Kiképzőterepek

Mirubi nagyokat szívott a friss levegőből. Nem sokan voltak a Kiképzőtéren. A legtöbben nem itt kísérleteznek és pusztítanak, de valami lekötötte a fiú figyelmét. Egy érdekes figurát látott meg az egyik fa tövében üldögélni. Egy kutya is volt vele és jól láthatóan és egészen biztosan, ismerik is egymást. Ifu unott tekintettel nézett a kutyára. A legtöbb macska ilyenkor lapos kúszásban állna arrébb. De Ő nem az a fajta. A legnagyobb megvetést és érdektelenséget tükrözve a szemében sétált Mirubi mellett. Persze, nem volt annyira bátor, hogy eltávolodjon gazdája mellől. Mirubi ezt észre is vette, így felkapta a hosszú szőrű állatot, majd megsimogatta a fejét és szólt hozzá.
- Nah mi van? Ne játszd a keményet! - Eközben közeledett a fiú és a kutya felé, akik egy roppant érdekes mutatványt hajtottak végre - Ezt vajon hogyan csinálták? A nagyapa mesélt az állathasználó technikákról, de nem mondta, hogy ilyenek is vannak! Neked sem ugye?
Tette fel a kérdést Ifunak, aki hátsó lábát a fiú szájába helyezve próbálta eltaszítani magától, jelezve, hogy nem igazán van ínyére az a megszégyenítés és megalázás, hogy a karjaiban cipelje. Miután elhangzott a Getsuuga, Mirubi egyre érdekesebbnek tartotta a fiút. Egyből rájött, hogy ez a bizonyos Getsuuga az Ő Tsuugajának egy fejlettebb változata, de mi lehet az a technika ami átalakítja az állatot a saját alakjára. Miközben egyre közelebb lépett a fiúhoz, vagy inkább férfihoz, már azon járt az esze, hogy vajon, hogyan is lehetséges ez?
- Öhm üdvözöllek! A nevem Kauru Mirubi.
Mutatkozott be mosolyogva és elpirulva a régi nevén bizonytalanul, csak úgy a dolgok közepébe vágva. Nem szerette ha idegenekkel kell beszélnie, de Ő most már Chuunin! Megteheti, hogy csak leszólítja a mindenféle emberkéket bármiféle ok nélkül. Miért is ne?

Válaszára várok, miközben továbbra is figyelem mozdulatait. Eddigi reakciója nem volt túl hosszú, ez kicsit nyomaszt. Ráadásul az látszik belőle, hogy nemigen figyelt rám. Rinn? Hogy jön ő most ide? Ja, persze! Hiszen az imént említettem. Pedig tényleg nem akartam. Most vajon mit gondol rólam? A földet lesem, ami lassan már megszokássá válik. Érzem, ahogy ajkaim halvány mosolyra húzódnak. Felnézek rá, s fejemet zavartan vakarom néhány pillanatig.
- Igen, ő... nagyon aranyos - mosolygom.
Meglepve figyelem, hogy feláll. Kíváncsivá tesz, hirtelen azon gondolkozom, hogy mire készül. Keze megindul felém. Elkerekednek szemeim, mikor hallom, hogy mit mond. Barátok? Mi? Eddig nem voltak emberi barátaim. Azt sem tudom, hogy kell viselkedni nem állatokkal szemben, kivéve a tanáraimat. Miért kell neki megnehezíteni? A tanárommal tudom, hogy hogy kell viselkednem, de egy baráttal... Vagy olyan emberrel, aki... Nos, ha nem is tanár, de ember, az teljesen más. Zavartan nézem az előttem lévő kezet. Elfogadjam? Ha nem fogadom el, akkor biztosan megbántom. És valamiért azt érzem, hogy el kellene fogadnom. A barátom akar lenni? Még mindig nem hiszem el. Ezt még soha nem mondta nekem senki. De végre nem lennék egyedül!
Érzem, hogy mosolyom kiszélesedik, közben a pír tombol arcomon. Kezemet remegve emelem fel. Tekintetem le sem veszem végtagjáról, mindeközben.
- Ko... Komolyan mondod, Katsumi sensei?
Mielőtt válaszolna, megragadom kezét, ezzel elfogadva barátságát. A sírás kerülget. Végre tényleg nem vagyok egyedül. Van egy barátom Rinnen kívül. A szám remeg mosolygás közben.
- Örülök!
A lényegre térünk, tehát az edzésre. A fa felé fordulok. Ámulva követem nyomon mesterem mozdulatait, egészen a földet érésig. Hogy csinálta? Ezt persze nem mondja el. Csak feldob egy kunait a fára, jó magasra, és elmondja a feladatom.
Közelebb lépek a fához. Felnézek, majd nyelek egyet. Hogy is kezdhetném el? Egyszer hallottam néhány genint, miközben ezt gyakorolták az erdőben. A csakrával kell csinálni valamit. Bárcsak eszembe jutna, hogy mit! Minden esetre elkezdem áramoltatni a csakrámat. Érzem, ahogy egyik pontból a másikba mozog a testemben. A kezemet nem használhatom, tehát oda felesleges lenne irányítani. A tapadási felület a lábam. Ha oda irányítanám... A gondolatot végrehajtom a valóságban, a talpamba irányítottam a csakrát, majd a törzsre illesztem a lábam. Próbálok fellépni a másik lábammal is, de leesek. Még jó, hogy csak ilyen lentről. De volt egy pillanatnyi tapadásom, tehát valószínűleg jó úton járok.
- Katsumi, nem mondanál valamit, amiből kiindulhatok? - kérdem végül, hátha segít valamit.

// Suigetsu //

Természetesen Mirubiban semmilyen felsőbbrendűségi érzet nem volt. Mondjuk az azért tetszett neki, hogy Ő a "Nagy Chuunin" de akkor is tiszteli az érzelmeket. Habár, egyre inkább nem látja értelmét a jópofizásnak. Ifu, a kutya reakciójára, csak kiugrott Mirubi kezéből, majd felmászott az egyik fára. Pontosabban arra a fára, ami ott volt mellettük. A fiút pedig Akinari-san kijelentése lepte meg. Már el is felejtette, hogy Shiro Kumogakurei. Bizony, nem sokan nézték jó szemmel a harcukat, de igazán büszkék lehetnek a lányra, ugyanis szépen kiütötte Mirubit, aki szintén kezet nyújt a fiúnak, majd jó erősen megszorítja. Neki, mindig azt tanították, hogy ha kezet fog valakivel, akkor annak jó erősen szorítsa meg a kezét, ugyanis így illik.
- Valóban! Hát, igyekszem nem nagy feltűnést kelteni, de nem hittem, hogy így vélekednek a harcunkról. Minden esetre köszönöm a jó tanácsot. - Pirult el Mirub - Ifu még nem áll készen a komolyabb harcokra. Ezért is nem akartam veszélyeknek kitenni. Van, vagy is volt elég vérszomjas személy a Vizsgán, akik könnyedén megzsaroltak volna vele. Ő az egyik legjobb barátom. Habár, szeret szivatni, de azért jó fej. Inkább tekintem barátomnak mint háziállatnak.
Bizony! Olyan mély barátság van köztük, hogy szadizzák egymást akkor amikor csak tudják. Fájdalmas egy barátság...
- Visszatérve a kérdésedhez. Igazság szerint, csak a kíváncsiság vonzott ide. Mégpedig az a technika, amivel az alakodra formáltad a kutyát. Bocsánat, nem akartam udvariatlan lenni. Mi is a neve?
Tette fel a kérdést. Tudta, vagy is sejtette, hogy a kutyának neve is van és egészen baráti kapcsolatban áll a gazdájával. És ugye egy barátot nem szoktunk "kutyának" hívni.

