Kikötőváros

Rövid beszélgetés után, nem volt több. Vagy is csak pár szót váltottunk semmi több ami feltétlen szükséges volt. Az lehetett volna unalmas, és esemény mentes. Aki leleményes, és van fantáziája az feltalálja magát. Tehát a két nap viszonylag gyorsan eltelt, és volt benne minden izgalom és pihenés is egyaránt.
A matrózok rohanása, vissza idézte faluban töltött napokat. Pont ilyen, vagy még nagyobb a forgatag ott is. Mindenki igyekszik a dolgára és azon van azt minél jobban elvégezze. Különös ez a világ nem de? Ha jól megnézzük minden hol találunk olyan dolgot ami szeretett otthonunkra emlékeztet. A nedves fa illata, hajó falnak csapódó víz hangja viszont mind olyan dolog ami a vízi utazáshoz tartozik. Ami megadja az élményt és ha ezek a zajok illatok nem volnának. Nos a vízi utazás nem is lenne igazi út nem volna benne semmi ami figyelemre méltó. Mert mindegyik más élménnyel más hangulattal szolgál. Igaz eddig csak kétszer utaztam hajóval, de ebből tudom. Mostani alkalom teljesen más mint az előző. Nem azért mert most háborús zóna felé hajózunk.

Reggel végül arra riadok fel, hogy a matrózok ordítoznak. Előző este sejtettem nem sokára meg érkezünk, de nem hittem volna ilyen hamar.
A kikötő munkások hangosan üdvözlik a hajó munkásait. A maguk néha durva és közönséges módján.
Fel öltözök ami abból áll, hogy magamhoz veszem felszerelésem. Csuklyás köpenyt és kardokat illetve a táskám. A ruhadarab fejfedőjét fejemre húzom, elrejtve arcom. Egyenesen a fedélzetre sétálok ki a hajóorrba onnan nézem végig a kikötés műveletét.

// Egy küldetés, amire nem számítottál. Orochimaru mesélésében. //


Tokedo sietve érkezett meg a kikötővárosba melyben ott lappangott a jól ismert köd és átjárta a frissen fogott halak szaga. Egyesek a leggazdagabb kikötőnek nevezték, ennek ellenére nem élt olyan ember a földön, aki kellemesnek találta volna. Az utcák közül csak néhányat burkoltak kövekkel. A többi útvonal halszagtól, legyektől zsongó, keskeny sáros keréknyom volt csupán. Körültekintett megnyugvóan hogy a karavánnak még nyoma sincs így nem hoz rossz fényt a Kirigakurei parancsnokságra sem saját jó hírére. Míg várt felszereléseit ellenőrizte mindenből megvan e a kellő mennyiség. 10 darab kunai kés, 5 darab shuriken, 5 robbanó cetli, egy fontos elsősegély készlet és 3 darab bármikor készenlétben álló füstbomba.  Mindent a megfelelő helyére tett s hátáról leakasztva kedvenc katanáját éles csiszoló hangok mellett élezni kezdte. Hatalmas megnyugvás volt számára tudni végül hogy Akira mégsem megy hozzá a Daimyo fiához. Legalábbis, egyenlőre. ~ Köszönöm, hogy megvársz Akira, így legalábbis ezen a küldetésen nem kellesz kételyek között őrlődnöm. ~ mosolyodott el a fiú miközben élező kövével húzott egyet az íves pengén. ~ Üzleti tárgyalás hol rengeteg Szövetségesünk ott lesz. A legjobbat kell kihoznom magamból amennyire csak lehetséges. ~ folytatta gondolatmenetét amint lassan remegni kezdett a föld. Halk zakatolást és paták kopogását lehetett hallani a távolból. Hatalmas port csapva a kikötő utcáin lassan megérkezett a karaván. Tokedo hüvelyébe csúsztatta a villámos pengét majd kihúzta magát és mint ahogy tanulta édesapja keze alatt várta igazi testőrként az említett Rokujiro Habakit. A két szekérből álló karaván pont előtte állt meg. A négy szekeret vezető ember lassan leszálltak ülésükből majd friss vízért és egy kis eleségért indultak, hogy a lovak megpihenhessenek. A 20 katona ketté osztva gyémánt formában álltak a két szekeret körülvéve. Habaki az utolsó kocsiban utazott mely mögött az egyik katona Habakiék családi lobogóját szorongatta. A kocsi ajtaja kinyílt Tokedo szeme előtt, majd egy testes és igen gazdagnak tűnő férfi lépett le a földre, megfintorodva a kikötőváros mondhatni nem túl nemesi környezetén. Habaki volt az semmi kétség. A fiú meghajolt az üzletember előtt majd bemutatkozott.
- Garu Tokedo vagyok nemes uram. Én leszek a kísérője és személyes testőre. – egyenesedett ki amint letudta bemutatkozó monológját.

