Kiképzőterepek

- Nézd Ren hát nem aranyos. Gyötri magát pedig a fájdalom néha a lábába nyilall. Van lelki ereje és kitartása az már biztos.
A macska csak morrant egyet. Őt legkevésbé sem izgatta a dolog ami nem mesze folyt. Még az a fehér farkas sem érdekelte különösképp. Öntörvényű volt többnyire azt tette amit akart..... ő ilyen és én ilyenek szeretem. Valahol lelkeink mélyén tökéletes másai vagyunk egymásnak.
- Akkor ideje meg mutatni magamat.....
Utsusemi no Jutsu // Hang-kivetítő Jutsu alkalmazom a szükséges elökészületek után a jutsut és beszélni kezdek.
(Ezzel a jutsuval a használó képes a hangszálai által kiadott hanghullámokat felerősíteni és nagy területen szétszórni, ezáltal elrejtve a hang igazi forrását.)
Hangomat persze chakra behatás által kicsit elváltoztatom.
https://www.youtube.com/watch?v=Myfg0kIdsRg&feature=related
( hang a videó első 6 másodpercében halható hoz hasonló)
- A vadászok észre sem veszik a sötétség mélyén ólálkodó bestia szemeit és agyarait. Ma a vadászokból válik űzőt vad.......
Lehet kicsit túl ilyesztöre vettem a figurát vagy rejtélyesre, de ezt már nagyon régen kiakartam próbálni. Szinte üvöltve kívánta lelkem egyik fele tedd meg.

Ren maradt a helyén nem mozdult lustán ásított egyet. Következő pillanatban pedig mintha villám csapot volna le az égből. érezni lehetett az elektromosságot levegöben. Hallani lehetett a kisülések apró zizegő hangját. Meg érkeztem végre meg mutattam magam. Jobb kezem felemeltem, hogy köszönjek.
- Nyahú!

Újaim közt még végig táncolt finoman egy elektromos ív majd halkan pukkanva tűnt el.



Jóval távolabb tőlünk pedig fa recsegését lehetett hallani. Ha a fejed oda fordítod láthatsz egy méretes cicamicát amint ép Fa törzsön élesíti karmait. Távolból is lehet látni macska mérete akkora mint egy nagy testű kutyáé.


(cica a képen )

A pihenőnek lassan véget kellene vetni. De annyira jól esik. Ülni a fűben és könnyedén elterülni. A számban egy korábban kihegyezett fadarab csüng. A lábamban lüktető fájdalom is kezd enyhülni. Csak még egy kicsit... Amint elmúlik, megyek és folytatom. De vajon merre lehet már a tanárom? Nem kellene már itt lennie? Rinnre nézek kíváncsian. Ő ugyanúgy kifáradt, mint én. Fejét ölembe hajtja, én pedig simogatni kezdem fehér bundáját. Mikor hideg van, szeretem, ha mellettem van. Olyan jó meleg ez a sok fehér szőr. Teljesen belefeledkezem Rinn fejének simogatásába. Valahogyan kikapcsolt. Egy időre az edzésről is megfeledkeztem. De csak egy időre. Megpaskolom drága barátom hátát, hogy keljen fel. Ő meg is teszi, majd én is. Ekkor történik. Valami furcsa hangot hallok. Rémisztő egy hang és nagyon hangos. Feszülten megdermednek az izmaim. Kezembe kunait ragadok, miközben idegesen ráharapok a számban lévő fadarab végére. Mi a fene volt ez?
Oldalra sandítok, a bundásra. Ő már harckészültségbe helyezte magát. Fejét ide-oda kapkodja, csak úgy, mint én. Feszülten figyel, látszik, ahogy füleit hegyezi, hátha meghall valamit. Néhány perccel később pedig ismét nagy hangzavarra lehetünk figyelmesek. Figyelmünk egy irányba szegeződik. Ezek a hangok ismerősek... Mintha kisülések lennének. De hogyan? Az égen nyoma sincs villámoknak. Legalábbis most nincs. Akkor ez mégis mi? Aztán meglátom... Döbbenten bámulom a megjelenő alakot. Rinn azonnal kettőnk közé ugrik, hogy engem védjen. Én viszont annyira ledöbbentem, hogy megszólalni sem tudok. Az ujjak közt cikázó elektromosságot nézem. Ezt hogyan csinálta? Meg akarom tanulni! Halk pukkanás és mindez semmivé foszlik, ámulatom viszont nem. Egyszerűen csak előtűnt a semmiből. Oké, hogy erre sokan képesek, de ez olyan volt mint egy villámlás. Vajon én mikor leszek képes erre?
- Mi... Mi volt ez? Ta-tanítsd meg nekem! Kérlek! - kérlelem azonnal a most érkezőt.
Látta, hogy lazsálok? Miért most jelent meg? A fenébe, tényleg folytatnom kellett volna az edzést! Amint feleszmélek az egyik dologból, következik egy másik. Recsegésre leszek figyelmes oldalirányból. A farkas is észreveszi. Azonnal látom rajta, hogy kicsit oldalra mozdul. Próbál úgy helyezkedni, hogy két irányból tudjon engem védeni. De mit látott? Oldalra fordítom a fejem, és kis híján eltátom a szám. Egy... macska? Nem, az nem lehet! Akkora, mint egy kutya. De hogyan? A bundája... Mi ez? Ő vajon tudja? Önkéntelenül is hátrálok egy fél lépést. Tekintetem le sem veszem arról az állatról. Nem tűnik túl agresszívnak, de a tény, hogy a karmait élesíti azon a fán, nem túlzottan megnyugtató. Nyelek egy nagyot, becsukom szemei egy pillanatra, majd sóhajtok. Nagyjából ennyi időt hagytam arra, hogy erőt gyűjtsek. Nagy bánatomra nemigen sikerült. Gyönyörű négylábú az tény. Ha nem tartanék tőle kissé, talán csodálnám is. De az első előbbre való. Először azon tegyem túl magam, aztán jöhet az ámulat.
- Mégis... Mi ez? - kérdem.
Észre sem veszem, de kíváncsiságom előre indít. Megteszek egy lépést, de a következő előtt Rinn megragadja a ruhám fogaival, hogy visszatartson. Én megállok és megint nagyot nyelek. Oda merjek egyáltalán menni? Mi van, ha nekem támad?

Figyeltek? A fenébe... Sejthettem volna. Én meg leálltam pihenni. Tovább kellett volna gyakorolnom. De vajon meddig bírtam volna még pihenés nélkül? Ren... Majdnem úgy hívják, mint Rinnt. Nincs túl sok eltérés. Így talán könnyebben meg is jegyzem. De... Mit akar az jelenteni, hogy felmérni az erőmet? Mit talált ki mára? Miért van szükség erre a... macskára? Rinn még mindig bizonytalan tanárommal szemben. Kicsit megsimogatom a fejét és rámosolygok, legalábbis próbálok, hátha az kicsit megnyugtatja. Izmai mintha engednének merevségükből, de még mindig túl feszült, ez látszik rajta. Ez csak fokozódik, mikor az ellenségnek vélt személy földet ér. A macskával nem törődve, hirtelen közöttünk terem, támadó testtartásban.
- Rinn! E-elég! Nincs... semmi baj.
Próbálom szavakkal megnyugtatni szegényt. Annyira ideges. Bár én is az vagyok, így nem csoda. Eszméletlen, hogy ők az ilyesmit hogy megérzik. A farkas végül óvatosan közeledik és megszaglássza az elé nyújtott kezet. Ezek után szemét még mindig rajta tartva, visszahátrál mellém. A macskától tehát nem kell tartanom ez megnyugtató. Rajtam nem múlik, én nem fogom zavarni, ha nem szereti. Feleslegesen nem kell ellenségeket szerezni. Főleg, ha azok ilyen nagyok és valószínűleg morcosak. Ő... Ne, Katsumi egy Raiton mester? Nem semmi... Kezdek egyre jobban örülni annak, hogy őt választották mellém. Pedig az elején... Nem tűnt túlzottan erősnek. De nem hiszem, hogy túlozna. Amit eddig láttam, abból semmiképp. És állathasználó is. Akkor meg tudná tanítani, hogy hogy harcoljak Rinnel. Amihez jelenleg semmit nem konyítok... Sóhajtok egy nagyot saját szégyenemben, majd felkapom a fejem. Ha figyelek, ha nem, tehát figyelnem kell.
A hallottak után megfagy a vér az ereimben. Egy-egy ellen... Én, ellene. De hogyan? Hogy vehetném én fel vele a versenyt? Egy kis genin, egy jouninnal szemben. Vele szemben... Ennek nem lesz jó vége. Nagyot nyelek, majd hallgatom a szabályokat. Megszerezni az üveget. Nem kell mást, csak azt az egy dolgot. Nem lesz könnyű, biztos nem. Mintha az életem múlna rajta... Ez még elő is fordulhatna nem? A víz elvégre lételem. És vezeti az áramot... Sok mindenre fel lehetne használni. Mind létfenntartás, mind taktikai szempontból. Meg kell szerezni. De mennyi időm van rá?
- Én... Rinn, egyelőre pihenj! - parancsolom neki.
Ezt hallva felmordul, de most nem érdekel. Csak sokatmondóan ránézek, melyből tudhatja, hogy ha segítségre lesz szükségem, jelezni fogok neki. Ennek hatására kicsit csillapodik.
- Mennyi időm van? - kérdem pillanatnyi elszántsággal.
Katsumit figyelem. Nem eshet bajom, de mi van, ha neki baja esik? Ostoba felvetés, tudom. Elvégre én vagyok az ellenfele, mi baja eshetne? Gyorsan megrázom a fejem, hátha ki tudom rázni belőle a negatív gondolatokat is. Egy lépést hátrálok, majd kézjelek formálásába kezdek. Kezdésként létrehozok két klónt. Máris Rinnre nézek, jelezve neki, majd a két klónt ellenfelemre uszítom, a farkassal együtt. Remélhetőleg le tudom velük foglalni addig, amíg én felfutok az egyik fára és elrejtőzöm. Ott pedig gondolkozni kezdek, hogy hogyan is tovább.

