Kiképzőterepek

első elem feloldása
Sai - képzés
//bocsánat ha nagyon értelmetlen. betegen ezt tudtam össze hozni.xD //

A sikerélmény olyan adrenalinlöketet indít el bennem, ami végigáramlik a testemben és minden porcikámban mintha tüzet gyújtana. Úgy pattanok fel térdepelésből talpra, mintha begyújtottak volna alattam és forró parázs csípte volna meg a térdeimet. De nem sikkantok, a büszkeségtől egy hang sem jön ki a torkomon, csak Biraru felé pillantok, aki már észrevette, hogy sikeresen véghez vittem a feladatot. Arra gondolok, hogy talán mégsem késtem le az öreg nénikét, talán még néhány napot elvan ott magában, aztán majd jövök én társaságnak. Nem tudom miért épp az öreg nénikét akarom látni, de talán azért, mert az elmúlt pár napban eddig vele volt a legértelmesebb beszélgetésem. Igen, tök komolyan kijelenthetem, hogy az Öreg néne leszármazottjának próbálkozásai a kajám lenyúlásának érdekében a legértelmesebb kommunikáció volt az elmúlt négy napban. És erre nem vagyok büszke, nem is szégyellem, gyakorlás közben magammal a legjobb beszélgetni, az pedig van hogy értelmetlenebb mint az Öreg néne mondókája. "Azt még megeszed? Azt még megiszod?" Nem, neked vettem, csak azért jöttem el Konohából idáig, hogy vegyek neked egy adag müzlit és egy pohár vizet.
Biraru-sensei szembesít következő feladatommal. Én pedig gyorsan eldöntöm magamban, hogy még egy pár nap szenvedés vár rám. Ez a képzés nem csak a víz elem használatára és egy víz elemű jutsu-ra tanít meg. Eddig sikeresen végrehajtottam a rám kiszabott feladatokat, vettem az akadályokat és sikeresen megcsináltam azt, amire eddig azt mondtam, hogy lehetetlen. Vagyis, hogy számomra lehetetlen. Biraru-sensei képzése arra is megtanított, hogy ne becsüljem alá a feladatot. Emlékszem Konohában, amikor megismertem Hiroto-t és Eiko-t egy küldetésen, azt a feladatot kaptuk, hogy kapjunk el egy macskát. D szintű küldetés, D szintű genineknek. Én pedig sikeresen alábecsültem a feladatot. A későbbiekben kiderült, hogy egy A szintű küldetésről van itt szó. De ezek után is, bármiről volt szó, könnyedén alábecsültem. Legyen az küldetés, feladat, vagy ellenfél. Valahogy mindig sikerül alábecsülnöm a dolgokat, ugyanakkor persze bennem van az is, hogy másokhoz képest eléggé visszamaradott shinobi vagyok. De mindegy is, a lényeg most csak az, hogy minél nehezebb feladatokat kapok, annál jobban megbecsülöm a könnyebbeket is. Így van ez, ha az embert szembesítik azzal, hogy mire is képes. Vagy hogy mire nem. De hagyjunk most fel a pesszimizmussal, és álljunk jól a dolgokhoz. Meg tudom csinálni. Nehéz lesz, de akkor is megcsinálom.
Vigyorogva pillantok fel a sensei-re, lelkesedésem egy pillanatra sem hagy alább, a szemeimben izgatottság csillog. Eddig egyik feladatot sem vártam még ennyire. Talán, sőt nagyon valószínű, hogy azért reagálok most így, mert a sensei elmondja, hogy ezután a feladat után a víz elemű jutsu elsajátítása következik. És igen, erre vártam. Az előző feladatok is kihívást jelentettek, de ha harcra kerül majd sor, nem szeretnék egy tál vizecskével a kezemben játszadozni. Nem, inkább valami spéci jutsu kell, amitől leesik mindenki álla. Alig várom, hogy megmutassam Hiroto-nak és Remiyu-nak az új csapattársaimnak.
- Már nincs messze a cél Biraru-sensei! Megcsinálom, minden áron! - mondom a tanítónak határozottan, és még tisztelgek is mintha valami katona lennék. Egyre inkább megkedvelem Biraru-sensei-t, pedig tényleg nem sokat kommunikáltam vele. Amint elfordulok kezemben a tál vízzel, az agyamban milliónyi ötlet szállingózik. Néhányat kiszűrök, az nem lesz jó. Lassan sétálok vissza a Nobu nevű fiú közelébe, hiszen rajtam kívül ő a vízelemesek csoportjának tagja. Nem azért megyek lassan, hogy ki ne fröccsenjen a tálból a folyadék, hanem sokkal inkább azért, mert menet közben a víztükröt bámulom, és minden eddigi tudásommal próbálok rájönni a megoldásra. Egy valamire rögtön rájövök: A chakrámból többet kell használnom, mint az előző két feladatnál. Ez értelemszerű, mivel minél nagyobb mozgásra akarom bírni a vizet, annál több chakra felhasználására van szükség, illetve minél nagyobb mennyiségű vizet akarok kedvem szerint irányítani, a chakrámat is annyival kell növelnem. Mintha egyenesen arányos lenne a chakrám a víz mennyiségével és a víz irányításával. Eddig megtanultam kettő dolgot: Először megtanultam, hogy hogyan tudom mozgásra bírni a vizet a chakrám segítségével. Másodszor pedig megtanultam hogy a chakrám segítségével hogy tudom még nagyobb mozgásra bírni a vizet. Az első esetben kevesebb chakra kellett a víz forgatásához, míg a víz kiemeléséhez több, pedig a mozgásra bírt víz csak egy oszlopnyi volt. Most pedig a feladatom az előző kettőt egybegyúrni. Sok vizet kell mozgásra bírnom, akárcsak az első esetben, és nagy mozgásra kell bírnom, akárcsak a második esetben. Tehát körülbelül az első és a második feladatnál bevetett chakrám összegére lenne szükségem, ha azt akarom, hogy ez sikerüljön. Ez így... elég értelmesnek hangzik. Vagy hülyeség? Mindegy.
Már kétszer csináltam ugyanazt amit most teszek: Leülök a földre, a lábamon ücsörgök, az ölemben a kezem amiben pedig a tál víz várakozik a játszadozásra. Egy kis gyakorlás képen megcsinálom még párszor a vízoszlopot, illetve az örvénylést. A vízoszlop van, hogy nem sikerül, de az örvényt már profi módon sikerül megcsinálnom. Mindenesetre addig bajlódok ott a fűben - vagy inkább a csupasz földön, mert hogy már valóban kitépkedtem magam körül a fűszálakat - amíg a vízoszlopot is sikerül többé-kevésbé, de legalább háromszor egymás után megcsinálnom. Rendben van, az előző kettő feladatot már végre tudom hajtani. Bár abban nem vagyok biztos, hogyha alvásból egyszer csak felkeltenek, vagy két éve tartó kómából felkelek, akkor végre tudnám e hajtani rögtön, de elég ha tök éberen és tök ép ésszel sikerül. És most nem áll szándékomban feltenni a kérdést, hogy vajon normális vagyok e még, mert a gondolataimban már túl sokszor elhangzott ez, és meguntam.
Abbahagyom a semmittevést, és egy nagy sóhajjal jelzem a külvilágnak, hogy most fogok belekezdeni a próbálkozásba. Nem mintha annyian figyelnének rám, vagy hasonló, csak legyünk színpadiasak akkor is, ha van jobb dolgunk. Lehunyom a szememet, a chakrámat pedig könnyedén a tálba vezetem, azon keresztül a vízbe. Érzem, hogy a chakrám szétáramlik a folyadékban, ezzel az irányításom alá véve azt. Még egy darabig gondolkozom, hogyan is foghatnék hozzá. És akkor kitalálom. Ugyanazt teszem, ami az előző feladat volt, csak közben megpróbálom alulról a chakrámmal felfelé áramoltatni a vizet, hogy az oszlop egyre magasabb legyen, míg végül megtelik az összes vízzel, mintha valami láthatatlan csőbe szivárogtatnám bele. Így hát azt teszem amit már párszor megtettem. A chakrámmal felnyomom a vizet, és oszloppá alakítom a megfelelő pillanatban, majd folyamatosan tartom.
