Kiképzőterepek

// Aum no Ansatsu jutsu// A lélek egyensúlyának technikája képzés - Jiraiya//

Kezdtem kiismerni a lánc súlyát, mozgását és egyéb tulajdonságait, igaz még a fizikáját nem igazán ismertem, már pedig a tudás életeket menthet. Az új fajta ismeret új fajta gondolkodásmódot is követelt, hiszen ha az ember képes sokféle módon gondolkodni a harcban meglepetést tud okozni ellenfelének, ha egyik pillanatról a másikra megváltoztatja gondolkodását. Lassan letelt a 10 perc, amit a mester adott, így intett nekünk és mikor mindenki ott volt el is kezdett beszélni. Én már tudtam, hogy képzésen vagyok, de szerintem a társaimnak sem jelenthetett újdonságot, talán csak a technika neve. Megtudtuk, hogy az ANBU használja elkapásra. ~Közel voltam hozzá, hogy testközelből megismerjem a technikát.~ Gondolom magamba miközben a mester a technikai részleteket magyarázza. Ahogy meséli miket lehet ezekkel a láncokkal művelni örülök, hogy nem estem neki áldozatul, hiszen még nem tervezek meghalni és a fulladás vagy a darabokra tépődés nem igazán kényelmes halálnem, amire vágynék, még ha arra is képeztek ki, hogy a faluért meghaljak. Ekkor megragadta a figyelmem, hogy annak ellenére, hogy hasonlít az általam ismert drótcsévélő technikához ez igazából egy tai jutsu. Nem gondoltam volna, hiszen ez azt jelenti, hogy chakrahasználatot nem igényel vagyis minimálisat.  Ekkor jött a gyakorlati rész, vagyis a bemutató, amihez a mester két technikát is használt az egyikkel vizet hozott létre, amit a 8 víz klón megteremtéséhez használt. Mint kiderült összesen kettőre van szükség, a többi a mi társunk lesz a technika tanulásában. A három mester egy sorba állt, az egyiknél korábban kapott lánc volt, és a távolabbi a láncot pörgetve eldobta azt és a klónra tekerte. Ekkor ismét az igazi mester szólalt meg és újabb értékes információkat oszt meg velünk. Amit mondott, hogy elsőként tapasztaljuk ki a láncok mozgását már meg volt, hiszen ez volt az első gyakorlat, amit adott. Ekkor elkezdte a fizikáját magyarázni, ami fontos volt tudni, hiszen a harcban ilyen tudás életet menthet, hiszen ha a technikát elvétem, akkor mire újra összetekerem a láncot a következő támadáshoz addig az ellenfelem könnyen ellentámadásba lendülhet. Lassan kezdett körvonalazódni, hogy mért az a technika neve, ami, hiszen az a mondat, hogy meg kell tanulnunk a testünket a láncokkal, vagy fordítva, összhangba mozgatni. Ekkor megtudtuk, hogy a technika következő lépéseként már olyan szinten kell tudni használnunk, hogy már az ujjainkkal is befolyásolni tudjuk a lánc mozgását, ez olyan szintet követel, amikor az ember elérte a lelki egyensúlyt, innen ered a technika neve: Lélek egyensúlyának technikája. A technika végrehajtása nem volt túl bonyolult, de azért nem is a legegyszerűbb, hiszen a technika nem a chakra használat szintjén múlik, hanem az ember tudásán, ami sokkal több tudást követel, mint a chakra ösztönszerű jó használata. Nem mondom, hogy az egyik alább valóbb lenne a másiknál, hiszen valakinek ez okoz nehézségét, valakinek az, van aki sokkal érzékenyebb a tudásra, míg más inkább a chakra használat kifinomult használatában kiváló. Figyeltem a technika további magyarázatára, ugyan ismerem a drót csévélő technikát, amihez hasonlít a dolog, de mégse teljesen ugyanaz, hiszen míg a drótnak elhanyagolható a súlya, legalábbis kezünkhöz képest, addig egy láncról ez nem mondható el. A következő mozdulatsort próbáltam másodpercről másodpercre követni, ahogy feltekerte a kezére a 10 méterből körülbelül nyolcat, majd a maradékot forgatni kezdi és elhajítja, ugyan a lánc iszonyat gyors volt a többi részéből követi lehetett az útját egészen addig, amíg elhaladt a mester formáját felvevő víztömeg mellett és az igazi mester vissza nem rántotta és tépte le a fejét. Mester átadta a helyét, hogy akkor mi jövünk. Feltekertem a kezemre a láncot, majd forgatni kezdtem, hogy elhajjítsam. Mivel még ilyet nem csináltam, így nem is kell mondani, hogy elsőre nem igazán dobtam túl nagyot, hiszen a drót csévélő technikához képest ez jóval nehezebb volt és nekem nem volt olyan izomzatom, mint a mesternek lévén, hogy női nem képviselője vagyok, azé a nemé, amit általában a gyengébbik nemnek tartanak. Ugyan képesek a nők is olyan izomzatot fejleszteni, mint a férfiak, mégis a mi testünk ereje nem olyan felépítésű, mint egy hímé. Ahogy lassan kezdtem ráérezni a dobás módjára egyre inkább kezdtem a rátekerés módjára figyelni. Ugyan még nem értem el azt a távolságot, amit kellett volna, így inkább egy fát választottam ki, amihez közelebb álltam és azon gyakoroltam a dobást és a tekerést. Először a fa törzsét használtam célpontnak, majd ahogy elértem egy bizonyos távolságot elkezdtem egyre magasabban lévő, egyre vastagabb ágakat, hogy ne csak azt gyakoroljam, hogy rátekerem a célpontra a láncot, hanem az érzést is, ami abban a pillanatban jár át, amikor a törés vagy a szakadás megtörténik. Ugyan tudtam, hogy egy faág nem hasonlítható egy emberi test érzéséhez a lánc végén, de ez sokkal közelebb állt ahhoz, mint amit a klón adhat. Lassan megkezdhetem a klón meggyilkolását, bár sokkal jobb érzés lenne, ha egy valódi ember lenne, de ez van, ezt kell szeretni. Felfelé sokkal nehezebb dobni, így amikor úgy érzem, hogy meg van a megfelelő magasság a klón segítőm felé fordulok, feltekerem a kezemre a láncot, majd forgatni kezdem, ahogy eléri azt a sebességet, ami eddig jó volt a magasan lévő ág eltalálásához és eldobom és élvezem, ahogy tekeredik le a lánc és mikor túl halad a klónon megrántom, hogy rátekeredve szétloccsantsam a vizet, ami a klónt alkotja.

