Kiképzőterepek

Sugomi Aoi írta:" Tsunade-nagyi"

Aoi a fák lobjai közül, némán nézte a férfit. Nem is reménykedett olyanban, hogy sikerrel jár, vagy egyáltalán egy shuriken is eléri a férfit. Bár azt ő maga is elismerte, hogy nagyon is örült volna annak, ha láthatta volna, hogyan reagál a férfi. Hiszen így legalább a saját szemével láthatta volna a mozgását, a reakciójának idejét. De mivel ezt a saját elterelése miatt láthatta, így igazán gondolkodóba esett a további tervekkel kapcsolatban.
~Most mit tegyek?~ kérdezte saját magától, válaszra nem találva. Tekintetét azonban le sem vette Zou-ról, aki lassú léptekkel sétált az egyik közeli szikla felé, mit sem törődve a kunoichi okozta veszéllyel. ~Szemből támadni felesleges, akármilyen trükköt is alkalmaznék, azonnal átlátna rajtam. Hátulról kellene meglepnem őt, de ...~ a férfi ásítása egy pillanat erejéig mégis kizökkentette őt a gondolatmenetéből és akaratlanul is felidegesítette a kunoichit. ~... mégis mit csinál? Még komolyan sem vessze engem?~ hunyta le a szemeit egy pillanat erejéig és vett egy mély levegőt. Érezte magán, hogy a testében lévő pumpa vad mozgása elkezd lassulni, majd a következő mély levegő vételekor már meg is állt. A pulzusa is lelassult és újra teljes erőbedobással koncentrálhatott a céljára. ~ Igen, ahhoz hogy hátulról meg tudjam lepni, újra el kell terelnem a figyelmét, de hogyan? Kétszer ugyanaz nem fog beválni ellene és már számít arra is, hogy az áll támadásom mögött a valódi is őt célozza. Mit kellene tennem? ~ szája halvány mosolyra húzódott, miközben feltörtek benne az emlékek.

„ Egy éve tanulhatott csak a nagyapó kezei alatt, de a fejlődése tetemesen haladt előre. Szinte minden téren sokat fejlődött, akármit is tanított neki a férfi, azt mint megcsinálta. Számára nem létezett az a szó, hogy sikertelenség. Sem időt, se energiát nem tartalékolva szippantotta magába a tudás minden apró csiráját. És akkor, azon a nyári napon történt meg.
Genjinmeiroku egész nap arról tartott neki kiselőadást, hogy mennyire is fontos az adott szituációk eltervezése, az előre megírt tervek elkészítése, azok használata. Milyen apró kis fortélyok vannak arra, amikre oda kell figyelni és ami minden csatára vonatkozik.
- És akkor ott van a kettős elterelés is. - kezdett bele az öreg Kashiwa a magyarázatba. - Ennek a lényege, hogy a shinobi az igazi csapást nem csak egyetlen egy csel sikerességébe koncentrálja, hanem gyors egymásutáni cselekel-csapdákkal, megelőző csapásokkal, fokozatos mozgásba hozza az ellenfelét, felőrli és megosztja a figyelmét, de ami a legfontosabb hogy félrevezeti őt az igazi csapásról. - Aoi csak némán hallgatta a magyarázatot, itta a szavak minden apró nedvét és mind a jó kislányok, felemelte a kezét, mikor kérdezni akart valamit. - Igen?
- De ez a technika nem túl veszélyes és kockázatos éles harcban? - hangja vékony és lágya volt, de az amit mondott, nagyon is érett gondolkodásra vallott.
- De igen! -mosolyodott el a tanító- Ahhoz, hogy éles harcban, főleg egy az egy ellen képes legyél hasonlóra, nem csak jó megfigyelőnek, de egy taktikai zseninek kell lenned. De más az esett, ha egy rajtaütésről, vagy éppen egy poziciónális harcról van szó. De nyugodj meg, eddig nem látta senki mást az édesanyádon kívül, aki éles harcban sikeresen alkalmazott volna hasonló taktikát....”