- Francba! - préselődik ki a szó ajkaim közül. Olyan, mintha beszélni sem tudnék közben. És ezt itt a probléma. Úgy kell koncentrálnom az oszlop megtartására, hogy eközben nem hogy nem tudok még több chakrát beleadni, és a maradék vizet csak úgy hozzápakolni ú, de konkrétan beszélni is nehezemre esik a nagy koncentrálás közepette. De hajthatatlan vagyok. Makacsul nekiállok a dolgoknak, nem hagyom hogy maga alá gyűrjön a feladat és a víz közös erővel. Így hát hiába nyekkenni is alig bírok, megerőltetem magamat, és minden erőmet beleadom a próbálkozásba. Ezért rontok el mindent. Az események nagyon gyorsan történnek: A chakrámat szinte már mindet felhasználtam, de tovább próbálkozok, kierőltetem magamból az összeset. Mintha minden bennem lévő chakra kiszállna a testemből, egy nyavalyás vízoszlopba. Képes vagyok az első próbálkozásra elfecsérelni? Tényleg ennyire gyorsan át akarok esni a feladaton? Mindegy, most már meg fogom csinálni. Gondolatok szállingóznak a fejemben, megkérdőjelezik hogy miért vagyok ilyen elhamarkodott, és a fejemhez vágják, hogy hülyeséget csinálok. De eközben a másik részem meg ezt akarja, hogy sikerüljön első próbálkozásra. Milyen jó lenne már. Az arcom vörös, verejtékcseppek szaladnak végig az arcomon nedves csíkot hagyva maguk után, és a fejem lassan lilulni is kezd, mert levegőt is alig kapok a koncentrálás közepette.
Sikerülni fog, gondolom magamban lelkesen, és a chakrámmal megint egy centiméterrel növekszik az oszlop. De még mindig rengeteg víz van az aljában, ha így folytatom egy óráig is el fog tartani, mire az összeset sikeresen belegyömöszölöm. Nem baj. Akkor egy óráig fogom gyötörni magamat. Egy óráig szenvedek. De legalább egy óra múlva kész is leszek. Azonban öt perc is soknak bizonyul. A vízoszlop visszaomlik a tálba, ezzel az arcomba fröcskölődik a folyadék fele. Jól esik a hirtelen hideg a bőrömön, a kósza hajtincsek víztől és izzadságtól összeragadva lógnak lefelé ahogy előre hajtom a fejemet. Előre hanyatlok, és szaporán veszem a levegőket annak ellenére, hogy az első pillanatban nem tudtam, hogy kifújjam a visszatartott levegőt, vagy beszívjam az oxigént, mielőtt megfulladok. Nem emlékszem melyiket csináltam előbb. Vagy lehet, hogy mégi... De akkor már le is hunyom a szememet, és elalszok. A hideg szellő belekap a hajamba, nedves arcomat szárítgatja. Kicsit olyan érzés, mint amikor kiskoromban rosszat álmodtam, és anya végül az ölében altatott el a hajamat és az arcomat simogatva.
Arra kelek, hogy... hát hogy hasamra süt a hold. A holdfény épp hogy csak átszűrődik a vastag felhőzeten, egy pár másodperc múlva már el is tűnik az egyik felhő mögött. Néhány helyen csillagok ragyognak, de a most ezüstös színben csillogó felhőzet befedi az égbolt nagy részét. Bagoly huhogása hallatszik a fák sűrűjéből, néhány bogár zúg és ciripel. Olyan hajnali egy órát saccolok. Körülöttem csak néhányan alszanak, Nobu is úgy tűnik hazament aludni. Azt a lányt sem látom sehol. Talán csak én, meg még egy gyerek van fent. Ő valami papírt gyújtogat, fene a piromániás fajtájába. Aztán leesik, hogy a tűzelemesek közé tartozik, és visszavonom az előző kijelentésemet, amit hála az égnek csak magamban mondtam ki. Hirtelen kapok észbe, vízszintesből megyek függőlegesbe, és a kezembe veszem a tálat. Meg van töltve. Gondolom Biraru-sensei megtöltötte, amikor látta, hogy kifogyóban van. Hálásan pillantok a sensei felé, de sejtelmem sincsen, hogy látja e hálás arckifejezésemet ebben a sötétben. Ki tudja, lehet, hogy alszik. Vagy lehet, hogy ott sincsen, hanem hazament estére aludni. Mindenesetre kezembe veszem a tálat, és ismét gondolkodóba esek. Hogyan tudnék még oszlopot formázni a vízből? Az előző próbálkozás nem sikerült, kizárt, hogy úgy meg tudjam csinálni. Szóval kénytelen leszek új tervvel előállni. De bárhogy is gondolkozok, semmi nem akar az eszembe jutni. Nem bírom ki, folytatom a vízoszlop próbálgatását, az előző és egyben egyetlen ötletemmel próbálkozok tovább.
Órákkal később azonban még mindig sehol nem járok. Amilyen vakmerően kezdtem, most annyira puhánynak érzem magamat. Ha nem jobban. Ennek ellenére ökölbe szorítom a kezemet, kitépek még egy fűcsomót. Az egyik fűszálat rágcsálom, miközben hátradőlök és az ezüstfelhők hullámzó domborulatait kémlelem. A csillagok eltűntek az égről, a nap felkelőben van, a hegyláncok mögül bukkan elő majd megvilágítja arcomat. Reggel van. Baromi éhes vagyok, a gyomrom korog. A füvet legelni meg nem éppen a leggusztusosabb tett, hiába lóg ki egy fűszál a számból. Az is hamar szétfoszlik a számban, akkor aztán fel is ülök, és összevissza köpködöm a főszáltestrészeket, mint egy vérengző vegetáriánus szörnyeteg.
- Pfejj! - fanyar képet vágok, még egy utolsót prüszkölök, hogy mindenképpen kijöjjön a számból a maradék gyep, aztán megint az eget bámulom. Ötletem sincs mit kéne tennem. Eddig lelkesen ötletelgettem, mindig kitaláltam, hogy mit kéne tennem. De most... fingom sincs, már bocsánat. Nagyot sóhajtok, és lehunyom a szememet. Hátha még egy kis szunya jót tesz. Ekkor azonban a fejemben valami hangot hallok. A saját hangomat... "Már nincs messze a cél Biraru-sensei!" Felpattan a szemhéjam. "Megcsinálom...", hallom meg ismét a hangomat, és ezúttal a kezemet is kiveszem a tarkóm alól, pedig egész kényelmesen elhelyezkedtem.
- ...minden áron! - fejezem be a mondatot, amit tegnap mondtam a sensei-nek, amikor kiszabta rám a feladatot. Még egyszer felnézek az égre. Milyen nagy, mindent körbeölelő. Próbálok ötletet meríteni belőle, a természet valahogy mindig jelet ad. Olyan nehéz elképzelni, hogy egyszerre ölel körbe mindent az égbolt. Egyszerre... az egészet. Egyszerre mindent körbeölel, nem lassan, apránként halad. Hanem az egészet, úgy ahogy van, tökre,teljesen, baromira egyszerre.