// Kicsit kevesebb lett, ha nem jó akkor írhatok még hozzá //

Mirubi csak úgy szívta magába a szavakat. Mindig is szerette ha a technikákról beszélnek neki. Szereti megérteni a dolgokat. A szeme pedig csak úgy felcsillant a harc hallatán, de a lelkesedése egyből le is csillapodott, miután eszébe jutott, hogy neki van a legszemtelenebb és "leggonoszabb" macskája. Persze ez a "gonosz" jelző csak egy kifejező szó. Mirubi számára összefoglalja Ifut. Miután Doppo és Akinari leült a fa tövébe, Mirubi felvette Ifut, majd elvonult. Nem olyan messzire, hogy ne legyen az ellenfelei szemei előtt, de elég messzire ahhoz, hogy csak kettejükkel tudjon foglalkozni. Magával és a Macskájával. Ifu most meglepően szelíd és értelmes volt. Hagyta, hogy gazdája, vagy is barátja cipelje, akármennyire is nem volt az ínyére. Vajon megértette, hogy itt most már Ő is harcolni fog? Igen! Mivel, letette maga elé a hosszú szőrű állatot és nem mozdult el. Talán, mind a ketten tudták, hogy itt nem a technikával lesz a baj, mivel az könnyű, hanem a kettejük lelkével és kapcsolatával.
Ifu csak nézett a fiúra a nagy szemeivel, mintha a lelkébe látna. Mirubi lótuszülésben leült a macska elé, majd becsukta a szemét. Azt várná az ember, hogy a macska csak gondol egyet és elmegy… De nem így lett. Ifu ott maradt a helyén. Teljesen átérezte Mirubi problémáit, és ami a még megdöbbentőbb azaz, hogy Ő is becsukta a szemét. Úgy tűnt, hogy koncentrál Ő is Mirubira. Persze ezt a fiú cseppet sem vette észre. Gyakorolta egy kicsit a meditációt, amit még a senseitől tanult. Persze, a maga szadista módján. Ezzel a bizonyos meditációval próbál kapcsolatot teremteni Ifu és Saját maga között. Jól tudta, hogy ennél a jutsunál Ifu charáját irányítania kell majd. De ezt hagynia kell a macskának is. Ha hagyja, akkor egy olyan chakrakapcsolat jön létre kettejük között, mint egy Genjutsunál. Annyi különbséggel, hogy itt mind a ketten hozzájárulnak a chakrakapcsolathoz, így az egyszerűbb is. Bizony, Mirubinak a meditáció az egyetlen mentsvára a problémái elől. Ez lehet a kiút a sötétségből. Az a legnagyobb baj, hogy Ő ezt nem tudja. Nem ébredt még rá a saját lelkében lakozó sötétségre. A meditáció nem igazán járt sikerrel. Kitudta ugyan zárni a külvilág zajait és csak arra koncentrálni, ami igazán fontos, de nem sikerült lazítania. Kinyitotta a szemét és meglátta a macskáját, becsukott szemmel maga előtt. Még sosem csinált így! Mindig csak gyerekesen játszott és Mirubi idegeire ment. Most pedig mint ha a legokosabb és legkedvesebb állat lenne, úgy azonosul Mirubival. A fiú kihasználja az alkalmat, megpróbálja kivitelezni a technikát Akinari által elmondottak szerint, valamint a saját elképzelései szerint. Kiterjesztette a chakráját. Mivel eléggé tapasztalt volt már az ilyen technikákban, és a chakrakontrollja sem a legrosszabb, így érezte Ifut. Mint ha nyitott szemmel nézné, vagy akár csak tapintaná. A chakrával körbevont állat nem mozdult. Hagyta, hogy Mirubi cselekedjen. Habár nem érezték, de már fél órája ott ülnek és várnak. Aki próbálta már kiüríteni elméjét és átélte már azt a fajta nyugalmat, azt tudja, hogy mit élt most át. Az a fél óra csak néhány percnek tűnt. Mint amikor alszik az ember. Ifu is valószínűleg ugyan ezt élte meg, így hagyta továbbra is magát. Mirubi igyekezett Ifu chakrahálózatába bebocsájtást nyerni, amit sikerült is neki. A macska nem tanúsított ellenállást. Sokan nem tudják, de az állatok érzik az ember chakráját, így azt is tudta, hogy mit csinál a gazdája. Mirubi nem csupán egy Hengéhez hasonló illúziót akart létrehozni, mivel annak semmi értelme nem lenne, hanem ideiglenes változást akart létrehozni az állatban. Átvette az állat chakrája felett az uralmat, így mint a testében, és mint a testfelületén jelen volt Mirubi energiája, chakrája. Ideje lenne egy kicsit cselekedni is. De még nem. Azzal nem ér el semmit, hogy ha rossz eredményre jut azért, mert elkapkodja. Miután megvolt az előkészület, ismételten egy kis koncentrációval egybekötött meditálás kezdődött meg. Immáron Egy órája ücsörögnek mind a ketten tétlenül. A már szinte rituális szertartásba átmenő tanulás lassan a végéhez közeledik. Egyre nagyobb késztetést érez a cselekedésre. Ez pedig nem jó! Kezd kizökkenni a nyugalmi állapotból. És elkezd gondolkodni… Azon jár az agya, hogy mért történt minde… vége… A koncentráció még mindig megvan és a chakrakapcsolat is fennáll, de a lelki békének vége. Mirubi kinyitja a szemét, majd feláll. Ifu még mindig ül és figyel. Vagy csak ülve elaludt. De nem! Ő is kinyitotta a szemét, majd négy lábra áll. A chakrakapcsolat megszűnt. Mirubi már nem koncentrál, csupán néz és vár. Nem tudja, hogy mire, de vár. Ez a mérhetetlen üresség mitől származik? Honnan jön? Talán nem jól csinált valamit? De jól csinálta. Pont ennek az érzelmek nélküli állapotnak kellett előjönnie ahhoz, hogy tökéletesen kivitelezni tudjon egy ilyen technikát, valamint mélyen magába merülve, olyan dolgokra derített fényt, ami sorsdöntően megváltoztathatja az életét. Nem zavarja a külvilág és nincsen semmi gondolata. De ha nincs gondolata, akkor nincs cselekvés, így ki kellett zökkennie ebből az állapotból. És onnantól fogva, hogy eldöntötte ezt, már nem járta át annyira az üresség. Ifu eléje sétált, majd nyávogott egyet. Mirubi csak elmosolyodott, majd a Tigris pecsétet megformálva, koncentrálni kezdett. Kiterjesztette a chakráját, átjárta vele az állatot, majd az Alakváltó és a Négyláb technikát kombinálva, kevés füst kíséretében, Ifu Mirubi alakjára formálódott. Egyedül a hasa nem lett akkora, hogy össze lehessen őket keverni. De ez már mellékes. A technika létrejött, csak a kellő odafigyelés kell és bármikor képes lesz létrehozni a Klóntalan Klónt. Mirubi Ifu kezébe nyomott egy kunait, majd Ő is elővet egyet. Meglepve tapasztalta, hogy még nem tud vele mit kezdeni a klón. Hát persze, mivel ne megy klón, hanem csak úgy néz ki mint Mirubi. Sokat kell gyakorolnia a fiúnak és az állatnak, hogy együtt tudjanak egymás oldalán harcolni...