Nem mondott semmit, még csak nem is igazán gondolkodott azon hogy jó vagy helyes-e az amit csinál. Egyszerűen kigondolt valamit, valami olyasmit melyet még régen halott egy történetben. És most ő is arra gondolt, hogy ha máskor nem is, de most megpróbálkozhat vele. Veszíteni valója nincs, és nem is kellett hozzá sok előkészület. De mit is tett és mit akart csinálni? Röviden és érthetően fogalmazva egy kettős csapdával próbálkozott meg.
De az a hely ahol állt, nem az igazi volt. Lassan és óvatosan, de ami ennél is fontosabb volt halkan tegye meg mindazt amit akart. Az igazén tökéletes helyet pedig a jounin által birtokba vette szikla bal oldalán találta meg. A fák lobjai között, egy apró kis ágat, mely elég rugalmas volt a terve alapját képező csapdához. Először csak azt próbálgatta, hogy alkalmas lesz-e rá, de miután ezt némi kis hajtogatás kíséretében bizonyossá vált, jöhetett a csapda előkészítése. Egy dróthuzal segítségével kötötte ki egy szomszédos ághoz, a fa meg sem reccsenve, egy nyikkanást sem adva hajlott vissza, miközben a kunoichi biztosította a függőleges kikötéssel az elsütő szerkezetet. Majd némi shurikent helyezve rá, más nem is volt hátra, mind a drót elvágása, az ága csapódásával létrejövő gyorsulása együttható és a shurikenek ideális röppályájának gyors fejszámolása a cél felé.
Nem túl sok minden, de az öt percet felölő készülődést még ő maga is soknak tartotta. Ideje volt a tettek mezejére lépni és az újabb halk lopakodásának hála alig pár perc alatt a csapdával szemközti fák között találta magát, mind a ketten Zou sensei unott arcát nézve aki addig türelmesen várta a helyzetet, mely váratott magára. ~Rendben! Akkor kezdjük bele...~ négy kunait-t húzott elő a derékövéből és halkan a földbe szúrta őket. A kidőlt fa mögötti hely ideális rálátást biztosított a számára, de remélte, hogy ő maga észrevétlen maradhat. Szemeit lassan újra becsukta egy pillanat erejéig , erőt vett magán és lejátszotta a tervének előzetes videóját az agyában.

Látta maga előtt a kézjeleket, a felbukkanó egyetlen sima másolatot, mely a kiugorva az odvas törzs mögül, vad rohamra indult a rá biztosan felfigyelő Zou irányába. Aoi pedig csak épphogy kitekint a fal mögül, kezei rásimulnak a földbe szúrt, már előre elkészített fegyverekre markolatára és a klón elpusztulásának pillanatában, két kunai-t irányít a jounin irányába, egyenesen a füstfelhő újabb takarását kihasználva, míg egy másik kunai ugyanabban a pillanatban a dróthuzalt célozva pontosan hátulról kényszeríti a jounin-t a cselekvésre.
Akármi is történjen, Aoi azonnal támadásba lendül, ahogyan a elhajította a harmadik kunait és magához vette a negyediket. Egyenes vonalú támadás, melynek gyorsításához összpontosítva a chakráját, a shunsin no jutsu alkalmazza, hogy a férfi öt méteres közelébe kerüljön és lényegében két tűz közé vonja a férfit. A shurikenek az egyik oldalról, a másikról pedig ő maga.

- Akkor rajta! - Aoi szeme feltárultak és belekezdett a kézjelekbe.