A kihívást jelentő vízre pillantok. Egyszerre mi? Ha apránként nem sikerült, akkor majd egyszerre menni fog. És máris előállok egy ötlettel. Egyszerre fogom az egész vizet feltornyozni. Nem apránként, egy centi fél óra alatt, mert akkor túl gyorsan elvesztem a chakrámat. Hanem... nehéz elmagyarázni. Van a tál víz, én pedig a chakrámat a tálba vezetem, az egészet átitatom vele, a tál felszínét befedem a chakrámmal. Ezek után a chakrámat beleengedem a vízbe, de ugyanúgy megtartom a tál formáját, mintha egy új réteg képződne a tálban, és a víz már abban lenne benne. És mintha be akarnám csomagolni a vizet, a tál szélétől elkezdem a kör középpontja felé hárítani a vizet. Az persze engedelmeskedik, ez még nem olyan nehéz. A chakrámmal minden oldalról a középpont felé taszítgatom a vizet, úgy néz ki az egész, mintha a tál fala és a víz taszítanák egymást. Azonban minél messzebb kerül a folyadék a tál falától, annál jobban kell összpontosítanom. Ha sikerül a vizet egy nagy halommá összetömörítenem a tál közepére, akkor itt az ideje nyújtani. Most jön a neheze. Ahogy eddig is csináltam, indul a "robbanós szökőkúttal", majd megtartom az oszlopot. Ekkor kezdődik az igazi neheze. A chakrámmal összpontosítok, próbálom minél inkább szűkíteni a felfelé tornyosuló vízoszlopot. A kezem remeg, az arcom megint vörös, a tűrőképességemet feszegetem. Ugyanolyan érzésem van, mint az első próbálkozásnál, azzal a különbséggel, hogy itt már csak a vízoszlop vékonyítására koncentrálok, illetve a magasságára. Az első próbálkozásomnál ugyanilyen ramatyul éreztem magamat, de még a víz összegyűjtése is hátra volt, nem hogy annak szűkítésénél tartsak. Úgyhogy fejlődtem. De még mennyire, hogy fejlődtem! Minden akaraterőmet bevetem, minden eddigi tudásomat összeszedem. Tudom hogyan kell oszloppá alakítanom. Tudom hogyan lehet örvénylésre bírni a vizet. És ekkor új ötletem támad, miközben még mindig majd meg szakadok a vízoszlop tartásában és növelésében. A fogamat csikorgatom, remeg minden porcikám, de nem hagyom abba. Most biztos hogy nem. Az oszlopban lévő vizet elkezdem körkörösen áramoltatni. Most már nem csak vázként van ott a víznek a chakrám, nem csak körbeöleli, hogy ne essen szét, mint valami gagyi kártyavár. Most már benne áramlik, felfelé nyomja. Így olyan mintha egy láthatatlan chakracsőben chakrával felfelé nyomnám a vizet, közben örvénylik a víz, ezzel is olyan hatást keltve, mintha felszaladna a csigalépcsőn a magas toronyba.

első elem feloldása
Sai - képzés

Biraru-sensei elégedett pillantásai majdnem annyira jól esnek, mint a saját elégedettségem. Már a fogadó lépcsőit koptatom felfelé menet a szobámba. Útközben megállok, egy falra akasztott fakeretű tükörben magamra mosolygok. Olyan büszkeséggel tölt el, hogy mind a három feladatot sikeresen végrehajtottam, hogy azt nehéz lenne szavakba önteni. Főleg, hogy gondolatban sem tudom nagyon megfogalmazni. Rég nem volt már részem ekkora sikerélményben. Igaz, hogy ez előtt a képzés előtt is részt vettem egy tanításon, de az más volt. Az egy átlagos jutsu volt, amit egy nap alatt sikeresen elsajátítottam. Most, hogy kiderült, hogy víz elemű jutsukat is tanulhatok, mintha megnyitotta nekem a lehetőségek tárházának ajtaját. Ettől kezdve ilyen jutsu-kat is elsajátíthatok majd. És bár ez még mindig nem elég ahhoz, hogy végre kitaláljam mihez is akarok kezdeni az életben, legalább ad nekem még egy kis időt a gondolkozásra, amíg elvagyok az új jutsu-k elsajátításával. Eddig sem tudtam, hogy mihez kezdjek, mi legyen a végső célom, de akkor fejlődni is alig fejlődtem. Gyerekes küldetésről gyerekes küldetésre mentem régi csapattársaimmal, és nem haladtunk semmit előre. Vagyis a fiúk igen, de én nem. Jiro eldöntötte, hogy ha felnő, ANBU tag szeretne lenni, míg Haru célja, hogy jounin legyen és megkeserítse pár genin életét - persze jó értelemben, hiszen tanítani szeretnék őket. Én csak céltalanul bolyongtam körülöttük, nem is csoda, hogy új csapatba helyeztek át. Nem tartoztam közéjük, hiába voltunk jóban. De most felejtsük el a múltat, és töprengjünk inkább azon, hogy az a vén nyanya vajon merre kószálhat. Kétségkívül elment már más éghajlatra, hogy ott folytassa a reggeli vadászatot. Hát képtelen volt megvárni? Szegény néni... nem tudja, hogy a türelem rózsát terem. Mondjuk neki semmi szüksége egy hülye rózsára, úgy tűnik csak a reggelikért él.


Rég nem aludtam ilyen jól... Helyesbítek: Rég nem aludtam.
Úgy húzódok fel az ágyban, mintha papírból lennék. Már emelkedek felfelé, de a fejem még a párnán marad, a nyakam mintha hátrafelé kitört volna. A kezeimet felemelem és jó nagyokat nyújtózok, miközben az ujjaimat kiroppantom. A hajam össze van gubancolódva, de ez már nem is nevezhető igazán hajnak. Égnek áll és összevissza száll, rendkívül emlékeztet egy héliummal töltött lufira ami évezredek óta nem találkozott epilátorral, és emiatt hasonlít annyira egy barna hajcsomóra. Egy élő, sőt, táncoló barna hajcsomóra.
- Jó reggeeelt!! - A mondat végét elnyomom egy hatalmas ásítással, majd úgy rántom le magamról a takarót, mintha égetne. Valójában tényleg éget, de csak azért, mert magamra terítettem minden lepedőt meg takarót mielőtt lefeküdtem. Mivel már napok óta nem aludtam se ágyban, se takaró alatt, de még csak házban sem, ezért kihasználtam az alkalmat, és egy jót szunyáltam. És milyen jól esett. Kirobbanó energiával pattanok fel, magamra veszem a ruháimat, és a fakeretes tükör elé cuccolok, amit a folyosón láttam. A szobámban nincsen tükör. Ez egy mínusz-egycsillagos viskó, illetlenség lenne egynél több tükröt rakni az épületbe. Ez a fingsúly. Vagy feng shui. Mit tudom én?
A lényeg, hogy harcba is kezdek a hajkefével, és sehogy sem tudok rájönni, hogy a hajam kinek az oldalára áll, mert hogy nem pártatlan az biztos. Egy fél pillanatig azon gondolkozok, hogy kopasztott csirkét csinálok magamból, de hamar elvetem ezt az ötletet. Nem fogok magamnak támadni egy hajvágó ollóval, mert akkor elszabadul itt a pokol. Allergiás vagyok rá ha a hajamból egy hajszálat is kitépnek, és olyankor a megszokottnál is gyorsabban leszek a megszokottnál is dühösebb. Mindenesetre végül szerződést kötök az álnok hajkefével, most az egyszer, még utoljára kifésülhetem a hajamat vele. Ha hazamegyek akkor meg majd véletlenül lehúzom a slozin, és veszek magamnak egy újat, aki hűségesen szolgálni fog reggelente.
- Már megint hülyeségeken gondolkozok? - vetek a tükörben lévő önmagamra egy lesújtó pillantást, és még egyszer végighúzom a derekamig égő hajzuhatagon a hajkefét. Könnyen siklik végig rajta, egy árva gubancot nem hagytam benne. Csodás. Esetleg lehetnék hajspecialista is, ha végül teljes kudarcot vallanék a shinobi pályán. Nagyot sóhajtok, eldöntöttem, hogy ma nem fogom magamat gyötörni ezekkel a gondolatokkal. Így is én vagyok az egyik legfiatalabb genin, aki részt vesz a képzésen. De most legalább már csak Nobu meg én leszünk együtt, mert a képzést mostantól egy új shinobi fogja nekünk tartani. Biraru-sensei nagyon jó fej volt, de az a helyzet, hogy ha nem tud tanítani nekünk víz elemű jutsu-t, akkor nincs mit tenni mint ott hagyni szegényt a többi szenvedővel. Bizony ám, mivel nem én voltam az utolsó, aki sikeresen megbirkózott a feladattal!
Bevágtatok a szobába, egyszerű mozdulattal elhajítom a fésűt, mert nincsen kedvem elrakni - az nagyot csattan a falon, majd a földre hull - és végezetül előveszem a kis pénztárcámat. Előveszek némi pénzt, és mintha teleportálni is képes lennék, azonnal megjelenek a földszinten lévő kajáldában. Azonnal körbenézek, de a vén banya még mindig nem dugta ki a szobájából vasorrát. Lehetséges, hogy tényleg lelépett? Komolyan nem hitte, hogy visszatérek az itt hagyott cuccaimhoz? Vagy ennyire nem voltam neki szimpatikus... Pedig semmi rosszat nem tettem ezúttal.
