Elhagyatott város

//Uchiha Madara// 



Amikor elértük a mesterem által kijelölt helyet, s megpillantottam a házat, mely őrizetlenül állt, könnyednek tűnt, de volt benne valami... talán a küldetés utáni vágy az, mely elhomályosítja a szemeim, s csupán maga az izgalom , a küldetés utáni vágy marad, mely átjárja a testem, olyan csodálatos, szinte bizsereg az egész testem mikor csak kicsit is belegondolok mi következik. Hihetetlenül vágyom a kalandra... nem..nem is, inkább a veszélyre. A veszélyre mely olyan csodálatossá teszi ezt az egészet. Érzem az ereimben folyó vért, mely az egyre nagyobb ritmussal verő szívem hatására egyre erősebben, sebesebben folyik. Érzem , hogy a pulzusom az egekbe emelkedik, s minden porcikám akarja... szinte nehezembe esik itt várni, s nem máris elindulni. MI a fene van velem, furcsa izgalom fogott el, s nehéz kontrollálni magam...akarom, akarom, akarom. Mégis más mint előzőleg...talán mert már többször voltam, s tudom mi következhet, vagy csupán az izgalmat akarom átélni, mely közben végig bennem motoszkál... furcsa, de mint ezt a sensei csinálta velem... mármint úgy értem, ő mutatta meg nekem ezt a világot, mely magával ragad, s lassan beszív engem is... de olyan csodálatos... a veszély, mely sosem tudhatod mit tartogat, s talán végleg beboríthat a sötétség... menni akarok, de még figyelnem kell a senseit, vajon mi lesz a következő lépése? Kicsit furcsa vagyok, de nem akarok megnyugodni, érezni akarom ... mindent érezni akarok... hm... elég dilis vagyok azt hiszem, de ... ez vagyok én!? Legyen bármi a válasz a kérdésemre, nem most fogom megtalálni... de idővel ... tudom, hogy megtalálom ki vagyok, de talán már kezdek rájönni a kulcsra, mely megmutatja ...
 A sensei azt hiszem kezdeni fog, s mindenben követem őt... régebben úgy véltem, hogy ő csak egy butyuta iszákos perverz, s talán valahol az is. De, van benne azért más is... bár gyűlölöm az iszákos embereket, mégis ő kicsit másabb, ha baj van bízhatok benne, s ez egy sensei dolga... azt hiszem. Furcsa ember, de követem őt, még akkor is ha butyuta... segít elérni a célomat, s tanít engem, amit biztosan nem sokan tennének meg, így azt hiszem, egy ideig mellette maradok, de ha itt az idő, el kell hagynom őt, azt hiszem... áhh.. hagyjuk még, sok időm van ezen töprengeni. A sensei egy kendővel fedi el az arcát, így követnem kell őt, megpróbálok én is hasonló képen tenni. Egy könnyed kézmozdulattal megindítja az akciót, s már le is ugrott az ágról, halkan, csupán osonva közelíti meg az épületet körülvevő kerítést, de érzek valami furcsát a levegőben... sensei! Mi lehet a baja... olyan mintha nem lenne önmaga, vagy bántaná valami... ki .. mégis ki lehet az a személy akit akkor említett meg, a barát, melyet olyan fura gúnyos hangon emlegetett. Talán ez lehet az, ami most zavarja őt, ezért furcsa most a viselkedése, vagy a mozgása lenne furcsa... mégis mit látok benne ami nem teszi őt önmagává? Hihetetlen vagyok...azt mondom nem önmaga, pedig azt sem tudom miért érzek így, nem tudom mi az, melyet másnak látok most, s ami más volt ezelőtt, mégis biztos vagyok benne, hogy van valami baja... de mi