Kiképzőterepek

**Ina&Nobu**

első elem feloldása
Sai - képzés

Az egészre úgy készültem fel, mint valami futóversenyre. Minél hamarabb végeznem kell a feladattal, hogy a másik lány majd csak pislogjon párat, és tovább szenvedjen a saját feladatával. Azonban hamar rá kell jönnöm, erre nem lehet csak úgy felkészülni, mint egy futóversenyre. Ahhoz kell egy pár cipő, ami ha lehet nem esik le a lábadról sprintelés közben, és egy adag víz, amit vagy magadra borítasz, ha megdöglesz a melegtől, vagy pedig megiszol, ha a nyelved olyan mint a dörzspapír - száraz, érdes. Végül is az egyik fontos dolgot megkapom. Egy edénykében kapok egy kis vizet. Már csak az edzőcipő hiányzik, de ki kell hogy ábrándítsam magamat: Ez nem lesz olyan egyszerű feladat, mint körbe-körbe futkorászni megbokrosodott gyöngytyúk módjára. Ugyanis Biraru-sensei hamar felvilágosít arról, hogy mi is a feladat. A kezünkben tartott tál vezeti a chakrát, feladatunk pedig a benne lévő vizet valamelyik irányba forgó mozgásra bírnunk. Természetesen a chakránk segítségével, nem pedig beleraknunk az ujjunkat, és eljátsszuk, hogy bablevest főzünk. Az úgy túl egyszerű lenne, nem lenne benne semmi kihívás. A képzés pedig csak kihívással jó, ez nálam alap szabály. Emlékszem amikor az a perverz nőszemély tanított nekem egy drótos jutsu-t. Ott is volt számomra kihívás, nem csak a jutsu-t tekintetbe véve, hanem azt hogy milyen nyugodtan kibírtam az idegesítő nőszemély oldalán, aki mindig az ajkait nyalogatta, és véletlenül a mellei között kötött ki a fagylaltja. Onnan meg kinek van gusztusa megenni? Nekem aztán végleg elment a gusztusom a fagyizástól. Örökre dudorodó keblek fognak eszembe jutni róla, és a nő ahogy… Kiráz a hideg, ahogy a múlt emlékképei megrohamoznak, és hamar visszarángatom magamat a jelenbe. Koncentráljunk tehát a feladatra.
– Na kösd fel a gatyádat – figyelmeztetem magamat, és a másik lányt egyaránt, de természetesen halk hangon, hogy azt a körülöttem lévők ne nézzenek idiótának. Jó, valljuk be, nem kényszeríthetem őket arra hogy normálisnak nézzenek, de én mindent meg fogok tenni az ügy érdekében. Elvégre Konohából mindig csupa tehetséges kölyök kerül ki, most meg be kell érniük ezen a képzéssel egy ilyen… Két bal kezessel. Az a vicces, hogy soha nem voltam kétbalkezes, általában csak az átlagon alul teljesítettem. Persze mindig megteszek minden tőlem telhetőt, soha nem adom fel – kivétel ha mégis – de őszintén: Ahhoz hogy valakiből kiemelkedő shinobi legyen, kell valami plusz. Kell valami különlegesség, valami emberfeletti intelligencia, sharingan szem, byakugan, más vérörökség, gyilkolás utáni vágy, szerencse, szupererő, kacsalábon járó palota, és ha ezek közül egyik sincs meg, akkor legalább egy márkás szandál. Vagy valami rettenetes múlt. Mondjuk, hogy kinyírták a fél családodat a szemed láttára, vagy elvették a fél füledet, levágták az ujjaidat, egy farkas mama nevelt fel a Romolus nevű római testvéreddel, megtiltották hogy hétfőnként tejbegrízt reggelizz, vagy mit tudom én. Mindenféleképpen valami cél: bosszú, világuralom, világbéke, Hokage cím, háború, örök élet, az összes jutsu megtanulása, végtelen chakra, akár megakadályozni hogy levágják a disznókat… Na szóval most már biztos érted mire gondolok. Minden shinobinak egyezik valamiben az útja. Nem csak a megtett út, hanem az út legeleje és legvége. A végén vagy elbukik vagy eléri életcélját, és általában – nagyon általában – a shinobik nagy többségének rémes múltja van. Én persze kivétel vagyok. Néha azzal etetem magamat, hogy azért vagyok én is különleges, mert rohadtul nem vagyok az, de valamiért ez a két dolog nem fér össze. Mert ha bevallanám magamnak hogy az a különlegességem, hogy nincs különlegességem, akkor az azt jelentené hogy mégis csak van, és ez az ötlet értelmét vesztené. Na de miről is volt szó? Ja igen, hogy valamiért mindig sikerül rosszabbul teljesítenem a társaimnál. Nem tudom miért… Talán az lenne a baj, hogy nekem nincs célom, amit el szeretnék érni? De akárhogy is próbálom kitalálni, hogy mihez kezdjek, végül mindig ötlet nélkül maradok. Az élet egy lengőajtó, bármerről közelítjük meg, mindig pofán talál.