- Hmm... Kapható itt valami... normális kaja is a müzlin kívül? - mosolygok rá a pultban álló öregemberre. Ő mosolyogva néz rám, alig lát ki ősz, bozontos szemöldöke alól. Mindenesetre rám szegezi szemeit. Nem válaszol. - Bocsánat, de tetszett hallani amit mondok? - érdeklődöm meg türelmesen, mert ma jó napom van. Persze a jó nap sem veszi el hirtelen haragomat. Megint nem felel, csak mosolyog, mire felpattanok és a pultra csapok. Levágom elé a pénzt, felemelt hangon szólalok meg. - Akkor hozzon egy tál donburi-t. Nagyon köszönöm! - Visszahuppanok a székre, és összefonom karomat a mellem előtt. A papi meg is mozdul, és eltűnik egy ajtó mögött, kezében a pénzemmel.
- Hé! Mi a... Maga elcsórta a pénzemet! - kiabálok be, de senki nem válaszol. - Válaszoljon már!!! - kiabálok továbbra is. - Komolyan bemegyek! Akkor müzlit kérek! - kiáltozok ott egymagamban továbbra is. Aztán visszacsücsülök megint a fenekemre. - Tíz müzlit. Annyi pénzt adtam, öregember - morgok magamban az orrom alatt, és úgy döntök, hogy édes mindegy. Annyira úgysem vagyok éhes, csak most jól esett volna a rizs, a rádobált hússal meg zöldséggel. Itt sem eszek többé. Na nem mintha ettem volna bármit is, ami szilárd halmazállapotú volt.
Most azonban térjünk is vissza a folyékony halmazállapotú dolgokhoz, és menjünk víz elemű jutsu-t tanulni. Némán ballagok végig Kumogakure utcáin, míg végül nagy nehezen sikerül tájékozódnom, és megtalálom új tanáromat. Út közben azért még beugrottam egy kajáldába, és magamba tömtem egy tucatnyi Kushi-Dango-t. Jól estek a gombócok, talán még jobban, mint amennyire meg nem kapott donburi-m esett volna jól. A sárga napkorongot ma kevesebb felhő veszi körül, így kellemesen meleg levegő van a szabadban. A mesterséges tó habjain megcsillan a nap fénye, és olyannyira hívogató a víz, hogy ha nem érdekelne most jobban a jutsu tanulás, akkor már belevetettem volna magamat régen. Bár, kétségkívül ma vizes leszek, úgyhogy nem kell amiatt aggódnom, hogy ezen a szép napon megúszom szárazon. Mintha az időjárás direkt a mi kedvünkért lenne ilyen. No meg a jounin pár tanítványa kedvéért, akik most sajátítják el a vízen járás művészetét. Az egyik szőke kislányról azonnal Kayoko jut eszembe, de természetesen nem ugrok a lány nyakának. Ha Kayoko lenne, akkor viszont nagyon szívesen megtenném. Mindenesetre elmosolyodok a gondolattól, és nem azért, mert ennyire kitekerném a lány nyakát - vagyis nem csak azért -, hanem azért is, mert az ide út talán idetépő, de legalább szórakoztató volt. Jó. A szórakoztatótól messze volt, de maradjunk annyiban, hogy a víz elemű jutsu első áldozata már meg van. Ördögi nevetés!
- Hikari Ayame vagyok, Konohából jöttem - fordulok a jounin felé mosollyal az arcomon. Hamarosan Nobu is befut. Nem nagyon tűnik beszédes fiúnak, úgyhogy inkább nem szólok hozzá semmit, csak biccentek neki köszönésképpen. Nem bunkóságból, vagy ilyesmi, de hát ha nem szereti nagyon a társaságot, akkor nem fogom a vérét szívni, mint valami pióca.
Az oktató hamar belekezd a nekünk gondolt jutsu-ba. Amikor először hajtja végre alig tudom követni a kezét. Persze mit is várok egy jounin-tól, olyan természetességgel mutogat kézjeleket, mint ahogy a kisgyerekek az orrukat túrják. Végül is inkább a technika az, ami leköti a figyelmemet. A vízből örvénylő... Hát hogy is mondjam, örvénylő szaru alakú izék nőnek ki, amiknek nem szívesen lennék a célpontja. Mindenesetre nem is támad rám a jounin, geninjeinek panaszkodó szavait is elengedi a füle mellett. Elismétli a kézjeleket, és ezúttal az összeset úgy az agyamba vésem, hogy azt valószínűleg soha nem fogom elfelejteni. Rögtön utánozni is kezdem, és miután a sensei megbizonyosodik róla, hogy az eszembe véstem a kézjeleket arrébb is megy, helyet adva nekünk a gyakorlásra. Még egy párszor elgyakorlom a kézjeleket, addig-addig mutogatom őket, amíg bele nem lendülök rendesen, hogy ne akkor felejtsem el, amikor majd szükség lesz rá.
Körülnézek. A geninek újra próbálkozásba kezdenek. Itt az ideje egy kicsit felvágni. Ne de persze nem ezért döntök úgy, hogy én magam is a vízre állok. Hanem azért, mert minél közelebb vagyok a vízhez, annál könnyebben tudom belevezetni a chakrámat. Úgyhogy egyértelmű, hogy a vízen kell próbálkoznom a technika elsajátításával. Lelkesen lépkedek tehát el a vízig, és könnyedén a vízre lépek. Ahhoz képest, hogy napokkal ezelőtt elmerültem a vízben, most hála az égnek sikeresen megállok a vízen. Tehát mégiscsak volt értelme a gyakorlásnak. Meg hát az eddigi napokban, amikor a vizet próbáltam mozgásra bírni, akkor sokkal nehezebb dolgot kellett művelnem a chakrámmal. Most már tényleg semmiségnek tűnik a vízen járkálni. Egy méterrel arrébb megyek a geninektől, nem akarom, hogy mesterükhöz hasonlóan én is nehezítsem a dolgukat. Bár valami azt súgja, hogy a jounin-t nem zavarná, ha geninjeinek nehezebb dolga lenne, legalább megedződnek.
Hamarosan meg is találom a megfelelő helyet, nem vagyok sokkal messzebb a kiindulóponttól, de amíg nem sikerül megcsinálnom az eredeti, teljes erejű jutsu-t, addig nem hiszem, hogy nagyon felkavarnám a vizet nekik. Kivéve ha direkt akarnám, de nem leszek szemét, szemeteknek szemétdombon a helyük és nem a vízben. Nincs környezetszennyezés, punktum! Jól van. És akkor most gondolkozzunk. Az eddigi feladatoknál megtanultam örvényt csinálni, ami ehhez a technikához szükséges lesz. Megtanultam kiemelni az oszlopot ami szintén fontos lesz. De ezúttal nem lesz elegendő egy oszlopot csinálnom, ezúttal hegyesnek kell lennie majd a vízoszlopnak. Mindenesetre, nem véletlenül vannak a kézjelek sem. Mindent átgondolok még egyszer, és végül úgy döntök, hogy kipróbálom azonnal a jutsu-t, aztán meglátom mi történik. Valószínűleg nem fog sikerülni, sőt, biztos, hogy sikertelen lesz a próbálkozásom. De most csak azért csinálom, hogy valahogy beletanuljak a dologba, utána majd tökéletesítenem kell mindent. Így hát lehunyom a szememet. Teljesen kizárom most a külvilágot, csak arra koncentrálok, hogy a chakrámat a vízbe vezessem. Még arról is teljesen elfeledkezem, hogy jelenleg a vízen állok. Ennek ellenére sikeresen elsajátítottam már a vízen járást, és továbbra is megállok rajta. Rengeteg chakrát próbálok felszabadítani, a lehető legtöbbet vezetem a vízbe. De persze annyit, hogy ne essek össze itt helyben. Amikor úgy érzem nagyjából elegendő mennyiségű chakrát vezettem a talpam alatt lévő tavacskába, hirtelen felpattan a szemhéjam. A kezemmel villámgyorsan elmutogatom a megtanult kézjeleket.