Csak úgy repült az idő, miközben meditáltál, de legalább Ifu is komolyan vette a feladatot, talán megrémült attól a gondolattól, hogy barátját bántani fogják, ha ő nem segít be. Vagy, csak az járt a fejében, hogy neki van joga piszkálni, rugdosni téged. Bár nem számított, ugyanis a technikát sikeresen végrehajtottátok, és létrehoztad a klónt, tehát a macska felvette az alakodat. Kezébe is nyomtál egyből egy élesnek látszó tárgyat, legalábbis, ő ennyit tudhatott a kunairól, ugyanis az sem volt meg a fejében, hogyan tartsa, használja, eldobja. Ezt látva Doppo, furcsa hangot hallatott, ami lehetett egyfajta ugatás, de inkább mondanám gúnyos vihorászásnak. Neked kell a mentorának lenned ebben a szituációban, valószínű, hogy másra nem is hallgatna a macskád, és rohamosan közeledett mellette a párbaj időpontja.
- Szép volt Mirubi-san! Gratulálok, látom te és Ifu tényleg egy hullámhosszon vagytok egymással. Már csak segítened kell neki, hogy megtanulja az emberi mozgást, megszokja ezt az állapotot. És ne feledd, még 1 óra, és megküzdünk egymással. - a mondat végén egy mosoly húzódott végig a száján, úgy tűnik már annak is örült, hogy ha már beszélt egy másik emberrel, most szétrúghatja a hátsóját. Lehet, hogy azt mondta, hogy 1 órád van még, de annyit biztos, hogy nem gyakoroltál, így vagy csak húzza az agyad, hogy siess, kapkodj, és elrontsd, vagy csak nem túl jó az időérzéke. Rajtad áll, hogy mi lesz majd a jövőbeli harc kimenetele, pontosabban, rajtatok.
- Talán, ha használnád a Shikyaku no Jutsu-t, akkor könnyebben tudtok harcolni, ha nem megy persze az emberi mozgás! - ad egy ötletet, bár rajtad áll, hogy megfogadod-e ezt a tanácsot. Majd, leül meditálni, talán koncentrál, és chakrát gyűjt a harcotok előtt, de neked most nem ezzel kellett foglalkoznod, hiszen Ifu még mindig nem tudott normálisan mozogni.

//40 perc telt el az idődből, és most egy 30 soros postot kérek.//

Felkelek a földről, mielőtt belekezdene mondandójába. Hátsó felemet megdörzsölöm, részben azért, hogy megnézzem mennyire fáj, részben pedig azért, hogy a kosz egy részét leporoljam magamról. Bár elég alacsonyan voltam, mikor estem, azért megéreztem. Nem, egyáltalán nem vészes, nem is zavar igazán. A magyarázat első felével tisztában vagyok. Elég hamar megtanítják nekünk, hogy ha a chakra elfogy, akkor végünk. Épp ezért is veszélyes kifulladásig hajtani saját magunkat. Engem persze ez eddig sem érdekelt. A célok eléréséhez a szenvedésen át vezet leggyorsabban az út. Ha félteném magam, sose lennék erősebb. És soha nem lehetnék igazi ninja.
A chakra, mint szám? Van benne valami. Bár eddig én mindig vizespohárnak képzeltem el. Minél több jutsut használok, annál többet iszom abból a bizonyos pohárból. Ha pedig elfogy a víz, tudjuk, hogy mi lesz. Viszont... Ha úrrá tudok lenni a szomjúságon és képes vagyok takarékoskodni a vízzel, beosztani, hogy egyszerre mennyit iszok, akkor tovább kibírom. Tehát... Elmondása szerint, ahhoz, hogy erősebbek legyenek a technikáim, jobban kell irányítanom a chakrámat. Erre lenne jó ez a feladat? Meg kell tanulnom, hogy mikor mennyi chakra az elég?
- Lássuk csak... A fa törzse még egészben van... Egyszerűen leestem, tehát... Kevés chakrát használtam a fennmaradáshoz. Akkor többet kell használni - motyogom magam elé, gondolkodásom hangosabb megnyilvánulásaként.
Nem is mondok többet. Figyelem, ahogy mesterem ismét földet ér, majd szembe fordulok a fával. A lábaimba koncentrálom ismét az energiát. Iszok egy kis vizet, ha úgy tetszik. Ez is sokat kivehet az emberből, főleg, ha az még csak egy genin, mint én. De nem adom fel, nem tehetem! A most lábamba irányított chakramennyiség nagyobb, mint az imént. Nemrég volt egy pillanatnyi tapadásom, tehát nem hiányozhatott sok a kellő mennyiséghez. A fa kérgére illesztem az egyik talpam, majd a másikat is. Fent maradok, ami... Hihetetlen érzés. Mosolyom ismét helyet kap ábrázatomon. Lélekben örömujjongásba kezdek, amit egy kicsit ki is mutatok.
- Sikerült! - mosolygom.
Lépek még egyet, és még mindig fent vagyok. A következő pillanatban azonban furcsa zajra leszek figyelmes. A talpam alatt megmozdul valami. A fa külseje megsérül, én pedig sajgó fenekemen találom magam a földön.
- A fenébe... Nehezebb, mint gondoltam... - mérgelődök kicsit, elpirulva.
Zavar, hogy ennyire nem megy. Csak most kezdtem, mégis úgy érzem, hogy sokkal jobban kellene mennie. A geninek, akiket figyeltem, olyan könnyen felmásztak a fára. Nekem miért nem megy? Felkelek, leporolom magam, majd további rimánkodás helyett ismét áramoltatni kezdem a chakrámat. A lábamba irányítom, és ismét nekiveselkedem a fának. Emlékszem, hogy az imént mennyi kellett a fennmaradáshoz. Azt a mennyiséget próbáltam a chakrámból a lábamba juttatni, mielőtt ismét ráléptem a fára.

