Határvidék

Majdnem sikerült. Már szinte a talpaim alatt éreztem a férfi tarkóját. Majdnem talált. De mégsem így történt... helyette egy nálam jóval nehezebb, bizonyos Kurogane névre hallgató illető csapódott nekem elemi erővel és paszírozott neki az éppen aktuális részéhez a szobának. Persze elég hamar lemászott rólam és jómóduságához híven meg is kérdezte, hogy vagyok, még ha utána angolosan távozott is a ninják elől.
- Ez költői kérdés volt? - reagáltam a levegőnek.
,,Cseszd meg, szerinted mégis hogy vagyok?! Hozzádvágok majd egy száz kilós súlyt, azt majd megkérdezem ugyanezt én is."
Szó mi szó, eléggé bekábultam ettől a kis incidenstől, és meg is lett neki a következménye. Szinte már éreztem magamon a ninja kardjának hideg vasát. Lelassult számomra az idő, ahogy csigalassúsággal közeledett felém a penge... de aztán nem ért el, mert a férfi beugrott elém, testével felfogva a támadást.

Ez az önfeláldozó tett, illetve az arcomra fröcskölődött vér aztán bőven elég volt ahhoz, hogy szinte egy pillanat alatt kimenjen a kábultság a fejemből. Újra visszagyorsult az idő, ahogy én határozott dühöt éreztem magamban... de ezúttal nem valaki iránt, hanem saját magam irányába. A saját bénaságom miatt sérült most meg Marishoka bátyja. Még ha önszántából is döntött így, akkor is az én számlámra írható. Azt pedig nem hagyhatom, hogy ilyesmi még egyszer megtörténjen... mert annak már senki sem láthatja előre a következményét. Bár mondjuk bele se akartam gondolni Istenigazából. Így ház amilyen gyorsan csak tudtam, ott termettem a férfi előtt. A kéztartásán láttam, hogy a kardját egyáltalán nem fogja stabilan a kezében. Mondjuk nem is tudta volna a testét ért fájdalom miatt. A kezem a markolatra fonódott. Először volt a kezemben ilyen nemű fegyver... de nem is az volt a célom, hogy kardcsatát vívjak vele. Amilyen gyorsan csak tudtam, stabilan megfogtam a kezemben, és Marishoka bátyja mellett kibújva egy gyors szúrást indítottam meg a ninja felé. Nem érdekelt, hogy találom el, csak az volt a lényeg, hogy fájjon neki, vagy akár bele is haljon!

Kissé szívtam a fogam, hogy nem tudtam eltalálni a ninját, sőt, majdhogynem pirítós lett belőlem. De szerencsére a mesterlövész elég pontosan repítette a kiri-i ninját, hogy a veszély hamarosan elmúljon a közvetlen közelünkből. Viszont nem mentem azonnal utána, hanem a földre segítettem a férfit. Igaz, ez nem volt túl egyszerű dolog, mert kb kétszer akkora volt, mint én, és hát rogyadozott, így teljes súllyal jött lefelé. Nagy nehezen azért sikerült a művelet, ahogy jobban szemügyre vettem a sérülését. Láttam, hogy ez így egyáltalán nem lesz jó, és hogy ellátásra szorul sürgősen. Már éppen nekiláttam volna, hogy valami átmeneti megoldást, amikor a kezembe nyomta a bilincsek kulcsát, illetve megbízott minket az eredeti célunkkal is... mondjuk kissé kiegészítve.
,,Ezek szerint Kudou őket is belekeverte" - futott át az agyamon, ahogy lekattintottam a bilincse a lábaimról.

Már éppen nekiláttam volna a férfi ellátásának, amikor a szemem sarkából láttam valami bajjóslatút. A fejemet lehúztam, így ma már sokadszorra kerültem el a fejleválasztást. Most már szabályosan kezdett idegesíteni ez a fickó. De a jelek szerint én jobban felidegeltem, mert láttam rajta, hogy ideges. Ez talán még az én oldalamra is döntheti a mérleg nyelvét, mert minél idegesebb az ellenfél, annál rosszabb a koncentrációja, és annál könnyebb kibabrálni vele. De jól tudom, hogy sietnem kell, mert a végén még Marishoka bátyja elvérzik. Azért, hogy időt nyerjek, a kezemben levő kardot Kudou felé vágtam, enyenesen a szívére célozva. A karddal amúgy se tudnék mit kezdeni, a használatára nem képeztek a használatára, így egy képzett kardforgató ellen nem sokra fogok vele menni. De arra jó, hogy dobófegyverként elvonjam a figyelmét, esetleg meg is sebesítsem vele. Ezt követően hátraugrottam, ahogy elkezdtem kézejleket formázni.
,,Tori Inu Hitsuji TORA - - Raiton Kyuudan no Jutsu"
A következő pillanatban egy villámgömb jelenet meg a kezemben, amit teljes erőmből hajítottam a testőrparancsnok irányába.