van akkor ha semmi sincsen, csupán az egész a képzeletem szüleménye, és mégis mióta aggódom én Yaoért. Miért kéne érte aggódnom? Ő a Sensei, nem lesz semmi baja, bár kicsit érdekel ki az a figura,  és pontosan mit is tett vele, amiért bosszút kell állni. És ha már bosszú, akkor miért így, ennyi őt kielégíti? Ha csupán meglopja őt az már elég? Ha a helyében lennék, nem egyszerű lopással állnék bosszút... ha már bosszúhoz folyamodom, az legyen olyan erős, s mély, hogy legalább akkora nyomot hagyjon mint amit ő okozott nekem, vagy nagyobbat... s azt sem hagynám, hogy ne tudja meg, hogy én voltam. Tudja csak, hogy az én bosszúm az amitől szenved. Amikor én bosszút fogok állni anyáért... akkor én annak a fickónak pont a szemébe fogok nézni, s úgy fogom elvágni a torkát, nem is... először csak megkínzom, s szenvedése minden pillanata élvezet lesz. S elmondom majd neki ki vagyok, s miért ölöm meg őt, tudja csak, miért kapja a bosszút, s miért kell fizetnie, tudja, csak, hogy Kitsune Haruka öli meg őt, mert bosszúja beteljesedik. Huh... de az én bosszúm nem tartozik ide, s nem is most fog beteljesedni, ez most a mesterem bosszúja lesz, mely így aligha lesz egész... de ha neki ez így jó, ám legyen. 
 A sensei már elérte a kerítést, s ekkor én is utána igyekeztem, szinte egyből mellé értem, hisz ennyit már tudok, tudom, hogyan kell egy viszonylag kis távot csendben osonni a sötétség leple alatt, ám lábaim talán csak egy centivel értek előrébb mint a senseié, de ő máris megállított, mintha rosszat tettem volna, pedig nem volt szándékomban előre törni, talán mégis ezt hitte, vagy lenne valami egyedi terve, s most mutat valami jó kis trükköt... kíváncsi voltam, s megálltam, vártam mit is forral senseiem, aki hirtelen egyről a kettőre eltűnt a föld alatt, s csak kicsivel később a  kert végén bukkan fel, mely szinte egyből a ház oldalának lapul, mint valami papírlap, kit odapréseltek. ~ Hehe... ez a csoda amit vártam, bár egyenlőre mégis mit vártam? ~ Mosolyogtam magamban. Bár nem vagyok az a vigyori fajta, most mégis, a bennem égő izgatottság miatt nem tudtam nem jókedvűnek lenni, menni... én is menni akartam, így amikor a Sensei intett, hogy mehetek, egy szempillantás alatt követtem őt, s már ott is voltam, hasonlóan mint ő, bár talán én nem tudok olyan jól odasimulni mint ő, de mégis amit tudtam megtettem. Eközben arcomra, s benn a lelkembe is visszatért a megszokott kicsit mogorva kifejezés, de a láng mely nemrég fellobbant, természetesen ,még mindig ott éget bent, s nem lankadt, egyre nőtt , s nőtt míg végül talán egész valómat elégeti, de ezek a lángok olyan kellemesek voltak, azt akartam, hogy soha ne aludjon ki. 
 A sensiel csak állunk, s várunk. Próbálunk kiszűrni valami zajt bentről, hátha megtudunk valamit az őrökről, vagy bármit ami hasznos lehet a jelenlegi helyzetünkben, de ez a csend ... túl gyanúsnak látszik. Semmit nem hallani, még egy árva hang sem hagyja el a falakat. Mintha... valami azt súgja itt baj lesz, nem tudom mi az oka de, annyira rossz érzésem van. Az izgatottság mellett megjelent egy kevésbé jó érzés is, de ez mégis csak fokozta a már meglévő lángokat...