Sugomi Aoi írta:Aoi tisztán látta meg maga előtt a célpontját, annak ellenére, hogy a teste villámgyorsan tört át a füstfelhőn. Minden a terve szerint alakult és mindvégig biztos volt abban, hogy amit tesz és az, ahogy teszi helyes. Nem gondolkodott azon, hogy milyen veszélyes is lehet az amit tesz, hogy mi történhet ha valami rosszul sül el. Mindvégig erősen szorította a kunai kést, a keze sem remegett meg. Magabiztosan és erőteljesen szökkent a jounin elé, a kezét hátrarántva erőt és lendületet gyűjtött össze és villámgyorsan szúrt. Egyenesen a férfit hasát célozva, de ami történt, az már váratlanul érte.
A kés pontosan haladt előre, nem akadt sem fegyverben, se egy megmozduló, védekezésre kényszerült kézben. Pontosan talált célba, a jounin testét kicsit hátravetve. Zou arcára értetlenség ült ki, miközben a teste újra megrázkódott. A csapdánál használt shurikenek végre célba értik, sündisznót csinálva a férfi hátából. Aoi keze pedig először remegett meg. Nem hitt a szemének, nem is gondolta, hogy amit kitervelt sikerrel célba érhet. De legbelül valami nem hagyta nyugodni. Látta a jounin arcát, az üveges tekintetét, de az nem is hasonlított egy haldokló, vagy éppen egy sérülést szenvedett ember arcára. Nem, még a közelébe sem járt annak, Zou néma és rezzenéstelen arcát, melyre csupán az a meglepődött arckifejezés ült ki, semmi más. ~Nem, ez nem olyan! Apa...~ keze megszorult a késen, hiszen már tudta, hogy átverték. Tudta, mert már a saját szemével látott hasonlót, látott meghalni egy embert, aki vérben úszva, csak őt volt képes nézni. Igen, ahogyan kirántotta a testéből a kunai-t, a penge nem volt véres, nem érezte a melegséget se a kezén, se az arcán, vagy éppen az a kissé savanykás illatott, ahogyan a vér a levegő porával keveredik.
Csak egy pillanat volt ugyan, de az is elég volt mindehhez. Zou teste lassan oldalra dőlt, de nem érte el még a hideg földet sem, mikor a fehér füst újra eltakart mindent Aoi élénkzöld szemei elől és egy zöld fadarab kemény barnás kérge bontakozott ki előtte. ~Kawarimi! Hiba volt mégis nyíltan megtámadnom!~ izmai megfeszültek, miközben a fény megcsillant valamin. Pontosan az orra előtt és egy jól ismert, kissé éles hang ütötte meg a fülét. Nem olyan volt, mind amikor egy kunai, vagy éppen egy shuriken éles, kissé visító hanggal szorítja ki maga körül a levegőt és hatol egyre előrébb. Sokkal inkább egy vékony hang, pont amikor a levegőt nem kiszorítja a tárgy, hanem egyszerűen átvágja azt. Pontosan egy apró és éles zsineg nyikorgó kis hangja. ~A fatörzs...~ a szeme követte a kawarimi eszköz útját, mely még akkor sem ért le a földre.
De hiába reagált gyorsan, hiába is tudta, hogy mit kellene csinálnia, hogy hogyan védhetné ki azt a csapdát melybe belesétált, mégsem volt rá képes. Nem a tétlenség miatt, hanem tapasztalati különbség miatt. Zou sokkal gyorsabban volt képes reagálni mindenre és ehhez megvolt az a helyzeti előnye, hogy a teste a gondolataival együtt cselekedett. Míg Aoi csak rágondolt a megoldásra és éppen cselekedni próbált volna, a drótok már körbe is hálózták, majd megfeszültek és mozgásképtelenné is tették és csupán egy-két másodperccel lemaradva tudta követni a fatörzs útját a kemény talaj felé.
Elvesztve az egyensúlyát, egy halk sikoly közepette terült el akár egy krumplis zsák. Nyíltan érezte már a saját bőrén is, pontosabban a popóján, hogy a keménynek hitt, hideg és szikár föld elég puha és sokkal inkább, kellemesen meleg. Nagyot tévedett és nem először ezen a napon.
