nem is érdekel annyira hogy belenézzek.
Miután megbizonyosodom róla hogy valóban a Hullámok Országába vezet utam, megtekintem térképemen a lehetséges útvonalakat és újra átfuttatom magamban, mi történhet az út alatt. Csak néhány varációt veszek számításba, hiszen tudom, hogy bármi megtörténhet és ébernek kell maradnunk - ha elhitetjük magunkkal, hogy csak egyféleképpen végzőzhet a történet, figyelmen kívül hagyhatjuk az azt alakító tényezőket.
Felszerelésemet a földről magamra aggatva -megkönnyebbülve, hogy ismét biztonságban vagyok, lényem egy részét visszakaptam- magamhoz veszem aktát és a néhány szükséges kelléket tartalmazó hátizsákot, melyet a maci félig kilógó feje hivatott bezárni.
Úton a távozásom vészjósló közeledtét jelző egyre fölém magasodó kapu felé haladva tör rám az éhség, ezért -mivel eleve nem terveztem egy ilyen hosszú útra megfelelő utánpótlás nélkül elindulni- felkeresem a legközelebbi ramenest és igyekszem minél többet enni, anélkül, hogy az megterhelő legnne.
Jóllakva érek a falu határához, ahol úgy tűnik rajtam kívül még nem érkezett meg senki. Levetem magam a földre és behunyom szemem, amíg társaimat várom.

Pihenésemre csak pár perc időt tudok fordítani, csapattársaim élesedő hangja megszakítja pihentető álmomat. A nem összeillő páros két tagja felém haladva súgnak össze, a lány a papír mögül vet rám -bármilyen értelemben is- kirívó pillantásokat. "Világbánat szeli szívét, keresűség szántja ajka ívét" Feltételezésem szerint ehhez hasonló minőségű jellemzés állhatott a papíron, már ha egyáltalán valóban rólam folyt a szó, tekintve, hogy sok már amúgy sem tudnának elmondani rólam. Vagyis nem tudhatnának.
Erre már nem fogok tudni fényt deríteni, mivel az iromány egy fehér villanás kíséretében eltűnik és a továbbiakban csak találgathatom, hogy milyen rímekkel idézte fel alakom a sápadt fiú. Számít az, hogy milyen minőségben írnak az emberről verset. Hozzám leginkább egy rímtelen, enjambmentekkel átszótt szabad vers illene, de gyanítom hogy nem ilyesmiről volt szó.
A két fiatal az átlagostól eltérő, specializáltabb fegyverekell érkezett elém, míg én csak néhány kunait lettem volna képes felmutatni. Egyértelmű, hogy jobban felkészültek voltak, mint én, már ha lehet ebben mérni a felkészültséget. A lány mindenesetre erősebb alkattal rendelkezhet, mint amilyennek elsőre tűnhet.
A szokásos versbe szedett köszöntésre hátravetem lábaimat a falra, négykázláb állok és karomon átlendülve helyezem fejem ismét egymagasságba az érkezőkkel.
- Két társam vezet az úton, kedvemre való a két lurkó - követem a költő kézmozdulatait enyhény túlzó gesztusokkal, melyek egy túlbuzgó trubadúr szerelme iránti rendíthetetlen tenniakarását hivatottak bemutatni.
A közjáték után elindulok a kékhajú lány nyomdokaiban a falu határa felé és a környezetemre ügyet sem vetve haladok mögötte néhány lépésre. Amíg nem érünk a biztonságot jelentő kapukon kívül és nem kell ébren fürkészni a fák árnyékait, hátrafordulok és félig Makoto felé fordulva teszem meg lépteimet.
- Szóval Makoto... - kezdem, az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatva. - Megkérdezhetem miért beszélsz versekben?

/Ave Voltaire/

Makoto szemmel láthatóan értékeli tettetett színpadiasságomat, naiv öröme a dolog iránt kellemes vidámsággal tölt el. Mégis kinek lehet még örömet szerezni csupán annyival, hogy minél eltúlzottabban öltjük fel egy távoli lehunyt kor maszkjait? Ő pedig olyan energiával teszi ezt, hogy nehéz eldönteni, vajon bolod, vagy hős-e ebben a korban.
- Tűzön át vezet utunk, hogy a hullámokat eloltsuk - kontrázok a fiúnak, akinek vállvonása elég jelzés számomra is, hogy abbahagyhatjuk a rossz szándék nélkül indított párbajt és elindulnak, ezért egy mosoly kíséretében eleget is teszek a kimondatlan kérésnek.
Makoto mellett lépegetek a poros talajon, amíg mondatomra hirtelen megváltozik hangulata, a beszédstílusa és teljesen más alakot vesz fel az eddigiekhez képest, mintha a beszédem egy gombnyomás lett volna, ami kattanás hangja nélkül kicserélte. Már nem rímelt, sőt, az eddigi vidám hang helyett egy sokkal rézelemmentesebbet ütőtt meg. A váltásra földbe gyökerezik a lábam és nem vagyok képes megmozdulni, amin Warui villámló tekintete sem segít. Egyáltalán nem akartam megsérteni a fiút, még mindig nem tudom, hogy hogyan is sikerült. Rosszul tettem fel a kérsést? Most én vagyok a gonosz? Dehát.. Semmire nem utaltam, azon kívül, ami bármelyik hozzánk csatlakozó kívülállónak is egből nyilvánvaló lett volna.
Néhány másodpercnyi tétlenségemet követően ismét mozgásra bírom a lábam és az előttem haladó Warui mellé sétálok, aki olyan lesújtó pillantásokat mért rám az előbb, hogy akaratlanul is azt gondoltam, ő is engem tett felelőssé az imént történtekért.
- Ne haragudj, de.. Meg tudndád mondani, hogy mi rosszat mi tettem? - kérdezem, tarkómat simogatva az értetlenségtől. - Mi volt a gond a kérdéssel?