Ahogy a hatalmas ember felnevet, és múltját kezdi mesélni a helybéli kikötőről Tokedo arcára is felül egy lágy mosoly. Próbál komoly lenni ahogy azt odahaza tanították. Egy jó testőr épp eléggé éber ugyan akkor a legjobb támogatást nyújtja megbízójának. Kevés kérdés, elég válasz, hogy meglegyen a megbízó és megbízott közötti kapcsolat. Maga a bizalom.
- Igen uram, a Garu klán szülötte vagyok. - válaszolta illedelmesen a fiú. ~ Ismerős ez a férfi, mintha már apám dolgozott volna vele.. de nem fontos, koncentrálni kell az igazi feladatra. Nem kalandozhatok el. ~
- Jól látja, shinobi vagyok, a családi történetem erre az utazásra hosszú lenne. De természetesen, indulhatunk. - felelt a további kérdésekre. Tokedo ámuldozva nézett az óriási hajóra melynek fa árbócai morajlóan recsegtek a fedélzeten a tenger komótos hullámain. Aztán irányt váltva szembetűnt az apró kis hajó melyen a legénység, a katonák és még némi apró kellék is szűkösen de elfér. Tokedo a kiadott információkat folyamatosan raktározta, a katonák felszerelését és az egész bagázs ellátottságát próbálta feltérképezni. Rossz előérzete támadt, egyfajta sugallatot érzett. Gyorsan körbefürkészett a fedélzeten amint egy majdnem félig teli hordó mellett sétáltak el. ~ Nem tetszik ez nekem. ~ Szorosan követve Habakit, mögötte kézjelet formálva kiterjesztette chakráját a hordóra mely pillanatok alatt Tokedo alakját vette fel. A fiú gyorsan az alap rakományok közé a volt hordó helyére bújt amint elindult a hajó. Bunsinja tovább követte megbízóját, onnan figyelte a további eseményeket amint a helyettesítője elé nem állt egy férfi. A bunshin megdermedve bólogatott Gintama kapitány mondandója alatt majd előrándult a penge és felé száguldott. Tokedo szemei elkerekedtek, nem a megrémüléstől inkább csak a meglepettségtől hogy ilyen gyors beavatáson fog keresztül esni.
– Dainamikku Entorii! – Mondta ki jutsuja nevét amint egyenesen a lassan szétfoszló bunsinból maradt hordó és Gintama kapitány felé dobta egyik shurikenjét. ~ Most meg van kapitány! ~ Reménykedett, hogy véghez tudja vinni Jutsuja második felét is miközben a shuriken vadul szelte maga előtt a levegőt.

A kihívás után Tokedo illedelmesen meghajol a kapitány előtt. Kicsit talán önbizalommal telt mosollyal áll tovább. Minden veszélyforrást megpróbált likvidálni, legalábbis magában, felmérte a terepet miként s hogyan lehetne cselekedni egy adott szituációban, ha netalántán az égiek ismét küldenének egy jelet, egy sugallatot az esetben ha bármi vész közelegne. Ahogy a fedélzeten a hajó körül repkedő sirályokat figyelte egy a katonáktól nem megszokott lépkedést hallott maga mögött, az a férfi volt ki egy kicsit kilógott a többi katona közül, semmi fegyver, semmi jel arra hogy ő is közéjük tartozna. Követve a férfit ki betért a lakó térségbe semmi gyanúsat nem fedezett fel. A többi őr kárörvendően nevetett rajta így Tokedo pár mély lélegzet vétel mellett megnyugodva csatlakozott Habaki társaságához. Hátáról katanáját öldalövére csatolta s a markolaton tartotta kezét az esetleges meglepetésekre való tekintettel. Jobb félni mint megijedni, tartja a mondás és ez esetben a nemes Habaki védelme a legfontosabb számára és Kirigakure jövőjére nézve egyaránt. A férfi mellé lépett majd kihúzta magát.

– Uram, ha feltehetnék egy kérdést az lenne, hogy maga válogatta össze a testőrségét. Mármint a katonákra értem. – kezdett bele mondókájába csendesen – Ugyanis véltem észrevenni, hogy némelyikük felszerelése hiányos. Van ennek valami indoka, hogy fegyvertelen katonákkal őrizteti magát, vagy aggodalomra lehet okunk? – kérdezte enyhén gyanakodva az őrizete alatt álló férfit körbe-körbe tekintve olykor a háta mögé nézve. Ki tudhatja a veszély honnan és milyen arculatban talál rájuk a nyílt tengeren?