// Suigetsu //


A technika sikerrel járt, viszont ez így nem fog menni. Ifu nem tud mit kezdeni a tárgyakkal. Ugyan, valamiféle fogalma csak lehet róla, hogy mi is az, de nem sokat látott ilyet, így nem is tudja használni. De az esze, az meg van hozzá. Még a nagyapja mesélte Mirubinak, - aki szintén jártas az állathasználó technikákban - hogy a ninja állatok egy átmeneti értelmi szintet állnak a Nin-juk és a sima állatok között. Ezért is könnyebb velük a harc. Habár, nem annyira eszesek, hogy beszélni is tudjanak, de jóval okosabbak és értelmesebbek mint egy közönséges állat. Jövendőbeli ellenfele szavaira, Mirubi igencsak felfigyelt. Igaz, hogy amiért megszólította a fiút, azt már megkapta, de most egy teljesen újabb dolog hajtja előre. Eddig a tanulni vágyás, ezzel együtt a nagyobb erő tudata és ezzel együtt a hatalom tudata hajtotta előre. Minél többet tud annál erősebb és minél erősebb annál nagyobb a hatalma. De most, hogy ezeket az ösztönző dolgokat lecsillapította azzal, hogy megtanulta a technikát, így most már csak a harc ami hajtja előre. Voltaképpen ugyan azért a dologért. A bizonyításért, hogy megmutassa mindenkinek, hogy érdemes arra, hogy mindenki Őt figyelje! Látott igazságot a fiú szavaiban és így egy újabb ötlete támadt. Tudta, hogy ha csupán csak a Shikyaku no Jutsu nélkül hajtja végre a technikát, akkor csak egy egyszerű másolatot hoz létre magáról. Ez persze tökéletes a gyakorlásokhoz és az edzésekhez, de egy harcban nem sok értelme van, hacsak nem tud megfelelően bunyózni a ninjaállat. De ugye ezt még majd gyakorolniuk kel. Most, egy teljesen más ötlete támadt Mirubinak, amit "mestere" adott neki. Ugyebár, a Shikyaku no Jutsuval a használó egy állat tulajdonságait ölti magára. Ez az állati tulajdonság bármilyen fajjal használható, de leginkább annak a fajnak a tulajdonságait szokták felvenni, amilyen az állathasználó ninjaállata, vagy amelyik fajról a legtöbbet tud. Ez itt a macska. Tehát, ha Mirubi először a Négyláb technikát alkalmazza magán és csak utána a Juujin Bunshint, akkor Ifu is a vadállat formában lévő Mirubi alakját veszi majd fel. Így azokat a vadállati ösztönöket is megkapja amit Mirubi érez ilyenkor, viszont ez az állatra nem lesz hatással, mivel benne már eleve élnek ezek az ösztönök! Így, megértik majd egymást. Ifu tudatában lesz annak amit Mirubi érez és Mirubi is jobban átfogja érezni, amit Ifu. Ez így egy tökéletes csapathoz vezethet a megfelelő gyakorlások mellett. Ezek az ötletek néhány percnyi gondolkodó idő után futottak át Mirubi agyán és mint mindig, "nagy zseninek" tartotta ez miatt magát. Bizony, azok a gyermeteg érzelmek nem tűntek el a Chuunin ranggal. Mirubi felvette Ifu-t az ölébe, majd leült vele. A macska egy darabig tűrte, de aztán ellökte magától a fiút. Vagy is saját magát és így összekarmolva a gazdáját. Felsőbbrendűnek ható szemekkel nézett Mirubira. Ha nem tudná, hogy macska még be is rezelne tőle egyből. De szerencséjére, tudja, hogy ki és mi, így nem fél tőle és elkapja. Maga elé teszi a kicsiny és törékeny állatot, aki dühösen néz rá. Mindketten tudják, hogy ki van kiszolgáltatva kinek de azt is tudják, hogy valójában Ifu az aki irányít és nem Mirubi.
- Nah idefigyelj! Ha nem segítesz, akkor a harcnál az a kutya egy harapással elintéz. Nem leszek ott, hogy megvédjelek! Magadnak kell megvédeni magad. A fürgeséged segíthet, de még inkább erősebb lehetsz, hogy ha hagyod, hogy véghezvigyem rajtad a technikát.
Magyarázta a macskának, aki lehajtott fejjel hallgatta a fiút. Olyan volt mint egy macska, de még is mintha értené kristály tisztán amit Mirubi mond neki, aki ekkora elővette újból szandáljából azt a bizonyos kunait és a macska elé tette. Pontosan a szemei elé, hogy biztosan lássa.
- Ez egy kunai. Nézd, szúr és vág! - Mutatta neki kezével - Ezzel harcolni szoktak.
Magyarázta, mire a macska felnézett és mint aki vár valamire, úgy meresztette a fiúra nagy, sárga szemeit. Hát megértette, hogy itt már neki is tennie kell valamit. Vége azoknak az időknek, amikor naphosszat a kanapén vagy az ablakban aludt és nem csinált semmit. Mindig engedelmes volt ha annak kellett lennie, de még belőle sem veszett el az a "kiscicás játszadozó ösztön" ami Mirubinál is jelen van. De most megértette... Mirubi maga elé vette a macskát, majd felállt. Az állat becsukta a szemeit. Mirubi megformálta az a bizonyos "Fél tigris" kézpecsétet, majd aktiválta a Négyláb technikáját. Először a fizikai megjelenését változtatta. Négykézláb ereszkedett. A csontjait rugalmassá változtatta chakrája segítségével. Az izmai megfeszültek. Ahogy mindig, most is kevéske fájdalommal járt a technika, de ezt már annyira megszokta, hogy fel sem tűnt neki. Következőlépésként ellágyította a körmeit és a szemfogait, majd meghosszabbította és újra megkeményítette. Most jönnek az érzékszervek felerősítései chakrával. Látás, hallás, szaglás! Minden kész! A teljes Vadállat forma! Újdonsült ösztönei a kapkodásra és a gyorsaságra sarkalták, így elhúzott Ifu mellett és feldobta őt a vállára. A macska haragosan mélyesztette karmait a fiúba, de Ő meg sem érezte. Megállt, majd megszólalt. Megnőtt fogai kissé akadályozták a beszédben, de teljesen érthető volt így is.
- Készülj Ifu!
Parancsolt rá, majd megformálta négykézláb a Tigris pecsétet és így kiterjesztette a chakráját. Érezte ahogy körbekeríti az állat teljes testfelületét, majd miután Ifu is ellazult bebocsájtást enged a saját chakrahálózatában. Innentől fogva Mirubinak nyert ügye van.
~ Juujin Bunshin! ~
Mondta magában a technika nevét majd feltört a füst...

