Kiképzőterepek

első elem feloldása
Sai - képzés

Kumogakure no Sato.
Már sokszor hallottam róla, és epekedve vártam a pillanatot, hogy a saját szememmel nézhessem meg a Villám országának központját. Arra számítottam, hogy valamiért Konohára emlékeztet majd, de a rengeteg hegylánc, az örökké felhős égbolt... Egy teljesen más világba csöppentem bele, erre nem tudok mást mondani. De... Nos, először el kéne magyaráznom, hogy mit is keresek én a Villám országában. Mert hát, azt mégsem mondhatom, hogy csak úgy idekeveredtem, vagy hogy alva jártam. Az utóbbira gondolva vicces képek jelennek meg a fejemben, hála az én vizuális fajtámnak. Már csak az a probléma, hogy eme csodálatos képeket nem mutathatom meg senkinek, és örökké csak az én fejemben fog létezni a jelenet, ahogy alva járva eljutok a Villám országába. Kivéve, ha egyszer sikerülne ezt valóban megvalósítanom, de nem hiszem, hogy ennyire tehetséges lennék a szunyálásban. Mert ehhez bizony tehetség kéne. Kíváncsi lennék, hogy vajon az egyik álomszuszék unokatestvérem, Hatsu, aki egy velem egyidős, teljesen átlagos leányzó, meg tudná e csinálni. Bár kétlem... Ő túl beszari az efféle feladatokhoz. Ezért való a konyhába, velem ellentétben, aki megint nem tudott megülni a popóján, és amint lehetősége volt rá, maga mögött is hagyta Konohát.

Öt nappal ezelőtt hamar felkeltem, hogy a reggelizni vágyó koránkelők kajához jussanak. Nem, nem főztem, mert még mindig vagy sótlanra, vagy túl sósra csinálok minden - és most komolyan mondom, hogy MINDENT! - csak a rendeléseket vettem fel, és kiszolgáltam a vendégeket. Akik persze meg sem lepődtek azon, hogy egy tizenhat éves kis csaj robotol ezerrel, nekik tök természetes volt az ilyen. Oké, nem mondom, hogy nagyon nehéz volt a munka, és hogy legszívesebben perelnék be mindenkit aki csak kitalálta, hogy ennyi idős korban lehessen dolgozni, de hé! Én akkor is ninjának születtem, nem pedig pincérlánykának. Tényleg azt hittem, hogy az egész napomat a kifőzdében fogom tölteni. Tényleg azt hittem, hogy minden percben idegesítő vendégek sürgetését kell hallgatnom, a nap huszonöt órájában, még akkor is, ha csak huszonnégy óra van egy napon. Higgyétek el nekem, ha abban a kifőzdében dolgozol, akkor olyan, mintha egy nap alatt negyvennyolc órát dolgoznál, hiába egyenlő ez a lehetetlennel.
- Apu... - szóltam oda a konyhában serénykedő férfinak, aki éppen valami csokoládés cuccnak a tésztáját kóstolgatta, és elismerően hümmögött. Szúrós szemekkel nézett rám. Nem azért, mert megzavartam a munkában, vagy azért, mert a vendégek egy része befelé kiáltozott, hogy jöjjön már egy pincér, és nem is azért, mert apa ilyen szigorú szokott lenni velem... Csak a szúrós pillantásával próbálta leplezni, hogy mennyire szomorú, amiért előre tudja mit fogok mondani. Előre tudta, hogy vagy hazudok, és elmegyek a ninja életemet élni, vagy igazat mondok, és elmegyek a ninja életemet élni. Az, hogy hazug vagyok e vagy sem a legkevésbé sem érdekelte, sokkal inkább az, hogy a végeredmény mindenképpen ugyanaz lesz.
- Ne nézz rám úgy, mintha előre tudnád mit akarok mondani - húztam össze a szemöldökömet, és lebiggyesztem ajkaimat. - De azért érdekelne, hogy mi a válaszod... - kockáztattam meg. Apa szájából hatalmas sóhaj tört ki - esküszöm majdnem megijedtem - de a szeme ismét olyan lett, mint amilyen alapjába véve szokott lenni. Kedves mosoly jelent meg az arcán.
- Hány nap? - kérdezte.