A klónok, csak klónok? Igaz, de csak nem kérhetem, hogy csukja be a szemét és süketüljön is meg, amíg én elbújok, nemde? Vagyis megtehetném, de nem hiszem, hogy használna. Éles helyzetben biztosan nem. És akkor támadásra is számítanom kellene. De most... Mégis mihez kezdjek? Egy fán vagyok? Igen. De még csak azt sem tudom, hogy hol tartja a vizet. Ki kell derítenem. Rinn elől könnyedén kitért. A klónok nem értek ellene semmit, de... Régen, még az apám mondott valamit kiskoromban. Valamit a klón által szerzett tapasztalatról. Nem emlékszem pontosan. Minden esetre... A klónnak nincs árnyéka. A fáknak viszont van. Ezt kell kihasználnom. A chakrával viszont óvatosan kell bánnom. A reggeli edzés miatt eleve nem rendelkeztem a teljes chakramennyiségemmel. Most a klónok után még kevesebb van.
Ismét kézjelet formálok. Ezúttal csak egyetlen másolatot készítek magamból. Úgy döntök, hogy azzal együtt jövök elő, ügyelve, hogy végig a fa árnyékában maradjunk. Amint földet érek, ki is egyenesedem. Nem mozdulok, ügyelve a lábnyomos dologra. Jelenlegi célom a megfigyelés. Mind az én, mind a klónom feje jobbra-balra forog. Körülnézünk. Az egyik, amit észreveszek, az a kis halom kihegyezett fadarab, amit reggel unalmamban készítettem. És amilyen a számban is volt sokáig. Most a zsebemben van. A kunaiok nálam vannak, a többi fegyverrel együtt. Ezeket chakra nélkül is tudom használni. Továbbá ott van Rinn is, aki ha jó időben lép közbe, igencsak hasznomra lehet. Azonban a víz... Hol van a víz? Alaposan megfigyelem Katsumit. Megnézem testtartását és próbálom meghatározni a megszerzendő tárgy helyzetét. Ez az elsődleges. Ha ez megvan, akkor övtáskámba nyúlok. Füstbombám ugyan nincs, de egy jegyzettel könnyedén csinálhatok nagy port és füstöt. Egy kunaira erősítek egyet, majd nem érdekelve, hogy ellenfelem mindezt látja, kettőnk közé dobom. Amint a bombát aktiválom és az felrobban, a fürge test technikával felgyorsítom magam. A kifaragott pálcikákat gyorsan magamhoz veszem és jegyzeteket erősítek néhányra. Pontosan négyre, mivel ennyi maradt. Ezeket elteszem. Most következik az újabb jelzés.
Rinnre nézve kaparok négyet a lábammal, különböző irányban. A farkas azonnal támadni kezd, velem együtt. Különböző irányokból támadunk, felváltva, sorozatosan, bár lehet, hogy ez gyenge próbálkozás. Valamivel meg kell próbálkozni, nemde? Közben ha szerencsém van, Tudunk néhány aprócska lyukat kaparni a lábunkkal, minden irányba, ami legalább nyolc kis mélyedést jelent a talajban.

Eddig jó, a lyukak megvannak. Csak a jegyzeteket kell elhelyeznem és meg is vagyok. De mi... Egy fadarab? A fenébe! Eltűnt, most mit csináljak? Amint földet érek a támadás után, idegesen forgatni kezdem a fejem. Nem látom sehol. Ez nem jó, ki kell találnom valamit. Hangját meghallom, amitől csak idegesebb leszek. Pedig most gondolkoztam, még sem elég jól. Erre nem gondoltam. Miért hittem, hogy egy helyben fog állni és csak kerülgeti az ütéseket? Elvégre a védekezés nem csak erről szól. Gondolkozz, gondolkozz... Becsukom szemeimet és sóhajtok egyet. Higgadtnak kell lennem. Nem szabad elkapkodnom semmit. Egy nap... Ennyit mondott, annyi időm van rá, hogy megszerezzem a vizet. De minél tovább húzom, az esélyeim annál rosszabbak. Mellesleg amíg én itt kétségbeesetten tervezgetek, addig ő pihen valahol. Bárhol lehet. Nagy a terület és képes gyorsan, hatalmas távot megtenni a jutsujával. Ezaz! A jutsu. Most... Nem használta. Akkor éreznem kellett volna némi elektromosságot, elvégre közel voltam. Ha pedig a helyettesítő technika után használta volna, akkor is hallanom kellett volna. Elvégre a kisülések hanggal járnak. A közelben kell lennie, de hol?
Ismét körbenézek. Ren mintha érdeklődne afelől, hogy itt mi zajlik. Ennek ellenére nem úgy tűnik, mintha csatlakozni kívánna. Tekintetem Rinnre szegeződik, aki kérdőn néz rám. Hogy találhatnánk meg? Ő csak egy farkas, vagyis... Hát persze! Leguggolok a bundáshoz és a fülébe súgom, hogy mit kellene csinálnia. Ő azonnal szimatolni kezd. Még jó, hogy nem ástam el a jegyzeteket. Most áshatnám ki őket, ha továbbra is igényt tartanék rájuk. Azokra pedig lehet, hogy szükségem lesz. Ábrázatomon halvány, nyugodt mosoly kezd kibontakozni. Talán mégis van egy kis esélyem. Elvégre miért távolodott volna el? Áh, ostobaság! Nem tart tőlem, erre szemernyi esély sincs! Jobban tenném, ha a terven gondolkoznék. Ha Rinn megtalálja Katsumit, nekem gyorsnak kell lennem. Kezd is kibontakozni valami. Létrehozok egy klónt. A sok közül még talán ez a legtakarékosabb jutsum. A villám elemű technikákat nem használhatom, túl zajosak. Mellesleg ő raiton mester, nem vehetném fel vele a versenyt az én jutsummal. Arra nem hagyatkozhatom. Mellesleg nem kis energiámba kerülne egy-egy nehezebb technikát alkalmazni. Nekem pedig spórolnom kell. A klónomnak átadok egy jegyzetet. Tudni fogja, hogy mit kell vele kezdenie.
Amint Rinn megtalálja ellenfelünket, megindulok. Felfutok a fára, a klónnal együtt, majd onnan elrugaszkodom. Létrehozok még két klónt. Egyet nekem, egyet pedig a másolatomnak. Engem egyikük a fa lombja felé repít. Én szándékozom először támadni. Utánam pedig a jegyzettel felszerelt klón jönne, szintén ezzel a repítéses tervvel. Reményeim szerint tanárom most nem fog eltűnni. Ha az én támadásomat kivédi, igyekszem hátrébb húzódni. Amint a klón odaér és ő még mindig ott van, robbantom a jegyzetet. Csak remélni merem, hogy komolyabb baja nem esik. Azonban mondhatni parancsba adta, hogy úgy küzdjek, mintha az életem múlna rajta. Az ellenfeleket pedig nem szokás kímélni. Ők sem kímélték a szüleimet néhány éve...