//Idegesítő, de 2* tűnt el a posztom, először 22, másodszor 24 sor//

/ Hatake Kakashi /



 Szemeim nyíltak az első fénysugarakra, melyek behatoltak a szobám ablakain, s nehezen bár, de kikecmeregtem az ágyból. Talán furcsa lehet, de az új fejpántomban aludtam, sosem veszem le, s mikor levenném, biztos, hogy a fejemben lenne a nyoma...hiszen már két hete, hogy megkaptam, s azóta folyamatosan viselem. ~ Vajon véglegesen nyomot vág majd a fejembe? Nem tudom...de nem is érdekel. ~ Vigyorogtam. ~ Nem fogom levenni. ~ Néztem ki az ablakomon, kíváncsiskodva, milyen lehet kint az idő, mi szerint öltözzek föl, bár nem mintha túl változatos lenne. A kinti levegő ismét ködös volt, s nyirkos, mint az megszokhattuk. ~ De így legalább a virágaim jól érzik magukat. ~ Állapítottam meg, s kezdtem bele az öltözködésbe, hiszen mégis csak ne pizsamába induljak neki a napnak, de valami más volt a szobámban, mint egyébként, mely elvonta a figyelmem.
-Nem emlékszem erre a borítékra. - Mormogtam, miközben kezeim közé kaptam, s hevesen nekiláttam a kibontásának, mely nem ment olyan könnyen, ezért icipici darabok maradtak csak belőle...mármint a borítékból, a tartalmát azért igyekeztem megóvni, talán 1-2 karcolás ha esett rajta, hiszen ez a lényeges. A papíros 4 irányból volt meghajtva, s én sietősen kaptam szét olvasható formára, s szemeim máris a betűk rabjai lettek. Olvastam, olvastam...de a tartalom, valahogy furcsa volt. ~ A kiképzőterepre rendeltek engem, mégpedig egy teszt miatt? Teszt...hm...Nem tudok, olyan tesztről amit el kellene végezni, legalább is tavaly a barátaimnak biztosan nem volt ilyen. Istenem, miért kellett elhasalnom az első vizsgámon, most akkor lenne már csapatom, így meg még most várok ilyesmikre. ~ Duzzogtam, miközben lemásztam reggelizni. 
- Jó reggelt. - Köszöntem a anyának, hiszen ilyenkor már csak ő van itthon, apám valószínűleg máris elindult valamilyen új küldetésre, így nem lesz itthon pár napig azt hiszem. - Mi a reggeli? - Folytattam, s letelepedtem az asztalhoz.
- Pirítós. - Válaszolt anyám, miközben már tette is a tányéromra a finomságot.
- Reggeli után kicsit el kell mennem. - Mormoltam, miközben már tömtem a kaját, s szinte alig volt érthető amit kinyögök. Anyám semmit sem felelt. ~ Talán valami baja lehet? ~ Gondolkodtam el, de inkább nem mászok bele ebbe, ki tudja mi az, s jelenleg semmi időm erre. ~ Bocsi, anya. ~ Néztem rá, bár mondandóm , csak magamban hangzott el. - Megettem! - Mondtam, s viharzottam ki az ajtón, nem várva mit felel rá, vagy mit akar. Féltem olyasmit mondana ami vissza tartana, s nem érnék oda időben a levélben írt helyre. 
 Lábam gyorsan haladtak, s siettem is amennyire csak bírtam, nem akartam elkésni. ~ Talán már ott van a személy aki miatt mennem kell, s nem akartam váratni. Legalább is gondolom, hogy lesz ott valaki, mivel egyéb információt nem hagytak. ~ Járt az agyam, miközben végigfutottam a városon, ki egészen a Kiképzőtermekig, melyeket mindig is uralmam alá akartam hajtani, s egyszer majd így is lesz...amint végre lesz mesterem. ~ Talán senki sem vállal el engem? ~ Döbbentem rá a felismerésre. ~ Ki akarna, egy ilyen pattogós lányt maga mellé. Nah, de hát ilyen vagyok. ~ Vigyorogtam megint. Úgy fest, most nehéz letörni a kedvem. Egészen felpörgetett ez az egész, s hogy végre valami történik. ~ Eddig azt hittem , már el is felejtettek, de akkor csak ez a buta teszt hiányzott...amit, most letudunk, és kész is. ~ Fogta el megint mosoly az arcom, mikor oda értem a megadott helyszínre, már csak be kell sétálnom, s fény derül a tesztre... ~ De mi lesz az, kicsit ideges vagyok. Kíváncsi is, de mégis, olyan érzésem van bent, hogy nem akarok bemenni. Vajon helyes, vagy inkább csak el kellene hessegetnem. Valami azt súgja, hogy nem olyan teszt lesz, mint amire én gondolok. Az első vizsgám óta nem csípem a teszteket, bár a második igencsak könnyedén ment. De még, azt sem tudom, hogy ez egy írásbeli, vagy fizikai teszt, egyáltalán mit tesztelnek majd vele? ~ Ideges lettem, pedig már itt vagyok...~ Most már nem futamodok meg! Ninja leszek ha addig élek is! ~ Öntöttem lelket magamba.
- Gyerünk! - Nyeltem egy nagyot, s tettem meg az első lépést befelé.

A ködös reggel még ködösebb levelet hozott neked, melyet az íróasztalodon találtál. Tartalma tömör és lényegre törő volt, amit nem tudtál mire vélni. Nem hallottál még soha semmilyen tesztről, ami a csapatbeosztás előtt jönne, és ilyen rejtélyes módon adnak tudomásodra. Mindenesetre a levél hiteles volt, így a reggeli után kénytelen voltál elindulni. Hamar meg is érkeztél majd egy nagy sóhaj kíséretében léptél be a kiképzőterepre. Ebben a viszonylag korai órában még üres volt szinte teljesen. Szinte. Egy fának dőlt, henyélő férfit láttál meg a távolban, aki körül mintha a köd eloszlott volna. Elég természetellenes látvány volt de a shinobik világában a szokatlan tulajdonképpen megszokott. Mikor bizonytalanul közelebb lépkedtél megállapítottad hogy egy húszas évei elején járó férfiról van szó, Jounin egyenruhában, bal karján Kirigakure pántjával. Kékes kócos haja, szinte egész homlokát betakarta, szemei színe szinte megegyeztek frizurája jellegzetes árnyalatával. Jobban nem tudtál elmélyedni a látványban mert észrevett. -Ookami Nanami ugye? Milyen dallamos név, mint az egy gyermekvers. A fénykép alapján magasabbnak gondoltalak. - Itt elővett egy kis jegyzettömböt és egy tollat, majd lefirkantott rá valamit, amit persze veled nem osztott meg. - Szóval a Mizukage utasítására egyes Genin-eket újra tesztelnünk kell hogy alkalmasak e jövendőbeli feladataik ellátására. Én leszek az aki téged vizsgáztat, a nevem Kazemaru.- Jelentette ki, miközben eltette a jegyzetét és jobban felmért téged.