Tokedo gyanakodva húzta fel szemöldökét amint maga mögött hagyta a nemest, mondhatni megnyugtató mondandója után. ~ Minden furcsa mióta felszálltunk a hajóra. A katonák, a túlzott nyugalom itt valami teljesen nincs rendben. ~ vezette le magában a gondolatmenetet ahogy meg pillantotta az első számú gyanúsítottat. Kard volt a hátán, bár ahogy látszott a férfi egyáltalán nincs megelégedve, hogy nem saját vasa tündököl a hátán. ~ Ez a katona egyre furcsább és furcsább.. ~ mérte fel a katona magatartását. ~ Körbe kellene néznem a lehető legtöbb helyen, majd addig egy klónom vigyáz itt Habakira. ~ Kezei kézjelek formálásába kezdtek majd hallatszott a megidézés szövege.
- Bunshin no jutsu. - Egy a fiú chakrájáról másolt klón jelent meg ki bólintva sétálni kezdett fel, s alá nem túl feltűnően nem is túl gyanakvóan Habaki környékén, követte az urat tisztes távolságból úgy ahogy Tokedo fejében ezzel a tervel idézte elő. ~ Most hogy meg van a klón így nem nagyon mernek majd Habaki közelébe férkőzni. Remélem. ~ s azzal a kardos fickó után indult. Hirtelen feltűnt Gintama kapitány ki le ordította beosztottját a sárga földig. A férfi fohászkodva tovább vonult a nagy nyüzsgésben egyenesen az étkező helységek felé. Tokedo hasa nagyot kordult ahogy a raktérbe vezető halkan nyöszörgő fa léc lépcsők nyikorogva hívogatták. Most az egyszer hasára hallgatva a férfit követte az étkezőbe hol egy adag ételt kikérve pár asztalnyira nem túl messze helyet foglalt célszemélyének háttal. Az étkezőben nem volt nagy hangzavar, mindenki nyugodtan fogyasztotta ételét. A pulton a korsókba töltött ital kellemes hangja és a friss cipók kérgének felrepedése mellett Tokedo a férfi összes mondandóját próbálta elcsípni. A gyanús alak mindenkivel beszélt, mindenkivel közvetlenül és mindenkinek panaszkodva fegyveréről és hogy a kapitány, hogy lehurrogta feledékenysége miatt. Ez még furcsább volt, lehet csak egy átlag katona volna? Egy átlag, feledékeny katona? Kérdésre kérdéssel felelve fejében elfogyasztotta kosztját majd egy jó nagy korty vizet lehajtva tovább állt a fiú. ~ Majd később még vissza nézek a katonára, de valami nem hagy nyugodni. ~ törölte le az arcáról a morzsákat. Kardjára helyezte kezét s a hajó rakterébe vette az irányt. A recsegő lépcsőkön át, pár pókhálóba ütközve és az ijesztő huzatos helységbe belépve az egész raktár csordultig volt pakolva. A hajó oldalán pár ablakon egyre halványabban szűrődött be a fény. Ahogy Tokedo végzett a raktár átfésülésével már nem hatolt be semmilyen fény a hajó belsejébe odakinn leszállt rájuk az éjszaka világító fényeivel beborított leple. Hangos sóhajtozásokat követve vissza indult a fedélzetre majd megbízója felé vette irányát. A sötét éjszakában a hajó megfigyelői lámpásokat gyújtottak s azokkal térképezték fel a hajót s kémlelték az eléjük táruló hatalmas tengert, akadályok és más nemzetiségű hajók után. Az aprónak tűnő hajójuk mely rengeteg mindenkinek ad most otthont az emberekkel együtt, rengeteg bajnak és veszélynek egyaránt. Semmi más csak a hajó gerincének csapódó apró hullámok lögybölődő hangja az árbócok halk ropogása, s a fel alá járkáló katonák csizmáinak kopogása törte meg a tökéletes csendet, ezen a furcsa éjszakán.

Végre itthon nem csak ismerős a terep. A fák, a kikötői hangok ez a halszag és a só illata.
Kezem ökölbe szorul, na nem azért mert haragos, vagyok. Csak feltoluló fájó emléket akarom elnyomni magamban. Nem találtam meg azt az alakot, tudom ez a rögeszmém. Akkor is, az arca örökre belém vésődött, amint meglátom az biztos megölöm.
Kilépek a partra és köpenyem csuklyáját csak még jobban fejemre húzom. Itt nem lenne mitől tartanom még is jobb ha rejtegetem magam. Nincs most szükségem a kíváncsi szemek tengerére.
Igazából van egyáltalán valami amire még vágyok, amit nem a bosszú a harag követel tőlem? Ahh fene tudja, talán jobb lesz ha bele temetkezem bizonyos dolgokba.
Vállaim meg ereszkedve, lassú léptekkel távolodom a hajótól ami eddig szállított. Talán, meg van ez az!
Ököllel nyitott tenyerembe csapok, ez az meg van!
Edzeni fogok és tanulni képezni fogom magam. Minél magasabb küldetéseket válalhasak és talán egy napon ráakadok. Mizukage is megmondta amikor a kardot át vettem. Kell minden segítséget meg adnak tanuljak és tovább fejlődjek. Nos víz elemel elég gyéren álok, talán erre kellene kicsit erősítenem és persze Kenjutsukra.