Ideje végre a feladatra koncentrálnom, mert így aztán nem fogom legyőzni sem a kihívott felet, sem pedig a karmát, aki valahogy mindig vissza akar taszítani a mélybe, a kezdő tizenkét évesek szintjére. A kezemben tartott vékony tálat óvatosan tartom, és magamban felállítok egy elméletet: Talán ha a chakrámat belevezetném a tálba, és megpróbálnám benne körbe-körbe vezetni, akkor a víz is reagálna erre. Elsőnek ez is megteszi. Aztán majd később, ha nagyon tragikusan mennek a dolgok, akkor módosítok ezen az elméleten. A chakrám irányítását mostanában sokat gyakoroltam, a Komugakure-be vezető úton. Gyerekjáték a tenyerembe irányítani a chakrámat. Még az sem nehéz, hogy belevezessem a vékony tálba. A papírba is sec perc alatt belevezettem, így ez sem bizonyul nehezebb feladatnak. Hah, ha így haladok a végén tök hamar kész leszek! Igen ám, de ekkor jut eszembe, hogy még nagyon messze vagyok a céltól. Az rendben van, hogy a chakravezető tálba már belevezettem a chakrát, hát még jó hogy sikerült, szerintem az akadémiai taknyosok is megcsinálnák, ha hajnali kettőkor felkelteném őket a Micimackóról szóló álmukból. Most viszont nem csak a vizet, de a saját chakrámat is körkörös mozgásra kell bírnom. Az Ayasuito no jutsu tanulásánál a drótot kellett mozgásra bírnom, persze nem ilyen szinten. Csak annyira volt szükség, hogy ha a célpont mozogni kezd és egy rándítás a dróton nem lenne elég az útbaigazításának, akkor a chakrámmal rásegítek, és kész. Ehhez képest az most egy dedós építőkockás játékkal egyezik meg, amire csak rá kell érezni, és rögtön profi építésznek mondhatja magát az ember.
Jól van. A szememet lehunyom, és nagy levegőket veszek. Mintha a vékony tál teljesen egybeolvadna velem, mintha a testem része lenne. A chakrámmal érzem a tárgyat. Az az egyetlen problémám, hogy nem tudom mégis hogyan tudom forgó mozgásra bírni a saját chakrámat. Ide-oda irányítani a testemben könnyű feladat. Egy tárgyba vezetni szintén az. Egy kacsacsőrűt meglovagolni hátrakötött kézzel, meztelenül, a szánkban egy fából faragott kisautóval, a fejünkön egy ciripelő szöcskével, még mindig nagyon egyszerű. A chakránkat mozgásra bírni, hogy idetáncoljon meg oda… Eddig még nem nagyon próbáltam. Nem mintha megpróbáltam volna meglovagolni egy kacsacsőrűt hátrakötött kézzel, meztelenül, a számban egy fából faragott kisautóval, a fejemen egy ciripelő szöcskével, de valószínűleg előbb sikerülne, mint ez. A gondolkodás közben természetesen folyamatosan próbálkozok. Néha nagyokat sóhajtok, néha elfelejtek levegőt venni annyira koncentrálni próbálok, néha észlelem hogy hangosan horkantok egyet. De a víz, ami a tálban van… Konkrétan mintha kocsonyásodott volna, és meg sem mozdul.
– Lehetetlen – motyogom magamban. Hátradőlök, a hasamon tartva a tálat. A kezemet a fejem alá rakom, és órák óta talán most nézek először körbe. Eddig csak a mozdulatlan víztükröt bámultam a kezemben lévő tálban. Észre sem vettem, hogy milyen gyorsan elszállt az idő. A napot már az egyik messzi hegy szeli ketté, egy narancssárga félkör azonban még kikandikál a hegyláncok sokasága mögül. Ez is elég ahhoz, hogy a környezet elcsenje az arany színét, csak amíg a naplemente tart. Minden az arany és a narancssárga árnyalatában pompázik, és a körülöttem lévő geninek közül néhányan állva horkolnak, mint a lovak, néhányak ülve horkolnak mint apa amikor elalszik a kanapén rejtvényfejtés közben, és van aki megadta magát a fáradtságnak és alszik. A többiek hozzám hasonlóan gyötrik magukat a feladat megvalósítása érdekében. A kötekedős lány felé pillantok, aki úgy tűnik nagyon el van foglalva a babérlevelek meggyilkolásával. Nem zavarom értelmetlen fecsegéssel. Ekkor tűnik fel, hogy Nobu sincs már a közelemben, pedig rajtam kívül ő az egyetlen aki a vizes feladatot kapta. Ahogy a sensei felé nézek meg is pillantom a fiút, éppen elfele rohan. A korgó gyomrát nem hallom innen, de biztos vagyok benne, hogy korog neki. Nem mintha ennyire hatalmas intelligenciával rendelkeznék, csak a közelben lévő ramen stand felé közelít, amit még idefelé vettem észre. A kaja gondolatára összefut a nyál a számban, a hasam pedig nekem is követelőzően elkezd gyomornyelven beszélni. Nem vagyok nyelvszakértő, és az anyanyelvemen kívül mást nem is nagyon beszélek, de ahogy az anya megérti a gügyögő gyerekét, úgy én is megértem a korgó gyomromat. Kaját követel, azonnal. Viszont várnia kell. Ahogy visszatekintek az aranyfényben szenvedő ellenfelemre, úgy ismét a versenyszellem kényszerít térdre. Nem akarok felállni, mert a lábamat már végleg leálltam. Sajog, és sokkal jobban esik a földön folytatni a próbálkozást. A reménytelen próbálkozást. Próbáljuk újra, és újra, és újra. Meg újra, újra, újra. Csak ez az egy szó visszhangzik a fejemben szüntelen. Valami oknál fogva engedelmeskedek neki. A kezemben tartott tálra meredek.