// Hatake Kakashi //



Belépve a Kiképzőterepre szinte üresség tárult a szemeim elé. ~ Igaz mit is vártam, hiszen korán van még bármilyen kiképzéshez vagy edzéshez. ~ Gondoltam, miközben szemeimmel kerestem  valakit, aki talán a levél küldője lehet, végig pásztáztam  a területet,mely telis-tele volt fákkal, melyek takarásában bárki lapulhat...de mégis csak egyetlen lehetséges ember volt, aki most szóba jöhet, s akit már tekintetemmel is sikerült felfedeznem. A távolban volt, de mintha a köd körülötte nem lenne olyan sűrű mint máshol, s ezen különbség jól láthatóvá tette, miközben egy fának dőlve pihent. ~ Vajon ki lehet ez? Ő hivatott ide engem? De nem ismerős cseppet sem, bár egy teszthez nem kell őt ismernem. ~ Nyeltem egy nagyot, mikor eszembe jutott a teszt szó. ~ Manapság kicsit már elegem volt a tesztekből. A vizsgákból, s a folyamatos méricskélésekből, melyekkel próbálják eldönteni ki is vagy valójában...nem is, inkább arra akarnak rájönni elég jó vagy e ide. Igaz védeni akarom a falumat, de...ez nem túlzás egy kicsit? Elhasaltam az első vizsgámon, de túljutottam a másodikon, s ez nekik nem elég? Ennyire semmirekellőnek néznek, hogy külön tesztre van szükségem? ~ Duzzogtam kicsit. Miközben figyeltem a férfit. Az, hogy itt gubbaszt kicsit furcsa volt, bár mégis mit nevezünk furcsának? Lehet, hogy csak számomra az, s akár mindenki más elfogadná őt, ilyennek. A külseje innen nem látom jól...de meg akarom nézni, léptem közelebb  miközben lábaim megremegtek, s féltem, hogy egyből lebukok, s felfedem , hogy itt vagyok, megzavarva őt ebben a békés állapotban. Ezt nem akartam...így igyekeztem visszafogni gyenge lábaim, s erősebbé tenni őket, pusztán érzelmekkel.
  Közelebb lépve úgy tűnik nem túl idős, ha tippelnem kellene olyan 20 éves lehet, de ebben nem vagyok jó, sosem tudtam megtippelni mások korát, de a férfin Jounin öltözet volt, máris ilyen jó? ~ De akkor kétlem, hogy edzeni jött volna ide, inkább valószínű, hogy ő az én emberem, s valószínűleg ledőlt, míg engem várt. Lassú voltam ? ~ Mormogtam magamban, miközben tovább figyeltem a férfit, a karján Kirigakure fejpántja feszít, mely még inkább bebizonyítja a gondolataim, de lassan rátértem ő maga megfigyelésére, az arcára, mely végül is érdekelt, hiszen azt hiszem engem keres valamiért. A haja kócos, mintha már rég nem látott volna fésűt, de nem mondanám, hogy csúnya volt, s a színe kékesen árnyalt, melyet szemei is követtek. S a haja egész homlokára ráfeküdt, nem volt túl rövid, de túl hosszú sem, éppen arányos. Ám sajnos nem figyelhettem meg jobban, pedig lett volna még mint meglesni rajta, de lebuktam, észrevette jelenlétem, s egyből megszólított.
Ookami Nanami ugye? Milyen dallamos név, mint az egy gyermekvers. A fénykép alapján magasabbnak gondoltalak. - Mondta, melyet nem is tudok, hogy bóknak vegyek vagy inkább sértésnek. Érdekesen fogalmaz.  ~ De mégis, tudja a nevem! Már biztos, hogy őt keresem, vagyis inkább ő engem. Igen, engem keres!
 Egy jegyzettömböt kapott elő, melyre firkált valamit, s persze luxus volt beavatni engem a dolgokba, ami őszintén igencsak zavaró, hiszen szinte biztos vagyok, hogy irománya középpontjában én állok. Hiszen most, én vagyok a feladata, vagy ilyesmi.

- Szóval a Mizukage utasítására egyes Genin-eket újra tesztelnünk kell hogy alkalmasak e jövendőbeli feladataik ellátására. Én leszek az aki téged vizsgáztat, a nevem Kazemaru.-Mondta, mely szavai bennem furcsa lavinát indítottak el. ~ Mizugake? Teszt? Elég jó e? Már megint? Megint nem felelek meg? Elbukok , s a Mizukage nem akar ninjává engem? Vajon anyám mit szól majd? Mi lesz így velem? Elbukom az álmunkat! Ez így nem jó..nem jó....~ Durrantam fel, s lettem hirtelen ideges, de mégis úgy éreztem mint akiben megfagyott a vér. Csak bámultam a férfit, s bambultam, miközben éreztem magamon szemei égető pillantásait, miközben még inkább felmért engem, s azt hiszem hamarosan megtudom mi is az amiért itt vagyok. ~ De ha elbukom, soha többé nem nézhetek anyám szemébe..amit ő tett értem, azt nem pazarolhatom el így. Igen! Legyen bármi a tesztem végrehajtom, s elismeréseket fogok szerezni! Minden áron a falumat akarom védeni, s segíteni neki! Ezt akarom, és soha semmi nem tántoríthat el engem! Szóval, gyerünk! Lássuk mi is lesz a feladatom...~ Bátorítottam magamon, de mégis tudni akartam ki az, aki most leteszteni ismét a képességeim, s egy kérdést igyekeztem megengedni magamnak.
- Mégis ki ön?