- Nem tudom. Mindent elmondok, Hokage-sama hívatott.
Sietve átöltöztem valami normálisabb ruhába, amit apa sehogy sem nevezett normálisnak. Nem tetszett neki az egész szerelésem, de legfőképpen a derekamra kötött fejpánt zavarta mindig is. Még mindig nem tudott megbarátkozni a ténnyel, hogy a shinobik útját választottam, és nem a szakácsokét. Abban pedig biztos voltam, és vagyok, hogy soha nem is fogja ezt elfogadni. Öltözés után rögvest megindultam a Hokage rezidenciája felé, és nem is telt el sok idő, máris az Ötödik Hokage elé léptem, aki a székében ült, az asztalra könyökölve, ujjait összefonva, állát kézfejeire támasztva. Végigmért engem, és hamar bele is kezdett a mondókájába.
- Hmm... A sensei-ed említette, hogy az elmúlt napokban fejeztél be egy küldetést. Azóta pedig, nos, nem kaptatok újat - mondta, és én gyanakvóan körbepislogtam. Eiko és Hiroto sehol, így kétlem, hogy most kapnék valami jutalmat, vagy esetleg büntetést, gondoltam. Eiko pedig nem is a csapattársam, de végül úgy döntöttem, nem javítom ki Tsunade-samát. - Nemrég kaptunk értesítést egyik szövetségesünktől, a Villám országától, hogy a Kumogakurei kiképzőterepeken egy képzésben lehet része néhány ninjának. A sensei-ed megemlítette a nevedet, és végül úgy döntöttünk, hogy elmész a Villám Országába, hogy részt vegyél a képzésen.
Ennek rendkívül megörültem.
- Valóban? - villanyozódtam fel egy pillanat alatt. - Én... nem is tudom mit mondjak. Természetesen szívesen megyek. Hiroto és Remi is jön, az egészt csapat megy? - kérdeztem lelkesen.
- Nem - rázta meg a fejét az Ötödik, majd rám szegezte igéző szemeit. - Csak te mész. Egy tizennégy éves geninekből álló csapat a Fagy Országának, és a Villám Országának határára tartanak, jounin szintű vezetőjükkel. Nemsokára indulnak. Velük fogsz menni, majd elválsz tőlük, amikor folytatod az utadat az ország rejtett falujába. Fél óra múlva találkoztok a főkapunál.
- Igenis - vágtam rá, és miután elköszöntem a teremben papírokat olvasgató Shizunétől és természetesen magától az Ötödik Hokagétől, hazamentem. Otthon összepakoltam mindent, ami kellhet, és miután elbúcsúztam anyától és apától, mondva, hogy legalább tíz napot távol leszek, már indultam is a főkapu felé, ahol a csapat már várt rám.

Körülbelül jól számoltam ki. Az út Kumogakure-ba majdnem öt napig tart. Úgy saccoltam meg, hogy ekkora érek ide, és lám, most itt állok. A képzés ma kezdődik, így még csak késni sem fogok, ami azért vallana rám. Sunagakure, három napra van Konohától, és ott jóval kisebb a távolság. Valahogy így számoltam ki, hogy hány napig fog tartani az ide út. Öt nap ide, öt nap vissza, az már minimum tíz nap. Anyáéknak nem is hazudtam. Bár nem tudom, hogy ez a képzés mennyi ideig fog tartani. Lehet több nap is, lehet hogy csak egy. Az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy halvány lila gőzöm sincsen róla miféle jutsu-val fogok ma megismerkedni.
A rejtett faluban tudom magamat igazoltatni, egy papírral, amit Tsunade-sama küldött velem. Nem csak az áll a papíron, hogy én én vagyok, és hogy valóban engem küldtek a képzésre Konohából, hanem az is, hogy az Ötödik Hokage mélységes köszönetét küldi a Raikage-nak, a lehetőségért. És hogy majd Konoha viszonozza ezt a vendégszeretetet, meg blablabla, unalmas locsogás.
- Nah... - dünnyögöm izgatottan, és végignézek a gyönyörű tájon. - Akkor irány a képzés - utasítom magamat.