- Ügyes, de nem elégé ügyes. - ide-oda mocorgott a földön, de sem felállni, se szabadulni nem volt képes a drótok szorításából. - Nem elég egy jó tervet készíteni, a részletekre még jobban kell ügyelni. - a hang közel volt hozzá, nagyon is, de csak Zou árnyéka vetült rá, a férfi arcát nem látta és ez a tény elégé zavarta őt. - Azzal, hogy klón pusztulása utáni füstöt felhasználtad, én ugyan így tettem és Kawarimit használtam. Majd mikor a kicsi füst a jutsum pusztulása után keletkezet kihasználtam ismét és meg kötöztelek. - Aoi pedig csak fújt egy nagyot a szövegelést végighallgatva. Jól tudta, hogy mi történt, de minden válassza előtt a férfi arcába akart nézni. Elterült a földön, de nem csak a sensei-je arcát látta maga előtt, hanem a feje felett elzúgó madarak apró kis fényeit a kék ég és a vérvörös nap korongja között.
- És most, hogyan tovább sensei? -kérdezte széles vigyorral az arcán, melynek hála sokkal jobban egy sunyi kis ördögre hasonlított, mind arra a kedves lányra, akit Zou megismert. Talán ennek is volt köszönhető, hogy a jounin, Aoi-al ellentétben nem mosolygott.
- - Egyedül kell kiszabadulnod én nem fogok segíteni. A vizsga további rész attól függ ezt miként oldod meg. - nyílt és célratörő válassza azonban letörölte Aoi arcáról a mosolyt.
-
Phffuuu...- csukta le a szemeit. - Maga aztán minden titkomra kíváncsi sensei...- de a szavai ellenére nagyon is nagy bajjal találta szembe magát.

„- Most mit nézel így? - kérdezte tőle Kashiwa szemrehányó hangon. Arcára elégedetlenség és a csalódottság együttes érzései vetültek ki, ahogyan az előtte fekvő kislányt nézte. Vékony testét vastag kötelek tartották gusban, falfehér arcán pedig egy halvány könnycsepp csorgott le. - Most mit mondjak még? -kérdezte Aoi-tól, ahogyan letérdelt mellé. - Pont azokat az alapokat kell alkalmaznod mind a Kakuremino no Jutsu esetében. - keze megemelkedett és lágyan megérintette a kötelet, mely abban a pillanatban meglazult kissé, az apró kis kunoichi pedig fellélegezhetett. Újra kapott levegőt, de a kezein lévő komoly horzsolásnyomok egyre fájdalmasabban égtek a friss levegőnek és a meginduló véráramnak köszönhetően. - De jelen esetben a chakrádat a kötél mozgatására összpontosítsd. Gyűjtsd össze az erődet, alkosd meg a chakrát és áramoltasd a kötélbe. Arányosan és egyenletesen, míg meg nem érzed a lelki szemeid előtt a téged fogva tartó csomót. Majd használd fel a tudásodat és úgy mozgasd a kötelet, hogy a csomó meglazuljon. - lassan felállt és megmozgatta fáradt és petyhüdt izmait. - de ha erre sem vagy képes, semmi értelme annak hogy tanítsalak - fordult meg csalódott hangot kiadva az öreg, de csak két lépést tudott tenni.
- Képes vagyok rá! - ordította a torka szakadtából, határozottan Aoi. - Képes vagyok rá! - a nagyapó pedig visszanézett rá.
- Akkor mutasd mire vagy képes!- és várta a siker legapróbb jelének előszelét is.”

Maga sem értette, hogy miért ugrott be neki ez a régi és sikertelen emlék. Talán a sikertelenségnek, vagy éppen a tétlenség volt köszönhető. Lehet, hogy a zsinegek fájóan szoros hatása felszínre hozta a kötelek vaskos szorításának kellemetlen emlékét. De az is megeshet, hogy csak emlékeznie kellet rá, hogy újra átélje azt a reménytelen helyzetet és érezhesse a reményt a siker után. Akárhogy is, nem tett mást, csak vett egy mély levegőt.