Elszántan próbálod végrehajtani a technikát a négy láb jutsu alatt, aminek meg is lett az eredménye. A chakrád tökéletesen összpontosítottad, és Ifu a te formádban állt a hátadon, ugyanúgy négykézláb, ahogyan te. Kezében ott virított a kunai kés, amit adtál neki, és látszott rajtatok, hogy készen is álltok arra a bizonyos harcra, amit Akinari említett. Mivel már állatias éned vette át feletted az uralmat, nem lettél volna képes feladni a harcot, bár biztos lehetett benne az ellenfeled, hogy bármilyen eredménnyel is gyakorolsz, a kihívástól nem hátrálsz meg, egy chuunin nem cselekedhet úgy.
- Remek, remek! - tapsolt "mestered". - Bevallom, nem csak azért mondtam a harcot, hogy feltüzeljelek, hanem azért is, mert z az edzés harmadik szakasza. A technikát megvalósítottad, majd aztán létrehoztad a Shikyaku no Jutsu alatt, ezzel létrehozva a legerősebb formáját. Most, harc alatt fenn kell tartanod ezt a technikát, akárhány ütést is kapsz. Ha ez nem sikerül, akkor egy csata során maximum addig használhatnád, míg hozzád nem érnek, és az egy erősebb ellenféllel szemben bármikor megtörténhet. - mondta, majd ő is négykézláb ereszkedett, és láthatóan végbementek rajta ugyanazok a változások, amik az előbb rajtad, majd mellé sétált társa, és a tigris kézjel következtében felvette Akinari alakját. - Juujin Bunshin! - a technika, amit alkalmaztál most megtámad téged. Ketten, kettő ellen, az nyer, aki tovább képes ezt a formát megtartani, és így a számbeli előnyét.
- Támadjunk, Doppo! - adta ki az utasítást hangján, és hirtelen kilőve támadtak rátok. Akinari Ifut vette célba, míg Doppo ellened tőrt. A támadás hasonlított a Tsuuga nevű technikára, azzal a különbséggel, hogy itt nem forgott a használó, így csak a sebessége miatt volt veszélyes a támadó. A harc kezdetét vette, és okosan kell cselekedned, ha nem akarsz megsebesülni.

Az egy az egy elleni harcok úgy végződtek, hogy te a Tsuuga technikával eltaláltad az ellenfeled, míg Ifut egy jól irányzott rúgással a földre küldték. Miután te is Doppoval harcoltál, így ki lehet mondani, hogy a két állatot győztétek le, de még egyikük sem változott vissza rendes alakjukra, ahogyan eszméletüket sem vesztették el. Így nem lehetett megmondani, hogy tényleg Doppo ellen harcoltál-e, vagy sem. Viszont Akinari látta, hogy társát a földre "parancsolod", amitől kicsit bedühödött. Bár nem lehet tudni pontosan miért, hiszen ő akart harcolni, és tudhatta volna, hogy megsérülhet kutyája, de az is lehet ennyire alábecsült téged, és nem hitt ebben az eredményben. Mindenestre elborult az agya, és mivel az állati ösztönök uralkodtak felette, nem is tudod gátat telepíteni érzései elé. Itt bizony már vérre megy a harc. Visszaugrott a feltápászkodó társa felé, és egymás mellől kiindulva repültek felétek, pörögve.
- Gatsuuga! - hallottad a kiáltást, és így emlékeid is bevillanhattak a kőről, aki először kapta be ezt a mérhetetlen erejű támadást, és darabokra tört. Nektek nem annyi szilárd a testetek, így most már életveszélybe is kerültetek. De azzal, hogy ezt a technikát alkalmazta, csak egy irányba tud mozogni, és biztos be is csapódik valahol. Emellett még csak most próbálta lesajátítani. Rajtad áll, hogyan fogod a technika hátrányait Akinari ellen fordítani, hiszen abban lehet a kulcs a győzelemhez. Mindenestre Ifura vigyáznod kell, mert úgy tűnik, őt vették célba.

Mirubi eltalálta az ellenfelét a Tsuugaval, aki így a földre került. De, Ifu is a földön van. Ebben az egészben csak annyi a jó, hogy a technika sikeres és az ütésekre sem változik vissza az állat. De most, a két Akinari egy ijesztőbb és veszélyesebb technikát vet be a földön lévő Ifu ellen, mint Mirubi. Kettős Tsuuga vagy is Gatsuuga! Egy ilyen erejű támadást az állat biztosan nem él túl. Főleg, hogy az eredeti teste csak egy kicsi és törékeny test. Mirubinak is elborult az agya, így nem igazán tudott ésszerűen gondolkodni és logikus lenni. Annyit tudott, hogy mint a vezérhím, neki meg kell védenie a bajban lévő társát. Ismételten a másodperc tört része alatt chakrát halmozott, majd kilőtte magát, de most nem pördül meg, hanem feloldotta a Juujin Bunshint és megpróbált még a Gatsuuga becsapódása előtt átsiklani a két Akinari előtt úgy, hogy Ifut az egyik lábánál fogva elkapva húzza el. Ezért is kellett feloldani a jutsut, mivel így kisebb az eltalálható felület. Ha sikerül neki, akkor a Négyláb technikát is feloldja és jelzi, hogy feladta a harcot. Nem akarja kockáztatni barátja életét a saját önző céljai miatt és a Négyláb Technikával nem tudná ezt megtenni. Ezért is veszélyes ez a jutsu.

Szerencsére neked több eszed volt, mint Kumogakure-i ellenfelednek, és befejezted a harcot, és megmentetted Ifut mielőtt a támadás beért volna. Viszont a Gatsuuga így is becsapódott, de csak a földbe. A két lihegő veled szemben állt, és mikor újra macskaként látták társad, és, hogy meg is sérült, Akinariba visszatértek az emberi érzések, és megszüntette a technikát. Doppo a macska mellé ment, és megnyalta, mutatva, hogy sajnálja, hogy így kirohantak. Akinari is ugyan így próbált előtted valamit jóvátenni.
- Én...én nagyon sajnálom Mirubi-san! Én nem akartam, csak láttam, amint Doppo földre kerül, én nem akartam így támadni, kérlek, bocsáss meg. - próbált szabadkozni előtted. Ezután jelzett állat társának, és elindultak vissza a falu felé.
- Gratulálok, hogy sikeresen teljesítetted ezt az edzést, a technikát is biztos vagyok benne, hogy használni tudod majd a kalandjaid során. Még egyszer kérlek, bocsáss meg, az nem én voltam. Ég veled, és járj szerencsével! - köszönt el tőled, majd társával a központ felé vették az irányt. Lehet azért akart ilyen gyorsan elmenni, mert szégyelli magát, hogy egy edzés keretein belül így rátámadt egy szövetségesére, egy Konohaira. De talán csak dolga akadt máshol, nem tudhattad, csak azt, hogy Ifu épségben, és biztonságban van, és egy új technikával bővült arzenálod. Innentől arra mész, amerre akarsz, itt befejezted a dolgaidat.