A "Kiképzőterepek" nevezetű tábla nélkül is azonnal felismerném, hogy ez az a hely, ahova jönni kell. Leginkább azért, mert ez a legalkalmasabb hely a képzéshez, de az feltűnik, hogy egy nálam valamivel fiatalabb ninja fiú már ott ül a fa tövében. Mivel nem vagyok az a nagy barátkozós típus, ezért egy darabig habozok. De végül győz a fáradtság, amit az öt napja menetelés vált ki belőlem, és hozzá hasonlóan leülök egy tőle négy méterre lévő fának a tövébe.
A várakozás alatt kínos csend uralkodik el rajtunk. Végül úgy döntök megtöröm a csendet, és nem csak néha felé pislantok aztán fojtatom a néma semmittevést.
- Öhm... izé... szia - köszönök oda egy mosolyt erőltetve az arcomra. Nem mintha ennyire nem lenne kedvem mosolyogni, mert egyébként mosolyognék én itt mint a vadalma, csak egyszerűen eddig nem mertem megkockáztatni egy mosolyt egyik ismeretlen felé sem a faluban. - Ayame vagyok. Konohából jöttem... Ahogy látom, te idevalósi vagy - bökök az ujjaimmal a fejpántján díszelgő jelre.

első elem feloldása
Sai - képzés

Egy kissé lehangolódok a fa tövében ülve, a fiú reakciójára várva. A mosoly nem tűnik el az arcomról. De azért magamban lesújtva érzem magamat. Már majdnem egy egész nap eltelt azóta, hogy elbúcsúztam az engemet ide kísérő csapattól. Tegnap reggel búcsúztam el tőlük, hogy egészen pontos legyek, és azóta madarat lehetne velem fogatni velem, annyira fel vagyok dobva. Ennek az az oka, hogy rémes volt az a pár nap amit együtt tölthettem a tizennégy éves geninekkel. Soha nem gondoltam volna, hogy azok a gyerekek pusztító hatással lehetnek az agysejtjeimre, de hamar rá kellett jönnöm, hogy valóban az IQ-t csökkentik, meg persze folyamatos idegességbe taszítanak. Hála az égnek ennek vége. Egy napja tehát olyan vagyok, mint valami energiabomba, semmi nem szívja le az energiámat. Itt most végre kiélhetem magamat, hiszen nyilvánvalóan egy komolyabb technika elsajátítása áll előttem, amihez jó sok chakrát elhasználhatok. Szóval készülj Takeshi... Erről le kell szoknom. A chakrámnak nincs neve, ne hülyéskedjünk már!
- Szia. A nevem Nobu és jól gondoltad, Kumogakurei vagyok. Ha jól gondolom te is a képzésre jöttél... - Nobu hangja ránt vissza a valóságba, és hessegeti el idióta gondolataimat. Legszívesebben megköszönném neki, de akkor csak még hülyébbnek néznék ki. Na nem mintha most hülyén néznék ki. Tök menő vagyok, vagy mi a fene.
Még mielőtt megszólalhatnék feltűnik a láthatáron egy újabb genin, aki utolsóként még csatlakozik a pár fős csoportunkhoz. Sötét haja a vállára omlik, arca komolynak, és elszántnak tűnik. A nyakán egy Kumogakure-i fejpánt díszeleg. A tekintetem minden gond nélkül átsiklana felette, nem foglalkozva a lánnyal. Ez lenne, ha a másik nem méregetne engemet. Kölcsön kenyér pedig, mint tudjuk visszajár, úgyhogy én sem állom meg hogy végigmérjem őt tisztes távolságból. A szemeimet jó ideig rajta legeltetem, és egész nap így tudnék ülni. De - igen, és itt a de - nem tehetem ezt meg, mert ekkor jut eszembe, hogy a mellettem ülő fiú még mindig nem kapott választ tőlem, illetve az oktató is ekkor toppan be. Esküszöm, nekem kéne három fej. Az egyiknek az lenne a feladata, hogy azt a lányt szuggerálja. A másik Nobuval kommunikálna. A harmadik pedig az oktatóra, aki bele is kezd a mondandójába. Viszont az a helyzet, hogy három fejhez három tükör kéne, amit eléggé fárasztó és bajos lehet beszerezni. A "kisebb" probléma meg még az, hogy eléggé hülyén néznék ki, a mostani menőségemhez vagy mimhez képest, ugyebár. Úgyhogy azt az egy menő fejemet arra használom, hogy ismét Nobu felé nézzek, és bólintsak neki, aztán pedig az oktatóra koncentráljak.