//Hatake Kakashi, Ookami Nanami//
 
Rideg, nyirkos, ködös... Ez az a Kirigakure, ahogy én ismerem, és azt hiszem így ismeri mindenki. Aki itt él, az mindenképpen tudja, aki meg nem él itt, az is tudja ezeket, csak másképp értelmezi. Kirigakure sosem volt az a jópofizós kis kedves fajta, nem testesíti meg a hűséges kiskutya szerepét. Sokkal inkább egy félelmet és kegyelmet nem ismerő, brutális nemzet, ami bármire képes a céljai elérése érdekében. Persze az idők változnak... Kiri már régen nem a teljes mértékű hidegvérű kegyetlenség megtestesítője, bizonyos szinten változtak a dolgok, ám a múlt nyomott hagyott mindenkiben, még azokban is, akik nem ismerték a régi kort. Mondhatni, hogy én is ezen emberek közé tartozom, mármint aki nem ismerte, nem élte meg a régi kort, hisz fiatalnak mondható kis genin voltam, aki eddig nem sok mindent élt át. De mint mondtam az idők változnak, így a semmittevésemnek is véget kellett hogy érjen valamikor, ez az idő pedig most jött el.
Egyik reggel egy levelet találtam a szobámban, melyet kibontva, egy üzenetet tartalmazott, amiből az első pár szót voltam hajlandó elolvasni. Valami "teszt"-ről volt szó..
- Áhhh.. - ásítottam egy nagyot, majd összegyűrve a levelet a tőlem pár méterre lévő kukában landoltattam. - Erről ennyit, nincs kedvem hozzá.
Huppantam vissza az ágyamba, egyszerűen nem akartam, hogy bármiféle tesztnek vessenek alá. Túl sok energiát venne el tőlem. Ehelyett kényelmesen végigdőltem az ágyamon, és a plafont bámultam nagyjából az elkövetkezendő fél órában. Nagy semmit tevésem közepette néha-néha elpillantgattam az imént említett kuka felé, majd vissza a plafonra, majd ismét kuka, és ismét plafon...
- Ne bámulj már! - kiáltottam dühösen, miközben a kuka tetejében lévő összegyűrt levélre vetettem gyilkos pillantásom. - Fenébe is.
Mérgesen pattantam ki az ágyból, majd nagy iramban vágtattam az említett hely felé.
- Nah lássuk akkor mit is akarnak tőlem. - kaptam ki a levelet, majd miután újra olvasható formátumúvá hajtogattam, elolvastam a lényegét. Elég volt annyit megtudnom, hogy ma reggelre várnak a kiképzőterepre, a többi felesleges halandzsa nem érdekelt.
Összeszedtem a holmim, felöltöztem, kajáltam pár falatot, és indultam is. Mondhatni, hogy siettem a megbeszélt hely felé, pedig annyira azért nem érdekelt a dolog, hogy kiloholjam érte a tüdőmet is, inkább csak ösztönösen cselekedtem. Azonban így is késésben lehettem, hisz ébredésem után visszadőltem egy kicsit, csak az a hülye levél annyira bámult...
Amint elértem a kiképzőterepre, a sűrű ködben két alakot véltem felfedezni. Nem láttam tisztán, hisz a látási viszonyok nem a legjobbak errefelé, és talán még nekem is túlságosan reggel van. De amint közelebb értem, egyre nyilvánvalóbb volt, hogy kikkel is van dolgom. Egy fiatal férfi, bár tőlem jóval idősebb, Jounin egyenruhát viselt, és az egész feje egy jellegzetes kék színben pompázott. Micsoda egy alak.. - gondoltam, majd a másik személyre vándorolt a tekintetem. Nagyjából velem egykorú lányról volt szó, aki szintén szerette az egyedi, tömegből kitűnő színeket, mivel amolyan lilás árnyalat vonult végig a feje búbjától a talpáig.
- Csak én nézek itt ki normálisan? - ejtettem ki-e szavakat teljesen véletlenül, pusztán gondolni akartam, de.. így jött össze. - Akarom mondani... - próbáltam javítani magamon, bár nem mintha különösen érdekelt volna, hogy mégis mit gondoltak erről a kicsúszott néhány szavamról. De ahogy illik, bemutatkoztam: - Kaneko Ren vagyok. Ha valami tesztelős akármicsodát keresek, jó helyen járok? - fordultam leginkább a férfi felé, mert ha valaki tud valamit a jelenlévők közül, akkor az ő.

A férfi unottan konstatálta hogy Ren is megérkezett és egy bólintással jelezte neki hogy jó helyen jár. Azonban ő sem úszta meg a jegyzetelést, hasonló módon mint Nanami esetében felvésett magának pár kulcsszót a shinobiról, majd egy kis kommentárt is fűzött hozzá. -Nehezen tudja az érzelmeit kontrollálni... - Motyogta még hallhatóan a Jounin. -Hogy ki vagyok? Már mondtam, a nevem Kazemaru és én foglak vizsgáztatni titeket. Normális helyzetben nyugodtan élhetnétek az életeteket és járhatnátok küldetésekre de most háború van. Azok helyett is dolgoznotok kell, akik a frontokon harcolnak vagy harcolni fognak majd. Rosszabb esetben nektek is be kell szállnotok a buliba. Persze gondolom D szintű küldetéseket azért a jelenlegi szinteteken is eltudtok végezni, így tulajdonképpen nem kell aggódnotok hogy a rangotokat elveszítitek.- Magyarázta Kazemaru bár nem tudtátok eldönteni hogy szavai nyugtatólag hatottak e vagy csak még bizonytalanabbakká váltatok.- Rám bízták hogy hogyan teszteljelek titeket de igazából nincs nagyon ötletem... Lenne egy küldetésem, amire elkísérhettek vagy itt helyben is lerendezhetjük, nekem teljesen mindegy. Egy percetek van a döntésre, ha addig nem sikerül eldöntenetek, elbuktátok a tesztet. - Jelentette ki egy gonosz mosollyal a kék hajú shinobi.

// Hatake Kakashi //



Egy furcsa külsejű, amolyan túl átlagos figura jelent meg a semmiből, s lépett oda hozzánk. ~ Mit akar ez itt? Nem veszi észre, hogy zavar? ~ Jegyeztem meg így magamban, majd tekintetemmel végig mértem, bár ahogy látom ő is engem. De felesleges volt, nem túlzottan nagy szám, amolyan átlag geninnek néz ki. Korban talán egyenlőek lehetünk, s nem hiszem, hogy rangban felettem állna.
- Csak én nézek itt ki normálisan? - Tett megjegyzést, mely kicsit sem tette szimpatikussá számomra. S így nem is igazán szántam neki sok figyelmet, mint ahogyan láthatóan ő sem miattam fáradt ide. Mint hamar kiderült a férfival való gyors párbeszéd alatt, ő is vizsgázni fog. ~ Huh, nem csak én vagyok ilyen béna? ~ Tudtam le magamban, amolyan megnyugvás képen. ~ S megtudtam a nevét is..Kaneko Ren....Mi? Ren? Ren? Miért pont Ren?...A ren az...annyira szép. S itt is olyan sok van belőle. A ren virág, a tavirózsa, mely különleges, s millió kicsiny rózsaszín virágával bűvöli el az őt figyelőket. Vajon a neve..egy jelző lenne? Ő is olyan mint a tavirózsa? Bárhol megél, legyen az hideg vagy meleg víz, s a szirmai..vajon őt is annyi szirom veszi körül mire közel enged valakit? Vajon ő ilyen? Kezdett el érdekelni a srác, akiről a nevén kívül semmit sem tudtam, de érdekesnek néz ki...a neve legalább is tetszik.