- Suiton: Suigadan! - ejtem ki, ahogy nemrég a sensei is csinálta. Ahogy a tál víznél, most is forgó mozgásra bírom a vizet, majd kiemelem belőle a lehető legnagyobb vízoszlopot, amire képes vagyok. Tovább forgatom, próbálom elérni, hogy felvegye azt a formát, amit a sensei bemutatójánál is tett, de még mindig túl alacsonynak találom az oszlopot. Ez így nem jó. Túl lassan forog. Túl alacsony. Nem olyan a formája sem. És ráadásul... Csobb. Ekkor már a víz alatt nézek farkasszemet egy hallal, és meg is nyerem a csatát, mert az meg csak pislog rám kiguvadt szemekkel. Eltart egy tizenöt másodpercbe mire leesik, hogy fel kéne mennem levegőért, mert azt elfelejtettem venni. Pontosabban nem elfelejtettem, hanem nem volt időm, mert mire észbe kaptam már alámerültem. Felúszok a felszínre.
- Grr!! - morgok ingerülten, és kimászok a vízre. A vízoszlop elveszett, pont úgy mint a méltóságom. A geninek nevetgélnek rajtam, és azt is le merném fogadni, hogy senseijük is mosolyog a parton. Valószínűleg számított rá, hogy ha nagyon a jutsu-ra koncentrálok, akkor el fogom felejteni, hogy a víz sem fog csak úgy magától megtartani. Hiába megy most már ösztönösen a vízen járás, ettől még legalább a figyelmünk egy százaléka arra kell hogy terelődjön. Elvörösödik, és felmegy bennem a pumpa. Persze hogy ne menne fel, amióta csak megszülettem ilyen lobbanékony vagyok. És bár most vízen vagyok, ettől még lángra kapok. Az egy méterre lévő nevetgélő geninek felé nézek villámló szemekkel. A chakrám mintha ösztönösen mozdulna, a vízbe áramlik, és örvényt csinál, pont mintha egy nagy tál lenne ez a tavacska. Persze nem vagyok képes az egészből örvényt csinálni, de a vizet sikeresen megzavarom, egy-két genin elveszti az egyensúlyát, és hozzám hasonló módon találkozik a farkasszemezésben vesztes halacskával. Erre a többi genin a pórul jártakon nevetgél tovább, és folytatják a gyakorlást. Én szintúgy.
Összeszorítom az állkapcsomat, más helyzetben azon gondolkodnék, hogy ha ennyire összeszorítom, akkor ki fogom törni a fogamat. De jelenesetben cseppet sem érdekel a fog- és protkóprobléma, most fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom. Visszajátszom egyszer meg még ezerszer a fejemben az elmúlt pár percet. Lejátszom az oktató próbálkozását, és a sajátomat, próbálom összehasonlítani, de hamar rá kell jönnöm, hogy ezt a kettőt nem lehet hasonlítgatni. Az övé sikerült, az enyém nem. Neki megy, nekem nem. Ő jounin, én meg nem. Ő pasi, én meg nem. Sőt lefogadom, hogy még pókerezni is tud, én meg nem. Mindent tud amit én nem. Mindent? Ez eléggé tág fogalom. Akkor ő meg tudja nyalni a köldökét, mert én nem. Na nem mintha próbáltam volna, csak az unokatesóm azt mondta, hogy ha meg tudom csinálni, akkor átvállal helyettem egy évig minden munkát, hogy csak a shinobi életemre koncentrálhassak. Khm...Megjegyezném, hogy nem véletlenül vagyok ilyen béna, és gyakorlatlan. Tömören: Nem sikerült megnyalnom a köldökömet.
Megrázom a fejemet, mintha ezzel képes lennék kirázni belőle a világ legidiótább gondolatmenetét. És végül mégis megpróbálkozom fejben kielemezni a két próbálkozást. Az övét az enyém ellen. Törökülésbe leülök a vízre, mint aki meditál, kőszoborként ücsörgök. A szememet lehunyom, összeszedem minden eddigi információmat a víz irányításával kapcsolatban. Szóval azért vagyok víz elem beállítottságú, mert a chakrám erre az elemre reagál, ilyen elemű jutsuk elsajátítása lehetségesek számomra. A víz az... Átlátszó. Meg folyékony. És... íztelen. Baromi jó, akkor most gyorsan elszublimálok és máris ráérzek a dologra. Ajj, nem tudom mit kéne csinálnom.
- Hé, te bénázó... Konohai Ayame! - szólal meg az egyik genin halkan. Észre sem vetem, hogy mellém lopakodott miközben meditáltam. Ingatag lábakon ácsorog a vízeb, és úgy néz rám, mint aki most akar bejelenteni nekem valami nagyon bizalmas dolgot. Mondjuk hogy: Terhes vagyok! Bár kétlem, hogy ez lenne a mondandója, mivel nem hiszem, hogy bárki is képes lenne rávenni magát, hogy gyermeket nemezzen ezzel a gyerkőccel - kapafoga van, félig kilóg a takony az orrából, és zöldes feje van, mint aki mesterségestó-betegségben szenved. Ja meg amúgy is fiú, ha a szemeim nem vernek át.
- Igen? Kumogakurei Ógre? - pillantok fel rá ugyanolyan bizalmas fejjel, mint amilyet ő is vág. Persze nem fogom bejelenteni, hogy terhes vagyok, mert még nagyon messze vagyok én attól, hogy elszaporodjak.
- Chh... mondtam én bármi rosszat? - sértődik meg, elhúzza cserepes száját.
- Neeem, bocsi. Mi kell? - mosolygok rá, és legyintek. Bár lebénázott, de már megszoktam, ha mástól nem, legalább magamtól.
- Ha segítesz a vízenjárásban, segítek neked a... vizelésben - ajánlja vigyori képpel. Az arckifejezésem leírhatatlan formát ölt fel, mindenesetre szemeim csak pislognak.
- Vizelésben???!! - kérdezem felháborodva, szemöldökömet mérgesen húzom össze. Arcom elsötétül. - Már ne haragudjon kedves Zöldség, de nincs szükségem szobatisztasági tanácsokra. Ha pedig a víz elemű jutsu-t próbáltad saját szavaiddal leírni - közel hajolok zöld arcához - nem sikerült! - Megpöckölöm a homlokát. - Most pedig vízlát barátom! - Zárom le a témát, és visszaülök merengeni. E.T. meg hála az égnek elhúzza a belét.
Hosszadalmas merengés következik. Úgy döntök, hogy miközben gondolkozok, a vízoszlop kiemelését, és az örvényt próbálgatom. Ahogy azt a sensei is mondta, egyre gyorsabban és gyorsabban próbálom forgatni az örvényt. De.. de annyira nem megy. Annyira erőltetett. És ekkor kezd derengeni valami. Halvány reménysugár világít be a reménytelen sötétségbe, ami jelenleg az ötleteim tárházában honol. Én annyira erőltetetten irányítom a vizet, annyira nehézkesen tudom irányításom alá vonni, hogy mire elérkezek a gyorsításhoz, és az oszlop alakjához, addigra minden erőmet kierőltettem magamból. mintha túl lassú lennék, és egyszerre engedném ki azt a sok energiát, amit használnom kéne a jutsu többi részében is. Úgy kell csinálnom, hogy ne fogyjon el az erőm a végére. A csatatéren sem omolhatok össze, amint használtam egy víz elemű jutsu-t. Elvégre, hogy nézne ki a KO, a saját támadásom végkifejleteként. Ennyi erővel használhatnám magam ellen a technikát, sokkal ramatyabb állapotba nem kerülnék. Végül arra jutok: Át kell éreznem a vizet. minden kis rezdülést, minden áramlatot és hullámot érzékelnem kell a chakrámmal. Csak akkor fogom tudni irányítani, ha összekötöm magam vele. Mintha a shinobi-idézésnél kötnék szerződést egy állattal, akivel egy idő után igazán egy húron lehet pendülni. Vagy legalábbis így hallottam, nekem egyelőre nincsen idézett állatom. Megint visszarántom magamat a valóságba elkalandozott gondolataim felhőjéből, és a jelenlegi problémával állítom szembe magamat. Hogyan tudnék ráérezni a vízre?