,,Ezt neked, te rohadék! Égjen ki az agyad!" - kommentáltam magamban a találatot.
Gyorsan odafutottam Marishoka bátyjához. Már éppen azon voltam, hogy nekilássam őt ellátni, amikor meghallottam Kurogane kiáltását. Felkaptam erre a fejem, majd oda néztem. Láttam, hogy nem áll túlságosan jól minden a szomszédban. Valószínűnek tartottam, hogy ha oda is megyek harcolni, akkor a kiri ninják bedarálnak egy perc alatt. De azt is tudtam viszont, hogy a helyzet megoldásához a szó szoros értelmében a kezemben van a megoldás.

Gyorsan letéptem egy csíkot a pólóm alsó szárából, mely meglehetősen hosszú volt. Összetekertem, majd rányomtam a sebesült férfi sebére, ezzel utat szabva a vérzésnek, a kezét pedig rá helyeztem, hogy oda fogja. Sajnos most még nem volt időm betekerni.
- Tarts ki, mindjárt visszajövök! - mondom.
Aztán felálltam és hátat fordítottam neki. Kézjeleket formáztam, majd:
,,Ninpou - Oboro Bunshin no Jutsu!"
Körülöttem köd klónok formázódtak meg a semmiből. Nem bíztam a véletlenre, a tőlem telhető össze klónt megidéztem. Így összesen 11 Kai olt a tárgyalóba. Megindultunk a ninják felé. A klónok két ötös csoporta rendeződtek és így mentek egy egy ninjára. Jól tudtam, hogy a klónok nem tehetnek bennük semmi kárt, elvége az ütések átmennek rajtuk... de a kiri ninják sem tudnak bennük kárt tenni... én pedig a zavarodottságot kihasználva talán oda tudok manőverezni Kuroganéhoz, hogy a kulccsal kinyissam a bilincsit.

Azt se tudtam hirtelen, hogy fiú vagyok-e vagy lány. A jounin lába akkorát csattant a fejemen, hogy majdhogynem csillagokat láttam tőle. Mozdulni sem tudtam a hirtelen bekapott találattól. Gondolhattam volna, hogy a köd klónok nem lesznek elegek a jouninok ellen, de hogy ennyire... gyermeki naivitás. Én pedig ott feküdtem a földön, majdhogynem tehetetlen állapotban. Szerencsére a kulcs másik kezemben volt, így az nálam maradt, de ilyen állapotok közepette gyakorlatilag a hajamra kenhettem. A tekintetem, amennyire a jelenlegi állapotomból az lehetséges volt, most fel-alá járkált, ahogy kerestem a lehetőséget arra, hogy találjak valami kiutat ebből a kelepcéből de gyorsan...

Ahogy ott üldögéltem a földön és a szanitécek elláttak, akarva akaratlanul is kezdtem lenyugodni. Csak egy kis idő még... ennyin múlott mindent. Egyetlen egy rossz pillanat, vagy valami, ami hátráltatja a felmentő sereget, és már nem élünk. Ez pedig eléggé ijesztő volt így utólag. Ez volt az első komolyabb küldetésem, de már itt is kis híján feldobtam a talpam... és nem csak én, körülöttem még egy páran. Megmasszíroztam a nyakamat, ahogy sóhajtottam egyet. De azért a jelek szerint most már vége van a dolognak. Aztán eszembe jutott, ahogy Marishoka berohant a bátyjához nemrég. Csak remélni mertem, hogy a férfi megmarad. Elvégre, jobban el is láthattam volna, és engem akart megmenteni. Az én lelkemen is fog így száradni ha...

A gondolataimból kiugrasztott az ajtó nyílása, ahogy a daymio belépkedett. Na igen, már vártam, hogy mikor fog megjelenni. Elvégre az, aki idebent volt, csak egy klón volt, amit valószínűleg Kurogane, vagy az itt levő kumoi ninják egyike készített. Igaz, valahogy nem tudtam elképzelni, hogyhogy nem szúrta ki őket valamelyik Kiri ninja... elvégre jouninok voltak, nekik látniuk kellett volna. Bár lehet, hogy csak én gondolom így. Mindenesetre most figyelmesen néztem a daymiora, hátha megtudok valami fontosat az elkövetkezendőkről.

