Kiképzőterepek

[Minato]

A rettegett chuunin-vizsga első, horrorisztikus rémmesékbe illő legendákkal övezett fordulóján csodálatos módon túljutottam. Anya és apa el voltak ájulva, és őszintén szólva én is magamtól, mármint, senki, én meg aztán főleg, nem számított rá, hogy így végződhet. A legnagyobb vágyam az volt, hogy ne essek ki csúfosan, hanem ha már bukni kell, dicsőséggel telve sikerüljön, és úgy érezzem, minden tőlem telhetőt megtettem. Na hát ezzel nem volt gond egészen eddig. Mert most, hogy bejutottam a második fordulóba, iszonyatosan képzetlennek érzem magam, és egy hónap az semmi, jó, ha összekaparok magamra még egy jutsut.
mindenesetre kissé magabiztosabbnak érzem magam, és egy halvány reménysugár elhatolt lelkem azon részéig, amely a hitemért felelős, és most érzem magamban az elhatározást, hogy Akihikoval közösen még egy lépést próbáljunk meg tenni az álmaink felé, mégpedig azzal, hogy azt a nyavalyás egy jutsut tényleg magamra kaparom, ha törik, ha szakad.
Azt nem tudom, az ellenfelem mire képes, nem is nagyon fogom megtudni addig, míg oda nem kerülök, hogy szembenézzek vele, de egy plusz jutsu akkor is jól jön, ha épp a port fogom zabálni vizsgázás néven, és szép nagy piros betűkkel írják a kartonomra, hogy megbukott.
Szerencsére lehetőségem is akad a tanulásra, így vidáman készülődök össze, és kivételesen nem reszketve az elvárásoktól, hanem dúdolgatva az elhatározottságtól, közelítem meg a kiképzőterepeket. Nem mondom, hogy önbizalmam megrendíthetetlenné szilárdult, mert közel sem, de most egy picit van, amíg földbe nem döngöli valaki megint. Akihiko, szerinted milyen hamar tanulunk meg egy jutsut?

[Minato]

Tervekkel a fejemben, Akihikoval az oldalamon, huppantam a fűbe, várakozó álláspontra helyezkedve, tekintve, hogy látszólag senki sem volt jelen olyan, akit tanáromnak gondolhatnék, legalább is nem unatkozott itt rajtam kívül senki nyilvánosan. Álmodozva bámulok fel a felettem elterülő fára, a levelei között átszüremkedő felhős égre. Még mindig nem tudom lemosni az arcomról a mosolyt: átmentem az első fordulón.
A nyugalmas mozdulatlanság azonban pillanatok alatt fordul ricsajba és mozgalmasságba, ahogy felordít valaki. Ahogy feleszmélek, és a hang irányába pillantok, egy nőt pillantok meg, aki fején az enyémhez hasonló jelképpel ellátott fejpántot visel, s három rosszarcú férfi veszi körbe.
- Akihiko, szerinted most erőszakot akarnak elkövetni? - döbbenek meg kissé, s meg is rémülök, ilyesmit még sosem láttam, és filmeken sem bírtam soha.
Segíteni kellene neki - jegyzi meg Akihiko, s bár egyetértek, a cselekvésre nehezebb rászánnom magam, mint az természetes. Tudom, tudom, szégyellem is magam, de nem vagyok felkészülve, és még csak valami jó kis technikát sem ismerek, így nem rohanhatok fejjel a falnak, az agyam viszont annyira leblokkolt, hogy semmi jó tervem nincs.
A kunoichi azonban nem tűnik elveszettnek, hátáról kardja lendül, s az ember már várná, hogy lecsapjon vele, de ehelyett drótcsápok bukkannak fel a föld alól, s rendeznek ramazurit. Igazából lassan nem tudom, kit kellene jobban sajnálnom. Az áldozatot, vagy pedig a három balféket, akik pont egy kunoichibe kötöttek bele balgán.
Egy olyan kunoichibe, akitől feláll a szőr a hátamon, és sikítófrászt kapnék, ha velem állna szemben...
Nem csoda, ha elfehéredek, mikor rám pillant. Aztán ledermedek a hirtelen színeváltozáson, mert a nő ismét mosolygós, ártatlan lánynak tűnik, aki zavarban van. Ez legalább kölcsönös, mert egyáltalán nem tudom hova tenni a viselkedést. Így fel sem fogom igazán, mi történik, csak hagyom, hogy magával cipeljen, még annyi életösztön sincs bennem, hogy felsikoltanék, vagy valami, csak bambulok, miközben Akihiko igyekszik visszadiktálni belém a lelket.
Így történhet az, hogy egy fa mögül leselkedve, míg én csak bámulok rá, bemutatkozik. És még a nevem is tudja... Elájuljak? Akihiko, ha halottnak tettetem magam, akkor mint a medve, ő is tovább áll? Ugye továbbáll?!
Nyugalom, nem lesz semmi baj, hessentsd el a páni hisztit! ölel át Akihiko, és egy fokkal jobban érzem magam, bár nem állítom, hogy a térdem nem remeg meg néha, ahogy ki sem nyitva a szám, bólintok, hogy igen, én lennék. Hogy megtaláljam a hangom, és időt is nyerjek, végigmérem. Zöld szemei igazán határozottak, és szerintem totál kiszámíthatatlanok, de a barna haja legalább olyan megnyugtató érzetet kelt bennem, s a ruhája is visszafogott, nem hivalkodó, nem olyan, amely miatt még nyugtalanabb lennék. Bár az előbbi jelenetet akkor sem tudom hová tenni...
Akihiko felsóhajtva nyom egy kokit a fejem búbjára, hogy végre magamhoz térjek, s fel is riadok valóban.
- Ano... Örvendek, sensei! Kérem, viselje gondom az edzés alatt! - hajolok meg, kérve segítő védelmét a lehető legilledelmesebb mód, nehogy magamra haragítsam.