Ismételten eltűnik, miközben magyaráz. Most azonban nem bújik el. Egyszerűen leugrik a fáról, én pedig lihegve nézem, hogy mit csinál. Túlságosan siettem. Elpazaroltam az erőmet, így már tényleg semmi esély arra, hogy megszerezzem a vizet. Minden esetre nem adom fel, és Rinn sem, ebben biztos vagyok. Lábam ég a fájdalomtól. Mivel tegnap is erőltettem a pihentetés helyett, így még mindig fáj. Ostoba voltam. Mindig az vagyok... Hirtelen repül felém valami, amiért érte kapok és megragadom. Csodálkozva nézem, hogy mi az. Egy üveg víz. Leugrok vele a földre, ami szintén nem tesz jót lábam egészségének, de nem érdekel. Nem értem... Mit akar ezzel a vízzel? Elvégre nem szereztem meg, most miért adja nekem?
- Miért...? - kérdem halkan.
Ahogy látom Rinn sem ért sokkal többet, mint én. További mondókáját hallva azonban megértem. Vagy mégsem? Lelkem háborogni kezd legmélyén. Kérni? Mi az, hogy a kérés olykor hasznosabb? Nem, az sosem válik be, nekem ezt ne mondja! Az soha... A földet kezdem nézni. Sötét emlékek kószálnak fejemben egy bizonyos napról. Ők kértek, mégsem használt. Semmit nem használt, csak gyengének tűntek. Ezért támadtak rájuk, mert a kérés miatt nem féltek tőlük eléggé. Pedig képesek voltak addig elmenni.
- A kérem sosem célravezetőbb... - suttogom.
Dühös vagyok. Egyrészt azért, mert nem tudom, hogy mire jó ez az egész. Másrészt azért, mert olyasmit próbál elhitetni velem, ami nem igaz. Ujjaim egyre szorosabban fonom az üveg köré. Minden izmom pattanásig feszül, miközben továbbra is a földet lesem. Az emlékek egy kósza könnycseppet szöktetnek ki és gördítenek le arcomon.
- A kérem sose... soha nem használ! - kiáltom, közben pedig Katsumi felé dobom az üveget, amilyen erővel csak tudom.
Lábaim automatikusan mozdulnak. Nem akarok gyengének mutatkozni, cselekedetemmel mégis azt hirdetem, hogy az vagyok. Elszaladok... Nem tudom miért, de ezt teszem. A gyakorlótér erdős részében kezdek el rohanni, fogalmam sincs merre, csak kerülgetem a fákat. Ekkor már patakokban folynak a könnyeim. Nem bírok sokáig futni, csak néhány percig. Lábam nem bírja tovább a terhelést, elesek. Egy fa tövéhez kúszok és ott sírom ki magam. Kis idő múlva hangos csaholást hallok. Mikor felnézek, Rinnt látom. Ő aggódva pillant rám és jön közelebb. Próbálok megnyugtató mosolyt erőltetni magamra, de nem megy. Csak visszahajtom felhúzott térdeimre fejem és próbálok úrrá lenni remegésemen. Közben szaporán veszem a levegőt. A futás után még nem sikerült helyreállítanom légzésem és szívverésem helyes ütemét. Egy ideig nem is fogom, sejtésem szerint. De miért? Miért nem bírok szembenézni vele? Miért vagyok ilyen gyenge? A vizet sem tudtam megszerezni. Egy egyszerű kis feladat volt, mégsem tudtam megcsinálni... A francba!
Öklöm a földbe verem. Nem tudom, hogy most mihez kezdjek. Ezek után hogy mehetnék vissza Katsumihoz? Hogy lehetnék ninja? Nem vagyok jó semmire, de miért? Pedig én annyira igyekszem! Rimánkodásomból Rinn rángat ki. Nedves orrát érzem meg arcomon, miközben megbök vele. Meglepődve figyelem, hogy még mindig itt van. "Viszont Rin más más tészta vele ügyesen működsz együtt." Ezt mondta... Az egyetlen dolog, ami sikerült. Bár ebben is kételkedem, mégis adnak ezek a szavak némi kapaszkodót. Megdörzsölöm szemeim, majd megsimogatom bundás barátom fejét.
- Ne haragudj... - kérlelem.
Szipogok még néhányat, majd feltápászkodom. A fáradtság azonnal úrrá lesz testemen. Lábam lassan vonszolom. Egyik után a másikat, szinte csak húzva a földön talpaimat. Visszafelé indulok. A farkas szorgalmasan követ. Nem értem, hogy miért van velem, vagy hogy nekem miért ilyen fontos, hogy mellettem van. Annyi kérdés merül fel bennem. Az első most mégis az, hogy mit mondjak tanáromnak, mikor visszamegyek. Még jó időbe beletelik visszacsoszogni, feltéve, ha eljutok addig. Én idióta, miért kezdek rohanni a végkimerülés szélén? Csoda, hogy életben maradok egyik napról a másikra...

Nem jött utánam. Miért hittem egyáltalán, hogy megteszi? Lehet, hogy megelégelte a bénázásom és egyszerűen hazament. Csekély valószínűséget érzek azzal kapcsolatban, hogy ott vár még rám. Gondolataim csak ekörül zakatolnak. Pillanatnyi gyengeségemen túltettem magam, amennyire tudtam. Ez nem jelent száz százalékot, de azért többet a semminél. Tovább csoszogok reménytelenségemben, mely egyre jobban mardos. Úgy érzem fel akar emészteni belülről. Rinnre sem figyelek, pedig valami nagyon zavarja őt. Biztosan tud valamit, amit én nem. Ennek ellenére hiába próbál jelezni, nem jut el a tudatomig. Csak megyek előre gépszerűen, néha kissé megbotolva, vagy egy-egy fában megkapaszkodva. Jó messzire eljöttem. Emiatt már számtalanszor lehordtam magam, és még fogom is néhányszor. Elmém most üresnek érzem. A sötétség olykor hívogat maga felé, de ellenállok. Meg kell találnom Katsumit. Beszélnem kell vele, meg kell tudnom, hogy mit miért csinált? Vagy hogy most mit gondol rólam...
A fejlemények nagyon váratlanul alakulnak. Egyszerűen csak megdermedek, nem tudok hogy reagálni. Egy felől még jobban összezavar. Más részről pedig nagyon jól esik. Legszívesebben kapnék az alkalmon, erősen viszonoznám ölelését és kisírnám magam. Ha képes lennék még sírni és ha nem vélekednék úgy, hogy akkor végleg elásnám magam, talán meg is tenném. Ezt azonban nem engedem meg magamnak. Nem tehetem. Szívem zaklatottan ver mellkasomban. Szinte már fájdalmat okoz. Mintha ki akarna szakadni onnan. Becsukom a szemem és próbálok megnyugodni. Zavarban vagyok az ölelés miatt. Arcomon a vörös szín lett úrrá, mely csak erősödött tanárom szavai hallatán. Egy igaz barát... Még soha nem volt olyanom. Rinn a barátom, de nincs viszonyítási alapom. Nem tudom milyen az igaz barát, hiszen csak az ő barátsága van nekem. Mégis mire jó ez az egész? Ez az egész barátság dolog teljesen összezavar. Amíg csak Rinn volt, nem volt semmi baj. Most meg itt van Katsumi és azt mondja, hogy ő a barátom. Segítene nekem? De hogyan? Hogy tudna segíteni, mikor még én magam sem tudom, hogy mi velem a baj? Kétségbeesésem úrrá lesz elmémen. Még Ren is odajön hozzánk. Meglepődve tapasztalom barátságos közeledését. Szívesen megsimogatnám fejét, de nem merem. Tartok attól, hogy ha megtenném, azzal együtt rá is esnék. Nem is beszélve arról, hogy ha ő is a barátom lenne, az csak még jobban összekuszálná a dolgokat. Nem tudom hogy kell viselkedni egy baráttal. Egy olyannal, aki nem Rinn.
Kezeim Katsumi ruhájába kapaszkodnak és szorosan hozzá bújok, kapaszkodót keresve. Lábaim viszont nem bírják tovább és összecsuklanak térdeim alattam. Csak reménykedhetem abban, hogy megtart. Ha mégsem, akkor a földön kötök ki, miközben még mindig a ruháját markolászom. Csendesen meredek magam elé. Nem tudom mi tévő legyek. Nem akarok elveszíteni egy barátot sem, elvégre ők is azt akarnák, hogy minél több legyen. De akkor eddig miért nem szereztem egyet sem? Katsu talán tudja a választ?
- Mi... Mi a baj velem? - kérdem halkan suttogva, bár bizonyára ő meghallja.
- Miért vagyok ilyen gyenge? - folytatom egy újabb kérdéssel.
Ezekre nem valószínű, hogy tudja a választ, de jól esett feltenni ezeket a kérdéseket. Rinn közben aggódva mellém oson. Orrával megböki az oldalam, de nem kap reakciót. Csak meredek magam elé, s észre sem veszem, hogy mikor indulnak meg ismét a könnyeim. Mikor azonban feleszmélek, megdörzsölöm szemeim és bocsánatkérően nézek mindenkire.
- Ne... Ne haragudjatok! Azt hiszem... jobb, ha... ha most haza megyek. - mondom.
Lassan erőt veszek magamon és tovább erőltetve lábaimat rájuk állok. Ismét megdörzsölve szemeimet megpróbálok kibontakozni Katsumi öleléséből és hazamenni, vagy hazakúszni, ha csak úgy megy. A fehér farkas közben nem hozzám, hanem tanáromhoz fordul. Tekintete kérlelő, már-már könyörgő. Kérleli Katsumit, hogy ne engedjen engem sehová. Azt, aki az elmúlt percekben rá sem hederített, csak küzd önfejűségével és kétségbeesésével hasztalanul.

Nem hagyom, hogy a földre essen szegény lány. Még mindig tartom és magamhoz ölelem. Meg érint a szomorúsága meg érint lelkének a bánata. Valahogy már első alkalommal is éreztem a néma szomorúságát. Emlékeztet valakire aki régen hasonlóvolt mint ő most.
Halkan csitítom és óvón ölelem, próbálom meg nyugtatni és szemeibe nézek mikor felteszi a agy kérdést.
- Semmi baj sincs veled. Tudod az legbelül mély sebet hagyott benned. Az idő és a gondoskodás majd meg gyógyítja.
Majd meg lepődöm és hangom egy kicsit szigorúbb lesz. Állandóan ostorozza magát pedig fogalma sincs róla, hogy milyen erős is valójában. Ezt pedig nem nézhetem tovább más már rég össze roppant volna, ha át éli mind azt amit neki kellett.
- Gyenge?! Drágaságom más a negyedét nem bírta volna ki annak amin neked keresztül kellett menni. Tud meg, hogy akárkit nem vagyok hajlandó tanítani. Én kértem, hogy a kiképződik legyek még mikor az akadémián láttalak.
A szavaim nem sokat érnek még is elindul haza amit nem engedhetek neki. Még Rin is rám néz és kér szinte már könyörög, hogy segítsek. Ha csak sima kiképzője lennék akkor sem hagynám, hogy ez történjen. Nem csak a kiképzője vagyok egyben a barátja is. Mögéd állok és válladra teszem a kezem.
- Nem tudom mi történt veled a múltban, ha akarod egyszer majd elmeséled. Nem fogok semmit sem erőltetni, de enged meg elmondjak egy történetet neked. Csak közben valamit kezdenünk kell veled valamit, és most nem engedlek haza amíg nem jössz teljesen rendbe addig nálam fogsz lakni. Természetesen Rin is jöhet jól el leszünk négyesben.