Miután levontam a következtetéseket, s ahogy látom , megtette ezt a jounin is, ki mindvégig figyelt, majd jegyzetelt ismét, s kicsit sem hangosan tett megjegyzést a fiúra. ~ Vajon ő is hallotta? ~ Futott át a fejemen, majd újra a vizsgáztatónkra figyeltem. Ki ismét nevét ismételte...Kazemaru...hisz a fiú még tudatlan volt, nem úgy mint jómagam. De hamar ismét magyarázni kezdett, s nem tudom szavai nyugtatóak, vagy sokkal inkább felkavaróak voltak számomra...
- Normális helyzetben nyugodtan élhetnétek az életeteket és járhatnátok küldetésekre de most háború van. Azok helyett is dolgoznotok kell, akik a frontokon harcolnak vagy harcolni fognak majd. Rosszabb esetben nektek is be kell szállnotok a buliba. Persze gondolom D szintű küldetéseket azért a jelenlegi szinteteken is eltudtok végezni, így tulajdonképpen nem kell aggódnotok hogy a rangotokat elveszítitek. - Magyarázta el a helyzetet, mely felkavarta az érzelmeimet, nem tudtam idegesebb lettem e vagy inkább nyugodtabb. De éreztem egy nagyobb fokú izgatottságot, melyet eddig nem. ~ Ezek szerint...nem velünk volt a baj? Inkább, csak tudni akarják mennyit birunk? ~ Derült fel az arcom. ~ Az állóképességem jó, hála a millió edzésnek anyámmal. Ez menni fog! ~ Vigyorogtam, talán idegesítve a Ren-t. ~ Oh, dehát ..engem nem erre neveltek. Be sem mutatkoztam, annyira elvarázsolt a virág...
- Khm...- Fordultam oda a fiúhoz. - Üdv, a nevem Ookami Nanami. - Hajtottam fejet, mint egy jó kislányhoz illik, majd ismét as mester felé fordultam, s vártam a kezdést, mely még váratott magára egy kicsikét, hiszen még mindig csak mondandóját folytatta.
- Rám bízták hogy hogyan teszteljelek titeket de igazából nincs nagyon ötletem... Lenne egy küldetésem, amire elkísérhettek vagy itt helyben is lerendezhetjük, nekem teljesen mindegy. Egy percetek van a döntésre, ha addig nem sikerül eldöntenetek, elbuktátok a tesztet. – Mondta egy furcsa, igencsak gonosz mosollyal az arcán, bár nekem egy perc sem kellett, hogy eldöntsem mit akarok. De a fiúkában kételkedem, de nem zavar, elmondom mit akarok, még ő előtte.
- Természetesen megyünk! - jelentkeztem vigyorogva. - Miért ne mehetnénk, egy küldetés mindig jó lehet. Tanúságos, bár nem szóltam otthon, hogy sokat elmaradok, s anyám ki fog akadni, de...mind egy mehetünk! Majd megküzdök vele. - Locsogtam, nem is igazán figyelve mit akar a fiú. A neve tetszett, de nem hagytam esélyt neki, hogy ellenkezzen, legalább is ez idáig, de félek...ezek után meg fog szólalni, s modora nem lesz olyan szép...mint a Ren Virág!

~ Vajon ő is beleegyezik a küldetésbe? Mi izgalmas lenne benne, ha itt lennénk? Miért lenne az jobb? Tény, hogy anya mérges lesz, mert eljöttem , s nem szóltam erről, ki tudja meddig leszünk oda, de akkor is! Ezt a falunkért tesszük! Meg kell tenni, ráadásul ez lenne az első küldetésem, természetes, hogy menni akarok…bár velük? Nah, mindegy, még így is..igen menni akarok. Velük is…menni akarok…

//Hatake Kakashi//
 
A kérdésre a válaszom, miszerint jó helyen járok-e, egy bólintással nyugtázta a férfi, majd valamit firkált egy kis jegyzettömbbe, és még csak véletlenül sem avatott be minket, hogy mégis mi az. Ez egy kicsit idegesített, de nem annyira, mint amit ezután mondott:
- Nehezen tudja az érzelmeit kontrollálni...
Chh.. méghogy az érzelmeimet nem tudom kontrollálni? Inkább csak kicsúszott valami a számon. Legszívesebben most feltörölném azzal a fura hajával a "padlót". - duzzogtam magamban, de látni nem lehetett rajtam. Igazság szerint tényleg úgy néz ki, hogy nem tudom kontrollálni az érzelmeimet, nem is akarom, mert látszólag nem törődök a következményeivel, legalábbis ha nem nagyon komoly dolgokról van szó. De persze ezt nem ismerem be magamnak, annál nagyobb az önbecsülésem, vagy mim...
Ezek után folytatta mondandóját, mostmár nem csak nekem, hanem a lánynak is. Megtudtam, hogy a Kazemaru nevet viseli, és hogy ő fog minket "vizsáztatni". Ezek utáni szövegelése már csak körítés volt. Hamar leszűrtem, hogy gyakorlatilag egy második, vagy másodszámú geninvizsgáról van szó. Mivel háború van, ezért érthető, hogy jobban megismerjék a falu haderejét, minden egyes ninjáról pontosan tudni kell, hogy milyen feladatokat lehet rábízni. Szemem sarkából láttam, hogy a lány hirtelen nagyon jó kedvre derült, aminek az okát akkor sem tudtam volna megmondani, ha egy kunait szegeznének a torkomhoz...
- Ebbe meg mi ütött? - jegyeztem meg olyan halkan, hogy nem hiszem, hogy bármelyikük is hallhatta, azonban a lány felém fordult:
- Khm...- köszörülte meg a torkát. Nem tudom, hogy hallotta-e a megjegyzésemet, bár nem túl valószínű, vagy csak szimplán így akarta kezdeni a mondandóját, de a lényeg csak ez után következett - Üdv, a nevem Ookami Nanami.
Nah és én ezt neveztem az előbb lényegnek... De.. Talán most az egyszer kedves leszek, egész aranyos lánynak tűnik.
- Örülök, hogy megismerhetlek Nanami. - még egy enyhe kis, de annál őszintébb mosoly is helyet kapott az arcomon. Ilyet nem sűrűn fog látni tőlem a lány, szóval remélem jól megjegyezte ezt a pillanatot. Pár pillanat múlva a lány és én is ismét a férfi felé fordultunk, ugyanis láthatólag folytatta beszédét:
- Rám bízták hogy hogyan teszteljelek titeket de igazából nincs nagyon ötletem... Lenne egy küldetésem, amire elkísérhettek vagy itt helyben is lerendezhetjük, nekem teljesen mindegy. Egy percetek van a döntésre, ha addig nem sikerül eldöntenetek, elbuktátok a tesztet. - fejezte be, majd egy kis gonosz vigyor is megjelent az arcán, de igazából nem volt értelme. Olyan szempontból, hogy annak az esélye nulla, hogy elkezdjünk itt tanakodni a lánnyal, hogy mégis mit tegyünk, és emiatt buknánk el. Még mielőtt megszólalhattam volna, a lány ismét túlpörgött, és kijelentette az elképzelését, majd fecsegett is mellé, nem is keveset. Micsoda? Azt akarja, hogy menjünk?? - lepődtem meg egy pillanatra, majd kezemet kinyújtva Kazemaru és Nanami közé, megpróbálom lecsillapítotani a lányt.
- Nyugalom kislány! - szóltam rá nem túl erőteljesen, de nem is túl gyengéden. - Ugyan minek mennénk bárhova is, ha itt is elintézhetjük a dolgot? Teljesen felesleges. Minek strapálnánk magunkat, ha egyszer itt helyben, könnyen és gyorsan is elintézhetjük a dolgot. - próbáltam okítani a lányt, egyben hangot adtam a véleményemnek.
Istenem ez a lány.. Attól félek, hogy még az őrületbe fog kergetni, ha sokáig kell a közelében lennem.. Ezek után nem volt más hátra, mintsem várni a férfi válaszára, ki remélhetőleg nem akar belerángatni minket a kis kirándulásába. Elvégre, ahogy ő is mondta, neki "teljesen mindegy"...