[Minato]

//Nahát, nem tudom, be tudjuk-e fejezni majd, de ha nem aug. 5-én sajna el kell tűnnöm, akkor kezdődik a második forduló xD - bár jó eséllyel rajtam fog inkább múlni ez a jutsu xD, de rosszabb esetben a vizsga után befejezzük, úgyis kiesek mint a fittyfene //

Kicsit fura. Mármint az megszokott, hogy én nem tudok mit kezdeni emberekkel, főleg nem nálam magasabb rangúakkal, de hogy egy nálam magasabb rangba sorolt egyén épp ugyanolyan zavarban érezze magát a társaságomban, mint én az övében, az már nem mindennapos élmény. De legalább végül kivágja magát a helyzet faramuciságából, és feltesz egy kérdést.
A chuunin-vizsga, na igen...
- Eto... egy külön erre kialakított terepen kellett keresztül jutni mindenféle vitt fegyver nélkül. Kissé ijesztő volt, mármint nekem mindenképp, mert nem igazán tudok egy jutsut sem, amivel áthidalhattam volna eme problémát. Ezért is szeretnék ezen egy kicsit javítani. A vizsgán szerencsém volt, mert óvatosságomnak köszönhetően a legtöbb mindenkit elkerültem, aztán csatlakoztam egy kumoi kis kétfős csoportosuláshoz, akiket titokban követtem, de csak mert nem tudtam, hogy reagáltak volna felbukkanásomra. Aztán úgy alakult, hogy meglepetésszerűen meg akarták őket támadni, amit én észrevettem, mivel lemaradva mögöttük táboroztam le, és engem nem vettek észre, így, na meg persze a lelkiismeretem sugalmazására végül kisegítettem őket, és közösen elijesztettük a támadókat, s hálából velük mehettem. Ez azért volt előnyös, mert a fiú, Goroi ismerte a terepet, mert korábban az apjával arrafelé jártak együtt... talán vadászni... már nem emlékszem, de tényleg nagyon járatos volt, így egy igen rövid úton juthattunk el a végéig. Ahol elbúcsúztunk. Kicsit bűntudatom is van, mert én minden gond nélkül beértem, el sem hittem igazán, ráadásul elsőnek, ami meg végképp elképzelhetetlen volt az induláskor számomra, viszont ők nem voltak sehol. Nem tudom, mi történhetett velük - szomorodom el kissé a gondolatra, de aztán folytatom a jelentést.
- A következő forduló elvileg páros harc lesz, mármint valakivel meg kell küzdenem szemtől szemben. A fiú egy konohai vendék, akit kihúztam, de nem tudok róla szinte semmit. De van egy olyan érzésem, hogy az alap akadémiai jutsukon kívül több mindent ismer, én meg nem nagyon... de nem szeretnék szégyent hozni Kumogakuréra, szeretnék derekasan küzdeni, mégha a sensei-em azt is mondta, mikor felvetettem neki, hogy indulok, hogy nem tart rá még késznek. S most, hogy eljutottam a második fordulóig, már végképp nem szeretnék szégyenben maradni. Kérem, segítsen nekem. Nem igazán tudom, mi jöhetne jól, de ön talán tud nekem valami jót javasolni, amit még meg is tudok tanulni ebben a rövid időszakban, amim a vizsgáig maradt.
Valóban nagy bizodalmam fektetem belé. Általában nem szeretik, ha nincs az embernek célja, de tényleg nem tudom, mi lehetne hasznos egy olyan ellenféllel szemben, akit nem ismerek. Nem vagyok igazán jártas a különböző jutsukban, de biztosan valami olyasmi a kelléktárában,a mi nekem is jól jöhet adott szituációban. Persze mindenre nem fogok tudni felkészülni, elvégre ahhoz túl kevés az idő, én pedig túl képzetlen még, de egy újabb ütőkártya is sokat segíthet a legvégén.