 A sensei lassan elindult, s bennem volt egy érzés, hogy legszívesebben megfognám a vállát, s csak egy pillanatra de megállítanám... ~ Vajon miért érzek így? Jó ez így... ~ Ráztam meg a fejem, s vertem ki belőle az ilyen hamis gondolatokat. A sensei elindult, hogy körüljárja a házat. Tudom, hogy ez most nagyon fontos.. fontos tudnunk a ház kisebb nagyobb elemeit, hogy később ezt használhassuk, ha menekülni kellene, vagy csupán gyorsan kell jó döntést hozni, de... én nem akarok elmenekülni. Az előző küldetéseken is, volt, hogy menekülni kellett, jó nem voltak annyira veszélyesek, de megesett, hogy nem vettük fel a harcot, ~ De én nem akarok mindig csak menekülni...vajon ez a gondolatmenet egyszer majd a halálomhoz vezet? Nem, addig nem míg nem ölöm meg azt a semmirekellőt, utána pedig ... utána sem akarok meghalni, nem fogok...
Bár igaz, jó lehet egy menekülési útvonal, de ha csak tehetem, nem fogok rá vetemedni, nem akarok. Volt bennem még mindig valami kellemetlen érzés ezzel kapcsolatban, így elég hamar, szinte csak pár másodperc telt bele, máris a sensei után indultam, a csakhamar ott voltam a sarkában. ~ Jobb, ha én is látom a ház részeit. Jobb lesz ha tudom, mi merre lehet.. még ha nem is akarom... tudnom kell. Nem halhatunk meg! ~ Járt a fejemben, így erősen figyeltem a ház minden négyzetméterét. Ahogy mentünk, s figyeltünk rá kellett jönnöm, s valószínűleg a mester is tudja már, hogy az alsó szinten nincsen több ajtó, s az ablakok sem elég nagyok ahoz, hogy kényelmesen kiférhessünk rajta, esetleg nagyobb erőfeszítéssel én átférnék, de a mesteren aggódom... márpedig én nem hagyom hátra őt. ~ Áhh.. istenem a gondolkodásom még mindig nem olyan mint egy Konohainak. Ez baj... ah... Nem hagyunk hátra senkit! Nem hagyjuk meghalni a barátainkat... Mintha hallanám a fejemben az oktató szavait, az akadémiáról. Olyan furcsa, vajon van olyan akinek hiányoztam egy picit is... vagy feltűnt, hogy eljöttem? Nem hiszem... de olyan hülye vagyok. Miért a küldetés közben jutnak eszembe ilyenek. Ezek csupán a tanult dolgok, s végül is ninja vagyok, nem felejtem el olyan könnyen, attól , hogy eljöttem miért kellene ezeket elveszítenem...attól, hogy egy más utat követek, még nem kell mindent kitörölnöm, amit tanultam. 
Jött a következő emelet, ahol a helyzet szinte változatlan, bár sok az ablak, mint kicsinyke, számomra is nehéz lenne áttuszkolni magam rajtuk, de a senseinek egyenesen lehetetlenség. Olyan mintha menekülésbiztosra lenne tervezve, vajon tényleg ez a céljuk, vagy csupán véletlen , hogy így alakult. ~ Ez a hely aztán nagyon vendégmarasztaló. ~ Mondtam magamban, miközben feljebb tekintettem a harmadik emeletre, mely talán felkínál pár lehetőséget. Az ablakok ott elég tágasak, hogy még a sensei is átférhessen rajtuk, s ha jobban megnézem, van egy erkély mely pontosan a kapu irányába néz. ~ Bingo. Az jó lehet, ha baj lenne, de ha baj lesz, vajon a sensei egyből menekülni akar, vagy majd szembenéz a múltjával? ~ Kicsit kíváncsi voltam a válaszra, de sejtésem sincsen, hogy vajon kiderül e még az este folyamán. Hát, majd meglátjuk...
A körültekintéssel készen vagyunk, így azt hiszem nem jön már más, lassan be kell hatolnunk. Még mindig zavar, hogy olyan csend volt, s semmit nem hallottunk, de nézzük a jó oldalt, talán csak mindenki alszik. Talán...
Az ajtó elég egyszerű , csupán fából készült, így nem volt nehéz behatolni, semmilyen zár, vagy lakat nem védte. Mintha azt mondaná, " Gyere csak beljebb! " . Rosszat sejtet. Mégis, miért van egy ekkora háznak ilyen alacsony védelme, nem féltik a vagyonukat az itt lakó emberek? Vagy ennyire biztosan önmagukban... netalán ennyire bíznak a többi emberben... rosszul teszik. Ám ekkor, mikor éppen a védelmen gondolkoztam  a bentről jövő fény elsötétedett, s egy hang szólalt meg a sötétben. 
- Segíthetek? - Érkezett a hang, mely úgy hangzott, mintha magasabbról szólt volna, de szinte biztos vagyok, hogy hozzánk lett intézve. Feltekintve szemeim nagyobbra nyíltak, s megláttam, hogy az eddig üres erkély korlátját egy számomra ismeretlen férfi támasztotta. Hangja furcsa volt, de még furcsább amit ezután tett. Szinte könnyeden, mint egy madár... átugrotta az erkély korlátját, majd kezeivel megtámaszkodva érkezett le elénk a földre. ~  Nagyon rossz érzésem támadt! ~ A férfi nem mai bárány, bőre szottyadt volt, tartása sem éppen egyenesnek mondható, megviselt arca volt, s nem éppen úgy tűnt mint aki egy harci bika. ~ De  mégis, akkor, hogyan ugrott le olyan könnyedén elénk, elzárva ezzel a bejáratot. Vajon ő a sensei " barátja" , vagy ez egy egészen más férfi lenne? Ki a fene ez? Gyenge, erős? Nem tudom mit gondoljak róla. Mit kéne tenni... megtámadni, vagy máris adjuk fel? Még semmit sem csináltunk... A sensei mit tenne... dehát még semmit sem tett... Nekem kell először mozdulnom? Ch.. de mégis milyen erős, nem akarok meghalni még...de jó, ha egyből így állok a dolgokhoz, így sosem leszek elég erős, ha csupán a hitvány életemért aggódom. Nem vagyok már egyedül, ha kell van kit hívnom...