Kissé meglepődtem azon, hogy a daymio inkább nekem beszélt, mint Kuroganénak. Elvégre ő végezte a munka nehezebb részét. Mondjuk azért Kudou-t sikerült hazavágnom, az tény. De azért ezt nem tettem szóvá, csak végighallgattam az öreget. Kissé meglepett, hogy megkért minket a maradásra, annak ellenére, hogy nem pont a legjobban teljesítettünk. Legalább is én nem. Igaz, hogy csak egy genin voltam, de akkor sem tettem ki igazán magamért. Mondjuk ez csak az én látásmódom volt, talán egy szakértő tudott volna jót is mondani... vagy rosszat. De a lényeg volt a lényeg, marcangolhattam odabent akármennyire is magam. A kiri ninják elfogva, Kudou lebuktatva. Most már csak biztosítani kell a ceremónia nyugodt lefolyását, és minden rendben lesz.

- Ahogy óhajtja, daymio - bólintottam az idős férfinek.
Amint az tovább állt, felálltam a helyemről. Kissé meg is szédültem, ahogy visszahatott még az egyik Kiri ninja talpának nem pont kellemes hatása. De azért sikerült szilárdan megmaradnom a talpamon végül, ahogy körbenéztem a csatatérré vált tárgyalóteremben.

// no problem, Sai-sama //

Már éppen azon voltam, hogy visszafeküdjek az ágyba, amikor újra kinyílt az ajtó. Odafordulva láttam, hogy Marishoka jött be.
- Nem zavarsz - mondtam a szabadkozására.
Csak ekkor tűnt fel, hogy nincs éppenséggel minden rendben a lánnyal. Nem kellett hozzá nagy lélekbúvárnak lennem, elég volt az arcára néznem. Mint akivel most közölték nagyjából, hogy egy másodperc van hátra az életéből. A tekintetem elidőzött Marishoka arcán, nem is törődve az általa hozott étellel. Bár szó mi szó, a tálcán levő összeállítás illata igencsak vonzotta a figyelmemet. Ám most inkább erőt vettem magamon és a lányra összpontosítottam.

Aztán elkezdett pityeregni, de előtte még elárult egy kis információt. Most viszont az nem igen keltette fel a figyelmem. Jól tudtam, hogy Kurogane kemény fickó, ennyibe még nem fog belehalni. Legalább is amiket eddig láttam tőle... asszem igazam van. Szánakozva néztem a lányra, ahogy kinyúltam felé megfogtam a kezét.
- Gyere, ülj le - suttogtam neki síri hangon.
Amennyiben beleegyezik, akkor kis noszogatásként magam felé húzom és leültetem magam mellé, továbbra is fogva a kezét. De ha nem akar, akkor nem erőltetem, csak elengedem őt. Akárhogy is lesz, egyenlőre még nem szólítom meg. Csak hagyom, hogy kijöjjön, aminek ki kell jönnie. Tapasztalatból tudom, hogy utána sokkal könnyebb lesz neki, mint ha magába fordulna és teljesen, belül itatva az egereket. Szóval most még csak vártam, hogy a lány túl legyen a holtponton, és ha akarja, akkor elmondja nekem, hogy mi bántja...

Szomorúan néztem a mellettem pityergő lányra. Nem szívesen láttam így. Máskor mindig mosolygott, de most majdhogynem rá sem akartam ismerni. Igaz, érthető volt, hogy miért van ilyen állapotban. Az, hogy utána el is mondta, már csak megerősítés volt a számomra. Nekem is van testvérem, még ha nem is vérszerinti is. Biztosra vettem, hogy ha vele történt volna valami, akkor az igencsak rosszúl érintene. Csak nekem annyi előnyöm van a mellettem ülővel szemben, hogy ninja vagyok... akit lelkileg felkészítenek arra, hogy bármikor bárhol beüthet a baj, még olyanokkal is, akikkel nem szeretnénk. De, mivel Marishokához hasonlóan én is csak gyerek vagyok, kérdéses, hogy mennyire tudnék urrá lenni a hidegvéremen. Elvégre... még sosem voltam ilyen helyzetben.