* Posztod még jöhet ide de én a következőt már:Kumogakure lakóházai-hoz írom.
Az edzés rövid volt de mivel előtte már gyakoroltál és az ismételt teljesítményt figyelembe véve: 8 ch*

Elmondott szavain kezdek el gondolkodni. Félek attól, hogy nem mond igazat. Ez a veszély mindig fennáll, főleg, ha a tanáromról van szó. Elvégre nem hagyhatja diákját kétségek között. De mi van, ha igazat mond? Mi van, ha tényleg nem tanít akárkit? Elvégre ő egy raiton mester, csak van választása... Nem tudom mit higgyek, vagy gondoljak. Csak csoszogok tovább, legújabb gondolataimmal. Rinn csaholását nem hallom a hátam mögött. Tehát ott maradt. Elhagyott és most ismét egyedül vagyok. Egyedül az életben és egyedül lélekben. Nincs is ennél rosszabb, pedig már megszokhattam volna igazán. Elvégre Rinn előtt is így volt. Mi van akkor, ha most megint így lesz? Változik egyáltalán valami? Semmi baj nincs velem... Erős vagyok? Még mindig hihetetlenül hangzanak ezek a szavak, ha rólam van szó. Ha Katsumiról, akkor oké, azt még el is hinném. De hogy velem... Minden esetre lehet, hogy hinnem kellene neki.
A következő pillanatban megérzem vállamon kezét. Hátra fordulok, nem értve, hogy mi történik. Haza akarok menni, pihenni. Már ez is probléma? Vagy most mit akar? Rinn is mellette van. Az az áruló, mit csinált? A következő szavak ledöbbentenek. Nem fog haza engedni? Nála fogok...
- Erre... Semmi szükség. Pi-pihenek én eleget otthon is. - mondom, néhol ismét dadogva. Nem akarom, hogy vigyázzanak rám. Elég egymagamban átélni nyomoromat, nem akarom, hogy másoknak terhére legyek. Jól megleszek otthon. Amiatt nem kell tartania, hogy elkezdek ugrálni. Járni is alig tudok, nemhogy aktívabb tevékenységet csináljak. Majd holnap, addigra úgyis kutya bajom se lesz. Csak aludnom kell egy keveset és minden megoldódik. Vagyis... majdnem minden. A története érdekel. Kíváncsi vagyok, hogy mit akar mondani. Nagyon kíváncsi. Ennek viszont, ha jól sejtem, ára van. Az, hogy vele menjek. Az otthonába. Onnan azonban nem valószínű, hogy el akarna engedni. Mit tehetnék?
- Mi lenne, ha... Mi lenne, ha itt leülnénk és elmondanád a történetet? Utána meg hazamegyek és pihenek. - kérdem reménykedve, hátha beleegyezik. Amennyiben mégsem, úgy döntök, hogy mégiscsak vele tartok. Túlságosan felkeltette az érdeklődésemet. Na meg... Lehet, hogy így megtudom, hogy mit is gondol rólam igazán. A másik ok, amiért hajlandó vagyok erre, az az, hogy Rinn is velem jöhet. Majd ő segít hazaszöknöm, ha Katsu nem enged. Lábaimmal még mindig viaskodok. Bár az, ha egy helyben kell állnom, sokkal megterhelőbb most számomra, mint a séta. A kérdés azonban hamarabb kikívánkozik. Alig bírom magamban tartani, míg végül kiszökik ajkaim közül.
- Katsumi... Elmondanád, hogy mit gondolsz rólam?! És... Kérlek az igazat mond, bármi legyen is az! - kérlelem halkan. Miközben válaszát várom, magam elé figyelek. Tekintetem olykor rá, vagy négyesünk másik két tagjára siklik.

Tsunade írta:A parton ülök csukot szemekkel hallgatom a természet zenéjét. A víz halk csobogása adja a ritmust. A levelek susogás a húzza a vonóst. Fák lehulló termései adják a dobokat.
- Már vártalak. Ügyes vagy, hogy kitaláltad.
Nem mozdulok továbbra is csak hallgatom a zenét. A lágy csobogást és a susogást. Majd felállok és hozzád lépek mosolyogva.
- Mai feladatod nehezebb lesz. Nem kell fán járnod, de attól sokkal nehezebb lesz.
Meg fordulok és egyenesen a hullámzó vízre sétáltam. Megálltam majd meg fordultam és szemeidbe néztem a vízen ringatózva.
- Tehát tanulj meg a vízen járni. Ha sikerül akkor legközelebb tanulni fogunk egy jutsut amit te választhatsz. Amíg ez nem megy addig nem lesz új technika!
A partra sétáltam és intettem, hogy át adom a stafétát.
- Az alapja a fa mászás volt de itt több mindenre kell odafigyelned Mint az állandó sűrűségű chakra.

Lassan sétálok. Nem akarom máris megerőltetni a lábaimat. Sietnem nem kell, feltéve, ha jó következtetéseket vontam le a néhány mondatos rejtvényből. Rinn nyugodtan ballag mögöttem. Aggódó pillantásai ritkulnak, ahogy egyre távolabb eljutok. Nem, nem fáj túlzottan. Néha kellemetlen, de ezt meg kell szoknom, nincs mese. Nem ülhetek mindig kényelmesen, ha arra vágyom. Most meg főleg nem. Tegnap nem sikerültek a dolgok, sokat hibáztam. Ma nem fordulhat elő...
A kiképzőterepre érve szétnézek. Rémlik, hogy merre lehet a víz. Attól nem messze gyakoroltam a fára mászást. Az is eléggé nehezen ment. Ha már itt megakadok, akkor mi lesz legközelebb? Annál biztos vannak sokkal nehezebb dolgok is. Nem hiszem, hogy a legnehezebbel kezdenék a friss geninek edzését. Nagyot sóhajtok, majd becsukom szemeim egy pillanatra. Próbálok hallgatózni, nincs kedvem feles köröket járni. Hamarosan meg is hallom a halk csobogást. Ábrázatomra halvány mosoly ül ki, miközben megindulok a hang felé. A farkas csak követ, szótlanul. Elég csendes mostanság. Tudom, hogy nem játszok vele annyit. Ezt az egyet sajnálom is, de nincs mit tenni. Komolyabb dolgokkal kell foglalkoznom, fel kell nőnöm. Annyira elmerülök gondolataimban, hogy fel sem fogom, hogy már odaérek. Egy pillanatra megállok és magam elé meredve gondolkozok. Túl sok dolgon jár az agyam egyszerre. Valahogy meg kell próbálnom szelektálni a gondolatokat, vagy idővel megbolondulok az összevisszaságban.
Katsumi hangját hallva kicsit megugrok. Igen, megijesztett, mely zavarodott pírt ölt arcomra. Tehát tényleg kitaláltam. Remek! Még csak nem is volt nehéz. Vagy... Direkt adott ilyen egyszerű feladatot? Biztosra akart menni, hogy még naplemente előtt ideérek? Ez a gondolat kissé letöri önbizalmam hegyének csúcsát. Hegynek amúgy sem nevezhettem volna, most pedig talán már dombnak sem. Figyelem, hogy mit csinál. Egyelőre én is hallgatok. Próbálom megfigyelni, hogy mire koncentrálhat ennyire. Végül nyugodtan felkel és közelebb jön. Nehezebb lesz... Tudtam! Nem kell fán járnom. Az már megy, de mi lehet annál nehezebb? Figyelem továbbra is cselekedeteit. Nem értem minek megy a víz felé. Mi értelme van annak, ha beleáll? Szám résnyire eltátom, mikor meglátom, hogy mit is csinál. Szavam elakad és csak ámulok. Én ostoba, hogy hihettem, hogy egyszerűen belesétál? Tudhattam volna, hogy valami sokkal elképesztőbb dolgon töri a fejét.
- Mégis hogy...? - hagyom félbe kérdésem.
A választ meg is kapom. Alapja a famászás, de valamire ügyelnem kell. Vajon mire? Hogyan tudnék én fent maradni a víz tetején? Vajon... Nagyon hideg? Nem akarok beleesni. Biztosan kinevetne. Vagy ő, vagy valaki más. De ha nem csinálom meg, akkor soha nem lehetek jobb. Ahhoz viszont meg kell nyugodnom és gyakorolnom kell. Próbálgatni, hogy hogyan lehetséges mindez. Nagyot nyelek, majd közelebb megyek a vízhez. Egyszer még hátranézek bizonytalanul. A chakrámat lábamba irányítom. A famászás az alap. Akkor itt is tartanom kellene egy bizonyos chakraszintet? Valahol el kell kezdeni. Beállítom azt a mértéket, amivel sikerült feljutnom a fára. Amint megvagyok vele, a vízre teszem az egyik lábam. A lágy hullámok csapkodják cipőm talpát. Nem merem ráhelyezni a súlyom. Mi van, ha mégse így kell? Akkor majd kérek segítséget tőle? Nem, a kérés nem segít! Behunyom a szemem, majd megpróbálom másik lábamat is felhelyezni. Szemernyi sikert sem sikerül elérnem. Amint felemelem másik lábam a földről, dőlve megindulok egyenesen a víz felé. Kezeimmel kétségbeesetten kezdek kapálódzni a levegőben, még mielőtt a vízbe pottyannék ténylegesen. Sok vizet nem fröcskölök ki. Ruhám csurom víz. Szám elhúzom, mikor meglátom. A vízben ücsörögni nem túl kellemes. Felkelek, majd gondterhelten kezdek el gondolkozni és végignézni magamon.
- Csak tudnám, hogy miért akartad, hogy megfürödjek, ha ez most bekövetkezett... - motyogom magam elé.
Kérdőn nézek Katsumira. Továbbra is a vízben ácsorgok, amíg jobb dolgom vagy ötletem nincs.
- Mégis... Mi-miben különbözik ez a fára mászástól? - kérdem kissé zavartan.
Nem szeretek segítséget kérni. Nagyon nem. Rinn közben kíváncsian figyel engem, miközben fürdőzöm. Egy pillanatra mintha késztetést láttam volna tekintetében, hogy bevesse magát a vízbe és össze-vissza ugráljon és játsszon. Ezt azonban csak azért, mert én is itt vagyok és hátha csatlakozok hozzá. Arra viszont nincs időm. Sajnálkozva vetek rá egy pillantást, majd sóhajtok és kiballagok a vízből.