- A fenébe is... - Csúszott ki a számon. Ki ez a tata? Hogy mer elém állni, mikor még alig volt időm bármire is, de azért jöttem ide, hogy mársi vége legyen. Sensei, neked csupán ennyit ér egy bosszú? Máris megállsz ha eléd kerül valaki...- Sensei! -  Csak ennyit mondtam, s máris előkaptam fegyvereimet. Kedvenc kis karmocskáimat, melyeket még ő adott nekem, a sensei... Valahogy nem voltam ideges, nyugodt voltam, szépen feltettem a kezeimre őket, s máris amolyan támadó állást vettem fel. Kedvem lett volna a kendőt is letépni az arcomról, s szemtől szemben elkapni a papit, de ennyire nem lehetek merész, viszont nem akarom, hogy a sensei elmeneküljön a bosszú elöl. Szerintem a bosszú fontos az embereknek... az enyém legalább is számomra az életem fonalát is megszövi. Na meg amúgy is vicces lesz ez, szeretek harcolni, a szeretem az izgalmat ami vele jár, még akkor is ha nem mindig én vagyok a nyerő fél. De nem futok el, megteszem amit tudok... úgyhogy akkor csapjunk bele. Vajon egyszer ott leszek majd, ahol ők is... anyáék. Ott fent... De nem is, én nem ott akarok lenni, én annyi mindent hallottam a folyó csatákról, halálokról, s régebben mikor még csak utaztam, láttam, hogy sírnak az emberek, mikor meghal valaki, aki közel állt hozzájuk. Vajon én sírnék, ha most meghalna egy olyan ember akit közel áll hozzám, vajon ha a sensei meghalna, sírnék? Áll ő olyan közel hozzám, hogy ha meghalna sírjak? Nem hiszem... Úgy érzem vár rám valaki, valaki  később... de helyes ez az érzés, és mégis ki a fene lenne az? ki várhatna rám... senkim sincsen, és legfőképpen, miért ilyenkor jut ez eszembe, mikor harcolni akarok. Csak lelassít, ha ezeket a haszontalan gondolatokat most engedem szabadjára... Bár az enyémek, mégis korlátoznom kell őket. Jobb ha ezek csak bennem vannak, s sosem látnak majd napvilágot. Csak maradjanak benn, a sötétben... olyan gondolatok ezek, melyek elveszik a valómat, elveszik azt, amiért dolgoztam, s akaratlanul is továbblépésre sarkallnak, amit most még nem tehetek, mégis hogyan léphetnék tovább... ~ Olyan hülye vagyok! Ne foglalkozz most ezzel Haru! Ezt majd kibeszéljük... egy következő fejezetben...