Hamar elhesegettem ezeket a gondolatokat, hogy most már a síró lányra koncentrálhassak. Nem kellett sokáig keresnie a szememet, én alapjáraton őt néztem, így hamar létrejöhetett a szemkontaktus. Nem akartam Marishoka szemébe hazudni, ezért őszintén beszéltem most... más kérdés, hogy nem is akartam hazudni.
- Ne aggódj - kezdtem, miközben vigasztalóan simogattam a kezét. - Bennem nincs harag a bátyád iránt. Tény, hogy segített Kudou-nak a piszkos tervében. De a tárgyalóteremben belátta, hogy hibázott, és igyekezett is jóvátenni azt. Sőt - itt aztán félrenéztem -, igazából én vagyok az, akinek bocsánatot kellene kérnie. A bátyád ugyanis miattam sérült meg, mert a testével védett meg engem az egyik kiri ninjától - néztem vissza megint a lány arcára. - Már csak ezért sem ítélem el őt. Szóval nyugodj meg, kérlek - erőltettem egy mosolyt az arcomra, amolyan vigasztaló félét. - Minden rendben lesz. Ne sírj.

Elégedetten elmosolyodtam, amikor láttam Marishoka arcán a változást. Nah, most már sokkal jobb volt az összkép. Hirtelen megint olyannak láttam, amikor először találkoztunk, napokkal ezelőtt. Ennek pedig őszintén örültem. Mondjuk elképedtem a reakciójára. Pontosan úgy volt, ahogy fentebb leírták. Eléggé őszintének éreztem a hangomat így utólag, hogy ne csak felvidítani akarjam a lányt. Tessék, az ember rendes akar lenni, és ezt kapja cserébe. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy hangot adjak a tiltakozásomnak, amikor is Marishoka megelőzött. Jó darabig csak pupillázni tudtam a hozzám bújó test hatására. Nem igazán fogtam fel, hogy mi is történt valójában. Mire leesett, hogy a lány megölelt, már el is húzódott. Szóval esélyem se volt visszaölelni... ellenben nem csak ő volt vörös, ahogy eltávolodott tőlem.

Aztán kérdezett valamit. Nem tudtam nem észrevenni, hogy egyenlőre még nem szeretne elmenni. Ennek hatására leküzdöttem a zavaromat, hogy ha már maradni szeretne, akkor ne makogjak itt neki jobbra-balra.
- Igen, a daimyo megkért minket, hogy maradjunk. Egy ilyen fontos ember kérését pedig nem illik elutasítani. Bár nem tudom, hogy ő milyen állapotban lesz - húztam el a számat, ahogy Kuroganéra gondoltam. - De remélhetőleg addigra rendbe jön, hogy valami jó is történjen vele. Jut eszembe - gondolkodtam el valamin -, te is ott leszel, nem? Elvégre, te a menyasszonynak szoktál segíteni.


S

- Hááát... -vakartam a tarkóm -, az a helyzet, hogy csak a tréningruhám van nálam, amiben idáig jöttem. Szóval tényleg jól jönne, ha ki tudnátok segíteni. Nem muszáj, hogy szép legyen, beérem az egyszerűbb viseletekkel is. De azért a bátyádat előbb kérdezd meg erről. Nem szeretném, ha kavarodás lenne belőle.
Egy ideje már valami nagyon gyanús volt lány viselkedésében. Oké, azt aláírom, hogy a pironkodás kölcsönesen kísérő jelenség volt az elmúlt napokban, ha összefutottunk. De most valahogy ezt nem tudtam hova tenni. Gyanakodva néztem az arcát, hogy vajon mit is forgathat a helyes kis arcocskája mögött. Nehezen bár, de aztán kitálalt, még ha csak egy sokat sejtető kérdést is tett csak fel nekem. Na ekkor éreztem, hogy kifut a vér az arcomból... vagy talán inkább pont belefutott a vér az arcomba? Fogalmam sincs, nem láttam magamat, ahogy egyre csak igyekeztem megemészteni Marishoka mondanivalóját. Annyira nem döbbentett le, mert elmosolyodtam a lány kérésén.

Hogy miért? Eléggé arcon vágott most a sors. Pár órával ezelőtt ugyanis elkövettem egy igencsak merész elszólást, vagyis inkább elkötelezést magammal szemben, Marishokával kapcsolatban. Na és mit adott a chakra, ez az ügy jóval bonyolultabb lett, mint azt előre is vártam volna. Túlságosan is. A fene se várta, hogy bevágnak egy cellába, aztán meg jöhetett az élet-halál harc is. Ennyit a kellemes kirándulásról. De szerencsére az ügy most már egyenesbe állt, mondjuk majd Kurogane-ra rá kell néznem, hogy hogyan van odaát a szomszédban. Most viszont a lány szemébe néztem, mosolyogva. Egyáltalán nem bántam ugyanis, hogy így akalultak a dolgok. Igen, mondhatjuk, hogy magamnak köszönhettem, én, meg a nagy szám. De ennek ellenére nem bántam. Elvégre, nem egy vadidegennek mondottam a következő szavakat.
- Most már van - mondtam sokat sejtető tekintettel és mosollyal.
Mondjuk az is igaz, hogy fogalmam sem volt róla, gyakorlatilag mi várható ezzel az egésszel. Elvégre, ilyen főbb esküvőn én még életemben nem voltam...