Régen még annál is régebben. Már alig emlékszem ezekre a fákra és kövekre. Egész végig bár merre jártam nem volt honvágyam. Valamiért most még is haza húzót a szívem. újra látni akartam rég látott vidéket. Sokszor meg érintet köveket és az eget amit csak innen lehet látni.
Azt tudom, hogy nincs sok időm, hogy nemsokára újra útra kel kelnem és meg keresni azt a furcsa nőt. Azt amelyik úgy meg kínzott nem is olyan régen.
Két napja vagyok a faluban, de semmi sem váltózót. A falak és a kövek. Minden fa levél ugyan ott volt és ugyan olyan volt. Csak más változót vagy is én változtam meg. Részben meg találtam azt amiért elindultam, de valami még mindig hiányzik.
Úgy döntöttem hát, hogy meg lesem az edzőterepet is ahol régen annyi időt töltöttem. Természetesen minden holmim nálam volt, vagy is annak a java. Négy kard a hátamon két tekercs az oldalamon és persze övemen egy kis tasak benne tintával mellette egy toll. Egy sok zsebes nadrág volt rajtam egyik zsebében egy könyv.
Fekete hajam nem fogtam össze a lágy szelő sodorta mikor megálltam egy szikla tetején és körbenéztem. A fa ahonnan ugrottam nem volt túl messze. Még így is büszke voltam magamra, hogy sikerült hibátlan ugrás ide. Szemeimet amik pirosak akár ereimben csörgedező vér végigmérték előttem álló terepet. Szemeim egy lányt pillantottak meg aki épp gyakorolni akart valamit. Nem akartam meg zavarni, de kíváncsi voltam. Talán túlzottan is fel keltette az érdeklődésem. És persze a farkas kölyök aki ott kóricált a közelében. Közelebb mentem egy másik sziklára ugróvá ami a lánytól csak pár méterre volt. Talán úgy két méter lehetett több semmi kép sem. Onnan figyeltem a mozdulatait érdeklődve.

Az alapja a fára mászás. Megint ugyanazt mondja, de akkor miért nem sikerült egyenletes chakraáramlással a víz felszínén maradnom? Ez túl zavaros. Ugyanaz, mégis más? Mit ért az alatt, hogy sokkal nehezebb? Hogy mi? Folyamatosan változtatni? De hát... A famászással megtanította nekem, hogyan tudom egyenletesen használni a chakrám. Erre most arra kér, hogy felejtsem el mindezt és ismét engedjem, hogy fel-le ugráljon az irányított chakra mértéke? Mégis mire jó ez? Így visszafelé haladok... Egy ideig gondolkozok, kissé felháborodva és nagyon meglepődve. Egy dologra csak idővel sikerül rájönnöm. Arra, hogy amit tennem kell, az merőben más, mint a stabilizálási kísérletekkor bekövetkezett ingadozás. Itt akarattal kell elérnem, hogy hol többet, hol pedig kevesebbet használjak. Ez tényleg sokkal nehezebb lesz. Vagy mégsem? Elvégre alapjába véve az alkalmazott chakraszint inog, ha nem szabályozom. Viszont mi van akkor, ha más felé akar mozdulni, mint kellene? Akkor sokkal több chakrát kell felhasználnom ahhoz, hogy a kellő mennyiséget irányíthassam lábaimba.
Leülni a partra és figyelni a vizet... Ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Nem vagyok az az ülök és várok típus. Mihamarabb meg akarom tanulni ezt is. Ahhoz viszont le kell ülnöm és várnom. Fogom magam és lecsüccsenek a víz mellé. Nem tudom, hogy az az alak, aki jött, mit akar, de valószínűleg nem rám tartozik. Csak arra leszek figyelmes, hogy Katsumi mellém lép és megszólal. Felnézek rá kíváncsian. Jó hír? Mégis mi az? Mi lehet nekem jó hír? Ezen kezdek el gondolkozni, megfeledkezve a feladatról.
- Mi az a... - kezdek bele, de felhagyok kérdésemmel.
Tehát most itt hagy. Engem és Rinnt, hogy magunk oldjuk meg a problémát. Vagyis én egyedül, tekintve, hogy a farkas sokat nem tudna segíteni. Nem kelek fel, csak figyelem, ahogy tanárom eltűnik. Utolsó szavai térítenek vissza a helyes gondolatokhoz. Most nem szabad azzal foglalkoznom, hogy miért hívatja a Raikage. A lényeg az, hogy mihamarabb megtanuljak állni a vízen, na és persze járni rajta.
Ismételten sóhajtok, majd megpróbálok figyelni a létszükségnek számító dologra. Nyitott szemmel egyszerűen nem megy. Tekintetem folyamatosan másfelé vándorol. Jobb ötlet híján becsukom a szemeim. Ekkor viszont a vizet nem látom. Kezeim lassan annak felszínére helyezem. Lágyan, épphogy csak érintse azt. Így már érzem. Hol erősebben, hol gyengébben. A hullámok gyengéden simogatják bőrömet. Hirtelen azon kapom magam, hogy próbálom kikövetkeztetni, mikor is kell több, vagy éppenséggel kevesebb chakrát használnom. Akkor kell többet, mikor fentebb van a víz a talpam alatt? Elvégre ha egy levél úszik a vízen, a hullám dob rajta egyet. Ha viszont több chakrát irányítanék a lábamba, nagyobb erő kötne ahhoz a felülethez, így nem mozdulnék el. De ha nem így van? Kénytelen leszek kipróbálni mindkét verziót. Már így is vizes vagyok, mit számít, ha valamivel jobban?
Lassan kinyitom szemeim, majd lábamba irányítok egy kezdetleges mennyiségű chakrát. Ez csak a legelején kell, amint vízre érek, úgyis folyamatosan irányítanom kell, össze-vissza az áramlást. Jobb lábam a víz felszínére helyezem. Lássuk, most, hogy megfigyeltem, hogy megy. Talpam alatt érzem az apró hullámokat. A chakrám is éppúgy hullámzani kezd talpamban. Felteszem a másik lábamat is, és valameddig sikerül fennmaradnom, de nem sokáig. Ismételten a vízben kötök ki. A vizet megint elkezdem figyelni, ezúttal úgy, hogy benne állok. Becsukom a szemem és koncentrálok. Néhány perc múlva sétálok ki csak a partra, majd kezdek bele ismét. A víz felszínén állok, mikor Rinn mozgolódni kezd. Ez kissé megzavar. Kissé nagyon. Ismét a vízbe csobbanok, majd kíváncsian kisétálok.
- Mi... Mi a baj? - kérdem a farkast, de ő csak figyel.
Én is nézelődni kezdek. Ruhámból közben csöpög a víz, nem is beszélve hajamról. Tekintetem a fák felé fordítom. A látvány hirtelen ér. Tőlem néhány méterre egy lány landol egy méretes kövön. Önkéntelenül hátrálok egy lépést, miközben Rinn reflexszerűen közénk ugrik. Az ugrás hatalmas volt. A lány pedig... Alaposan végigmérem. Fegyverzetét látva nyelek egy nagyot. Egy pillanatnyi rettegés hasít belém. Vajon milyen szándékkal jött? Ártani akar, vagy csak edzeni jött? Ki a fene ez egyáltalán? Még soha nem láttam. Kíváncsiságom ismét megindítja lábaimat előre. Azok remegnek. Most nem tudom hogy pontosan mitől. A félelemtől, vagy azért, amiért eddig is remegtek. Ez nem is érdekes, bármikor rá tudom fogni a túlzott megerőltetésre.
- Ki... Ki vagy te? - kérdem az idegent nézve.
Akárki is ez, megzavarta az edzésemet. Lehet, hogy csak rajtam akar nevetni? Na abból nem eszik! Nem hagyom, hogy holmi jöttmentek rajtam nevessenek. Vagy... Képes lennék ellene bármit is tenni? Miért nincs itt Katsumi, amikor kellene? Csodálom, hogy azt az egy kérdést ki tudtam nyögni. Hogyan tudnék én beszélgetni vele, ha egyáltalán akar. És vissza kellene mennem edzeni. De meg akarom tudni! Ki a fene ez a lány? Arcomon érzem, hogy kezd kibontakozni a zavartság okozta pír. De most miért vagyok zavarban? Azért, mert látott? Igaz, eddig nem sokan láttak edzeni. Mindig találtam valami eldugott helyet. Szólaljon már meg!