~ Akkor és ott nem ment, de most már sikerülnie kell! Fejlődtem, sokat tanultam, nem csak az ninjutsuról, hanem az életről is. Így most már nem állhat az utamba egy ilyen alapvető jutsu! ~ a teste és a lelke legmélyén tisztán érezte az energiák kavargó hullámait. ~Ha nem érek most célba minden hiába való volt! ~ koncentrált, nagyon is. Arcán pedig mindeközben egy apró izzadságcsepp gördül fel. Magának sem akarta volna beismerni, de fogytán voltak a készletei, ez pedig hamarosan a testén és a kondícióján is kezdett meglátszódni.~ Így nem fogom hagyni, hogy sikerrel járjon. Megmutatom neki...~ úgy érezte, hogy minden a megfelelő mederben halad. A chakra létrehozása, annak irányítása, már majdnem olyan érzés volt a számára, mind másoknak a lélegzetvétel. De minden könnyűben van valami nehéz. Jelen pillanatban ez a nehézség a csomó mivoltja volt. Nem érezte, hogy hogyan zárta el őt Zou sensei, így pedig azt nem érezte tisztán, hogy mivel is áll szemben. ~Megmutatom neki...~ a csomó egy váratlan pillanatban megfeszült a kunoichin, aki felszisszent a váratlan fájdalom miatt. ~Megmutatom neki...~ a következő pillanatban a csomó meglazult kissé. ~Megmutattam neki...~ látta a lelki szemei előtt a bűvös csomózott, ahogyan a kellő helyen lazítja a chakra adagjának apró kis változtatásával a tárgyat. A csomó kinézette pedig egyre nagyobbá és nagyobbá vált, már teljesen betöltve a genin lánylátóterét a nagy semmiben.
- Megmutatom neki...- mondta ki halkan ezeket a bátorító szavakat és tovább ügyködött azon a mi elkezdett. De hogy ez mire lesz elég és hogy mit hoz még a jövő, mit tartogat a tarsolyában a sors, ez mind a jövő homályába veszett válaszok voltak.

Sugomi Aoi írta:Minden úgy történt, ahogyan azt Aoi elvárta és tanulta. Bár valahogy mégis olyan más és váratlan, vad minden ezen az ismeretlen területen. Már nem érezte a meleg otthon izét a szájában, nem érezte azt, hogy ha hibázik, annak nem lesz következménye. Sokkal inkább arra kezdett összpontosítani, hogy az élet melybe belecsöppent, egy hibákat nem tűrő, már vérre menő, nagybetűs élet. De ugyanakkor érezhette azt is, hogy mi vár rá, mit várnak tőle, és mire is készülhet fel, mert hát mindezek után, már csak sokkal nehezebb és nehezebb feladatok kerülnek a szeme elé, feladatok, melyek talán majd az életébe is kerülhetnek.
Ahogyan a drótok lehullottak a testéről, végre fellélegezhetett. Újra tisztán kapott levegőt, a vékony, mégis a kötélnél sokkal erősebb huzalok már nem vágták a selymes bőrét tovább és ő maga újra úgy mozoghatott, mind korábban. Bár ennek ellenére, sokkal jobban örült annak, hogy először életében sikeresen alkalmazni tudta azon elméleti tanításokat, melyben az öregapó részesítette és melyekre annyira figyelt. ~Végre...~ lágyan felsóhajtott és vett egy mély levegőt ~ … sikerült. Ezt el sem hiszem...~ ajkai apró mosolyra húzódtak. Elégedett volt saját magával, ezt pedig nem nagyképűségből, de elismerte volna hangosan is ha Zou rákérdezett volna. De nem tette meg.