 Kezeimet ökölbe szorítva tettem meg az első lépéseket, de szerintem szemeimben tükröződött minden amit éreztem, s remélem , hogy sötét szemeimben égett a láng is, mely szívemben is ott volt, lássa csak az öreg, hogy egy cseppnyi félelem sincsen bennem. Még akkor sem félek ha erősebb mint én, maximum ha nagyon nem megy lelépek, de erre gondolni sem akarok.  ~ Legyőzöm...Le akarom győzni! ~ Indultam neki, s sietve tettem lépéseket az irányába, majd eltűnök a föld alatt. Bár ha képzett biztosan tudja, hogy mögötte jövök majd elő, mégis ez egy elég jó technika... De ha tudja, hogy mögötte jövök elő, mi lenne, ha nem pont mögötte jönnék elő... legyen inkább pont alatta... Megpróbálok felnyúlni csupán a kezeimmel, s végig "simítani" lábait a körmöcskéimmel. nem nagy sebzés, de vajon fáj? Hm... Próba cseresznye... Nyau... - Nyomás! Figyelj Sensei...

//Uchiha Madara// =^.^=



- Mi történt? Gyors volt...gyors...- Ez járt a fejemben, miközben újra lepörögtek szemeim előtt az imént történtek. ~ Hamar odébb hajított!~ Ez a szinte azonnali ellentámadás, mely ennyire feltüzelt, s harcias állapotban ért... valahogy visszadobott oda... vissza a rajthoz. Nem, még visszább, s rajt előtt voltam. Mármint arról a kiindulási pontról beszélek, ami bennem , a lelkemben volt, mely táplálta a lángot, ami az imént még olyan hevesen vert a szívem, de most...valahogy olyan mint ami megállt. ~ Megállt az idő?... Dehogy, ez csak bennem van... Igazából fel kéne pattannom és visszarohanni nem? ~ Ezt járt a fejemben, miközben éreztem fülem mellett az elsuhanó szelet, s közben szépen berepültem az egyik kerti bokor levelei közzé. Szinte egyből elhárította a csupán általam jónak gondolt támadást.
- Haruka! - Szólt a Sensei, s hangja olyan ideges volt. Éreztem a benne lévő feszültséget, éreztem, hogy nem helyesli az előbb véghezvitt tetteimet, és ő a helyemben nem támadott volna. Talán ennyire erős ez az ellenfél? Mégis milyen kapcsolat lehet neki a Senseiemmel. De akarom én azt tudni? ~ Áh, Haru! Tiszta hülye vagy, miért kell folyton drámázni, térj már magadhoz! Magabiztosabbnak kell lennem . Mi ez, hogy egy támadásom kivédi, és máris a földön..jobban mondva egy bokorban kesergek, ahová még ráadásul az a személy hajított be aki jelenleg az ellenfelem. Na nem, nem vagyok ilyen gyáva! ~ Álltam föl, de nem jutottam sokáig. Hamar lefagytam... a szemem elé került az a férfi és a mesterem. Mindketten messze felettem állnak. De nem akarom... én is részt akarok venni benne... vajon lesz rá lehetőségem. ~ Remélem..., hogy több vagyok, mint egy kölyök...Több akarok lenni!
- Látom új tanítványt találtál magadnak, Yao. Vajon ő többre viszi az elődjénél? - Hangzott a másik ember szájából, ki számomra még mindig az ismeretlen tata nevet viselte, mégis..úgy tűnik tud..sokat tus a mesterről, s szavai arra is jók voltak, hogy kizökkentsenek magam sötét kis álomvilágából. Végre visszatértem a valóságba, s figyelek. Egyenlőre csak figyelek. Figyelem, mi lesz a sensei , s a tata között. Úgy látom még jól jöhet nekem ez a ráncos papi...bár eddig felettébb hidegen hagyott a mesterem, s nem is nagyon érdeklődtem, most akarva akaratlanul is kiderülhet róla egy-két dolog, és mit is mondott a papi... elődje? ~ Szóval nem én vagyok az első, akit a mesterem így fogadott be, vagy talán az elődöm több is volt nálam. Vajon ő ügyesebb volt mint én? Többet tanult? Jobbat voltak az érzékei? Tehetséges volt valamiben? És miért választotta ki a mester, hogy tanítsa... és engem miért választott ki? Vajon hasonlítok rá... mégis ki volt az, és legfőképpen, mi lett vele? Hol van most? ~ Kismillió kérdés derült fel bennem, melyekre őszintén szólva válaszokat akartam! Tudni akartam mindent... de miért érdekel ez ennyire, mikor eddig nem volt rá kíváncsi... talán mert eddig, nem tudtam, hogy volt előttem valaki? ~ Igen, ez az...most már... TÚL AKAROM SZÁRNYALNI AZT AKI ELŐTTEM VOLT!!! Nagyobb akarok lenni, jobb akarok lenni... Vajon Yao őt is elvitte egykor a rókákhoz, és ugyan úgy bánt vele.. mint velem? Biztosan, hiszen tanítvány vagyok, olyan vagyok mint az a valaki... miben volt ő más mint én? ~ Az agyam csak pörgött, és olyan volt mintha nem akarna megállni, mintha soha nem akarna megállni. Mégis...volt ami megtörje a gondolatmenetem, s figyelmem újra rájuk összpontosítsa. A férfi mozgásba lendült, s egy kardot vett elő, mellyel egyből a sensei irányába ugrott. Szinte ezzel egyszerre mozdult volna a lábam, ha engedem neki... ~ Én is harcolni akarok! ~ Pukkantam fel... de még nem lehet. Ha csak így odafutok, megint az lesz a vége mint az előbb. ~ Gondolkodj Haru!