Elégedett mosollyal az arcomon sétáltam át Kuroganéhoz. Örültem, hogy sikerült felvidítanom Marishokát. Egy ilyen kedves lánynak nem szabad szomorkodnia, pláne olyan dolgok miatt nem, amiket nem ő követett el. Bár, ha jobban belegondolok, ezzel is csak a kedvessége mellett tett tanubizonyságot. Nem szerette volna, ha valaki, aki fontos számára, még nagyobb bajba keverje magát. Mondjuk az is tény, hogy látszik rajta, mennyire nincs még tisztában a világ dolgaival. De ezért nem hibáztathattam. Nem mindenki kaphatja meg azt a luxust, amit én a ninja kiképzéssel. Ráér még megtapasztalni, hogy is folynak valójában a dolgok. Ezek között a gondolatok között léptem be ,,apámhoz", aki igencsak elvolt a nővérekkel. Kissé óvatosan léptem közelebb Kurogane ágyához, nehogy szembe találjam magam egy alacsonyan repülő tárggyal. Igazából csak azért jöttem, hogy megnézzem, hogyan van. Meg megkérdeztem, hogy most hogyan tovább. Persze amennyiben a nővérek egyike bent maradna a beszélgetés idejére, úgy továbbra is az álcához hűen folytatom le vele a beszélgetést (apa-fia style). Nagyjából fél órát töltöttem el a kórteremben, amikor is illedelmesen elköszöntem és visszatértem a szobámba.

Ott majdhogynem nekifutásból rávetettem magam a Marishoka által hozott tálcára, hogy beterlemeljem az ételt. Viszonylag sok chakrát elhasználtam az összecsapás során, amit pótolnom kell. Igaz, eddig nem tűnt fel, mert volt mire figyelnem, ami elterelte róla a figyelmemet. De most már a hasam korgása is jelezte, hogy energia kell. Hát mit ne mondjak, nem csak az illata és a kinézete volt gusztusos. Majdhogynem semmi idő alatt eltűntettem az ételt. Az étkezést követően összepakoltam a dolgokat, hogy ne legyen rendetlenség, majd miután visszaraktam az ágy mellett levő szekrényre, bebújtam az ágyba. A fáradtság újonnan támadt erővel húzott le magával a boldog tudatlanságba... és ott is tartott... egészen addig, míg valaki be nem jön a szobába. Sosem voltam valami jó alvó, odahaz is mindig felkeltem, ha valaki járkált nálam, akármilyen csendben is próbálta ezt...

//Semmi gond, Senpai, én megvárlak //

Álmomban éppen egy békés mezőn sétálgattam, amikor a távolban nyikárgást és léptek moraját hallottam. A békés mező úgy tűnt el, mint ha kipukkasztottak volna egy lufit, átadva helyét az orvosi szoba valós mivoltának. Gyakorlatilag lendületből ültem fel, ahogy azonnal szembe is találtam magam a vendégemmel: Marishokával. Elég lendületesre sikeredhetett a bemutatóm, mert szegény lány más másodszor lett falfehér. Szerintem életemben nem mondtam ki annyiszor a ,,semmi baj", illetve ,,nyugi" szavakat, mint abban a pár percben, míg igyekeztem megnyugtatni a lányt. Valahol odabent, a lelkem legmélyén, elkezdett munkálkodni a kisördög, mondván, hogy Marishokára az eddig időben eléggé nagy gondokat hoztam csak, és talán jobb lett volna, ha sosem fut össze velem. Na aztán ez a kisördög jól el lett küldve odabent a fenébe, ahogy elhesegettem az ilyen nemű gondolataimat, miközben az immár lenyugtatott lánnyal az oldalamon sétáltunk beszélgetve a lakrésze felé. Még hogy sosem kellett volna találkoznunk? Egy fenét, akkor sosem találkoztam volna ennek az angyali mosolynak a tulajdonosával.

Mondjuk meg kell mondanom, amikor beértünk a szállására, kissé kényelmetlenül éreztem magam. Először jártam egy lány lakhelyén, még akkor is, ha tudtam, hogy a bátyjával osztja meg amúgy. Először voltam ilyen helyen akkor is, kész.
- Szép helyen laksz - jegyeztem meg.
Ezzel meg ilyen szövegekkel igyekeztem egy leplezni a zavartságomat... ami meg tudja a fene, mennyire sikerült, elvégre nem láttam magam.