Céltalan a séta, nem is törődök inkább törődtem azzal merre is haladok. Kellene egyáltalán foglalkoznom ilyen dologgal? Kisé azért körbe nézek, és mintha édenkertbe értem volna. Az utonálok, gyilkosok édenkertjébe. Roskatag házak tiszta kísérteties hangulat, rajta ütés és íjestégetés itt a tökéletes. Nini egészen mintha genjutsu lenne, amihez gyökér vagyok mint mellesleg azt oly kevesen tudják. Mivel az önkínzás mókás és jó dolog. Meg ugye háború is van és jobb biztosra menni a dolgokban még akkor is ha ez hazai pálya.
Ajkamba harapok, hogy vér serkenjen. Ezzel egy a baj vér izét, illatát érezve néha hajlamos vagyok tombolni. Ilyenkor a rossz felem kiélvezi alaposan ezeket a dolgokat.
Be is igazolódik a furcsa érzés ami csak kezdet sejleni kicsiny elmémben. Tényleg próbálkoznak néhányan, nem tudják ez nagyon kevés ellenem? Ohh ohh de vigyázunk, nem szabad ellenfelet alábecsülni.
- Szóval Yonna-san mi?
Na tessék kész a balhé, Kitane már nem bír magával. Végtére is most ö uralja a testünket.
- Ez sértés tőletek, csak 20,000-rett? Nem szeretem ha sértegetnek, azt meg még ennyire sem ha engedély nélkül megzavarnak.
Kezem felemelvén egyetlen jelet formálok, majd suttogok. Kirigakure no Jutsu azonnal működésbe is lép Muon Satsujin Jutsu // A Néma Gyilkolás Technikája következik. Micsoda mázli, hogy a környék tele van párával és vízzel. Végül is ez most egy kikötő elhagyatottabb része.
Így történt hát, hogy Nuibari új áldozatokra lelt. A ködben némán hangtalanul mozogva habozás nélkül, nyársalom fel a hozzám legközelebb állót. A kard hogy át halad testén alulról felfelé hegyével érinti a szívét ellenfelemnek. Amint a mozdulat sikeres, már megyek is az új áldozat felé kinek mozgását érzékelve azonnal véget vetek életének.

/ Shimura Danzou/



A férfin nem láttam különösebb érdeklődést, kivéve mikor a jegyzetei irányába fordult, s újra igencsak gyorsan firkálgatni kezdett. Egy két szót elcsíptem , miket írásai közben mormogott, de valahogy ideges voltam, így nem fordítottam rá nagy figyelmet. ~ Írjon csak amit akar, számomra a vizsga része, lesz majd a fontos, nem szabad elkalandoznom, összpontosítanom kell majd az ezzel kapcsolatos szavaira. ~ Gondoltam, miközben valahol bent örültem, hogy rávettem Rent arra, amit talán nem is akart. ~ Bár tény, nem hiszem, hogy ennyire gyenge lenne, de most valahogy talán megesett rajtam a szíve, jó volt az a kis pityergés, kellett  a hatás eléréséhez. Hehe. ~ Folytattam a már közel sem követhető gondolatmenetem, de ez van...
- Akkor indulunk! - Szólalt meg a vizsgáztatónk, majd elég lassan, amolyan egyedi stílusban indult el. ~ De mi ez? ~ Gondoltam, s figyeltem kicsit talán érdekes arckifejezéssel. ~ Nem is ismerteti a küldetésünk, Mit fogunk csinálni? Jó ha most megkérdezem tőle? Vagy inkább hallgassak...áh..nem tudom. ~ Zavarodtam össze egy pillanatra, de végül is kérdéseim magamba fojtottam, s csak csendesen követtem őt. Léptei halkak voltak, mégis egyben érezhetően képzett ember lehet.

 Utunk már régóta tartott, bár nem számoltam, mégis már több óra lehetett, nem mondom, hogy elfáradtam, sőt azt hiszem jól is jön most egy kis túra, rég voltam már. Nemrég került az utunkba egy karaván, melyre természetesen, a sensei, már ha hívhatom már őt így, hiszen csak egy vizsgáztató...de lényegtelen, felkérte magát, persze minket kifelejtve a sorból. Bár azt mondta ez is a felmérés része, mégis én valahogy nem bántam. Nem igazán zavart a gyaloglás, mindig is jól bírtam, sosem volt még bajom a fizikai próbákon, így hát nem szóltam rá semmit sem, csak haladtam. Általában beszédesebb vagyok, de mivel egyikőjüket sem ismerem, így nem akartam megszólalni. A társam vagy mim..Ren, nem tűnt túl kedvesnek, bár most azért bele tudtam rángatni a terveimbe..a mesterem meg úgy alapból nem volt színpatikus számomra, ezzel a furcsa írogatással.  Persze, most is azonnal jegyzetelt, csak tudnám mit szűrt le rólam, mikor semmit sem tettem.

 Ez sokáig ment, mármint a gyalogtúra, de végre valahogy eljött az este. Tény, hogy nagyon unalmas út volt, bár legalább a tájat tudtam figyelni közben, ami nyújtott egy kis élményt azért.