– Nem fogsz te rajtam ki! De nem ám! – dünnyögöm halkan, már csak azért is, hogy lelket öntsek magamba. A sajgó tenyerembe irányítom a chakrámat, onnan pedig egyenesen a tálba. Eközben folyamatosan csak arra koncentrálok, hogy ne veszítsem el az uralmat a chakrám fölött. Takeshi Chakra úr fölött, ugyebár. De mintha Takeshi folyamatosan makacskodni akarna, és nem engedelmeskedne. Valami kis hang azt súgja, hogy már sikeresen elértem amit akartam, körkörösen mozgatom a tálban a chakrámat. De meg sem moccan a benne lévő víz. Látom benne az arcomat. Izzadt, meggyötört, fáradt, és kicsit talán még ideges is. Sőt, biztos hogy ideges mert ekkor felnyögök, vagy inkább hisztérikusan morgok – ezzel elérve, hogy a közelben lévő föld elemeseknél valakit felkeltsek mély álmából – és felpattanok ülő helyzetből. Megpróbálom állva is. Egyszer, kétszer, háromszor. A kaja stand be fog zárni. De még megpróbálom egyszer. Kétszer. Háromszor. Most már biztos elfogyott a tészta a ramenből. Nobu biztos megevett mindent, lehet hogy kifosztotta a standot, és elásta egy tölgyfa tövébe a szakácsot.
– Biraru-sensei, pihenés és energia újratöltés céljából én is elmehetek a ramen-eshez? Remélem a többiek még nem fosztották ki teljesen – mosolygok rá az oktatóra, aki természetesen engemet is elenged, mert miért ne engedne. Tudja, hogy ha nem maradt étel, akkor csak nem támadom le a szakácsot, hogy megegyem, így semmi különös nincs abban hogy én is táplálkozni óhajtok. Így hát sietve lépkedek el a ramen standig. Szerencsére még maradt bőven ennivaló, így nekem is jut három tányér belőle, amit percek alatt el is tüntetek. Jómagam is meglepődök ezen, mert hiába szeretek enni, akkor sem szoktam három tál ramen-t úgy eltüntetni, hogy egy bűvész is megirigyelné tőlem a mutatványt. Mindenesetre jóllakva, kicsit talán megtelve térek vissza a kiképzőterepre, hogy folytassam amit abbahagytam. A reménytelen próbálkozást.
Talán nem próbálom eléggé. Vagy túl kevés chakrát használok. Bármi lehetséges. A chakravezető tálba irányítom a chakrámat, és ismét koncentrálni kezdek. De hogy minek? Mert hogy semmi értelme sincsen, az biztos. Hajnali három órakor már a szemem is le akar ragadni, hogy végre szunyálhassak egy jót, de a már lassan poshadó víz még mindig nem hajlandó megmozdulni. Pedig elég lenne forognia egy kicsit. Forgolódik, ide-oda, kedve szerint, aztán mindenki mehet haza. Ha értené, hogy mit mondok, valószínűleg megfenyegetném, hogy megiszom őt ha nem forog már végre, de mivel a maradék eszem még a helyén van, ezért nem kezdek el kiabálni vele azzal a szándékkal hogy megértse a dumámat. Az elkövetkezendő egy óra túl gyorsan telik el. A második nap hajnala ez immáron. A tegnapi napot végiggürcöltem, de nem haladtam egy kicsit sem vele. Fáradt vagyok, a kezem már remeg annyira sok chakrát koncentráltam bele. A hajam szénaboglyaként trónol a fejem tetején, valószínűleg azon sem lepődnék meg, ha beleköltözött volna egy fecskecsalád. Összeráncolt homlokomon verejték gyöngyözik, és idegesen törölgetem le, vakargatom a fejemet, miután ötpercenként kiroppantom görcsbe állt ujjaimat. Mintha ólomnehéz lenne már a kezemben tartott tál a benne lévő vízzel. Fájdalom hasít a fejembe, úgy érzem lassan belebetegedek saját magam gyötrésébe. És annyira le vagyok strapálva, hogy azt nehéz lenne szavakba önteni. Legszívesebben eltörném a tálat és szétfröcskölném a folyadékot, de mivel erre képtelen lennék a maradék energiámmal és erőmmel, így inkább csak elhajítanám a tálat – ebben az állapotban jó messzire, úgy húsz centiméterre – és hagynám, hogy a víz maga fröcskölődjön szét. Ha megkérdeznék mi a fenét csinálok, akkor azt válaszolnám hogy öntözöm az idegességemben kitépkedett fű helyett maradt földet, de mivel lehet hogy erre is képtelen lennék a maradék energiámmal és erőmmel, így lehet hogy csak nyekkenve a földre zuhannék. Horkolva aludnék, taknyom-nyálam egybefolyna, és olyan mély álomba szenderülnék, hogy Csipke Józsika irigységében felvágná az ereit az orsójával. És egek ura, hogy mennyire rettenetesen fárasztó gondolatmenet volt ez. Mindenesetre: A gondolkodás most az utolsó csepp a pohárban. A tálat lehelyezem a fű helyett maradt földre, én magam pedig puffanva lekuporodok mellé. Mint valami kismacska. Összehúzom magamat, hogy ne fázzak annyira. Nem tudom, hogy amúgy hideg van e, de én mindenféleképpen így érzem, és remegve ölelem magamhoz a térdeimet. Minél kisebb leszel, annál kevésbé fázok. Ennek ugyan semmi értelme, de mégis jó gondolatnak tűnik.
– Kész! Nem csinálom! Feladom! – horkantom még utoljára, majd végleg maga alá gyűr a fáradtság. A piros sarokban Hikari Ayame, a kék sarokban a fáradtság, és hatalmas küzdelem árán a kék sarok fáradtsága győzelmet arat. Aratna inkább búzát, azzal mennénk is valamire, hallom még a saját hangomat a fejemben, de tényleg túl fáradt vagyok további gondolkodáshoz. Alszok. Aludni akarok. Aludni fogok. Feladtam, és életemben nem döntöttem még ilyen jól.
– Apa hagyj békén, nem én ettem meg az utolsó gombó… – Ekkor felpattan a szemhéjam és kétségbeesetten bámulok a világos kék égre. Ahogy az a Villám országától várható, most is felhők úszkálnak az égen, a delelő nap körül táncikálva.