Szemlélem a lányt, hogy mit csinál. Áhhh tehát a vízen járást próbálja el sajátítani. Ahogy látom az első próbálkozásai számomra meg lepő. Azért mert egész jól megy neki. Igaz fogalmam sincs milyen régóta gyakorol. Figyelem minden mozdulatát tekintetemmel, minden rezdülését.
majd a vízre nézek. Ah nem is rossz gondolat próbálja felmérni a kellő szintet és menyiséget. Ahelyett, hogy fejest ugrana az egészbe.
Majd vér piros szemeim meg villannak és a farkasra nézek. Pedig direkt csendben voltam, hogy majd figyel rám amikor jónak látja. Puszta illemből nem akartam meg zavarni a lányt de még is sikerült.
- Ah ne is törődj velem. Csak rég jártam már erre. Igazat meg vallva már nem is emlékszem, hogy mikor olyan régen indultam el a vadonba.
Mosolygok de nem mászok le a szikláról. A farkassal nem akarok újat húzni semmi esetre sem. Azért le ülök és lelógatom a lábam kényelembe helyezkedve.
- Oh majd el felejtettem....Azumi Yuurei vagyok. Nyugodtan gyakorolj mintha itt sem lennék én csak nosztalgiázni jöttem, ha engeded.
Majd tekintetem el kalandozik bizonyítván tényleg azért jöttem, hogy régi emlékeket idézek fel ezen a helyen. Közben egy kicsit ijesztő mondokát mormogok.
- A vadászok észre sem veszik a sötétség mélyén ólálkodó bestia szemeit és agyarait. Ma a vadászokból válik űzőt vad.......A szunnyadó erdő bestiája éhes.
Majd rátok nézek és feljebb húzom a lábam, hogy a farkas véletlen se érjen el.
- Oh bocsánat nem mászok le, de nincs kedvem fogakat kapni a popsimba.

Régen járt erre? És pont a kiképzőterepet akarta megnézni? Ez furcsa. Nem tudom, hogy hihetek-e neki. Minden esetre eddig semmi rosszat nem tett. Csak figyelem egy ideig. Vörös szemei meglepnek. Még nem láttam ilyet. Ez igencsak érdekes, kíváncsi vagyok, hogy hogyan lehetnek azok vörösek. Elvégre az egészen természetellenes szín egy szempárnak. Ismételten végigmérem és agyalok. Nem, egyelőre inkább nem hiszek neki, de ő ezt nem tudhatja meg. Rinn is feszült, ahogy csak én. Majd ő figyelmeztet, ha bármi baj adódna. Egyébként is jobbak az érzékei. Azumi Yuurei... Tehát a nevét már tudom. Ez is valami. De mi az, hogy folytassam nyugodtan a gyakorlást? Hogy lehetnék nyugodt, mikor egy agyig felfegyverzett ember van a hátam mögött? Valahogy meg kell nyugodnom. Az, hogy eltekint kissé oldalra, valamennyire megnyugtat. Talán tényleg igazat mondott. Talán tényleg csak rég járt erre és körülnéz. Azt mondta, a vadonból jött. Vajon milyen lehetett az útja? Nem, verd ki a fejedből, fontosabb dolgod van! Nagyot sóhajtok, majd visszafordulok a víz felé. Oldalra pillantok Rinnre, ki valószínűleg megérzi ezt, mert egy pillanatra rám figyel. Akkor bólintok neki, ő pedig visszafordítja fejét és szemmel tartja a jövevényt. Én a chakrámat lábaimba koncentrálom. Rálépek a víz tetejére, mely már sikerült az eddigiekben. Egyik lábam megsüllyed, ami némi ijedtséggel jár számomra. Gyorsan visszateszem a víz tetejére és az előzőnél jobban koncentrálok a fennmaradásra. Ez többet kivesz belőlem, de nem tehetek mást. Valahogy muszáj megoldanom, pillanatnyi feszültségem ellenére.
Hátam mögül szokatlan mondatokat hallok. Felismerem ezeket, s meglepődöm, hogy egy idegentől hallom e szavakat. Nekem sem kell több, azonnal a vízben kötök ki. Sietősen felkelek, majd az ismeretlenre nézek. Kicsit lihegek. Szívem vadul ver. Most mit higgyek? Ez... Annyira váratlan, mit csináljak? Mit csinált Katsumival? Néhány napja itt van, lehet, hogy figyelt minket? A Rinnre vonatkozó megjegyzése nem érdekel. Nem foglalkozok vele. A farkas megérzi hirtelen felgyülemlett feszültségemet, mi látható is rajtam, nem is kicsit. Agyarait kimutatja Azumi felé.
- Mi... Mit mondtál az... az imént? - kérdem szaggatottan.
- "A vadászok észre sem veszik a sötétség mélyén ólálkodó bestia szemeit és agyarait. Ma a vadászokból válik űzőt vad......." Ezt... Ezt már hallottam, de hogyan lehetséges ez?
Továbbra is a vízben állok, úgy faggatom Azumit, valamivel nagyobb hangerővel, mint ahogy eddig beszéltem. Egyik kezem önkéntelen is övtáskámhoz téved, melyben a fegyvereim vannak. Gondolkozok, erősen. Ismét elkezdem átgondolni eddig elhangzott szavait. Szépen lassan, nehogy figyelmen kívül hagyjak valamit. Katsumi pont ezt mondta. Ezeket a szavakat. De mégis hogyan...? Agyam veszettül kattog és keresgél. Valami magyarázatot akar, nem kétség. Alsó ajkam egy pillanatra megharapom. Zavar, hogy nem találok semmit. Azt mondta a vadonból jött. Mi... A vadon? Ez... Annyira ismerős... Összefüggéseket kell keresnem. Katsumi szavain is elgondolkozok. Minden, ami csak megragadt bennem. Amiket este mondott, sokkal frissebb emlékek. Azokra tisztábban emlékszem, egy bizonyos pontig. Utána... Elaludtam. Még a gondolat is zavarba ejt. Arcomon halvány pír jelenik meg, mit próbálok gyorsan eltüntetni. Vadon... Ő is mondta már ezt, de mikor? "Most valahol oda kint van a vadont járja." Hát persze, a történet. Mikor megkérdeztem, hogy kiről szól. "Ez egy Kumo lány története." Egy Kumo lány... Lehet, hogy...? Nem, az nem lehet! Miért jelent volna meg pont most? És miért mondaná azokat a szavakat, amiket a tanárom? "Sikerült egymáshoz közel kerülnünk..." Az emlékek túlzott áradata kering fejemben. Már fáj... Fáj a fejem. Talán jobb lett volna, ha nem kezdek el ezen gondolkozni. De mindez még nem biztos, lehet, hogy csak beképzelem. Meg kellene kérdeznem... Lassan kikászálódok a vízből. Már kezdett igencsak hideg lenni. Tekintetem le sem veszem a másikról. Rinn is így tesz, kivéve egy pillanatot, mikor rám sandít. Én halántékom masszírozom, hátha elmúlik ez az idegesítő lüktetés. Mégis hogyan kérdezhetném meg? Hogy kérdezzek meg egy idegent, hogy ismer-e egy bizonyos személyt? Ez annyira... Zavaró.
- Te... Te ismered a-a tanáromat? A neve... Katsumi... Goto - nyögöm ki végül.
Úgy érzem ezzel hibát követek el. Kiadni a tanárom nevét egy idegennek, kinek szándékai kétesek. Nem túl jó húzás. Nem mellékesen az sem, hogy miután felteszem ezt az egyébként egyszerű kérdést, ismét elvörösödök. Zavar, hogy nem tudok egy épkézláb mondatot kinyögni. Na és persze az, hogy az emberekkel való kapcsolataim... hagynak némi kívánni valót maguk után. Tekintve, hogy tanárokon kívül mással... Hát, nincsenek.

A lány gyakorol tovább. Rendben tehát én is lefoglalom magam. Kipattintom egyik zsebem fedőjét és egy könyvet veszek elő. Nem titkolt szándékom, hogy sziklán üljek és olvassak a napfényben. Néha pedig halkan kuncogok mikor olyan részhez érek. Ha nem is figyelek de érzékelem valamennyire a lány ténykedését. Ha majd akar úgy is hozzámászol. Ami meg is történik.
- Bocs de nem szeretem ismételni magam. Ahogy halom elsőre is meg jegyezted ügyes. Mindig csak egyszer mondja el ezt. Azoknak akiket minimum kedvel.
Nem zavartatom magam olvasnák tovább, de neveltetésem ezt tiltja. Be csukom a könyvet és magam mellé teszem. Figyelem a vízben álló mozdulatait. Tekintetem kezére téved ami vészes közelségben vannak fegyvereihez. Szemeim szemeibe mélyednek. Feszült pillanatig csend van nem szolok egy szót sem. Egyre jobban fel kelti az érdeklődésem, Ismer olyan dolgokat talán amiket csak én és még vagy egy maroknyi ember.
- Úgy lehetséges, hogy már én is hallottam egyetlen egyszer.
Végig mérem a lányt most már tetőtől talpig. Talán tényleg komolyan gondolja azt. Tehát erre reagálnom illene. Könyv vissza kerül a helyére miközben egy újabb kérdés hallatszik. Valamivel hangosabban és kicsi követelés is van talán hangjában. Ez a hang szin és kezének helyzete ami közel van fegyvereihez tettekre sarkal. Felállok és rá nézek.
- Remélem azt nem gondolod komolyan.
Egyenesen a kezére mutatok jobb kezem mutató ujjával.
- Nem szívesen kerülnék össze tűzésbe egy másik Kumoi kunoichivel, pláne nem olyannal aki ismeri Katsumit.
Majd le engedem kezem de nem mozdulok.
- Egyébként tudnod kell, szeretem azokat akik illedelmesek és megadják másoknak az alapvető tiszteletet. Én be mutatkoztam neked tehát illet volna neked is cukorkám.