 Amikor végre besötétedett, tábort vertünk, természetesen a karavánnal együtt, kicsit kimerültem, mégis nem éreztem úgy, hogy fáradt vagyok, vagy, hogy nem volt kellemes a séta. Számomra jó volt, még ha nem is beszéltem közben, s talán kívülről nem tűntem túl vidámnak. 
Sajnos, a beszéd hiánya miatt, vagy talán egyébként sem, de nem tudtunk meg többet a küldetésünkről, sem arról mi lesz a vizsga...csupán a mester ismételte néha a bukás lehetőségét, melyet néha komolyan vettem, de néha kifejezetten érdektelennek bizonyultam irányába, este felé pedig mér éppen nem érdekelt ezek a szavak, hiszen mást nem is tudott kinyögni reggel óta. Ismerkedések nem történtek, bár sajnos talán az én hibám okozhatta, hogy csendes voltam, de valahogy a reggeli energia elfogyott azon a ponton, hogy rá kellett vennem Rent erre az egészre. Az ott feltört emlékeim elvették a kedvem mindentől a mai napra, de remélem a holnap már izgalmasabb lesz. Így hát nyugovóra tértem, nem nagyon vacsoráztam, ehez sem volt kedvem, de majd talán holnap a reggelim bőségesebb lehet. 
 Másnap korán ébredtem, s nem is emlékszem mikor feküdhettem le, talán mégiscsak ennyire fáradt voltam tegnap??? Vagy csak a komor hangulat hatása lehet??? A nap éppen csak felkelt, így együtt ébredhettem a természettel, remélem izgalmas napunk lesz...

//Shimura Danzou//
 
- Ch.. "Könnyen manipulálható"? - fakadtam ki a férfi motyogásaira, melyet jegyzetelés közben ejtett ki a száján, pont olyan hangerővel, hogy meghalljam - Tudja.. én nem vagyok egy nagy érzelgős típus. Azonban akinek van egy kis együttérzés a szívében, az ugyanúgy megsajnálta volna ezt a kedves lányt, mint én.
Elszánt tekintetemmel mélyen a furcsa hajszínű férfi szemeibe néztem. Nem mintha ennyire ki akartam volna állni Nanami mellett, de jobban akartam beolvasni ennek a fickónak. Vártam a válaszát, reakcióját, ám ő valami hatalmas arroganciával egyszerűen csak annyit mondott:
- Akkor indulunk! - majd egyszerűen elindult az egyik számára tetszetős irányba.
Micsoda egy alak.. Teljes mértékben figyelmen kívül hagyta mind a felszólalásomat, mind pedig "hová is megyünk?" kérdésemet.
-  Idegesítő... - dünnyögtem félhangosan melyet Nanami biztos meghallott, ez a Kazemaru alak meg vagy igen, vagy nem, nem érdekelt különösebbképpen.
Órák óta gyalogolhattunk már a férfi után Nanamival, míg végre belebotlottunk egy karavánba, amolyan szekeres-lovas-emberes karavánba. Itt Kazemaru felkéredzkedett az egyik szekérre, minket pedig további gyalogtúrával sújtott, mondván "fizikálisan is fel kell mérnem benneteket". Erre a megszólalására csak lenézően oldalracsaptam a fejem, és haladtam a karaván tempójában.
Nem érdekel, hogyha ez is csak egy próba, vagy akármi, tőlem jöhet bármi. Egy ilyen alak nem fog megbuktatni. - duzzogtam magamban, némán haladva Nanami mellett, aki végig a tájat bámulta, így nem is mertem hozzászólni. Noha nem is tudom, hogy egyáltalán hozzá akartam-e volna szólni. Mindenesetre tény, hogy így egy dögunalmas út volt. Fárasztónak nem mondanám, hisz egy ilyenkorú shinobinak ezt már ki kell bírnia.
Az este nagyon lassan, de leszállt ránk. Ekkora már tény, hogy kicsit sajogtak a végtagjaim, de természetesen nem mutattam ennek jelét, még ha megkínoztak volna, akkor is tartottam volna magam, úgymond játszottam volna a nagyfiú szerepét.
A karaván és a mi utunk elvállt, kaptunk ételt italt, bár egyebet nem. Gondolok itt a küldetés esetleges részleteire, amit a kékhajú "barátunk" nemigen akar kinyögni magából, csak jegyzetel, és jegyzetel és jegyzetel.. meg néha dünnyög valamit magában, feltételezem valami rossz szándékú valamit, legalábbis gonosz kis vigyora erről árulkodik.
Úgy festett, hogy az éjszakát itt helyben töltjük, bárhol is legyen az az itt. Kerestem magamnak egy "kényelmes" kis vackot, ami feltehetően egy fának az aligha kényelmes törzse lehetett. A kis fekvőhelyem láthatóan távol esett mind a lány, mind pedig a férfi nyugovóhelyétől, nem kívánkoztam további kapcsolatot velük, épp elég volt ez nekem a mai napra.
Másnap reggel nagyokat ásítozva, a kényelmetlen alvópozíciótól megfájdult hátammal kászálódtam talpra. Gondolom ez is a próbatétel része, mi? Ásítottam még egy nagyot, majd kómás fejjel körülnéztem, tekintetemmel a többieket keresve.