Csak ülök törökülésben, és nyugodtan, lassan áramoltatom a vízbe a kék színű chakrámat. A légzésem is lassú és nyugodt, a pulzusom sem gyors, csak egyenletes lélegzetvételeimet hallom meg, a külvilág most számomra ismeretlen. Lassan és nyugodtan. Mint akinek élete végéig van ideje arra, hogy lassacskán elkeverje a chakráját a vízzel. Én most éppen "szövetséget kötök a vízzel", szóval senki ne merjen zavarni. Egy kis idő után mégis megunom az ücsörgést. Új próba.
- Suiton: Suigadan! - mondom rögtön a kézjelek elmutogatása után. Nem hagyhatom lankadni a vízenjáráshoz kellő figyelmemet, azonban miközben próbálom a chakrámat továbbra is a lábamban tartani, és fenntartani magamat a vízen, nem tudok rendesen koncentrálni a kiemelkedő víztömegre. Mert az rendben van, hogy sikeresen kiemelem. De még több chakra kell. Próbálok emelni a vízagyaron, próbálom gyorsítani, mint a tálban lévő vizet. De akárhogy próbálkozok, csak rosszabb lesz. Akárhogy próbálok kevesebb erőt beleadni a már amúgy is fenntartott vízben és annak örvényeltetésében, mindig ott lyukadok ki, ahova nem akarok kerülni: A víz alá. Lezuhanok egyszer, kétszer, háromszor és négyszer is. Komolyan sejtelmem sincsen, hogy az a hal miért veszi el mindig a farkasszemezést, de mindenesetre ez csak még egy dolog, amiért ideges lehetek, és vízi szörnyként bukkanhatok fel a felszínen. Nobu hangját hallom valahol, a jounin előtt ácsorog. Hékás! Én akartam feltenni neki a kérdést. Az is igaz, hogy valamiért túl makacsnak éreztem magamat, nem akartam elrontani a jutsu-tanulás varázsát a tanáccsal, mert nagyobb dicsőség, ha minden csak egyedül csinálunk meg. De ahogy arra Nobu is rájött, hiába próbálkoznánk egyedül: Még nem jöttünk rá a technikájára. Sikeresen megtettük az ide vezető lépéseket, de túl erőltetetten tudjuk még csak irányítani a vizet. Képtelenek vagyunk a legmegfelelőbb chakra mennyiséget felszabadítani, nem éreztünk rá még teljesen ennek az egésznek a technikájára. Mint amikor először eszel szotyit. Nem tudod szétrágni, próbálod a körmöddel kikotorászni a héjban megbújó magocskát, és mire kibányászol egyet, és megeszed a pirinyó finomságot, megunod az egész életedet is. Vagyis... Én biztos, hogy így vagyok ezzel. Azt nem tudom, hogy Nobu miért is fordult végül segítséghez, de úgy döntök erről én sem maradhatok le. Elvégre a kérdéseim ugyanezek akarnak lenni.
- Nobuhoz hasonlóan ez engem is érdekelne - szólalok meg nyomban, amikor már Nobu háta mögött ácsorgok. A fiú arca nem túl bosszús, nem tudom hogy bírja ki. Nekem lángol a szemem, mintha fekete, gyilkos aura venne körül, és legszívesebben nekitámadnék minden szembejövőnek. Nagyot néznének... - Nem tudom, hogy keményen, vagy lágyan kezeljem, gyorsan vagy lassan, nyugodtan vagy koncentrálva, vagy koncentrálva és nyugodtan, vagy dühösen, vagy... Hogyan lehet könnyedén mozgásra bírni a vizet?? Mert mire eljutok a jutsu lényegéig, addigra megszakadok az addig felhasznált chakra hiányától, és a megtartott vízoszlop terhétől. Nem tudom felgyorsítani, és alakítgatni, még a vízoszlop sem olyan nagy, a legapróbb dolgokra is elfecsérelem az erőmet. Mintha vennék egy tál ramen-t és attól laknék jól, hogy elviszem az asztalomig, mire belekezdenék a kajálásba már tele vagyok. - Valószínűleg túl sokat fecsegtem, és bocsánatkérően pillantok Nobu-re. Elvégre idepofátlankodtam, hogy én is kérek tanácsot, és rögtön elkezdtem össze-vissza beszélni a saját problémáimról. A sensei-re pillantok, kérdőn, buzgón, energiától lángoló szemekkel.

**Ina&Nobu**

első elem feloldása
Sai - képzés

Ha lenne nálam papír, meg ceruza, akkor nyomban jegyzetelni kezdenék, hogy a sensei minden szavát leírjam. Még azt is beleírnám, hogy hol vesz levegőt, mikor pislog, és minden apró dologra odafigyelnék. Az orra, a szemöldöke, az arca mozgására. Jó, ez azért túlzás, de annyit szeretnék mondani, hogy nagyon-nagyon figyelem a sensei szavait. Sikerül elcsípnem a Nobu-nak adott tanács felét. Jól meg is jegyzem, de amikor a sensei külön felém fordul, akkor még jobban hegyezem a fülemet, mint addig. A szavak bevésődnek az agyamba, képes lennék versként felmondani az oktató szavait. Szűk szemekkel hallgatok, megrágom a szavakat egyszer, kétszer, háromszor, aztán lenyelem, megemésztem, és iszok rá vizet. Vagyis... Na a lényeg annyi, hogy a mondat többszöri átelemzése után felpillantok a sensei-re és bólintok.
- Igenis! - tisztelgek, mint egy katona. - Köszönöm sensei, ezúttal muszáj sikerülnie - csapok ököllel a tenyerembe - amitől kicsit meg is sajdul mind a két kezem -, majd kirobbanó energiával visszalépkedek az eddigi helyemre. A geninek tovább folytatják a közelemben a gyakorlást, Nobu is újra belekezd a feladat megoldásába, és én sem pihenek a hallottakra, rögtön a közepébe vágok.
Soha nem szerettem a méheket, de igazából azt sem mondanám, hogy nagyon utáltam őket. Csak az idegesített bennük, hogy amikor ettem a jégkrémet, akkor minduntalan engem zaklattak, hogy belenyalintsanak az én kajámba. Hogy mi okuk nekik erre, hogy mi a fenéért jó nekik a fagyiban úszkálni, azt nem tudom. Nem hiszem el, hogy egy tölcsér fagyit virágnak lehet nézni, és bár az íze akár a nektár, ez nem mentség arra, hogy miért nyalnak bele pofátlanul más fagylaltjába. Én is szeretem a rament, ennek ellenére nem megyek oda felfalni a madárfiókák ebédként szolgáló gilisztáit, hogy bocs haver, ez hasonlít a tésztára, szóval megeszem. Ahj, ennek ellenére be kell vallani, csodás lények a méhek. Nem csak mert hasznos rovarok, hanem mert... Hanem mert tényleg lenyűgöző, ahogy lecsapnak valakire. Eléggé elkeserítő, hogy egyszer képesek csak csípni egész életük során, de ha belegondolunk, az a csípés is durva. Nem feltétlenül halunk bele, de azért fájni tud. Mindenesetre, most gondolkodjunk csak, hogyan is csíp a méh. Hirtelen, élesen, és nagy sebességgel, tényleg nem tököl azzal, hogy akkor most hova szúrja, milyen mélyre, mennyi ideig, stb. Csak szúr, majd elpusztul. És bár én nem tervezek elpusztulni egy jutsu használata után, ettől még a "szúrás" része megmarad. Azt hiszem eddig túlságosan is bonyolultnak néztem ezt a feladatot. Végig koncentráltam minden apróságra, a bolhából is elefántot csináltam. Mintha nem akartam volna bevallani magamnak, hogy könnyebben, kevésbé fárasztóan is képes vagyok megcsinálni. Túl komplikáltam a feladatot. Furcsa, eddig legtöbbször alábecsültem a feladatokat, és jóízűen röhögtem, hogy már hogyne tudnám megcsinálni ezt a hülyeséget. Most azonban valami változott. Talán a tudat, hogy ettől fogva bármiféle szintemnek való víz elemű jutsu-t megtanulhatok... Ez valahogy sokkolóan hatott rám, de jó értelemben. Annyira izgatott lettem emiatt, hogy félek amiatt, hogy mindent elszúrok, és mégsem felelek meg a képzésen, túl béna vagyok én még a víz elemű jutsu-khoz, és mondjuk visszaküldenek az akadémiára. Tudom, a legvége nem túl valószínű, de minden más úgy van ahogy gondolom. Kevés az önbizalmam, ez a nagy helyzet. Az önbizalmam az akadémián, és friss geninként még nagy volt, talán túlzottan is nagy. Tizennégy évesen, amikor elbuktam a chunin vizsgán... Akkor fordult a kocka, azóta képtelen vagyok megelégedni magammal, és szentül hiszem, hogy én vagyok a világ legbénábbja, szóval jobbá kell válnom. Jobbá is válok, de igazán felfoghatnám már, hogy nem fognak a ranglista legaljára írni a shinobik között, egyrészt, mert ilyen lista nem is készül, másrészt pedig, mert mindenki másban jó. Nah igen és akkor ott van az a másik lány, aki szél elemű lett. Ő is megmondta, hogy olyan béna vagyok, hogy nálam sokkal fiatalabbakkal veszek részt ugyanazon a képzésen. Nem kéne szégyellnem a képességeimet, erre rájöttem már egy ideje, de valahogy mindig elvesztem a már régóta nem is létező önbizalmamat. Azonban itt az ideje visszacsalogatni, talán ha sikerélményem lesz, akkor újra jobban fogom érezni magamat a bőrömben. Elvégre mostanában belejöttem az új jutsu-k elsajátításába. Egy hosszú sikerélmény sorozat után talán végre megtalálom a saját utamat.