- Még sem tudtad elhagyni az országot, Yao? - Hangzott ismét az idegen illető ráncos ajkairól...Aki ezzel ismét elérje, hogy rá figyeljek, s ne valami tervfélét kezdjek el kopácsolni, bár még nem volt ötletem sem, így nem igazán zavart. - Gyenge vagy, mindig is az voltál - Folytatta, mellyel szinte egyidejűleg csaptak össze mesteremmel ismét, ki ekkora már előkapta kardját, s harcba szállt ellenfelével. ~ Elhagyni az országot? A sensei volt, hogy el akart menni? Általában nem érdekelnek mások, sem azok története, de most ez...valahogy felkeltette az érdeklődésem, tudni akartam mi kettejük kapcsolata, s én is tudni akartam miért is harcolok, amennyiben majd újra bekapcsolódok... de jó nekem ha bekapcsolódok a csatájukba? Nem kettejüknek kell ezt elrendezni? Bár gyengének nevezte a senseit, s igaz is, én is kezdek erős lenni... azt hiszem... így nem adhatom csak úgy fel... az iménti megmozdulása ... mikor félrelökött, azzal megsértette a büszkeségem, mely elég méretes, így nem hagyhatom, hogy nélkülem győzze le ős Yao. Nekem kell megölnöm, s kiegyenlítve ezzel a saját, s mesterem számláját is!
 Már biztos vagyok benne, hogy ez az ember még csak közelében sincsen a barátnak... biztos, hogy nincsen jó kapcsolat köztük, bár olyasmit keltett fel bennem, ami eddig nem volt, s talán enélkül sosem lenne ott. Talán most először kezdett el érdekelni a sensei előző élete, bár most is csak az elődöm az ami igazán érdekelne, a többi csak részletkérdés... nem mintha őt érdekelné az én életem, sosem kérdezte, de nem is akarok beszélni róla..valószínűleg ha valaha is rákérdezne nem válaszolnék...De ez itt most nem ennek az ideje. Ez a harc ideje, s lassan be kellene kapcsolódnom. A sensei és az az ember heves kardpárbajba bocsátkoztak, s fegyvereiket hevesen pörgetik egymás előtt. Hallom a hangokat, a pengék éles, összecsiszolódó hangját, mely egészen kellemes volt...
  Én még mindig figyelek, olyan mintha üres lenne a fejem, nem nagyon jut eszembe semmi... de kell egy terv! A senseiem a következő körben, mely a csata folytatását jelentette elvesztette a kardok által vívott párharcot, s ellenfele is átállt a közelharci stílusra. A mester föld elemmel próbálkozott, míg a tata taijutsuval próbált jeleskedni, és tény, hogy nem volt rossz benne. Bombázták egymást a jutsukkal, s nekem egyre nehezebb volt önmagam gondolatira figyelni. ~ Kell egy terv! Kell egy terv!  Kell egy terv! ~ Járt a fejemben, de nehéznek tűnt értelmes dolgot kitalálni... A sensei támadója nagyon  gyors volt, hihetetlen jó taijutsus, jó lenne tanulni tőle pár fogást, és , hogy hogyan lett ilyen gyors, de... ez nem az a pillanat ahol ez a tét. Nem a tanuláson kell járnia a fejemnek... s nem is neki kellene szurkolnom... ~ Gyerünk Haru, találj ki valamit!  Figyeld a mozgását, nem csak gyors, de a teste rugalmas is, nem olyan mint egy szotyadt papinak lenni kéne, sokkal fiatalosabb. Hihetetlen gyors ütéssorozatokat mér a mester testére, de van még valami... ezt még a kard párbaj közben figyeltem meg...mintha...húzná a bal lábát. ~ Nyílt tágabbra a szemem, ez talán jó lehet... ~ Igen, mindig a jobb lábával lépett előre, s a balt háttérben hagyta. Vajon fájhat neki, vagy sérült? Mondjuk, az nekem  nem érdekes, a lényeg, hogy az egy lehetséges gyenge pont. Valamint a kezeire is sokat támaszkodik, azt hiszem azok a fő eszközei, bár taijutsus, ez nem meglepő... A terep..nah igen, egy kert... sok bokor, melyben jelenleg is csücsülök, meg fák...még itt van a ház, de nem nagyon tudom mire használni...sajnos hiányos ismeretek mellett..bár ez az én hibám. 
 ~ Milyen terv lenne jó? ~ Szorítottam össze fogaimat, még mindig a bokorban, vagyis már inkább mögötte ülve, s figyelve a két férfit, akik csöppet sem törődve velem, csak egymást támadták. ~ Gondoljunk bele, mim van nekem? Tudok föld alá rejtőzni, de ezzel már az előbb is nagyon beégtem. Nem akarok megint úgy járni...van emellett még klón technikám, ami talán használható... valamint van egy... van egy taijutsum, bár még nem sokszor jutottam odáig, hogy használjam. Bár ha nem ez a megfelelő idő, akkor nem tudom, melyik lenne az... Jól van! Adjunk bele amim van...
 Összepakolva a technikáimat, egyenlőre csupán egy lehetséges mód jut eszembe, amivel minden technikám sikeresen használhatom, s talán még a senseit is lenyűgözhetem vele. Amilyen erős az ellenfél, ezzel nem győzöm le, ez kevés... de talán azt elérem, hogy meggyengítem, vagy elvonom a figyelmét, s csakis rám figyel míg a sensei megtámadhatja! Áh..beszélek hülyeséget! Le kell győzni!