//Zavaros vizeken fórum kaland//

Az elmúlt pár nap kalandosan telt. Egy hete még arról sem tudtam, hogy lehet második elemem, azóta pedig feloldottam azt és megtanultam egy technikát is. Ugyan már régebben gondolkodtam egy technikán, amivel képes lehetek kiküszöbölni azt, hogy az eldobott fegyverre miután elhagyta a kezemet már nincs befolyásom, de eddig nem volt rá realitás, hogy valóban elsajátíthatok egy ilyen technikát ezzel nem foglalkoztam. Most viszont más a helyzet. Ugyan nem mentem bele mélyebben, mert nem kellett mély tudás hozzá, de kiderítettem a vonzás és taszítás alapvető működését. Nem nagyon másztam bele jelenség komoly magyarázatába éppen csak, de azért meg kellett érteni hogyan is működik. Mindezt persze jegyzeteltem egy, az utolsó tanulásom után hazafelé vásárolt egyik tekercsbe a tulajdonomban lévő tintával és a tekerccsel együtt vett ecsettel.  Szerencsére nem volt túl sok az elméleti rész, így maradt hely a tekercsen még jegyzetelni. A helyet megfelelően használtam ki, a kitalált technikával és annak elméletével töltöttem meg. Mivel töltöttem ki a hét további részét? Terveztem, hogy mi az, amire szükségem lehet az elkövetkező háborús kalandomba. Minden fegyveremet harcra kész állapotába hoztam, ami kicsorbult azt kiéleztem. Szerencsére egy kis törődés után minden használhatóvá vált, így nem kellett pótolnom a felszerelésem semelyik részét. Amikor nem a felszerelésemmel foglalkoztam akkor a még másik három tekercset töltöttem fel már korábban kitalált három kenjutsu technika elméletével.
Elérkezett az indulás napja, már korán felkeltem és jóval az indulás előtt a kikötőben voltam. Mivel átnéztem a felszerelésemet már meg volt a lista, hogy mi is az, ami hiányzik a felszerelésemből. A listával a kezembe tértem be a kikötő egyik fegyverkereskedőjéhez, hogy bevásároljak. Átadom neki a listát, ő átnézte azt és ki is hozta a kért fegyvereket és felszereléseket. Átnézem a listát, majd a fegyvereket és amire nem volt szükségem azt egy kézpecsét után eltüntettem, a lista ott volt. Otthon a lányok készen álltak arra, hogy az ismeretlen tárgyak szentélyéből a helyükre pakolják az eszközöket. Ezzel is kész vagyok az új felszerelésemmel a megfelelő helyre megyek, hogy ott megmondják a merre tovább irányát. Egyelőre nem tudom melyik hajóra kerülök, ahogy azt sem, hogy kikkel leszek együtt, ahogy a haderő nagy része hasonlóan volt.

//mától július 1-ig biztos nem leszek
vásárlás:
magammal viszem:
4 tekercs (4*100=400 ryo)
14 robbanó jegyzet (14*200=2800 ryo)
2 kunai (2*200=400 ryo)
10 makibishi (10*100=1000 ryo)
1 shurikentartó (1000 ryo)


idézésre:
3 kunai (3*200=600 ryo)
5 shuriken (5*200=1000 ryo)

összesen: 7200 ryu//

Eljött hát a nap. Hamarosan kihajózunk és komoly erőkkel csatlakozunk a háborúhoz. A szívem hevesen ver az izgatottságtól, elvégre ez lesz az első ilyen nagyszabású küldetésem. A felszerelésem azonban még nincs teljesen kész. Van egy tekercsem, amit tele akarok pakolni fegyverrel, elvégre az egyik technikám akkor lesz csak igazán hasznos, ha van bőven mit kilőni. Így hát elindulok a fegyverboltba. Mivel nemrég elég nagy pénzhez jutottam, van miből vásárolnom.
- Yo! - köszönök amikor belépek az üzlet ajtaján. - Van egy kis felesleges pénzem, amit szeretnék elkölteni! - ekkor előveszem a chakra tekercsemet és kiterítem az egyik szabad asztalra. Először a fegyverekkel akarok foglalkozni. 
- Nos, a pecséteket elnézve, szükségem van még négy shurikenre és harminckettő kunai-ra. Kérhetném, hogy ötösével hozza? Szeretném közben belepecsételni őket a tekercsbe.
Az eladó kissé elkomorul a kérdésem, de végül belemegy a dologba. Míg a fickó hozza a fegyvereket, addig én folyamatosan lepecsételem az egyes adagokat. Ez a folyamat jó pár percbe beletelik, de megéri ezzel foglalkozni. Miután megvagyok elrakom a tekercset és megnézem magamnak a páncélokat. A legtöbbje nagy rám, konkrétan fel sem tudnám venni, így a merev páncélok helyett egy láncinget veszek. Majd ezzel le is tudom a vásárlást. Még mielőtt kimennék a boltból, a felsőm alá felveszem az újdonsült páncélomat, majd felfegyverkezve elindulok a kikötőbe.
Szinte teljes cuccal jelenek meg, egyedül a speckó esernyőt hagytam otthon, mivel azt még nem tudom használni. Ahogy megérkezek, hatalmas kavarodásnak leszek a szemtanúja. Rengetegen vannak itt, mindenki arra vár, hogy elfoglalhassa a helyét valamelyik hajón. Azt azonban még ki kell deríteni, hogy pontosan melyik is az enyém! Keresek egy magasabb épületet, felmegyek a tetejére, majd alaposan átnézem a tömeget. Olyan személyt keresek, akin látszik hogy éppen az emberek terelésével foglalkozik. Pár percig eltart, míg kiszúrok egyet a tömegben: egy nálam nem sokkal idősebb kunoichi, hosszú fekete hajjal. Gyorsan oda sietek hozzá, majd megszólítom:
- Üdvözletem! A nevem Tottori Shinko, meg tudná mondani melyik hajóra vagyok beosztva?
Természetesen megtudja mondani és pár pillanat alatt már útba is igazít. Távozás előtt azért még átnyújtok neki egy dedikált fotót, mire csak értetlenül néz rám. Elmosolyodok ezen, majd máris rohanok tovább. Eltart egy darabig míg átverekedem magam a tömegen, majd lassacskán elérek a hajómhoz. Felszállás előtt még igazoltatnak, de mivel ide osztottak be, gondtalanul felmehetek. A fedélzetre érve azonnal elkezdem a fotók ajándékozását.
- Yo! Fogadd el ezt a képet Kirigakure isteni shinobijától! - mondom szinte minden egyes alkalommal. Ezzel pedig el is töltöm az időt addig, amíg el nem indulunk.