Nem sok idő telt el a Sensei halálát követően. A bűntudat még most is mardos, amiért nem tudtam segíteni rajta, vagy hogy a testét vissza szerezzem a falunak. Egyedül a kardja maradt meg, amit lényegében rám hagyott. A kudarcot követően elhatároztam hogy sokkal erősebb leszek, mint vagyok, ezért megbeszéltem a falu vezetőjével, hogy rendeljen ki mellém valakit, aki majd megtanít valamire.
Kissé izgatottan, de mégis bánatosan érkezek meg a kiképzőtérre. Többen is edzenek, de most egyik emberrel sem foglalkozok. Inkább előveszem a kardomat és neki esek az egyik gyakorlóbábunak. Gyors és erőteljes csapásokat mérek a fadarabra, de természetesen komolyabb károkat nem okozok rajta. Majd a vágásokba néhány rúgás, majd ütés is társul. Páran fel is figyelnek arra, hogy mekkora dühvel intézem a támadásomat, de a báb rendre kibírja azokat. Ekkor egy hirtelen vezérelt ötlettől fogva chakrát áramoltatok a fegyverbe, amitől a penge valamennyivel nagyobb és hosszabb lesz. Magam előtt keresztben vágok egyet, majd a fadarabot egyszerűen csak kettévágom.
- Hol van már a tanárom?! - üvöltök egyet. - Fantasztikus személyem szeretne már valami jót tanulni! - ekkor arra a pár geninre nézek, akik éppen gyakorolnak. - Gyakoroljatok sokat és ne menjetek addig komolyabb küldetésre, amíg elég erősek nem vagytok! Sose lehet tudni, hogy mit hoz a feladat és kit fogtok elveszíteni!
Ezután csalódottan hátat fordítok nekik, majd a kardomat beleállítom a bábu épen maradt részébe és leülök várakozni.

Kissé morgolódva ücsörgök és várom a Sensei-t. Amikor meghallom egy nő kérdését, felpattanok és ránézek, alaposan végigmérem. Nagyon úgy tűnik, hogy ő lesz a tanítom, ráadásul hamarosan ezt meg is erősíti szavaival. Így hát kihúzom a bábuból a fegyveremet, majd kérdőn nézek rá.
- Nem számít mi történt a múltban, a lényeg hogy erősebb legyek és a jövőben ne történjen meg ilyesmi. Ehhez viszont sokat kellene tanulnom... - jegyzem meg a kunoichinek. - Első körben szeretném a Kenjutsu tudásomat fejleszteni, utána meg majd még meglátjuk.
Szavaim után megpörgetem magam körül a kardomat és várom hogy mivel fogjuk folytatni.

Azonnal megtetszik a nő stílusa. A szavaira harci állást veszek fel, de ekkor ő lendül támadásba. Nagyon meglep a dolog, de szerencsére bajosan sikerül kivédenem a döfést. A kardok szikrázni kezdenek ahogy össze érnek. Majd máris táncol tovább a kunoichi és egy másik csapást vitelez ki. Két kézre fogom a kardomat és úgy hárítom az újabb támadást, viszont nagyon nagy erővel érkezett, ezért kénytelen vagyok azonnal tovább mozdulni. Ha ezt nem teszem, akkor valószínűleg kettészel.
- Na várj csak! - mormogom, majd bepróbálkozok nála.
Miután elugrok a támadástól, felveszem a köd állást és szétáramoltatom a testemben a chakrámat. Azonnal érzem, hogy sokkal könnyebb és rugalmasabb a mozgásom. A technikát követően pedig megindulok a kunoichi felé. Nem fogom vissza magam, így egy gyors és erőteljes csapást indítok el felé: kardommal félkörívet írok le, nagyjából derékmagasságban, majd a következő pillanatban visszafelé is véghez viszem ezt, lényegében oda-vissza kaszálok. Ezután megforgatom a kardomat magam körül, majd egy döféssel próbálkozok. Ezt követően pedig hátra ugrok és várom, hogy mit lép.

Hiába a gyors és erős csapásaim, egy képzett fegyverforgatóval van dolgom. Könnyedén hárítja a támadásaimat, ráadásul érezhető hogy csak játszadozik velem. Ezután szavain elmosolyodok, majd oldalra vetődök és a földön hagyom kardomat. Villámgyorsan megalkotom a szükséges kézpecséteket, majd mély levegőt veszek. Pár pillanat múlva pedig kilehelem a vízsugarat, amit a technikának köszönhetek(Suiton: Mizurappa).
Ezt követően újra felveszem a fegyveremet és újabb rohamra indulok. Egy gyors döfést követően megpördülök és megpróbálom kirúgni a lábát, majd konkrétan megpróbálom félre ütni a fegyverét, hogy ne sebezzen meg. Ha ez összejön, akkor egyszerűen csak testtel beleszaladok.

//E/3-ban írj tovább lééééci, ahogy megbeszéltük  Ahhoz vagyok szokva.//

/Shimura Danzou/



 Láthatóan semmi kedve nem volt eljönni a küldetésre, de sürgetett az idő, mégis mit kellene tennem? Tanácstalanság fogott el, miközben szinte hallottam magamban leperegni minden másodpercet, melyekkel egyre távolabb kerültem attól, hogy végre küldetésre mehessek. ~ Így is elkéstem, már minden barátom egy csapat tagja, én mégis, még mindig itt vergődök, mintha csak visszafogna valami erő, melyet szinte lehetetlen megtalálni, láthatatlan, csupán láncait érzem, miközben lassan egészen belegabalyodok, börtön, melyből ki kell törnöm. Egyszer elbuktam, de többé nem fogok...~ Forgott a fejemben, de azt hiszem, ezt nem csupán magamban kellene elmondanom, s ismét visszaesni arra a szintre, mikor még csak álmodoztam minderről.
- R...Régen...- Kezdtem el mormogni, de a szavak nehezen találtak ki ajkaim közül. - Régen, csak egy álom volt...- Folytattam, miközben tudtam, sietnem kellene, mégsem olyan egyszerű, de ha nem mondom el, biztos, hogy megint elszakadok az álmaimhoz vezető úttól, biztos, hogy megint visszazuhanok, s majd ismét fel kellene törnöm, de nem tudom, hogyan... mondanom kell! - Egy álom, melyet azt hittem sosem tudok véghezvinni. Nem voltam túl okos, igazából lusta voltam...csupán az anyám...a szüleim voltak, akik előre rántottak, s nekik hála vagyok most itt, miattuk tudok itt állni előtted. - Intéztem szavaim Renhez, akit remélem elérnek azok. - Nem hagyom, hogy leláncolj! Nem hagyom, hogy miattad tűnjenek el újra az álmaim! - Mondtam, már kicsit talán mérgesebben, vagyis nem is...inkább keserűség volt. - Ha nem megyünk el, és sosem tudok majd előre haladni, haladni az álmaim, és a jövőm felé. A jövő, mely szinte mindig csak egy álomként lebegett előttem, a jövő, melyet elvárnak tőlem... - Kezdtek el potyogni a könnyeim...talán az idegesség hatása lehetett, vagy a félelem lenne? Nem nagyon tudtam eldönteni, hiszen az érzelmeim eléggé labilissá váltak, mintha megrepedeztek volna...lassan összetörnek? - Vállalod majd a felelősséget? Vállalod azt...hogy, miattad nem lehetek az, aki lenni akarok? Vállalod....hogy, összetörsz? - Mormogtam, de szerintem a könnyeim fokozott hullása közben nem igazán tudtam rendesen kimondani a szavakat. Ujjamat Rennek szegeztem, mintha valamiféle fenyegetés lenne...de persze nem gondoltam ilyesmire, mégis hatni akartam rá...nem volt több esélyem. - Mond csak, mond mit gondolsz...jössz, vagy inkább mindketten bukjunk el? Neked ez így rendben van? Rendben, hogy elfutsz? - Fejeztem be, s szinte megremegtek a lábaim, féltem a válaszától...nem tűnik kedves embernek, persze lehet hamar ítélkeztem, így nem könyvelem még el, remélem tudok hatni rá.