//Gratulálok, technika elsajátítva, és +8 chakra jutalom mellé. //

Kyrena írta:Felkelek a földről, mielőtt belekezdene mondandójába. Hátsó felemet megdörzsölöm, részben azért, hogy megnézzem mennyire fáj, részben pedig azért, hogy a kosz egy részét leporoljam magamról. Bár elég alacsonyan voltam, mikor estem, azért megéreztem. Nem, egyáltalán nem vészes, nem is zavar igazán. A magyarázat első felével tisztában vagyok. Elég hamar megtanítják nekünk, hogy ha a chakra elfogy, akkor végünk. Épp ezért is veszélyes kifulladásig hajtani saját magunkat. Engem persze ez eddig sem érdekelt. A célok eléréséhez a szenvedésen át vezet leggyorsabban az út. Ha félteném magam, sose lennék erősebb. És soha nem lehetnék igazi ninja.
A chakra, mint szám? Van benne valami. Bár eddig én mindig vizespohárnak képzeltem el. Minél több jutsut használok, annál többet iszom abból a bizonyos pohárból. Ha pedig elfogy a víz, tudjuk, hogy mi lesz. Viszont... Ha úrrá tudok lenni a szomjúságon és képes vagyok takarékoskodni a vízzel, beosztani, hogy egyszerre mennyit iszok, akkor tovább kibírom. Tehát... Elmondása szerint, ahhoz, hogy erősebbek legyenek a technikáim, jobban kell irányítanom a chakrámat. Erre lenne jó ez a feladat? Meg kell tanulnom, hogy mikor mennyi chakra az elég?
- Lássuk csak... A fa törzse még egészben van... Egyszerűen leestem, tehát... Kevés chakrát használtam a fennmaradáshoz. Akkor többet kell használni - motyogom magam elé, gondolkodásom hangosabb megnyilvánulásaként.
Nem is mondok többet. Figyelem, ahogy mesterem ismét földet ér, majd szembe fordulok a fával. A lábaimba koncentrálom ismét az energiát. Iszok egy kis vizet, ha úgy tetszik. Ez is sokat kivehet az emberből, főleg, ha az még csak egy genin, mint én. De nem adom fel, nem tehetem! A most lábamba irányított chakramennyiség nagyobb, mint az imént. Nemrég volt egy pillanatnyi tapadásom, tehát nem hiányozhatott sok a kellő mennyiséghez. A fa kérgére illesztem az egyik talpam, majd a másikat is. Fent maradok, ami... Hihetetlen érzés. Mosolyom ismét helyet kap ábrázatomon. Lélekben örömujjongásba kezdek, amit egy kicsit ki is mutatok.
- Sikerült! - mosolygom.
Lépek még egyet, és még mindig fent vagyok. A következő pillanatban azonban furcsa zajra leszek figyelmes. A talpam alatt megmozdul valami. A fa külseje megsérül, én pedig sajgó fenekemen találom magam a földön.
- A fenébe... Nehezebb, mint gondoltam... - mérgelődök kicsit, elpirulva.
Zavar, hogy ennyire nem megy. Csak most kezdtem, mégis úgy érzem, hogy sokkal jobban kellene mennie. A geninek, akiket figyeltem, olyan könnyen felmásztak a fára. Nekem miért nem megy? Felkelek, leporolom magam, majd további rimánkodás helyett ismét áramoltatni kezdem a chakrámat. A lábamba irányítom, és ismét nekiveselkedem a fának. Emlékszem, hogy az imént mennyi kellett a fennmaradáshoz. Azt a mennyiséget próbáltam a chakrámból a lábamba juttatni, mielőtt ismét ráléptem a fára.

Most már kezded érteni az egyensúly a lényeg. Folyamatosan szinten tartani a chakra áramlásod folyamatosan egy bizonyos sűrűségél dolgozni. A feladat és a tör már szinte a markodban van. Még én magam is meglepődöm, hogy ilyen hamar sikerül ilyen teljesítményt nyújtani. Igaz a kontrollod még nem tökéletes és fa felénél vagy talán még magasabban. A lábad meg csúszik ahogy egyetlen szív dobbanásnyi időre elkalandozol. Viszont alád sietek vagy is feléd. nincs jutsum vagy más ami most segít heten. Így a fán feléd futok, hogy elkapjalak. A lendület viszont szinte magával sodor. A fán csúszva kaplak el majd Huppanok a földre te pedig rajtam. Halk roppanást halhatsz, viszont neked kutya bajod sem eset. Rád mosolygok de szemeimben valami huncut fény csillog.
- Nem hittem volna, hogy ilyen módon akarsz közelembe férkőzni. Ha ennyit jelent neked a barátságunk, ha ilyen mélyen dolgozik benned az érzés. Ígérem legközelebb nem egy kunaial kedveskedem neked, hanem valami mással. Esetleg egy jó fürdő vagy vacsora egy jó helyen.
Direkt mondom ki a szavakat. Igaz ha ki mondom így is gondolom, de más okom is van. Nem akarom, hogy érezd a kudarc izét. Kivát kép nem akarom, hogy azt hidd a mestered vagy is a barátod valami olyat gondol ami soha még csak álmaiban sem jutna eszébe.
- Na nyomás sok lesz az ölelgetés, próbáld meg újra, de jobban figyelj az állandó egyensúlyra. A chakrád áramlása és annak sűrűsége minden pillanatban ugyan olyan legyen.

* Nem határozok most meg adott hosszúságú posztot. Csak annyit kérek, hogy hozd az eddigi színvonalat és ha lehet egy kicsit ha tudod részletesebben leírva 1-2 dolgot. Nem kell nyitva hagynod a postot írjad nyugodtan, hogy sikerült. Összegezve lepj meg egy szép postal.*