A. Delelő. Nap. Körül.
– Dél? – Valami azt súgja, hogy hamarosan hatalmas pofont keverek le magamnak. Hogy a fenébe voltam képes átaludni a fél napot? Miiiii? Már a második nap felénél tartunk. Mindjárt én leszek az utolsó, és nem győzöm le a szellentős lányt. Vagyis… szeles lányt, miket nem mondok már. Azért elmosolyodok a gondolataim nyelvbotlásáért, és a következő gondolatmenetem főtémája, hogy a gondolataimnak van e nyelve, ha már a nyelvük is megbotolhat?
Felpattanok, és jó magasról letojva a korgó gyomromat a kezembe kapom a tálkát. A benne lévő víz nem párolgott el ennyi idő alatt. Na persze, az kéne még. Akkor aztán tényleg be kéne vallanom magamnak, hogy a karma nem akarja, hogy sikerüljön megbirkózni a feladattal. Valahogy mondjuk megoldanám… Teleköpködném a tálat, aztán azzal folytatnám. Az nem érdekelne, hogy kinek nem tetszik ez, magánprobléma.
És ekkor következik az újabb három óra próbálkozás. Gyerünk már! A fejemben lévő hang hisztérikus, ajkaimat lassan véresre harapdáltam, görcsbe rándult ujjaimat ropogtatom, de a fájdalmat meg sem érzem. Sokkal nagyobb fájdalom gyötör belülről. Miért nem sikerül soha semmi? A lábam feladja a szolgálatot, összecsuklik alattam mint egy rozoga szék. A fejemet lehajtom, hogy a hajam a föld felé omoljon, ezzel eltakarva az arcomat. A tálat arrébb lököm magamtól, már az sem érdekel, hogy kijön a fele. Arcomat a tenyerembe temetem, és a szememet dörzsölgetem, ezzel próbálva megakadályozni, hogy kitörjön belőlem a sírás. Utálom ezt. Azt is, hogy valahogy mindig eljutok a sírópontig, de leginkább azt, hogy… Hogy olyan béna vagyok! Bármelyik másik konohai társam képes lett volna megbirkózni a feladattal. Én vagyok az egyetlen elcseszett ninja, aki képtelen megcsinálni. Nem tudom! Nem megy, és tudom hogy nem is fog menni. Talán ez az egyik legszörnyűbb az egészben. Azt már megszoktam, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb konohai ninja. De fájó bevallani magamnak, hogy pontosan tudom, soha nem fog sikerülni. Sem ez, sem más. Biraru-sensei mi a fenéért van itt? Nem csinál semmit. Nem tanít semmit. Adjon tanácsokat, segítsen, vagy valami. Tisztában vagyok vele, hogy magamtól kell rájönnöm a dolgok nyitjára. De mi van akkor tényleg semmi érzékem az egészhez? Mi van ha azért nem sikerül, mert nekem soha nem is sikerülhet? Miért kell próbálkozni, sokkal egyszerűbb lenne eleve tudni, hogy sikerülni fog e vagy sem. Időt spórolnék meg vele.
– Fáradt vagyok. Elegem van. Pihenek. Eszek. – Ezt a pár kijelentést ráuszítom az oktatóra, majd elandalgok a ramen stand felé. A hasam korog, de igazából nem ez az egyetlen ok, amiért távolodok a próbálkozó társaimmal teli térről. Az is igaz, hogy éhes vagyok, de szeretnék elrejtőzni a tekintetek elől, hogy ne lássák amikor megtörök. Mert hogy ez történt. Tényleg majdnem elbőgtem magamat mindenki előtt, és ez annyira gáz, hogy… Hát hogy felkerülhetne a periódusos rendszer nemesgázainak oszlopába.
Két tál ramen fér belém, ma nem megy le három adagnyi. Nem tudom hogy örüljek e ennek vagy inkább ne, de az a nagy helyzet, hogy egyáltalán nem örülök, mert most semminek sem tudok örülni. Hol rontottam el? Ezt a kérdést teszem fel magamnak milliószor, de sehogy sem tudom megfejteni. Aztán ahogy oldalra pillantok egy kisfiút látok. Egy tál van előtte, benne müzli.
– Az étellel ne játssz már Hibiki! – szól rá az anyja, aki ott ül a fiú mellett. A fiú azonban nem hallgat rá. Az ujjával a fém tálat bökdösi, és hajtja, hogy az töretlenül körbe-körbe forogjon. Annyira elmélyülök a gondolataimban, hogy észre sem veszem mennyire bámulom a müzlis tálat. A kisfiú azonban lassan abbahagyja a tál pörgetését. Nem éhes már, az anyjával együtt távozik. Amíg még nem szedik le a pultról a tálat, odaülök elé, és a kör alakú kukoricapelyheket bámulom. Lassan úszkálnak a maradék tejben. Késztetést érzek, hogy én is kipróbáljam a kisfiú játékát. A kezemmel megérintem a fémet, és ahogy nemrég Hibiki, én is meglököm hogy pörögni kezdjen. Aztán minden összeáll. A tál pörög, a benne lévő tej azonban alig-alig. Hiába pörgetem a tálat, a tej nem követi azonnal a tál fenekét. Elvégre nincs hozzá ragadva. Tehetetlenségénél fogva egyhelyben ácsorog, épp hogy csak egy kicsit mozdul meg. A müzli szemek sem zavartatják magukat különösebben. A szemem tágra nyílik, a lábam ösztönösen mozdul. Felpattanok, levágom az asztalra a ramen árát, és olyan gyorsan rohanok vissza a képzésre, hogy sokan furcsa szemekkel bámulnak rám. Viszont rájöttem, így ez most legkevésbé sem érdekel. Megfogom a földre rakott tálat a benne lévő vízzel. Ahogy eddig is, most is a tenyerembe koncentrálom a chakrámat, onnan pedig a chakravezető tálba vezetem. De ezúttal nem állok meg itt. Nem itt kezdem el forgatni a chakrámat. Elvégre azzal semmire sem megyek, ha csak a tálat forgatom. Ahogy a müzlis tálnál is történt, itt is csak egy helyben állna a víz. Hiába forgatom a tálat, ha a benne lévő víz nem attól függ. Az csak a tartója, semmi köze az egész feladathoz. Azt hittem, hogy a tálat kell használnom. Azonban eszembe nem jutott volna, hogy ha harc során víz elemű jutsu-t szeretnék használni, akkor sem egy tállal fogok zsonglőrködni, mert semmit nem érnék el vele. Hogy lehetek ekkora idióta?