 Ha ez az egész nem sikerülne, s mégsem egyezik bele, azt el kell fogadnom, a kényszerítés nem menne nekem, legalább is ennél jobban nem. Harcba hiába bocsátkoznék vele, nem hiszem, hogy jelen állapotomban esélyes lennék nyerni, nem tehetek mást, őszinte voltam, elmondtam neki hogyan érzek, csupán a remény maradt, a reményem, hogy haladhatok tovább az úton, mely szinte még teljes egészében előttem áll...

//Shimura Danzou//
 
Már nagyon vártam a férfi válaszára, arra, hogy igazat adjon nekem, mert láthatóan ő is az a kissé lusta egyén, aki inkább elintézi egyszerűen a dolgokat, nem bonyolítja túl ha nem muszáj. Nah de a lány... ő egészen más tészta volt. Olyan dolgok következtek, amire a legkevésbé sem számítottam. Úgy látszik az iménti erőteljes közbelépésem túlságosan is hatással volt a lányra, olyannyira megszeppent, hogy elkezdett szavakat rebegni. Nem is akármilyen szavakat. A semmiből kiöntötte nekem a szívét, lelkét, én eközben kezemet leeresztettem és hátrább létem a lány mellé, tágranyílt szemeim pedig végig a lány szemeibe mélyedtek. Odáig fajult a dolog, hogy még a könnyei is elkezdtek hullani, olyannyira beleélte magát, annyira fontosnak tartotta azt, hogy igenis menjünk küldetésre. Teljes mértékben lesokkolt a lány, mind a szavai, mind a látvány. Mindenfélét mondott, a saját érzelmein túl, még engem is hibáztatni kezdett, sőt még gyávának is nevezett. Ezek nagyon nem tetszettek nekem, de még mindig annyira a lány érzelmi kitörése alatti bűvöletben álltam, hogy a meglepett arcomról semmit nem lehetett leolvasni.
Szemeim még mindig tágranyílva figyelték a lányt, megremegve bámulták őt, majd egy hangos sóhaj keretében csukott szemmel kissé lesütöttem a fejem.
- Rendben van. - emeltem fel a fejem és néztem mélyen a lány könnyes szemeibe - Legyen úgy ahogy akarod.
Kis szünet következett, ismét egy sóhaj tőlem, majd újabb szavak a lány felé:
- Nanami-Nanami... - csóváltam kissé a fejem - Nem kell ennyire túldramatizálni a helyzetet, nem vagyok én olyan rossz ember, mint gondolod. - végig mélyen a szemébe néztem, tekintetemből az őszinteség sugárzott, költőien fogalmazva: csaknem megvakította a lányt.
Úgy érzem lesznek még itt érdekes dolgok a lánnyal kapcsolatban. - jegyeztem meg magamban - Túlságosan is érzelmes, érzelmileg nem az a kemény fajta, sőt...
Azonban én sem vagyok az a kőbunkó típus, még akkor sem, ha néha nem ez látszik. Habár nem értem meg teljesen az érzelmeit, mert szerintem nagyon is túlreagálta a dolgokat, de akkor is megsajnáltam szegény lányt.
- Nos akkor... - fordultam a fura hajszínű férfi felé, Kazemaru-hoz, nevezzük nevén - Hová is megyünk küldetésre? - tettem fel a kérdést, egy enyhe vigyorral az arcomon, reméltem, hogy talán egy kicsit jobb kedvre deríti Nanamit.

Senseietek unott arcképpel nézi végig cívódásotokat, s amint a döntés megszületik és figyelmetek visszaírányul rá, Ő gonosz mosollyal újabb általatok ismeretlen sorokat ír a jegyzeteibe. Ajkával mintha az "álmodozó" és a " könnyen manipulálható" szavakat motyogná. Azaz biztosan ezt morzsolgatja fogai között, hiszen szándékosan éppen olyan hangerővel teszi ezt, hogy ha nem is könnyedén de felismerjétek szavait. Kellemetlen alak? Az nézőpont kérdése.
- Akkor indulunk! - mondja és flegmán feláll, majd kimérten sétálni kezd egy bizonyos írányba.
Nem az a szószátyár alak, eddig legalábbis semmiképpen sem mutatott ilyen ingerenciát. Vagy szándékosan azért nem ismerteti a küldetéseteket, hogy idegesítsen titeket? Ez sincs kizárva. Igaz, felmerül a kérdés, hogy mi oka lenne erre. Gonosz szórakozás, avagy szellemi állapot felmérés. Mind a két lehetőség lehet tényleges ok, de ezen kivül is létezhetnek még variációk. Léptei biztosak, mozgása majdhogynem kecses. Mozgékony ember benymását kelti.
Órák óta gyalogoltok. Senseietek kihasználva az alkalmat, hogy egy kisebb karavánba botlotok felkéredzkedik. A karaván három szekérből és öt emberből áll, továbbá hat pár ló. Kazemaru felpattan a középső szekérre, de nektek nem engedi, hogy bármelyikre is felüljetek, mondván hogy "fizikálisan is fel kell mérnie benneteket". Természetesen reakciótok után - legyen az bármilyen is - nem maradhat el a jegyzetelés és a gonosz mosoly.
Lassan, mérhetetlenül lassan leszáll az este, s Ti az egész napos gyaloglástól kimerülve álltok meg a karavánnal együtt. Kaptok ételt és italt senseietek némi pénzt juttat cserébe utastársainak. Nagyjából eltelt egy nap monoton gyaloglással, de többet még mindig nem tudtok, mint amikor elindultatok. A sensei pedig csak jegyzetel, amikor kedve tartja. Vagy amikor megróvó pillantással felé tekintetek. " Csak meg ne bukjatok!" ismételgeti néha aggodalmat mímelve, de arcán mindig ott lapul a vigyor árnyéka.