- Látom nem kell csalódnom benned. - a drótok egy nesz nélkül hulltak a porba, ahogyan a jounin kezet nyújtott a fiatal lánynak. Tekintettében valami furcsa érzés tükröződőt. ~Elégedettség?~ kérdezte saját magától némán ~Ilyen érzés lenne, ha valaki elismer úgy, hogy nem is ismer igazán?~ széles és boldog mosolyát pedig csak élénk vörös arcszíne színezte csak meg igazán. ~Ez.... furcsa mégis … jól esik.~ - Jól van porod le a ruhád. Jah igen, meg feleltél a mi kis vizsgánkon. - nem tudta hova rejteni, hogy Zou szavai meglepték.
Bamba arca, pontosan olyan értetlenül nézett a férfira, mind egy értetlen kiskutya a gazdájára, mikor azt tanítani akarja valamire. De az az értetlen kiskutya ugyanolyan boldog volt, mind abban a pillanatban Aoi. Legszívesebben a férfi karjaiba ugrott volna a boldogsága közepette, de visszatartotta valami. Nem az akarat, nem is egy belső hang, vagy olyan értelmetlen érzések mind az önérzet akadályozta meg abban, hogy ezt tegye, hanem egy sokkal racionálisabb dolog. A férfi tekintette, ahogyan rá nézett. Látta a férfi boldog tekintetét, de azt is látta, hogy nem őt nézi. Egy sokkal távolibb és megfoghatatlanabb lényt, akivel egy volt a vérük, de az életet és a céljaikat máshoz és mihez kötötték. Akárkivel, de vele egyedül nem tudott azonosulni Aoi sem, de az igazat megvallva nem is akart.
- Köszönöm sensei...- egy apró kis könnycseppet tudott csak kitörölni a szeméből. Akármennyire is akarta, nem tudta leplezni a boldogságát. - … nem fog bennem csalódni. Ígérem önnek! - lassan feltápászkodott azonban a földről is, miközben összeszedte magát.
- Nem tudnál...- simogatta meg a kunoichi fejét, aki csak egy pillanatra rezzent csak meg a vaskos tenyér alatt. - … már abban a pillanatban, mikor megláttalak, tudtam hogy te sokra vagy hivatott. Remélem sikerül mindazon álmokat elérned, amid édesanyád rád hagyott. - keze lassan eltávolodott a lány fejétől, aki-e szavak hallatán jött csak rá, hogy mindez egy olyan körforgás része, mely túlmutat a sors határain. Nem merte volna kimondani, de a legjobb szó, talán a végzett lett volna. - Még valami nem voltunk egyedül. - keze közben megállt Aoi arca előtt, az ujjai megmozdultak és pontosan Aoi-ra mutatott. Vagyis a kunoichi az első pillanatban azt hitte. De nem.
Tekintette ugyan kicsit lassan, de mégis villámgyorsan követte a jounin kezét és azonnal megpördült. Látta, tisztán látta a fák sötét árnyai között elsurranó alakok elmosódott alakját. Keze megfeszült és ezer kérdés kerítette hatalmába. Kik voltak? Mit akartak? Véletlen lenne csupán? Ez csak pár kérdés volt a több közül, de válasz egy sem érkezett rá. De azt már abban a pillanatban tudta, hogy azok az alakok választ tudnának adni rá. A teste azonban gyorsabb volt a gondolatainál. Reflexből cselekedett volna, de egy erős kéz megakadályozta abban. Erősen markolta meg Zou a kunoichi vékony vállát, aki majdnem hanyatt esett, mikor elrugaszkodott a talajtól, de az „Erő” visszatartotta őt.
- Nyugalom...- a jounin azonban még nála is gyorsabb volt. - … felesleges lenne...
- De mégis kik voltak?- csattant fel idegesen Aoi, ahogyan a jounin komor arccal lenézett rá, de a válasz helyett csak egy pillanatnyi néma csend telepedett rájuk. A jounin arcán pedig tükröződőt, hogy azon morfondírozik, hogy mit válaszoljon a lánynak, az igazat, vagy egy kegyes hazugságot.