Viszont most már tudom mit kell tennem. A chakrámat a vízbe engedem, és bár még mindig nem gyerekjáték az egész, de végre talán történhet is valami. Egy másik képzésen is a chakrámmal irányítottam a megfelelő irányba a drótot. Most is ezt kell tennem. A tál chakravezető falában is körbe-körbe keringetem a chakrámat, de ezúttal a vízben ugyanezt teszem. Gyerünk. Balról jobbra, balról jobbra, balról jobbra… Sikerülnie kell. A szememet lehunyom. Minden erőmmel azon vagyok, hogy mégis csak sikerüljön a feladat. Balról jobbra. Talán még sem vagyok semmirekellő. Balról jobbra. Talán mégiscsak sikerül. Balról jobbra.
Kinyitom a szememet, hogy megnézhessem, a víz vajon örvénylik e már ahogy azt akartam, vagy sem.

**Ina&Nobu**

**Ina&Nobu**

első elem feloldása
Sai - képzés
// nagyon köszönöm, hogy kaptam haladékot, és hogy megvártatok engem. sok szerencsét, megbirkózunk mi ezzel a feladattal. //

Nem is hiszek a szememnek. Az edénykében végre valahára elkezd örvényleni a víz - amit sikeresen benne tartottam, nem ittam meg, nem fröcsköltem ki, nem mostam benne hajat, meg hasonló apróságok. Olyan nagy szemekkel pislogok, hogy majd kiesnek barna szemgolyóim, de eközben magamban úgy vinnyogok a siker miatt, hogy többen hülyének nézhetnek. Most még ez sem érdekel. Az elkövetkezendő pár óra csak arról szól, hogy fáradhatatlanul gyakoroljak. Csak az a baj, hogy nem maradhatok itt. Pihennem kell. Biraru-sensei szól, hogy most, hogy sikeresen megtettem az első lépést az elemem irányítása felé, itt az ideje kicsit kipihennem magamat. Legszívesebben ellenkeznék. Nem akarom abbahagyni, főleg nem most, mikor végre sikerült. De hamar rá kell jönnöm: Baromira álmos vagyok, lassan elájulok a fáradtságtól. Annyira pedig nem vagyok kitartó, sem mazochista, sem a kettő egyszerre, hogy még egy percig is tovább görnyedjek egy tál víz felett. Mert az még oké lenne, ha ízesített víz, esetleg gyógyhatással van a fölé hajolóra, de ez csak sima víz. Tök egyszerű, tök unalmas, tök fárasztó víz. Soha nem gondoltam volna, hogy a víz tulajdonságai közé odasorolom majd valaha is a fárasztót, de hát... Vannak még csodák.
Vegyjele: H2O. Színtelen, szagtalan, folyékony halmazállapotú anyag. Fárasztó.
Szóval ezek a rendkívül értelmes gondolatok merülnek fel bennem miközben vízszintesbe helyezem magamat az egyik fogadóban. A lehető legközelebbiben természetesen. Nincsenek sokan, sőt, rajtam kívül egyetlen egy valaki száll meg itt. Egy öreg nénike, akinek megállapíthatatlan szőrmekabát van hátán, és erősen gyanakszom rá, hogy ez vagy Öreg néne és egykori őzikéje, vagy ő Öreg néne unokája, hátán a családi örökségével. Le akarom kapcsolni a villanyt, de annyira nincsen kedvem elnyúlni a kapcsolóig... Ez pedig egy olyan hosszú mondat, hogy rendesen megszenvedtem az imént a kigondolását. Ez is ilyen volt. Á.. u... ü... És már alszok is, mint a bunda, és a tej. Titkon ugyan soha sem vettem be, hogy azok alszanak, de akkor is. Apa mindig ezt mondja.
Reggel a lepukkant kis fogadó bódéjánál lehet venni valami kaját. Lehuppanok az egyik székre, a könyökömet pedig a pultra rakom. Arcomat tenyerembe temetem, s fél percig így ülök, mint akinek nem volt elég egy este ahhoz, hogy teljesen kipihenje a képzés fáradalmait. És az a helyzet, hogy nem csak olyan, mintha így lenne. Tényleg így van. A kezem még mindig bizsereg, annyira lestrapáltam magamat az elmúlt két napban. Mintha a bennem áramló energia, és a testem nem is férne össze. Mert hát úgy érzem, hogy egy időzített bomba robban mindjárt bennem, és fénysebességgel a képzésen termek ma is, de eközben annyira fáradt vagyok fizikailag, hogy ha az a bomba felrobban akkor vele robbanok én is. Valami ilyesmit érzek legbelül, arra pedig semmi garancia nincsen, hogy most még normális vagyok. Ki tudja, lehet, hogy már tegnap hülyeségeket beszéltem, vagy már az idefele úton, amikor a chakrám lett a legjobb haverom. Mindenesetre a chakrámnak - nem fogom kimondani a "nevét" mert akkor megint felmerül a kérdés, hogy normális vagyok e - sokat köszönhettem tegnap és tegnap előtt. Jól jött az a kis gyakorlás az öt napos úton idefelé, bár teljesen kikészültem a tizennégy éves takonypócoktól, legalább nem volt időm velük haverkodni, hanem csak gyakoroltam. Talán ha nem tettem volna, még mindig a feladattal küzdenék. Viszont sikeresen mozgásra bírtam a vizet.