// A posztotok ott fejeződjön be, hogy reggel felkeltek. A napot kitölthetitek amivel akarjátok. Ha azon múlik és úgy döntötök kicsit jobban megismerkedtek, akkor akár két kört is futhattok. Bármi történjék a Következő poszt menjen a Kikötővárosba. //

//Egy záró posztot még kérek a pecsételéssel, kis konklúzióval. A technikát alap szinten elsajátítottad. Mivel úgy látom, a játékod közben nem kaptál chakrajutalmat, +12 chakrát is felvezethetsz az adatlapodra.//

Miután egy kis alternatív trükkel megoldom a pecsét kérdését, vidáman fordulok a Sensei-hez, aki megerősíti a feltevésemet. Ezután kipróbálhatom a technikát! Na itt kezd minden igazán érdekessé válni. Azonnal a földre szórom a dobócsillagaimat, majd elvégzem a procedúrát. Mindent úgy csinálok, ahogy annak idején az akadémián tanították. Leteszem a fegyvert, megalkotom a kézpecséteket, majd megérintem a pecséttel. Ezután szépen pukkan egyet, majd a fegyver eltűnik. Ezt elvégzem minden egyes shurikenen, majd amint végzek, elégedetten állok fel.
- Tehát sokat kell gyakorolni, hogy minden a helyén legyen... - dünnyögöm. - Akkor hát itt az ideje elkezdeni! - jelentem ki.
Azonban a Sensi nem vár túl sokáig, kijelenti hogy mára ennyi elég és lelép. Ez aztán a szerencsém. Így hát kénytelen vagyok egyedül gyakorolni. Az egyik közeli bábuhoz megyek és közepes távolságból próbálom meg minél gyorsabban és pontosabban eltalálni. Mindvégig a pecsétbe rejtett fegyvereimet használnom. Ha kifogytam, akkor újra elzárom őket, majd folytatom a próbálkozást. Nagyjából másfél, két órán keresztül gyakorolok, majd távozok.

//Mesélőnek- 2. elem kijátszásra//

Az eső napok óta esik, az emberek ritkán járnak ki, ha mégis, akkor is egyből zárt helyre menekülnek. Nekem általában nem jelent gondot, hogy ilyen időben edzek a szabadban, de most nekem sincs kedvem hozzá, helyette gondolkodtam. Az előző két küldetésen sokat tanultam. Az első küldetésem egy rajtam kívül álló dologra világított rá, majd ennek hatására kezdtem el kutatni a jujetsuk, exlawk és a jashinizmus után. Érdekes világ nyílt meg előttem ezen tudás birtokában. A második küldetésem leginkább magamról tudtam meg dolgokat. Hiába vesztettem el azt a két embert, aki a legtöbbet jelentett a számomra és ez után nyomtam el magamban minden érzelmet, mégis a falum történelme olyan érzelmeket hozott elő belőlem, amit nem is tudtam, hogy képes vagyok érezni. A shinobi is ember, hiába nyomja el az érzelmeit van olyan körülmény, amiben ő sem tud érzelemmentesen cselekedni. Elgondolkodtam, amikor az egyik lány hoz oda néhány szendvicset. Megköszönöm, majd leteszi a fotel melletti ágyra. Elveszek egy szendvicset, aminek hatására kinézek az ablakon, mire észreveszem, hogy az eső kezd elállni. Ez nem jelent jót, legalábbis számomra. Igaz szeretem, ha megkínoznak, de nem mindig van hozzá kedvem. Most sincs, márpedig az eső vége általában azt jelenti, hogy érkezik a mesterem, hogy küldetése van vagy edzést akar tartani. Kitartó vagyok, de ez az utolsó küldetés érzelmileg sok volt, akármennyire kemény vagyok.

//Raiton Kaitou // Villám Elem Feloldás technikát szeretném megtanulni, ha már villám lesz a 2. elem és a Hien: természet útja technika villámmal használatát szeretném elsajátítani.//

// Katsumi Kawachi  2. elem kijátszása//

Még szinte el sem állt az eső, máris kopognak az ajtón. Kimért, hajszálpontosan ugyanazt az ütemet ismétlő mozdulatok.
Amint kinyitod az ajtót, föléd magasodik a szikár férfi, aki érkezett. Hallottad már a nevét, Futsu Renjiro Nakamura, de eddig nem sokat láttad, legfeljebb alkalmasint a tanítóddal beszélni. Most először állsz szemtől szemben vele, miközben a hírek róla nem csak szokatlanul magas termetéről szólnak, hanem kíméletlen, erőteljes férfi képét festik eléd.
Tekintete éles, szemszíne különös. Jéghideg kék szín szegélyezi a pupillája körüli vadul zabolátlan, sárga gyűrűt, s szürke haja bár összefogta, szerteszét száll, szinte önálló életet él. Ruházata egyszerű, minőségi és precíz. Sok zsebet rejt, bizonyára számtalan ügyes és hasznos eszköz lapul meg benne. 
A férfi rád néz, és meg sem várva a köszöntésed, megszólít.
-Te vagy Katsumi Kawachi.-inkább mondja, mint kérdezi.
-Ma nem lesz alkalmad a pihenésre. Úgy döntöttek, a te dolgod ma a tanulás, én pedig tanítani foglak. A nevem Futsu Renjiro Nakamura. Gyere utánam.- mondja, s ezzel sarkon is fordul, elindulva a kiképzőterek felé. Bizonyára meg sem lepődsz azon, hogy egy kellően félreeső helyre vezet, ahol rajtatok kívül nincs más. Homok, néhány nagyobb kő, fű, és egy öreg, égbe törő fa alkotják a terep berendezését. A fű még nedves, a homok sárszerű.
A fa tövében megáll, és rád néz.
-Ez itt jó lesz. Katsumi Kawachi, ma kiderül, hogy van-e affinitásod egy második elemhez, vagy az első elemed kell tökélyre fejlesztened. Úgy tájékoztattak, hogy Suitont használsz.  -mintegy mellékesen belenyúl az egyik zsebébe és nagy halom chakraérzékeny papírt ránt elő.
-Na, most vagy használod ezeket a papírokat, vagy nem. A lényeg, hogy rá kell jönnöd, hogyan tompítsd el, fogd vissza magadban az elsődleges elemed annyira, hogy ne az törjön elő, hanem megmutassa magát a második helyette. Mivel az első elemed feloldottad, egyértelműnek veszem hogy nincs különösebb chakraelméleti és kontroll hiányosságod. Az első feladatod hogy a második elemed feloldásra kerüljön. Összegezd és használd fel az eddigi tapasztalataidat. Nincs szükség erőteljes jelzésre a második elemedről, elég egy apró megnyilvánulás.  Ha már tudjuk, hogy mi az, egyszerűbb dolgunk lesz. -mintha egy pillanatra elgondolkozott volna, majd hozzátette.
-Van egy másik lehetőség is. Ebben az esetben le kell csupaszítanunk azt aki vagy. El kell érnünk, hogy ledobj minden gátat és úgy fedd fel mi vagy te. Ez egy régi út és nem biztonságos. Úgyhogy igyekezz, hogy az első módszerrel is sikerüljön megoldanod.


//50 szép sort kérek a feloldásról, legalább felét a konkrét próbálkozásról írd. Próbálkozz, vess fel lehetséges problémákat, hibákat, és úgy írd meg, hogy a végén még teszel egy próbát. Az írásod alapján fogom a sikert megítélni. Minden amire szükséged lehet, rendelkezésedre áll. Csak kreatívan  //