//Na akkor aminek jönnie kell:
Vásárlás:
4 shuriken, 32 kunai = 36*200ryo= 7200ryo
1 láncing: 1*1000ryo= 1000ryo

Felszerelés:
1 tekercs(Sōgu: Shūen Senjin -hez):
- 1. pecsét: 5 shuriken
- 2. pecsét: 5
- 3. pecsét: 5 kunai
- 4. pecsét: 5 kunai
- 5. pecsét: 5 kunai
- 6. pecsét: 5 kunai
- 7. pecsét: 5 kunai
- 8. pecsét: 5 kunai
- 9. pecsét: 5 kunai
- 10. pecsét: 5 kunai
1 övtáska
10 robbanócetli – az övtáskájában, ami hátul van a derekán.
5 füstbomba – az övtáskájában, ami hátul van a derekán.
1 könnygáz bomba - az övtáskában
1 Ninjato – a hátán
1 Elemi Chakrára érzékeny kard
2 kis méretű chakra tekercs - a csuklóin
  bennük: 9-9 shuriken //

Miután megérkezek, azonnal osztogatni kezdem a dedikált fotóimat. A legtöbben csak néznek, hogy mégis miről van szó, de van, aki elhajítja. Legszívesebben beszólnék ezeknek, de inkább nem hergelem a népet. Nem lenne jó, ha a saját bőrükön tapasztalnák meg a hatalmamat. Inkább majd a csatamezőn megmutatom nekik milyen fából is faragtak. Majd egy nagydarab alak tornyosul elém. Neki is odanyújtom a fotómat, mire az egyszerűen csak a vízbe hajítja azt. Elég rendesen elvörösödik a fejem, de végül tovább állok. Még szerencse is, mivel hamarosan a kapitány előjön a helyéről és megkezdi a beszédét.
Csendben hallgatom a shinobit. Úgy néz ki, nincs semmilyen komolyabb szigor, többnyire benne vagyok a szabályaiban. Miután befejezi a kis mondókáját, elindulok a többiekkel, hogy saját szobát találjak magamnak. Nem igazán értem mit akart azzal a főnök, hogy aki leugrik a hajóról az engedélye nélkül, annak nincs itt a helye. Elvégre miért ugrálnánk csak úgy le? Ha pedig a partra szállásnál is mindenki a saját feje után menne, akkor elég hamar bedarálnának minket. Az biztos, hogy én engedelmeskedek majd. Miközben magamban elmélkedek, sorra járom az egy ágyas szobákat, de sajnos már mindent lefoglalták. Viszont egy háromágyas pont üres, így hát azonnal megrohamozom, majd lepakolok az emeletes ágy tetejére. Alig fejezem be a pakolást, valaki kopogtat.
- Szabad? - kérdezi.
- Jah - válaszolok neki tömören. - Még van két hely, ha érdekel az egyik! - mondom, majd leugrok az emeletes ágyról. Ekkor pillantom meg az ismerős arcot, akivel annak idején egy osztályba jártam az akadémián. Először nem ugrik be a neve, de hamar az eszembe jut.
- Minovara Mizuki, igaz? - kérdezem a nevét, mire bólint egyet. Na igen, ő volt az a visszahúzódó srác. - Nyugodtan pakolj le, ha nincs még helyed!
A srác továbbra sem beszédes, de lassacskán lepakolja a holmiját. A harmadik hely viszont még így is szabadon van. Ha szerencsénk van, akkor nem jön senki, így kényelmesen elférünk, de ha lesz egy újabb szobatársunk, az sem zavar. Alig pakolok le és rendezkedek be a helyem, máris megszólal a hangszóró és a kajázóba rendelnek bennünket. A szobatársammal közösen indulok el, majd vele is ülök le enni. Ha már úgyis össze leszünk zárva egy szobába, akkor jó lenne barátokként viselkedni.