- Azt megeszed drágám? - hallok meg egy rekedtes nyanya hangot és megrémülve pislogok fel a mellettem ülő öreganyóra. Ez ő, Öreg Anyó leszármazottja, és az én müzlimre mutogat görbe ujjaival. Sárga körme be van törve, kicsit tartok tőle, hogy a müzlimből hamarosan körömpörkölt lesz ha még sokáig rázza felette a kezét. Akkor pedig nem enném meg, hanem odaadnám ennek a néninek, hadd ropogtasson.
- Meg - válaszolom, és magam elé húzom a tálat, hogy villámgyorsasággal lapátoljam a számba a még körömmentes reggelimet.
- Kár - feleli egyszerűen, és a pohár vízre mutat ami szintén előttem van. - És ezt megiszod?
- Meg - nézek rá mint egy idiótára. Vagyis nem mint egy idiótára. Pontosan arra nézek. - Bocsásson meg, de megreggelizhetek? Vagy minden falat ételnél bepróbálkozik? - pislogok rá nagy szemekkel, ő meg csak ártatlanul felemeli a sárga körmös kezeit.
- Ne haragudj. Nem tudtam, hogy ilyen mélyen érint a dolog.
- Nem érint mélyen. Csak kajás vagyok - meredek rá. Megint elkapott a hév, ez van ha az ember nagyon forrófejű. Mindenesetre hamar lekopik Öreg néne leszármazottja, és visszabotorkál a szobájába. Remélem az örökkévalóságig.
Az egész müzli magamba lapátolása után megfogom a pohár vizet. Beleáramoltatom a chakrámat, és játszok vele egy kicsit. Ide-oda örvénylik benne a víz, pont úgy, ahogy én akarom. Ezek után pont olyan profizmussal, ahogy a már megoldott feladatot végrehajtottam az innivalón, úgy meg is iszom egy huzamra. Ezután pedig leküzdve a fizikai fáradalmamat, felpattanok a székről, és fizetés után rohanok a kiképzőterepek felé. Nem akarok lemaradni semmiről sem. Biztos vagyok benne, hogy a másik lány ugyanúgy sikeresen végrehajtotta a feladatát, hogy is ne sikerülne neki. Van abban a lányban valami megmagyarázhatatlan, azon kívül, hogy még én is kicsit berezeltem tőle. Vagyis... Nem! Ezt visszavonom, nem rezeltem be tőle. Csak valamiért attól tartok, hogy jobb nálam. Ez most sem lenne meglepő. Sokan vannak akik jobbak nálam, és a legnagyobb problémám az, hogy nem tudom mihez kezdjek ezzel. Shinobi szeretnék lenni, de itt minden célomat el is érem. Nem szabadna beérnem ennyivel. Kéne valami nyomós érv, amiért még van értelme folytatni ezt az utat. Ha elindultam rajta, akkor tudnom kéne az úti célt is. Vagy nem? Mindenesetre lehetne róla valami elképzelésem. De nekem még mindig halvány lila gőzöm sincsen róla, hogy miért nem állapodok már meg végre egy fazék bableves mellett és tanulom már meg végre, hogy mennyi sót tegyek bele. Mennyitől nem lesz íztelen, de nem lesz túl sós se. Lehet, hogy igazából nálam minden út ide vezet? Tényleg egy fazék babfőzelék lenne a végzetem? Gondolataimba merülve érkezek vissza a kiképzőterepre. Biraru-sensei most sem mozdult egy tapodtat sem, csak türelmesen várja, hogy a gyerekek nagy nehezen kisilabizálják miképpen képesek megcsinálni a kapott feladatot. A földelemesek egy része már a második feladatával küzd, rémlik, hogy tegnap még mást kellett csinálniuk. Míg a másik fele még a tegnapról rémlett feladattal próbál megbirkózni. Kevés sikerrel. Ez jó. Nem én vagyok a leghasznavehetetlenebb. Legszívesebben odamennék, és szólnék, hogy tartsák még egy kicsit ezt a tempót, hogy továbbra se tűnjek bénának, de az a helyzet, hogy nem akarok szemétkedni velük. Tudom milyen nehéz legyűrni ezt a feladatot. Az is csoda, hogy nekem sikerült. A müzlis gyerek nélkül nem is sikerült volna. Ki gondolta volna, hogy egy gyerek játékkal való játszadozása miatt jövök rá a dolgok nyitjára?
Hamarosan Biraru-sensei szembesít legújabb feladatommal. Ha az előző feladattól úgy éreztem magamat, mint egy friss genin, aki képtelen feladata végrehajtására, akkor most úgy érzem magamat, mint egy gyerek, aki életében nem hallott a chakráról. Megint ugyanaz a gondolat fogad, ami pár nappal ezelőtt is velem volt. Ugyanitt álltam, és ugyanezt gondoltam: Képtelenség. Nem tudom megcsinálni. De ezúttal mindezek mellé problémákat is fel tudok sorolni. Mivel már itt vagyok egy pár napja, és szereztem tapasztalatokat, ezért rangsorolni tudom a bennem felmerülő problémákat: Az első problémám, hogy először még csak elképzelni is képtelen vagyok a feladatot. Egy kis mondatelemzés után, és magamban a hallottak többszöri visszajátszása után már van ötletem, hogy mi a fene is lesz a végeredmény - vagy legalábbis lenne, ha sikerülne életem során. A második probléma már kicsit normálisabb, mint az előző, hiszen ez már a feladat kivitelezéséről szól: Nem tudom, hogyan kéne csinálnom, és végképp nem tudom, hogy mit. Mindezek mellé utolsó helyen ácsorog a legoptimistább elképzeléshez tartozó probléma, ugyanis ha ez a probléma érvényesül, akkor az azt jelenti, hogy sikeresen végrehajtottam a feladatot. A harmadik problémám ugyanis az, hogy ha mégis sikerül átjutnom ezen a körön is, akkor visszakerülök megint egy pihenőnapra a fogadóba, ahol valószínűleg még mindig ott fog tanyázni az a hátborzongató nő, az én reggelimbe vágva undorító körmeit. És az a helyzet, hogy az utolsó probléma a kedvencem, mert azt jelentené, hogy mégis csak sikerült. Sőt, soha nem vágytam még ennyire arra, hogy Öreg néne körömpörköltöt gyártson nekem.