 Úgy vélem megfelelő lesz, ha a bokor árnyékában létrehozok pár klónt, persze úgy, hogy maradjon erőm későbbre is, mert ez az egy támadás nem fog mindent vinni, így csak 2-3 klónt hozok elő. Majd ebből 2 a föld felszínén indít támadást, egyet a föld alá küldök... hogy eltereljék a támadó férfi figyelmét. Én eközben előkészülök a taijutsummal...// Sorozás // Hajaifuri no jutsu...úgy vélem, ha a klónok mögül támadok ezzel, vagy nem is...a klónok mögül, ráadásul a férfi rosszabb.. bal oldala felől, akkor lehet esélyem az elterelésre, valamint arra is, hogy viszonylag nagyobb sebzést okozhassak számára... talán nem a legjobb, de ennél többet most nem tudok tenni. Nem nyerhetem meg még ezt a csatát, de nem is adom fel! Engem nem söpör félre olyan könnye... tudom , hogy az életem a tét, de... ha félek, akkor sosem jutok előbbre. ~ Jövök már Sensei! ~ Kezdtem el a technikákat, melyek reményeim szerint beválnak...de oda kell figyelnem, amint bevittem a csapást, és sikerül máris hátrálnom kell, nem hagyom... hogy hozzám érjen! Az veszélyes lehet... ~ Nos, akkor gyerünk !