Hősünk, bár jellemben inkább a gonosz farkas, csendben és magányosan figyelte, ahogy az emberek, mint a hangyák rohangálnak és pakolnak. Nem szeretett sok ember között lenni, de hát néha muszáj. Nem lehet minden harcot egyedül megvívni, főleg nem egy háborút, amiket a nemzetek vívnak. Minden ember tenni akart az országáért, de féltek is, hogy elbuknak. Féltek a haláltól. Nekem már nincs mitől félni. Nincs kit elveszítenem, ha kell akkor az életemet adom az országért. Nem akarom az életemet adni, mert életben akarok maradni. Nem féltam az életem, mégis inkább élni akarok, hogy lássam, ahogy az országom felemelkedik. Márpedig az ország készen áll arra, hogy a legnagyobb legyen. Ugyan a régi idők elmúltak, sok shinobi élt még a véres időszakban és azok a ninják még hisznek abban, amiben akkor hittek. Én is. Foglyot nem ejtek, ha nem ölöm meg az ellenséget, akkor nincs értelme. A legyőzött ellenfél azt jelenti, hogy halott. Ameddig nem kapok más utasítást a vezetőktől, nekem csak az lesz a győzelem, hogy ellenségeink hallottak. Lassan, de biztosan végül is megtaláltam a helyem a hajón, legalábbis a megfelelő hajót biztosan. Nem szólok egy szót sem. Közben egy fiú fényképeket kezd osztogatni, de aztán egy férfi szakítja félbe eme tettét. Még 10 perc telik el néma várakozásban, mikor megjelenik egy oinin egyenruhás férfi maszk nélkül. Ritka eset, de hát ennyi ember előtt nem beszélhet maszkban. Csendben hallgatom a beszédet. Az utolsó gondolat még számomra is vicces, hiszen a második elemem pont a villám és ha jól tudom, márpedig jól tudom, elméletileg a víz gyengébb a villámnál. Nem sokat keresek, ugyanis egyből a folyosó végét veszem célba, azokat a szobákat általában nem szokták az emberek használni, mert túl messze van mindentől. Sajnos nincs szerencsém, mert a szoba, amit kinézek már foglalt. Vagyis egyetlen ember van benn, nálam valamivel idősebb srác, aki amint beépek egyből felismer.
- Üdv a nevem Tadahaki Muratori. Te vagy Katsumi Kawachi? Tényleg kifejlesztettél egy tér- idő technikát, amivel képes vagy fegyvereket idézni?
- Igen én lennék és igen valóban.
Az ő barátságos köszönéséhez képest a válaszom nem túl udvarias, annál tömörebb, de nem nagyon érdekel. A szobában még három ágy van. Az egyikre a fegyvereimet pakolom, talán egy zanbato és két katana elveszi a kedvét valakinek, hogy arra az ágyra költözzön, míg egy másikra a cuccaimat pakolom le. Nem sok időm van pakolni, mert hamarosan elindultunk és nemsokkal rá megszólalt a hangszóró, hogy vacsoraidő. Oldalamon az övtáskával és a shurikentartóval a combomon az étkező felé.

Nem nagyon ismerem a társamat, ahogy ő sem engem, talán csak a nevem, ami ismerős lehet, hiszen ritka tudomány a kenjutsu és az még ritkább, hogy valaki saját technikát hozzon létre, de ennél többet nem tudhat rólam, hiszen, mint oinin jelölt a falu titkolja az információkat rólam. Lepakoltam az ágyakra, a ruháimat a saját ágyamra, míg a fegyvereimet egy másik ágyra. Nem gondoltam volna, hogy lesz olyan őrült, aki egy ekkora kardot, mint a zanbato, le meri lökni a földre. Mivel én elkészültem a pakolással megszólalt a vacsorafelhívást jelző hang. Elindultunk kifelé, mikor egy pufi fiú lépett be a szobába, de aztán félreáll és kienged, hogy aztán a szobába lépjen. Az úton az aebédőbe a technikámról faggat és a fegyvereimről mond valamit. Némaságba burkolózva sétálok mellette, nem válaszolok a kérdéseire. Nem azért mert bunkó lennék, hanem mert nem akarok. Nem unom a srácot, egyszerűen nem foglalkozom vele. Ha esetleg korábban találkozunk, akkor esetleg válaszolok neki, de azok a válaszok sem lennének túl bőbeszédűek, most viszont csak a küldetésre koncentrálok, nincs kedvem beszélni, amihez az új jellememnek is köze van. Megvacsorázok, majd visszatérek a szobámba. Tévedtem, van olyan hülye, aki egy lóvágó fegyvert a földre mer lökni nem félve attól, hogy mi lesz a következménye, de legalább volt annyira eszes az illető, hogy ne azt az ágyat foglalja el, amit én kinéztem. Összeszedem a fegyvereimet és a lábam végéhez helyezem a fegyvereket. Nem örjöngök, nem kezdek el vitatkozni, ahhoz beszélnem kellene és semmi kedvem hozzá. Miután összeszedtem a felszerelésem az ágyamra ülök, hogy aztán felkapva a 2 katanát és a zanbatot és a hátamra téve őket kimenjek a szobából fel a felső fedélzetre, egy kis levegőt szívni. Nem magyarázok senkinek semmit, mert nem tartozom magyarázattal senkinek a tetteim miatt.