- Kedves képzésre érkezett geninek, gyűljetek körém, a nevem Biraru, és én fogom a képzéseteket felügyelni. - Nagyon szimpatikusnak tűnik a tanár, úgyhogy visszafogom magamban a választ, hogy: "Azt hittem cseresznyét árulni jött." Elvégre akik szimpatikusak azokkal nem szívózunk, és jó napom van ma. Meg hát Konoha képviselőjeként ma jól fogok viselkedni, döntöm el magamban, és csak fokozódik az izgalmam, amikor meghallom Biraru szavait.
Remek. Nekem biztosan tűz. Amióta csak élek mindig azt mondják, hogy lobbanékony vagyok, és heves. Mindenkit megpörkölök a szavaimmal, akárcsak a tűz. Bár az nem a szavaival pörköl, de ettől a kis apróságtól most eltekintek. Szóval nekem el kell égnie. Vagy még... Még a villám tetszik nagyon. Jó is lenne, mindenkivel eljátszanám azt az idióta poént, hogy kezet fogunk és megrázom. Aztán nevetve elfutok. Bár sosem tetszett az a poén, mert semmi nevetségeset nem találtam benne, de másokat átverni vele nem lehet olyan rossz dolog. Nem tökölök tovább, az elsők között szeretném megtudni, hogy milyen beállítottságú vagyok. A chakrámat a kezemben tartott papírlapba áramoltatom. Legnagyobb, vagy kevésbé legnagyobb meglepetésemre - mivel fogalmam sincs melyikre nem számítottam a leginkább - a kezemben lévő chakraérzékeny papír elázik. Nagy szemekkel bámulok a víztől csöpögő papírra. Szűk szemekkel körbepislogok. Aha, rajtam kívül még van egy pár gyerek akiknek egy ázott papír van a kezükben. Nobunak is, annak a fiúnak, akinek nemrég bemutatkoztam.
Kis csalódottság járja át a szívemet. Tényleg azt hittem, hogy tűz lesz. Az annyira illene hozzám. Viszont fel a fejjel. Eszembe jut, hogy apa mindig azt szokta mondani: "Ha valami miatt csalódott vagy, akkor keresd meg annak a dolognak a pozitívumát. És többé nem leszel miatta letörve." Na jól van, rajta vagyok. Soha nem voltam egy optimista ember, inkább reálisan gondolkozok. Szóval, mit tud a víz... Folyni. Remek. Folyékony halmazállapotú anyag vagyok. Ez felemelő érzés, de tényleg. Gondolkozz Ayame, a víz is jelenthet valami jót. A víz oltja a szomjat... Akkor én is oltom a szomjat... Tehát akkor jó oltásaim vannak. Ayame-logika, de ez is megteszi. Jól oltogatok másokat, miért ne lenne jó?
Beállok hát újdonsült vizes barátaimhoz. Addig-addig ácsorgok, amíg azt nem vélem felfedezni, hogy szomszédom akadt. És nem is akárki. Mindenesetre úgy teszek, mintha nem venném észre cseppet sem udvarias méregetését. Érzem a tekintetét minden porcikámon, és titokban feláll a szőr a hátamon. Mit bámul? Mindjárt átváltozik valami szörnnyé és leharapja a fejemet? Vagy netalántán ismer engem? Elhessegetem értelmetlen és értelmes gondolataimat egyaránt. Ne is figyeljünk rá, nem ér annyit. De a tekintete még mindig perzseli a bőrömet, és majdnem megkérdezem, hogy nem állna e át inkább a tűz elemű ninjákhoz, mert elégek a szemétől. Kívülről azonban csak egy lány vagyok, aki izgatottan várja a feladatot. Persze nem bírok sokáig egy lány maradni, aki izgatottan várja a feladatot. Felkapom a vizet, és hirtelen fordulok az engemet vizslató lány felé.
- Mit bámulsz? - érdeklődöm meg tőle.
- Hogy lehet, hogy egy Konohai senkiházi is itt van? - jön is a válasz.