A lábam ismét a fa törzsén. Egyik után helyezem a másikat, majd ismét kezdem a jobbal, utána megint a bal. Megvan. Most már érzem. Tudom, hogy mennyi a megfelelő mennyiség és milyen a kellő sűrűség. Az egyensúly is megvan még jelenleg. Tekintetem a kunaion tartom. Már nincs olyan messze. Hol járhatok vajon? A fa felénél? Talán tovább? Nem merem megnézni. Félek, hogy a most fenntartott egyensúlyom egy pillanat alatt elveszne. De jó úton haladok, ahhoz, hogy ninja legyek. A chakrám folyamatosan áramlik bennem. A talpaimban továbbra is ugyanannyi, mint az elmúlt néhány másodpercben. Nagyon érdekel, hogy mégis mennyit tehettem már meg az elém kiszabott útból. Félre teszem a félelmeimet és lenézek. Fejem lassan fordítom hátra. Mikor lenézek, elkerekednek a szemeim. Nem kis távolságra vagyok a talajtól. Visszanézek a kunai felé, majd nyelek egy nagyot. Ha itt leesek, akkor nekem végem. Ez már biztos, hacsak nem vagyok képes a talpamra esni. Ebben a pillanatban érzem, amire cseppet sem vágytam. A talpamba áramoltatott chakra szintje meginog. Egy pillanatra kevesebb lesz a kelleténél, én pedig már esek is. Hiába állítottam vissza gyorsan a kellő szintet. A talpam addigra eltávolodott a fa törzsétől. A levegőt suhogó hanggal szelem át, ahogy közeledem a föld felé. Gyorsan haladok, mégis az érzés közben súlytalannak érzem magam. Szívem vad dübörgése elfed minden más hangot. Csak azt hallom, semmi mást. Közel a vég. Nem tudok mit tenni. Szemeimet becsukom, szorosan, várva a közelgő halált. A levelek közt itt-ott átszűrődő fény kissé zavarja szemeimet sárgás színével. Gondolataim állandóan akörül járnak, hogy vajon mi lehet az élet után? Minek a kapuja a sötétséggel beborító halál?
Hirtelen nekicsapódok valaminek. Nem érdekel, hogy mi az, csak megragadom kezeimmel és erősen szorítom, ahogy csak tudom. Azt hittem, hogy így megállok. Hogy az a valami egy ág, vagy egyéb, ami megfog. De nem. Szemeimet egyre jobban szorítom össze. Fogásomon szorítok, mígnem megállunk. Puffanás, halk reccsenés és ennyi. Csak sötétség mindenhol, mert a szemeim még mindig csukva vannak.
Vajon mit látok, ha kinyitom? Lehet, hogy a szüleimet látnám... Vagy a nagyszüleimet... Egyáltalán meghaltam? Miért nem merem kinyitni a szemem? Miért kapaszkodok még mindig abba, amibe beleütköztem? Mi volt ez a reccsenés? Eltört valamim? Érzek mindent. Lábujjaimat mozgatom, majd lábaim, s végtagjaim követik agyam parancsát.
Katsumi hangját hallva igencsak meglepődök. Kinyitom szemeimet, és meglepetten ülök fel és nézek szét. Csak néhány másodperc után veszem észre, hogy pontosan fölötte vagyok. Vagyis rajta. Arcom azonnal vörös színt vesz fel, zavaromban megszólalni nem tudok. Gyorsan lekecmergek róla, zavartan ülök a földön, miközben megállapítom, hogy nem fáj semmim. Nekem kutya bajom. Szavait nemigen hallom. Szívem vadul ver, ezúttal jelenlegi állapotomnak köszönhetően. Felszólítására kapom fel a fejem, figyelek rá, nézem meredten.
- I... I-igenis! - szólalok meg hirtelen.
Felkelek, felnézek a fára, sóhajtok egy nagyot, hogy levezessem a bennem lévő feszültség egy részét. Emlékeim közül felidézek mindent, ami a chakraáramoltatással kapcsolatos. Végignézek minden egyes emlékfoszlányt, mielőtt ismét nekiveselkednék. Amint végzek, talpamba irányítom a kellő chakramennyiséget. Erősen koncentrálok, most nem hibázhatok. Jobb láb a bal után, a fa törzsére. Szemeim előtt a tankönyvekben szereplő embert ábrázoló ábra. Kizárok minden mást, csak a kunaira koncentrálok. Nem nézek le, csakis előre, mígnem... Hosszú, lassan eltelő percek múlva sikerül. Ujjaim a kunai köré fonom, megragadom, kihúzom a fából, s örülök annak, hogy teljesítettem a feladatot. Ennek viszont eredménye is van. Chakrakontrollom megint meginog. Ismét zuhanni kezdek, azonban a siker mámora még dolgozik bennem. Ha elértem a fegyvert, akkor képesnek kell lennem a földet érésre is. Muszáj sikerülnie. Lenézek, álló helyzetbe küszködöm magam, hogy talppal a föld felé essek. Az esésen nem tudok lassítani, de a talajfogás nem feltétlenül okoz sérülést.
Végül a talajra esek. A bal bokám kibicsaklik, én pedig bokából sugárzó fájdalommal dőlök oldalra, miközben rövid, elhaló sikolyt hallatok. A földön fekve fogom bokám, de nem akarok gyengének mutatkozni. Lábra erőltetem magam, szemeim könnyezni kezdenek, ezért összeszorítom őket és a föld felé nézek, úgy, hogy hajam lehetőleg takarja arcomat.
- Sikerült! - lihegem.
- Megvan a kunai...

- Ohh hm áhhh szuper vagy csajszi. Azért vigyázhatnál jobban is. Gyakorláskor mindig testi épséged legyen az első ezt vésd jól a fejedbe.
Vakarom a fejem és csak mosolygom.
- Az én vállam már rendben van, de a te bokáddal kezdeni kell valamit.
Segítek a földre ülni és finoman végig tapogatom a bokád. Kész mázlid van törést nem lehet érezni és a ficam se olyan súlyos. Szerencse, hogy ki ugrott de vissza is került a helyére. Így csak az erős fájdalmat érzed.
- Szerencséd van, de legközelebb óvatosabb legyél.
Zsebemből elő kotrok egy tekercset majd kiterítem és pukkanás keretében meg jelenik a tartalma. Néhány kis doboz, egy kenőcsös tégely, fásli és gyanús lilás színű folyadék. Ellenkezést nem tűrően le csupaszítom a sérült lábad. Majd bekenem a kenőccsel ami a forró fájdalomtól izzó test részeden enyhíti a tűzet. ( jég zselé ) Majd egyik dobozkát kibontom és kezedbe nyomom.
- Fájdalom csillapító. A lábad rendben lesz, de pihentetned kelene egy kicsit talán úgy egy napot legalább. Most pedig haza kísérlek, és nem akarok ellenkezést hallani.
Segítek felállni és lassan hozzád bicegünk.

* Ha akarsz még mindig mesélőnek tovább dobj Pm a további céljaiddal, küldetés vagy jutsu tanulás? További edzés ( chakra up )?
A Kunai a tiéd amint ahogy azt korábban írtam. Edzés lezárva + 12 ch*

Nagyon fáj a lábam. Mintha forró tűvel szurkálná egy cseppet sem barátságos szándékú shinobi. Az én hibám. Tényleg ügyelnem kellett volna. Figyelnem kellett volna és gondolkoznom. Túl sokra tartottam magam, miután sikerült megszereznem a kunait. Pedig sérülés nélkül is leérhettem volna. Nem kellett volna más tennem, minthogy a kunait a fa törzsébe mélyeszteni. Ha meg nem is állít, de a folyamatos súrlódás lassította volna az esésemet és könnyedén leérkeztem volna. Csúszva, nem pedig zuhanva. Önostorozásom közben lassan leülök. Katsumi bármilyen óvatos is, fájdalmat okoz cselekedeteivel. Figyelem a tekercsből előidézett dolgokat. Kíváncsian vizsgálom őket tekintetemmel. Szerencsém van? Szerintem egyáltalán nincs. De ez már az én bajom, nem igaz? Viszont az edzést folytatni kell, sérülés ide, vagy oda. Neki azonban láthatóan más tervei vannak. A hideg jólesik. Nagyon jól... A fájdalom szűnni kezd, így tudok arra is figyelni, amit mond. A lábam ellátása közben folyton azon agyalok, hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen. Már többedszer fordul elő, hogy eluralkodik felettem a pillanatnyi sikerélmény, utána pedig nagy ostobaságot csinálok. És lám most is... Szégyenkezhetek saját hülyeségem miatt. Vajon most mit gondolhat rólam? Hogy én sem vagyok más, csak egy ostoba gyerek a többi közül, aki gyorsan naggyá akar lenni? Tisztában vagyok vele, hogy gyorsan ez nem megy. Csakis sok idő és sok gyakorlás által válhatok azzá, akivé szeretnék. Sőt, van egy olyan érzésem, hogy sosem lehetek azzá, akivé szeretnék. Mert magamat ismerve... Tudom, hogy sosem lesz elég az, amit elérek. Mindig találni fogok új célokat, amiket el akarok majd érni. Találok olyanokat, akiknek majd segíteni akarok. A fájdalomcsillapítót szorongatom. Most még nem veszek be egyet sem. Annyira most nem fáj, de biztosan szükségem lesz még a dobozka tartalmára.
- Kö-köszönöm! - hálálkodok.
Ezek után felkelek és engedelmesen elkezdek hazafelé bicegni. Edzeni akarok, de jelen állapotomban Katsumi bármikor képes lenne megállítani engem és ha kell, erőszakkal ágyba kötözni. Majd otthon edzek és gyakorlok. Vagy ha ma nem is, holnap biztosan.
Amikor hazaérek, tényleg nem is edzek. Túl fáradt vagyok hozzá és a lábam is nagyon fáj. Úgy döntök, hogy inkább pihentetem. Annak sokkal több értelme van. Ha ma pihentetem, holnap jobb állapotban lesz és akkor többet tudok majd gyakorolni. Mondjuk az erdőben. Úgyis meg kell mutatnom Rinnek, hogy mit tanultam ma. És az egyensúly megtartásán is dolgoznom kell. Túl könnyen megingok... Beveszek egy fájdalomcsillapítót és inkább lefekszem. Az álom szinte azonnal elragad hívogató ölelésével és elnyel engem a pihentető sötétség.
Másnap az erdőbe megyek először. Rinnt keresem, ki mást. Ez persze csakis azután esedékes, hogy magamba tömtem egy fájdalomcsillapítót. A lábam nem javult annyit, mint szerettem volna. Ennek ellenére amint megtalálom, bemutatom neki a fára mászást. Eleinte leestem, de később már sikerült. Egyre tovább tudtam a fán maradni, aminek nagyon örültem. A farkasnak az volt a feladata, hogy folyamatosan zavarjon engem, és próbálja meg elérni, hogy leessek. Nem tetszett neki az ötlet, az látszott rajta. És nagyon óvatos volt. A nap ezzel telt. Ezen kívül csak ettünk és ittunk, semmi más. Az éjszakát pedig az erdőben töltöttem, tekintve, hogy annyira kimerültem, hogy mozdulni nem tudtam. Remek! Ez kellett... Most már sokkal ügyesebb vagyok, mint tegnap. És holnap majd meglátja Katsumi is...