- Hát rendben - bólintok végül a lehető leglelkesebben az oktatónak, és elandalgok a tálamig. Déjà vu érzés kerít hatalmába. Mintha a pár nappal ezelőtti víz meredne rám ugyanolyan mozdulatlanul, azt kiáltozva: Nem fogok engedelmeskedni neked, de sok szerencsét! Mindenesetre leguggolok a pimaszkodó vizecske mellé, és a tegnapi feladatot hajtom végre rajta. Eközben próbálom kitalálni mihez kezdjek.
Nemsokára egy terv fogalmazódik meg bennem, de azt se lapra vetni, se szavakba önteni nem tudnám. Csak a fejemben létezik, a saját Ayame-logikámból kifolyólag. A chakrámat a vízben továbbra is körkörösen áramoltatom, majd abbahagyva a tegnapi feladatot, a chakrámat a tál fenekére irányítom, összesűrítem a vízben egy pontba. Lehunyom a szememet, az összes chakra ott van, abban az egy pontban. A vizet is uralmam alatt tartom. Vagy legalábbis próbálom. Ekkor ugyanis hirtelen elengedem a chakrámat, robbanásszerűen szétáramoltatom a felszín felé irányítva a vizet.
- Ezaz - nyitom ki lehunyt szemeimet, amikor a víz hangja csapja meg a fülemet. De amikor rápillantok a víztükörre, akkor az csak zavaros. Nincsen semmiféle oszlop. Nem. Épp hogy csak bugyborékol, vagy még azt sem. Mintha egy esőcsepp hullott volna bele a vízbe, csak alulról. Tudom, ez lehetetlen, de valahogy így képzelem el.
- Vagy még sem ezaz - vonom vissza szavaimat savanyú képet vágva. De nem adom fel. Órák hosszát térdepelek a tállal a kezemben. Ha megint ideges leszek, akkor a tegnaphoz hasonlóan a fűt ritkítom magam körül. Hátha majd a földelemesek azt kapják feladatul, hogy növesszék újra a gyepet. Lenne feladatuk, én arról gondoskodnék. Sőt, gondoskodok, nincs is itt helye feltételes módnak. Az arcom megint kipirosodik, a dühtől és az erőlködéstől egyaránt. Mindjárt beledöglök, gondolom magamban, és további hasonlóan értelmetlen gondolatok ostromolnak belülről. Megint fájni kezd a kezem, ha eddig nem fájt volna folyamatosan. A fejem is lüktet, ahogy próbálok jobb és használhatóbb terveket szövögetni. De mivel egy használható sem akad, ezért kénytelen vagyok az eddig használttal beérni. Újra és újra egy helyre összpontosítom a chakrámat a vízben, újra és újra felrobbantom a víz alatt, de a víztükör csak remeg, mintha haldiszkó lenne benne.
- Nem. Nem. Nem vallhatok kudarcot. Tegnap is sikerült, ma is mennie kell - motyogom olyan elkeseredetten, hogy megsajnálom önmagamat, és ismét gondolkozni próbálok. Mi a baj ezzel a próbálkozással? Miért nem sikerül? Hogyan sikerülne? Vajon látom még azt az idióta nyanyát? Hiányozna ha nem. De csak azért, mert azt jelentené, hogy béna voltam, és nem sikerült legyűrnöm ezt a feladatot.
A kérdések megfogalmazódnak a fejemben, de a válaszok megadására képtelen vagyok. De muszáj lesz új tervvel előállnom. Lerakom a földre a tálat, én magam pedig mellé fekszem. A kezemet a tarkóm alá helyezem, és a késő délutáni rózsaszínű felhők úszkálásával töltök egy pár percet. Letörlöm a homlokomról a verejtékcseppeket, mélyeket szívok a friss levegőből. Percekkel ezelőtt nem is érzékeltem mennyire vizenyős, és kellemes itt a levegő, de hát a Villám országában még jó hogy az, közel a tenger, és az esőfelhők is mindig jelen vannak. Eddig még meg akartam fulladni, bele akartam fulladni saját tehetetlenségembe, de most valahogy sikerül nyugalmat hoznom az elmémre. A madarak csicsergése, a levelek halk zörgése alvásra késztet, de nem hunyom le a szememet. Továbbra is a végtelen egymás után sorakozó felhőúszóversenyt bámulom. Az álmosság nem gyűr maga alá, nem engedem neki, hogy legyőzzön. Addig nem, amíg én meg nem birkózok a feladatommal. És lám, tiszta fejjel mennyivel könnyebben tudok gondolkozni. Fel tudom mérni a problémát. A bajra pedig rájövök, már csak azt sajnálom, hogy ilyen későn. A probléma ott lehet, hogy a chakrámat nem vezetem, nem irányítom tovább vele a vizet. Hanem szétengedem, szétrobbantom. Nem tartom kontroll alatt, nem figyelek a formájára ahogy arra a formára sem, amit el szeretnék érni. Mintha úgy akarnék kártyavárat építeni, hogy egy két méter magas fáról dobálom lefelé a kártyát, hátha az majd összeáll magától egy várrá. Ehelyett a végén csak egy kupac kártya, és a kimerültségem marad. Egyszóval: Időpocsékolás. És én ezt az időpocsékolást folytattam órákon keresztül. Remélem Öreg néne még nem unta meg a reggelimre várakozást.