Hallgatom szavait és meg is jegyzem, egytől-egyig. Tehát egyszer ő is hallotta. De kire célzott, amikor azt mondta, hogy azoknak mondja csak, akiket kedvel? Talán... Katsumira? Tehát tényleg ismeri? Ezen kérdésemre egyelőre nem kapok választ. Csak hallgatom, s meglepődöm kérdésén. Mit nem gondolok komolyan? Tekintetemmel követem az irányt, melyet mutat. Ekkor veszem észre, hogy kezem még mindig fegyvereim közelében van. A pír elönti arcomat, én pedig visszahúzom kezem. Nem érzem, hogy veszélyben lennék. Nem úgy tűnik, mintha meg akarna támadni. Egyenesen a vörös szempárba nézek, hátha megtudok még valamit. Vele szembe szállni? Eszem ágában sincs, hacsak nem muszáj. Sokkal képzettebbnek néz ki nálam. Ha magamra nézek, nem látok mást, csak egy rakás szerencsétlenséget, aki még beszélni sem tud normálisan, nemhogy mást. Mindennel akadnak gondjaim. Most is... Egyszerűen nem tudok fennmaradni a víz tetején, de miért nem? Elvégre mindig olyan jól kezdődik az egész. Ez viszont nem tart tovább, mint néhány másodperc.
Következő mondatán meglepődöm. Nem akar összetűzésbe keveredni azzal, aki ismeri Katsumit? Tehát tényleg ismeri. Most már biztos vagyok benne. Hát ő lenne, kiről ő mesélt... Egy ideig magam elé nézek és elgondolkozok. Vajon egyszer majd rólam is így fog mesélni? Bár... Rólam vajmi keveset tud. Én sem tudok szinte semmit magamról, azon kívül, hogy két lábon járó szerencsétlenség vagyok. Az önmarcangoló gondolatokat próbálom elhessegetni. Figyelmemet az előttem lévőnek szentelem, teljes mértékben. Mintha Rinn is engedne kicsit merevségéből. A farkas már nem vicsorog, de továbbra is kettőnk között marad. Ezért hálás vagyok. Rinn mindig ott volt, ha szükségem volt rá. Többnyire legalábbis. Ez viszont elég volt. Számtalanszor megmentett már, amiért sokkal tartozom a bundásnak.
A hallottak ismét zavarba hoznak. Valami újat tudok meg Azumiról. Azt, hogy nem szereti, ha nem mutatkoznak be neki. Csak tudnám, hogy én mikor lettem ilyen illetlen. Arcom elvörösödik. Fél lépést hátrálok, kezeim pedig magam elé emelem.
- Ne... Ne, haragudj, én csak...
Fogalmam sincs, hogy hogyan fejezhetném be. Fejem kezdem vakarni. A fejfájás szerencsére elmúlt. Be kellene mutatkoznom. Ezt tényleg megtehetném, ha már ő megtette. Még akkor is, ha nem bízom benne. Elvégre még az ellenségemnek is bemutatkozok, ha úgy adódik. Tudnia kell, hogy kit győz le, vagy ki arat fölötte diadalt. Lehunyom szemeim, nagy levegőt veszek, majd kifújom azt, egészen lassan. Ezek után szemeim felnyílnak és egyenesen rá nézek.
- A nevem Juurin Kyrena. Ő pedig itt Rinn - mutatom be a farkast is.
Ezek után a bundás mellé lépek. Letérdelek hozzá, majd megsimogatom a fejét. Halványan elmosolyodom, mikor fejét az arcomhoz dörgöli. Felnézek Azumira, továbbra is mosolyogva, majd intek neki.
- Nem... Nem kell aggódnod. Nem.. Nem bánt, ha... Ha nekem nem akarsz ártani - világosítom fel.
Igen, Rinn már sokkal nyugodtabb. Most, hogy megsimogattam fejét, hogy megnyugtassam, vidáman csóválja farkát. Azét figyel a harmadik személyre, de most jobban leköti az, hogy szántam rá egy kis időt. Ennyit szoktam ugyan, minden nap. Egy kicsit megvakargatom füle tövét. Sokkal többre azonban mostanság nincs időm.
- Tehát... őőő... Tényleg ismered Katsumit? - kérdem még mindig kicsit hitetlenkedve.

- Nem haragszom, tudod én elnéző és kedves is tudok lenni. Néha talán túlzottan is az vagyok.
Nagyot sóhajtok és lemászok a szikláról, vagy is fenekemen lecsúszok a szikláról.
- Örvendek Kyrena és Rinn. Ígérem én se harapok csak bizonyos esetekben.
Kicsit furcsa a lány, de hát már találkoztam hasonló lelkületű emberel. Drága Yuzu olyan rég volt már. Legalább is annak tűnik, tudom sejtem te igyekszel elfeledni az életed. Azt az életet amit azelőtt éltél, hogy velem találkoztál volna. Akkor minden meg változott te is én is és mind kettőnk világa más irányba indult el.
- Egyébként ismerem és szeretem is...talán kicsit jobban is mint kellene.
Kezem számhoz kaptam és elvörösödtem. Baka Yuu ezt nem kelet volna elmondani. Most majd ki tudja, hogy mifélének fog gondolni. Talán valami perverznek, vagy olyannak aki valami mást is akar.
- Öhm bocs véletlen ki csúszót a számon. Egyébként te Katsu egyik barátja vagy?
Az utolsó mondatot kihangsúlyoztam kicsit jobban. Kíváncsi voltam a válaszára, talán kapcsolatom a lánnyal a jövőben lehet pont ettől függ. Minden esetre elégé kényelmetlen úgy társalogni, hogy kardok lógnak a hátamon. Levettem mind a négyet és szikla oldalának támasztottam.
- Huhh na így már sokall jobb lesz beszélgetni. Egyébként gondolod nyugodtan menj edzeni. Sőt ha zavarok szólj és odébb megyek.

Néha talán túl kedves? Remélem nem ez a túl kedves énje, mert akkor nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet az, amikor nem elnéző. Vagyis pontosabban... Nem merem elképzelni. Amikor lecsúszik, önkéntelenül is hátrálok egy lépést. Tekintetem a nagy kardokra siklik, amik a hátán vannak. Remélem nem áll szándékában használni őket. Figyelem, hogy mit csinál. Egyszerűen lecsúszik, majd ismét beszél. Furcsa ez a lány. Vagy én lennék az? Nem tudom. Fogalmam sincs, sokat nem járkálok emberekkel. Épp ezért, azt sem tudom, hogy mit mondhatnék most neki. Csak nézek előre, meredten és igencsak zavarban. Állandóan azon töröm a fejem, hogy mégis mit mondhatnék. Ez nem túl kecsegtető helyzet. Kijelentésére aztán felkapom a fejem. Tehát tényleg ismeri és... szereti? Jobban, mint kellene? Ez... Mit akar jelenteni? Csak nem...? Azt hiszem, ezen jobb, ha nem kezdek el agyalni. Az előző dolgokba is túl sokat gondoltam, ebbe már igazán nem kellene. Lehet, hogy nem is úgy értette. Vagy mégis? Ő... Mindegy, nem lényeges. Ez az ő dolguk, nemde? Majd megoldják ők. Rám cseppet sem tartozik, hogy hogy... éreznek egymás iránt. Ábrázatom így is vörösebb a kelleténél. Ez biztos árulkodik arról, hogy meghallottam amit mond és azonnal képzelegni kezdtem. Hirtelen kimondott szavaira először nem is tudok reagálni. Azon vagyok, hogy zavaromat valahogy megszüntessem.
- S... Semmi baj. E-előfordulnak véletlenek... Hogy? Én? Ő...
Most mit mondjak? Katsumi szerint igen, de ez tényleg így van? Szeretném, ha így lenne. De a folyamatos bénázás után mit gondolhat rólam? Most is itt hagyott. Egyedül, rám hagyva, hogy megoldom-e a feladatot. És ha nem sikerül? Tudja, hogy milyen vagyok. Mi van, ha megint túlhajszolom magam és ő nincs itt? Bár... Eddig is boldogultam. Eddig sem volt, így nem tudtam senkire támaszkodni. Történik, ami történik. Egy biztos... Az a néhány napnyi gondoskodás, amit kaptam... Szörnyen jól esett. Szeretnék még ilyen napokat. Most, hogy belegondolok, én nem vagyok jó barát. Sok mindent kaptam tőle, néhány nap alatt, de én mit adtam? Csak probléma és nyűg vagyok, mindenki számára. Kezeim egy pillanatra ökölbe szorulnak. Próbálok uralkodni magamon. Egyelőre megy is.
- Én... Nem tudom. Ő... Ő azt mondja, hogy a barátjának tart, de nem tudom... Sokat segít és tanít, és... Vigyáz rám. Olyan, mint... nem is tudom... - hagyom inkább függőbe.
Gondoljon, amit akar, szíve joga. Én viszont tényleg nem tudom, hogy mit is érzek, vagy gondolok most pontosan. Zavarom szokás szerint most is uralkodik rajtam. Kezdem azt hinni, hogy rosszat mondtam. Mikor kardjához nyúl, meg is ijedek kicsit. Ismét hátrálok egy fél lépést, kezem egy pillanatra megindul fegyvereim felé, hátha szükség van rájuk. Mikor a pengék a sziklának dőlve kötnek ki, én is engedek kicsit. Túlzottan feszült vagyok. Igaza volt Katsuminak. Vajon ő tudja, hogy Azumi itt van? Biztosan szeretne vele találkozni.
- Ő... Véletlenül nem futottál össze Katsumival? Akkor... Akkor ment el, mikor te... Beugrottál. Egyébként... Szép nagy kardok - mutatok a fegyverekre, miközben félve elhúzom a szám.
Még nem ismerem ezt a lányt. Fogalmam sincs, hogy mégis mire számíthatok tőle. Nem tudom, hogy mik a határok, amiket feszegethetek. Igazából még Rinnél sem tudom, pedig vele szinte állandóan egy helyen vagyok. Ugyanez a helyzet az emberekkel, még Katsumival is. Bár az biztos, hogy nagyon elnéző. Lehet, hogy csak velem?