Abbahagyom a vízen törökülésben ülve a merengést, és kinyitom a szememet. Hmm, itt az ideje megmutatni, hogy nem vagyunk bénák. De nem ám. Lábaimra állok, és elmutogatom párszor a kézjeleket. Végül nagy levegőt veszek, és ismét elmutogatom a szükséges kézjeleket.
- Suiton: Suigadan! - Ahogy a sensei tanácsolta, gyorsabban teszem a dolgomat, nem tökölök minden apró kis részlettel. A vízben lévő chakrámmal forgásra bírom a vizet, és nem várok addig, amíg egy gyönyörű kis örvénykém nem lesz, nem táncolok mellette, nem csobbanok egyet, nem mutogatom pénzért. Nem. Egyszerűen nem húzom vele az időt. Azonnal teszem a dolgomat, és kiemelem, hogy oszlopformában megálljon a vízen, és közben tovább forogjon. Érdekes, de igaza van a sensei-nek. Vagyis egyáltalán nem érdekes, de azért megdöbbentő rájönni, hogy eddig mennyire nehezítettem a saját dolgomat. A kiemelkedő vízoszlopot bámulom, tovább koncentrálok, de még mindig... Még mindig nem sikerül. Nem elég gyors, nem elég éles, nem elég könnyű, többé már nincsen benne lendület Nem erőltetem tovább, egyszerűen elengedem, a víz nagyot csobban mellettem. Ha nem megy azonnal, akkor nem fogok itt erőlködni ájulásig. Inkább megpróbálom százszor lendülettel, és apró lépésekkel haladok a cél felé. Inkább az, mint hogy órákig próbálkozzak egyetlen egy vízoszlopot rendes formájúra faragni, meg hasonlók. Na persze, befosásig itt erőlködjek, amíg az összes vérem a fejembe nem szökik, nem? Hát bizony nem. Ehelyett mégegyszer átgondolom, amit a sensei mondott. A chakrámat belevezetem a vízbe. Nagy lendületet veszek, vagy inkább a chakrám vesz nagy lendületet, és mielőtt még kirobbanhatna a víz gyorsan elmutogatom a kézjeleket.
- Suiton: Suigadan! - ismétlem el megint, és nagy lendülettel kirobban a vízből az oszlop. Miközben kirobban forgó mozgásra bírom. Ez fura, felcseréltem a kettőt, és nem úgy csináltam, hogy örvény, aztán oszlop. Nem, inkább lendületből kiemeltem az oszlopot és nyomban elkezdtem forgatni. A vízoszlopot nézem, még mindig érzem, hogy könnyedén az irányításom alatt tarthatom. Így hát a maradék energiámat és a vízben lévő chakrámat arra használom, hogy elkezdjem formálni az oszlopot. Kúp alakúra. Gyerünk már! Kúp alakúra!
- Nem. Nem, valamit elrontok - szedem szét kézjelet formáló kezeimet, és csípőre teszem. A víz megint összeesik, az arcomba fröcskölődik. Ez valamelyest lehűt. Most meg túlzottan is sietek. Arccal felfelé fekszek a vízen, a kék eget bámulom. A nap olyan szépen süt ránk, és olyan meleg a levegő. Olyan nagyon kellemesen meleg. Ritkán van ilyen szép idő, pedig Konohában általában jó idő van. Ezért is szeretem annyira, na persze Kumogakure is eléggé szimpatikusnak tűnik. Na persze vannak reggelilopó öreganyók, és reggelipénzlopó öregapók, de ennek ellenére egész kellemes ez a hely. Olyan barátságos. Jó belegondolni, hogy a Villám és a Tűz Országa nem állnak hadban egymással, sőt, egész jó a viszonyuk. Ettől csak még barátságosabbnak tűnik az egész, mintha minden itteni ember ugyanúgy hozzám kötődne valamelyest, akár a konohaiak.
- Nem megy Konohai Ayame? - kérdezi egy másik gyerek, aki Kayoko-ra emlékeztetett ideérkezésemkor. A hangneme sokkal aranyosabb, mint ahogy a tyúk beszélt idefele jövet. Úgy tűnik rám ragadt ez a név.
- Hmm? - pillantok fel rá. Mosolyog, és úgy tűnik egész jól megáll a vízen, sőt, talán ő a legügyesebb mindannyiuk közül. Büszke vagyok rá, hogy ennek a lánynak sokkal jobban megy a chakra irányítás, mint fiú társainak. Bár még ő is eléggé bénácskán áll meg a vízen, mintha nyomban el is merülhetne.
- Ha gondolod kaphatsz az ebédemből. Ha cserébe elmondod, hogy te hogyan állsz meg a vízen - mosolyog továbbra is nagyon bájosan.
- Oh, köszönöm nem kérek - legyintek, és felülök, aztán felállok. - Viszont szívesen segítek neked - teszem hozzá, amikor kicsit lebiggyeszti ajkát előbbi válaszomra. Ekkor újra felderül az arca. Nem tudom miért segítek csak úgy, de nem vagyok én olyan haszonleső, hogy mindig csak akkor segítsek, ha abból nekem is származik valami jó. - Na figyelj - szólok neki, és közelebb hajolok, hogy elmondhassam neki, én hogyan gyakoroltam. Elmondom, hogy direkt erőltettem a dolgot, ugráltam a vízen, néha kézen álltam, és egyáltalán nem szégyelltem, ha beleestem a vízbe. Elmondtam, hogy nem az volt a célom, hogy egyensúlyozva, nagy nehezen megálljak a vízen, hanem inkább az, hogy a legnehezebb helyzetben is fent maradjak. Ezért nehezítettem a saját dolgomon. Továbbá azt is elmagyarázom neki, amit valószínűleg már a sensei-e elmondott neki: Hogy a chakrát a talpba kell vezetni, akárcsak a fán járásnál, de ezúttal nem elég ennyi, hanem ki is kell bocsátanom a talpamból a chakrát, mintha kifelé lökném, ezzel felfele nyomva saját magamat. A lány megérti amit mondani akarok.
- Ahaaa. Értem, köszönöm Konohai Ayame. Még valami... - teszi az ujját az állára.
- Igen? - kérdezem.
- Szóval... Biztos nem vagy éhes? - teszi fel a kérdést, és megint olyan kedvesen mosolyog, hogy rögtön aba is hagyom a hasonlítgatást. Ő nem olyan mint az a repedtsarkú Kayoko.