Rendben van. Újabb próbálkozás következik. Felkészülni, vigyázz, rajt! A chakrámat az előző próbálkozásokhoz hasonlóan egyetlen egy pontba koncentrálom, mégpedig a tál legaljának középpontjába. Előre eltervezem, hogy egy vékony oszlopként lövelljem majd ki a chakrámat. Egy darabig koncentrálok. Aztán megint ugyanolyan hirtelen ahogy eddig robbantgattam, kilövellem a chakrámat, pontosan középen. A víz bugyogni kezd, és egy lépéssel közelebb kerülök a megoldáshoz. Felcsíp egy vízoszlop, mintha alulról hirtelen levegőt engedtek volna felfelé, de azonnal vissza is zúdul a tálba, és az arcomba csap egy pár cseppet. Most még sem morgok, annyira örülök a félsikernek. Ezek után gyerekjáték lesz. Vagy legalábbis először ezt gondolom.
Öt óra telt el. Már megcsináltam legalább százszor, de jóval többször is azt, ameddig eddig eljutottam. Azonban egyre kisebbeket robbant felfelé a víz, mert egyre jobban koncentráltam arra is, hogy nem csak egy pillanatig robbanjon ki, hanem kint is maradjon vízoszlopként. Így azt értem el, hogy a chakrám 1:5 azaz a vízoszlop fenntartása aránylik a robbanáshoz használt chakrával, átváltozott lassan 1:1, majd végül fordult a kocka és most ott tartok, hogy alig foglalkozok a robbantással, csak arra használom a chakrámat, hogy megtartsam az egycentisre törpült oszlopot. Mégsem sikerül. Úgy tűnik nem a chakrám beosztásával van a baj. Azonban ahogy akkor mi a fenével van, arra már nem tudok rájönni. Elvágódom a földön, és az utolsó amire emlékszem az az, hogy még a tálért nyúlok, hogy folytassam, de nem bírom tovább. Maga alá gyűr az álom.
Arra kelek, hogy pisilnem kell. A mellettem próbálkozó Nobu ugyanis már ott tart, hogy csobog a vize. nekem pedig rögtön a pisilés jut eszembe. Még mielőtt álmomban ráülök a wc-re, sikeresen feltápászkodom a földről, és elkezdek rohanni a legközelebbi rötyi felé. Sajnálatos módon nem találkozom össze Öreg nénével, de ez csak újabb inspiráció nekem, hogy csináljam meg a feladatot. Rendben. Megcsinálom.
Visszatérek a kiképzőterepekre, és újra a kezembe veszem a tálat. Annyira nagy a lelkesedésem, amilyen már régen nem volt. Nobu próbálkozása engem is próbálkozásra bír. Gondolkozni kezdek. Rendben van. Eddig sikerült kilövellnem, de az nem maradt meg normálisan, a saját formájában. Nem azon múlik, hogy mire mennyi chakrát használok, bár elengedhetetlen mennyiségű chakráról mégiscsak szó van. A lényeg az, hogy megtartsam a levegőben, oszlopként. Valamiért a vízen járással kötöm ezt össze. Hogy miért, azt nem tudom. Ott a lábamból chakrát kell kifele irányítanom, hogy megnöveljem a felhajtó erőt, eközben pedig a talpamban is tartanom kell egy keveset, hogy ne essek el. És akkor kitalálom az új tervet. A harmadik tervet, aminek be kell válnia. Különben... különben tényleg megunja a nyanya a várakozást. Pedig neki be akarom mutatni a vízoszlopot, amikor le akarja nyúlni az italomat. Mondjuk éppen átnyújtom neki a vizet, hogy "Na jól van, igya meg ha annyira akarja", aztán egyszer csak feltűnik a vízoszlop. Mekkora lenne már. Biztos leszállna már a reggelimről, mert hogy valami baj van a vízzel. Valami baj mi? A vízzel. Oké.
A chakrámat a vízbe áramoltatom. A kezem remeg, rettentően ki vagyok merülve, hiába aludtam. Ettől függetlenül túlhajszoltam magamat. Tegnap is gondolkodnom kellett volna ahelyett, hogy folyamatosan próbáltam végrehajtani a feladatot. Ha erre rájöttem volna akkor, akkor most nem lenne ez a helyzet. De most ezzel kell beérnem. Ennyi energiával, ennyi chakrával. Mindent bele kell adnom ebbe a próbálkozásba. A chakrám összegyűlik a víz legalján, és az összeset egyszerre oszlop szerűen lövellem felfelé. A víz gejzírként kitörik. De még nincsen vége. Vissza akar zúdulni, ezt pedig nem hagyhatom. A chakrámmal megpróbálom a felszínen tartani, felnyomni a vízoszlopot, és a benne lévő chakrámat úgy erőltetni, hogy az oszlop legyen és ne csak egy víztömeg. Megpróbálom bevetni az előző feladatot is, és az oszlopban vezetni a chakrámat körkörösen, hiszen már megszoktam, hogy úgy kör alakú oszlopformává alakul. Minden beleadok, hogy sikerüljön. Nem adom fel addig nyomorgatom, addig irányítom, addig próbálkozom ameddig csak bírom. Így kell csinálni? Sikerülni fog? Ha nem, akkor hogyan sikerülhetne? Most jó lesz? Büszke lehetek magamra? Anya és apa büszkék lesznek rám? Vajon az Öreg néne most rám vár a büfében?

[Aoi]