- Szóval a barátjának tart. Hát rendben nekem ennyi elég is bőven. Akit Katsumi barátjának tart az az én barátom is.
Mosolygok oldalra döntött fejel és közelebb lépek, de a lány hátrál. Hát megállok és figyelem talán ennyire félénk lenne? Lehet talán így van. Majdnem olyan mint akkor ott Yuzu.
- Nem kel félned, vagy tartanod tőlem. Amúgy ő éppen ilyen, igyekszik barátságos lenni azokkal akiket barátok sorába sorolt. Régebbről ismerem egy kicsit mint te. Meg osztottunk már olyan titkokat egymással amit talán csak mi ketten tudunk a másikról.
Nem mozdulok csak állok egy helyben és így a helyzet kezd kényelmet len lenni. A fent tartott távolság mintha egy idegen lenék számára. végül is én vagyok olyan, hogy ha egy barátom barátja. Akkor rögtön én is barátnak tekintem. Lehet buta egy szokás de soha nem tudom levetkőzni hisz a véremben van.
- Lehet lazának vagy erősnek mutatja magát, de ez igazából csak a felszín. Lényegében olyan mélyre ható érzelmek lakoznak benne, hogy egy ember azt csak nehezen tudja meg érteni. Tudod lehet nem mutatja ki és nem szol egy szót sem. Azt látja egy olyan szenved akit ö kedvel az rettenetesen fájni tud neki. Nem hiába cibált téged el magához.
Nagyot sóhajtok ha nem hát nem. Én nem fogok kuncsorogni senkinek sem, hogy ne tekintsem rám úgy. Csak fogom magam és le ülök egy árnyékosabb helyre. Kardoktól mindössze két méteres távolságba. Aki ismer azt tudja, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva soha nem voltam hajlandó ennél messzebb menni a kardoktól.
- Egyébként találkoztam vele, és beszéltünk is. Azért remélem nem gondoltad azt, hogy felügyelet nélkül hagy. Jah és ha gondolod nyugodtan meg nézheted a kardokat. Az egyiknek a pengéje igazán különleges. Vagy beszélgethetünk is ha ahhoz van kedved. nekem aztán mindegy.

Barát? Még egy? Ne, ez nem jó ötlet! A barátsággal csak baj van. Minden barátomnak csak gondot okozok. Az neki is jobb lenne, ha ezt nem gondolná komolyan. Ráadásul... Egy emberi baráttal sem tudom, hogy hogy beszélgessek, vagy viselkedjek. Mit kezdenék én kettővel? Bár... Ő valószínűleg hamar elmegy megint. Nem hiszem, hogy sokat maradna. De ha mégis? Akkor mi várna rám? Életem végéig vörös arccal fogok létezni? Vagy... Lehet, hogy ez megváltozna? Lehet, hogy idővel megszoknám... megtudnám, hogy mivel is jár ez és elmúlna ez az állandó zavar? Az, ami most is uralkodik arcomon. Ezt... Nem tudom, hogy meddig bírom. Úgy tűnik a közeledéssel felhagy. Nem kell tőle félnem? Nem, én nem félek. Már nem. Csak... Nem is tudom. Mit kéne most tennem? Rinn, miért nem tudsz ilyenkor segíteni? Ő ilyen... Most... Tényleg Katsumiról mesél? Talán ha hallgatom, többet megtudhatok róla. Elvégre magáról még nem mesélt. Most hát van rá lehetőségem, hogy egy barátjától megtudjak ezt-azt. Ha szenvedni látja a barátját, az fáj neki? Ezért vitt el magához? Katsumi... Tehát nem csak gondot okozok neki, de fájdalmat is, ha a barátja vagyok. Ennek ellenére képes volt és engem választott tanítványául. Most mégis mi tévő legyek? Így... Tudnám folytatni az edzést? Jobban kell vigyáznom magamra, erősebbnek kell lennem. Nem szabad hagynom, hogy miattam rosszul érezze magát. Azt nem bírná hosszú távon. Vagy mégis? Katsu minden szempontból erősebb nálam. Ez már tegnap bebizonyosodott. Meredek magam elé. Komolyan tanácstalan vagyok, jobban, mint valaha. Nem akarok másoknak fájdalmat okozni. Vagyis... Nem olyanoknak, akik a barátomnak vallják magukat. Nem azoknak, akiknek segíteni akarok.
Kezeim ismét ökölbe szorulnak egy pillanatra. Szótlanul sétálok valamivel közelebb, némi távolságot azért hagyva. Úgy nagyjából egy méternyit, majd én is leülök. Lábaim most fellélegezhetnek. Nagyon jól esik, hogy most mentesültek terhük alól. Azonnal lüktetni kezd bennük a fájdalom, de nem érdekel. Majd most kipihenik magukat. Ha nem is teljesen, de jobb állapotban lesznek, én pedig folytathatom az edzést. Képes volt ideküldeni ezt a lányt, azért, hogy ne legyek felügyelet nélkül. Ez tényleg így van? Ez... túl sok! Én... Nekem soha nem volt részem ekkora gondoskodásban. Katsumi tényleg a barátom. Vagy talán... Olyan, mintha a nővérem lenne. És én neki okozok fájdalmat... Lábaimat felhúzom és térdeimre hajtom fejem. Kétségbeesetten kapaszkodok elmém megmaradt, ép részébe, hogy ne omoljak össze. Nem sírhatok, nem lehet! Senki előtt! Magamban oké, valahol elrejtve a semmi közepén, de... Mások előtt nem!
- A-Azumi... Miket mondott még neked Katsumi? Mármint... Rólam... - kérdem remegő hangon.
Alsó ajkamba harapok. Egész testem remeg, nem tudok ellene mit tenni. Rinn közelebb jön és megbök engem orrával. Én felnézek rá, s próbálok mosolyogni, a lehető legcsekélyebb sikert elérve. A farkas tehetetlen. Jobb híján Azumihoz közeledik, nagyon óvatosan. A levegőbe szimatol előtte, majd még közelebb megy és őt is megszaglássza. Ha végez, helyet foglal kettőnk között. Először csak leül, majd fekszik. Fejét közben jobbra-balra forgatja, hol egyikünket, hol másikunkat nézve. Mi van, ha idővel Azumi is úgy akar majd törődni velem, ahogy Katsumi? Én semmit nem tudok nekik adni cserébe. Ez... Nem lenne más, mint mások kihasználása. Én nem vagyok olyan! És nem vagyok méltó a barátságukra sem. Még Rinnére sem. Talán... El kellene mennem. Mi lenne, ha elmennék? Vajon keresnének? Biztosan, de ha hagynék egy levelet, vagy valamit?
- Ostobaság... - motyogom magam elé, egy sóhaj kíséretében.
Valahogy el kellene terelnem a témát. Igencsak szükségét érzem, hogy így tegyek. Egyik kezem felemelem, miközben fejem még mindig térdeimen pihentetem, nagyjából takarva másik karommal. Ujjamat kinyújtom, s a víz felé mutatok vele.
- Te... Meg tudsz rajta állni? Tudnál... Esetleg... Segíteni? - kérdem szokatlan, színtelen hangon.
Magam is meglepődöm rajta. Nem szoktam így viselkedni. Talán... Így próbálom feldolgozni a történteket. Az is érdekelne, hogy Katsumi mikor jön vissza, vagy hogy mégis miért ment el. A Raikage hívatta, tehát fontos lehet. Lehet, hogy küldetésre kell mennie? De akkor... El kell mennie. Kicsit megijeszt a gondolat, de nem tehetnék ellene semmit, bármi is történik.
- Katsumi nem mondta, hogy... Miért kell a Raikagehoz mennie? Azt mondta, hogy... jó hírt kapott.