- Áh, biztos - vigyorgok, és megvakargatom a tarkómat. - Reggeliztem bőven, bár egy öreg hapi elcsórta a pénzemet a fogadóban, ahol megszálltam. Mindenesetre a maradékból vettem egy pár Kushi-Dango-t - kacsintok, és megnyalom ajkaimat. Hmm, annyira finom volt. Most tényleg nem vagyok éhes, mindenesetre eléggé hangulatevő típus vagyok, szóval azért szívesen ennék. De mivel nem annyira szükséges, ezért nem fogom felfalni a kislány kajáját.
- Elcsórta? Milyen fogadóban? - ráncolja a homlokát.
- Hát a kiképzőterepek közelében, egy eléggé lepukkant fogadóban. Kértem reggelire donburit, és oda is adtam egy csomó pénzt neki, mert úgy tett, mint aki meg sem hall, és nem mondta el mennyibe kerül. Mindenesetre eleget adtam neki. A lényeg, hogy minden szó nélkül elvette, és ment be a konyhába. Aztán nem válaszolt, mikor kiáltoztam neki - vakarom meg a fejemet visszaemlékezve a történtekre, és megvonom a vállamat. A kislány egy darabig csak pislog rám, aztán mint aki rájön valamire, elkezd nevetni. - Mi az?
- Tudom melyik fogadóban voltál. Az ottani szakács néma.
- Néma? Mi az, hogy néma?
- Hát amikor nem tud beszélni és...
- Neem! Tudom mit jelent, de... Hogy hogy néma? - fogom meg mindkét vállát és megrázom. Kicsit el is veszti az egyensúlyát, de a vízen marad.
- Úgy, hogy nem tud beszélni. Gondolom ezért nem válaszolt. Valószínűleg nem lenyúlta a pénzedet, hanem csak bement, hogy megcsinálja neked a donburi-t - mosolyodik el.
- Neeeeeem! Az nem lehet! - esek térdre, és a vízbe csapok. - Ilyen nincsen, miért nem mutogatta el, hogy nem tud beszélni, vagy hogy mindjárt hozza, vagy valami. Miért??! - A többi genin is felém pillantgat. - Szegény papit meg leordítottam. Na mindegy, úgyis visszamegyek. Majd bocsánatot kérek, és megeszem a kihűlt donburit. Mindenesetre köszönöm az infót. - Sok szerencsét kívánunk egymásnak, aztán újra belemerülök a saját feladatomba. Belemerülök... Haha, olyan ironikus ezt mondani, mikor vízen állva víz elemű jutsu-t gyakorlok.
Jól van. Tehát a beszélgetés előtti próbálkozásokkal az volt a baj, hogy túl könnyedén vettem a dolgot. Nem szabad alábecsülnöm se magamat, sem a feladatot. Rendben. Magamban mindent eltervezek, majd úgy döntök újra megpróbálom. Most már sikerülnie kell. El kell érnem a megfelelő sebességet. A lendület csak még inkább segít abban, hogy gyorsabbá tegyem a vízoszlop forgását. Így amikor kirobban a vízoszlop, és rögtön forgásra bírom, a lendületet felhasználom arra, hogy egyre gyorsabban és gyorsabban forgassam az oszlopot. Ha nagyon gyorsan sikerül forgatnom, akkor a kúp alapot már könnyen el tudom érni, nem kell összenyomorgatnom a vizet, meg hasonlók. A víz magát is formálja, amikor spirálként kiemelkedik. Rendben. Sebesség. Ez az ami hiányzik. Nem csak a vízoszlop kiemelése és az örvénylés közötti időt kellett csökkentenem, bár ez is elengedhetetlen a sikerhez. Az örvényen is gyorsítanom kell. Nem tudom mi köze a kettőnek egymáshoz, de a gyorshoz valahogy mindig is tudtam kapcsolni az élest. Gyorsan lecsapok, pont mint a méhecske. Élesen akár a méhecske. És megdöglök utána akár a mé... Vagy várjunk csak... Na nem! Én igenis túl fogom élni. Bezony.
- Suiton: Suigadan! - jelentem ki határozottan, a kézjelek elmutogatása után. Pont ahogy elterveztem, lendülettel kirobbantom a vizet, a vízoszlop amint létrejön, máris örvényleni kezd. Közben csak emelem ki a maradék lendülettel, és gyorsítom, amennyire csak tudom. Még gyorsabban, még gyorsabban. Még élesebbre a végét. Ha sikerül tökéletesre csinálnom a vízi agyart, akkor megtartani már sokkal egyszerűbb, és amúgy sem kell egész álló nap megtartani. Csak sikerülnie kell. Nem elégedek meg semmivel, egyre gyorsabban és gyorsabban örvénylik a vízoszlop, egyre élesebbre próbálom alakítani, egyre formásabbra. A tökéletesség a célom, és megvan a lendület. Minden azon múlik, hogy fel tudom e használni ezt a lendületet, és a maradék chakrámmal el tudok e még játszogatni. Feladni nem fogom. Erre mindenki mérget vehet.

A fiatal, csinos hölgy valóban megérkezik, mindezt persze merően merész és egyedi módon – az idegen, aki egyébként a halálnál is sötétebb (de vajon ki tanúja annak, hogy a halál sötét, fekete, érzékien mély, mint az én lelkem...?) viszont nem fordul le a faágról, mint bárki más tenné azt, még csak meg sem rökönyödik. Nem. Ő komor bújának minden bájával mered a fiatal vörösre üveges szemein át, s talán egy kívülállónak még kétséges is volna az, hogy valójában lát-e az illető; ilyen lélektelen tekintettel ugyanis kevesen rendelkeznek.
Már pedig a kopár faágon (mely éppolyan korpár, mint lelkem és a nem létező szívem minden szegmense) ülő időtlen külsejű fiatal hölgy igenis ilyen. Fehérre mázolt arca földöntúli fényben úszik, míg a feketére rúzsozott ajkak, fekete tussal vastagon kihúzott szemek, a megannyi ezüstösen csillogó piercing ugyanerre a lelki ürességre adnak bizonyítékot – a jobb kézfején található bábbal ellentétben. A kézre húzott tátogós kreálmány viszont a készítőjének szöges ellentéte: rózsaszín hercegnőruhás, szőke műhajú, gyerekesen sminkelt... nos... izé.
– A főhősünk főhőshöz illő főhősies érkezést mutat be, de főhősietlenül elűzve a másvilág szellemeit. A főhős, aki valójában főhősnő, lévén, hogy nőnemű humanoidként állapítom meg, igencsak főhősnőhöz nem illő magatartásnak alávetve magát szájon át történő váladékkibocsátásra hajtja a fejét. Széljegyzet: megnézni a rendeletek és szabályok között, hogy ezen viselkedés ütközik-e a jogrenddel. Ha igen, akkor a megfelelő szankció kikényszerítése az elvárt, ha nem, akkor figyelmeztetni illik a helyes etikett felől. – Monoton, mély, síron túli hang, reszelős is, mintha már jó rég óta cigizne a fekete színű, tüsi hajú nőszemély.
– Jajj, cunclimókikám, hát ugyan miről beszcsikélsz te itt?! A csajszlinak van stíluskája, hát nem szupcsika? – A rózsaszín hercegnőbaba magas és meglehetősen sipító hangon szólal meg, s már tényleg úgy tűnhet, hogy nem is a fekete hajú gót irányítja. Vagy csak nagyon jó hasbeszélő.
– A fekete hajú egyed a rózsaszín báb hallgatását kérelmezi. Ellentmondásnak fizikai tényezőkből kifolyólag nincs helye. – A fekete hajú, talán őrült nőszemély tekintete nem kószál el rólad, a fekete, lélektelen bogárszemek mintha a lelkedbe látnának. – A fekete hajú női humanoid azonosítást kér a vörös hajú női humanoidtól, valamint elvárja, hogy verifikálja ittlétének célját.
Na igen... a csaj enyhén szólva. Hát. Zakkant.


//Következő post határideje: 2013. március 11., 24:00//

** Ina & Nobu **