Ezek után már magam sem tudom, hogy mi történik velem. Az érzelmek sodornak magukkal, és dobálnak, mintha egy ócska játékszer lennék. Nem tudom, hogy szeressem, vagy utáljam ezt a beszélgetést, ahogy azt sem tudom megmondani, hogy gyűlölöm vagy egyre jobban megkedvelem az előttem álló lánykát. A szavak meggondolatlanul hagyják el a számat, többé a gondolataim nem parancsolnak ajkaimnak. Ami a szívemen az a számon. Nem minden esetben van ez így, néha kénytelen vagyok visszafogni magamat, mert világvégét tudnék okozni néha, ha ráuszítanám a külvilágra a bennem tomboló forgószelet. De most... Most nem kímélem az előttem ácsorgó leányzót, aki szintúgy megmondja a magáét. Nincs itt helye visszafogottságnak, lassan kezdem úgy érezni magamat, mintha valaki olyasvalakivel vitatkoznék, akit ezer éve ismerek. Fura... Mármint olyan fura, hogy másokkal annyi időbe telik összeismerkedni, ennek a lánynak meg egy perc után minden gondolatomat közvetítem a számon keresztül.
Aztán... Aztán az a kérdés hasít belém, hogy mi a fene történhetett ezzel a lánnyal? Vajon tényleg nincsenek barátai? Vajon senkit sem szeret. Vagy ha igen, akkor mért beszél így a faluról, ahova ő is tartozik. Egy szökött ninja, de akár egy másik faluból származó ninja szájából is könnyebben el tudnám képzelni ezeket a szavakat, nem hogy az övéből. Egy nálam fiatalabb geninéből, aki már most sokkal nagyobb gondokkal küszködik, mint én. Jó mondjuk nekem soha nem voltak nagy problémáim. Azon kívül, hogy örökké tudni fogom, nem vagyok ninjának való, és sokkal bénább vagyok a korombelieknél. Még nem tudom, hogy mihez fogok kezdeni az életben. A célom az volt, hogy shinobi legyek. Végül is az lettem. Csak két bal kezes. Minden nap úgy kelek fel és úgy fekszek le, hogy azon gondolkozok, vajon hova tovább? Van e még értelme folytatni. Vagy inkább adjam fel, mert értelme már nincsen és a tehetségem sincs meg hozzá, aztán váljak szakáccsá ahogy a szüleim akarnák. De ennek a lánynak valószínűleg sokkal nagyobb problémái vannak ennél. Vajon mi lehet az? Sajnos kíváncsiskodó vagyok, és még ha hamar megöregszem is emiatt, de tudni akarom mi áll a dolgok háta mögött. Meg akarom fejteni ezt a lányt.
- Nem a lelkedre beszélni próbáltam te idióta! - préselem ki ajkaimból a halk szavakat. - Megpróbáltam megértetni veled, hogy magadnál jobban nem is utálsz senkit. De tudod mit? Segítek én a problémádon. Engem nyugodtan utálhatsz jobban. Kell egy ok? Adok azt is. Azt mondtad az erőmmel győzzelek meg az igazamról, és bár nem parancsolsz nekem, ezt a tanácsot mégis megfogadom. De csak azért, hogy irigyelhess, amiért meglátod, hogy mennyivel előbb végzek a képzéssel, mint te. - Ezzel kész is vagyok, sikeresen kihívtam a mellettem álló lányt egy párbajra. Ki a jobb, na, ki? Bennem túlteng manapság az energia, úgyhogy vigyázat, jövök!
A lány válaszára már nem látom értelmét felelni. Csak rávigyorgok, jelezve, hogy nem fogom én ezt megbánni, arra mérget vehet. Közben egy becenéven töröm a fejemet, ha már ő is maradinak hív. Nem jut eszembe semmi. Minden tartalékomat elhasználtam Kayoko-ra, akivel idefelé jöttem, de ő kicsit sem hasonlított erre a lányra. Talán csak annyiban, hogy majdnem ugyanannyira idegesítenek.
Mit vétettem én istenem? Végre megszabadulok egy tyúktól, és jön a másik nagyszájú. Azt hiszem most sem fogok pihenni. Mondjuk kinek kell pihenés, a versengéstől csak még nagyobb adrenalin ég bennem. Kezdődjön hát a képzés.