A kiképzőterepre most Rinn is elkísért. Aggódik miattam, pedig teljesen felesleges. Amint odaérek, ahol két napja edzettünk új tanárommal, leülök egy kicsit egy fa tövébe. A farkaskölyök mellém ül és körbekémlel. Én egy kis faágat kezdek el lehántolni és kihegyezni a kapott kunaial.
- Rinn, nyugodtan menny vissza az erdőbe! - nyavajgom.
Valamiért idegesít a jelenléte. Talán azért, mert tartok attól, hogy Katsumi mit fog hozzá szólni. Korán jöttem. Túlságosan is. Még bőven van időm. Kihegyezek még néhány aprócska fadarabot, aztán erőt veszek magamon és felkelek. Elég volt a lazsálásból. Reggelizni is itt akartam, de túlságosan elszaladt az idő. Gyorsan magamba tömök két falat sült húst, abból, amit csomagoltam, a többit pedig félreteszem. Egy kis darabot csak odadobok a nagy szemekkel bámuló kedvencemnek. Kedvencem? Nem is! Sokkal inkább barátomnak. Az egyetlennek... Vagyis... Nem! Már nem! Van egy másik is. Legalábbis azt hiszem. Remélem... Biztosan komolyan gondolta. Miért hazudott volna? De leginkább miért kételkedem az igazában? Elvégre ő a tanárom, nem hazudna nekem. Vagy mégis? Csak azt akarta elérni, hogy teljesítsem amit kér? Mindegy! Ha így van, ha úgy, a segítségével ügyesebb leszek és erősebb. Mindegy, hogy miért teszi. De biztos ez? Nem, egyáltalán nem mindegy...
- Ne foglalkozz ezzel... - motyogom magam elé.
Fogom magam, előveszem a kapott kunait és jó magasra dobom. Az a fa törzsébe áll, csak úgy, mint múltkorában. Nem tudtam olyan magasra dobni, mint Ő, de nem is ez most a lényeg. Rinnre nézek, aki észreveszi jelzésemet. Tekintetét a fára emeli, majd mintha sóhajtana egyet. Lehajtja fejét, megrázza, de utána bólint. Erre számítottam. Őt bármire rá tudom venni. Nem tudok mit kezdeni a szabadidőmmel. Sosem volt aki megmutassa, hogy mire is jó az az edzésen kívül. Leszámítva egy kis játékot az erdőben, de akkor még kicsi voltam. Már nagyobb vagyok, fontosabb célokkal. És az edzés számomra az, ami élvezetet nyújt. Mást nem ismerek. Már nem... Túl komoly lennék? Talán... Így van.
A talpamba irányítom a chakrám. Rinn tudja a dolgát. A fehér bundás azt fogja tenni, amit előző nap is. Engem próbál megzavarni. Ha kell, agresszív módon. Bár a fogaival és a karmaival biztosan óvatoskodni fog megint. Ezért tegnap leszidtam egy kicsit. Remélem épp ezért nem fogja ma azt csinálni. Azt akarom, hogy komolyan gondolja ezt az egészet. Hogy tegyen úgy, mintha ellenem kellene küzdenie. Mintha én lennék az ellenség, aki elől meg kell védenie másokat. Például engem... Ez rengetegszer előfordult már. Főleg az erdőben, más vadállatokkal szemben. Sokat nem tehetett olykor. Csak feltartotta a nagyobb állatot, hogy én elszökhessek. Néha nagyon komolyan megsérült miattam. Mivé is lettem volna nélküle? Valószínűleg évekkel ezelőtt halottá. A fára sétálok, nem túl magasra. Először megszerzem a kunait, utána lentebb sétálok, hogy az ordas elérjen egy egyszerű ugrással. Amint elérem a megfelelő magasságot, ő már támad is. Elszántan mar felém mancsával, amit én a kunaial hárítok és ellököm magamtól a bundást. Muszáj gyakorolnom, nem állhatok le. A lábam sem fáj már annyira. A fájdalomcsillapítóra nincs szükség, ezzel a fájdalommal anélkül is meg kell tudnom birkózni. És nem is szabad hátráltatnia nagy mértékben. Néha felszisszenek, jelezve, belenyilall. A tűz olykor mardos, de a fán maradok, így, vagy úgy. Ha leesnék, a kunait azonnal a fa törzsébe vágom, ezzel megállva. Nem kezdek el zuhanni. Időbe telik ugyan, amíg így megtalálom ismét az egyensúlyt és fel tudok állni, de van időm gyakorolni. Néhány hónap, néhány év. A ninja állandóan fejlődik, nem állhat le egy bizonyos szintnél. Katsumi biztos nemsoká ideér. Lehet, hogy már itt is van... Nem tudom. Idővel azonban leállok. Leugrok a fáról, ezúttal óvatosabban, figyelve a testi épségemre. Már amennyi maradt belőle. Csupán gyermeki játszadozásnak tűnhet az, amit Rinnel csináltunk, de nem érdekel. Nekem már ez is segített. Most pedig szusszanok egy kicsit a fa tövében, miközben iszok néhány kortyot.