 

 

// Uchiha Madara// =^^=



Új nap...Új remények, melyek a nap első sugaraival keltek életre bennem...Ahogy kimásztam ismét a sátor vékony anyagai közül, s elfogyasztottam kevéske, de még éppen elegendő reggelimet...Úgy éreztem, ma végre megtörik a jég, s végre továbbjutunk ebből a monotonan csak gyülekező fa rengetegből, mely néha már már a fogság érzetét kelni. Olyan mintha nem engedne el...~ Remélem , hogy a helyes út az, melyet követek, bár az ötlet önmagamtól jött, melyet mesterem terve szilárdított meg véglegesen. ~ Járt a fejemben egy-két gondolat, melyekkel igazából a kétségeimet igyekeztem elnyomni, talán... de nem akarok figyelni semmire, ami eltántoríthatna ettől a tervünktől...bár tervünk? Nem, én nem tervünk ként kezelem ezt...ezt az utat én választottam, akartam választani...a mester csupán tudta nélkül állt mellém ezen az úton. S még segített is a kivitelezésben...hiszen minden egyéb az ő ötletein alapult, de nem akarok csupán tőle függeni, ez kicsit szomorú érzés... igyekszem nem bajt okozni neki, s megállni a saját lábaimon.
 Újra meneteltünk, s éreztem csontjaimban a kevés alvás, s nehéz cipekedés okozta lüktető fájdalmat..bár nem volt elviselhetetlen, könnyedén tűrtem...s úgy néz ki, mesterem is így van ezzel. Kizárt, hogy neki nem okoz gondot a hosszú út, s a csomagok hada, melyet vállunkon kell cipelnünk. Ám szinte egy perc alatt elszállt mind a fáradtságom érzete, mind a fájdalom, mikor a lombok , s fák törzsei között megláttam a fényt, mely csakis egyet jelenthet... ~ Vége a fák uralmának! ~ Léptem nagyot előre,  s érkeztem ki végre az erdőségből. Egy magaslatra értük, melyről kitűnő kilátás nyílt a környékre. Szemeimet elkápráztatta a látvány, hogy végre nem csupán fákat látni, hanem egy utat is alattunk, ami olyan 3-4 méterrel lehetett a magaslat alatt, s bal oldalra pillantva a tenger kéklő csillanásai csalták bűvöletbe tekintetünket, előtte pedig a kikötő húzódott. Végre van látszata az utunknak, s ez azt jelenti ismét közelebb értünk, s lassan elindulhatunk ténylegesen is a célunkhoz, elhagyva a Tűz országát...Jobbra tekintettem, s az úton mintha közeledne valami, amolyan poros kis folt volt, nem nagyon láttam ki belőle mi az, de az észrevehető volt..közeledik. 
- Egy kocsis. - Jelentette ki mesterem, majd jobban szemügyre vette a közeledő járművet. Kezeit homlokára téve küszöbölte ki a nap vakító sugarait, majd egy nagyot lépve ugrott le a szírtől, majd szinte egyből megfordult szemeit rám szegezve, ami mondanom sem kell, hogy meglepett, hisz ha nem teszi ezt, én máris követtem volna, s már rég lent lennék.
- Gyere, Haruka. - Nyújtotta ki kezeit felém. ~ Mégis mit akar? Segíteni? Azt hiszi nekem nem menne? Rosszul hiszi ha máris lepacsizunk. Az addig rendben, hogy hálás vagyok neki...s hogy most is neki köszönhetem, hogy terveim úgy alakulnak ahogy, de... ez azért furcsa..túl furcsa. Ennyire megváltozott volna pár nap alatt? ~ Járt a fejemben, s igazából nem tudtam, meg kellene e fognom a kezét, vagy csupán ugorjak le szótlanul, s folytassuk az utat. De azt hiszem hamar eldöntöttem... ~ Nem...nem kell segíteni.

- Egyedül is megy. - Mondtam, majd szemeim lesütve ugrottam le a magaslatról. ~ Talán megsértem vele...de akkor is...megy egyedül. De várjunk csak...Mióta gondolok én másokra? Már érzéseire? Áh...Haru! Megváltozol! Akarod te ezt....!?

// Uchiha Madara// =`.`=



Az ágy, melyet kaptunk, bár elég nagy volt, de a szoba többi része kicsinyke...mintha csak egy törpe számára készült volna, aki nehezen alszik, s szükséges számára a nagy ágy a forgolódáshoz, kb. ilyen volt... bár lehet kicsit érdekes az elképzelésem erről...
A cuccainkat hamar kipakoltuk, bár számomra kevés volt az, melyet itt ki akartam tenni bárhová is, így szinte 5 perc sem volt, de mesterem sem tollászkodott sokáig...mivel a kabin kicsi volt, s számomra túlságosan is..így elindultunk, amolyan felfedező körútra, mely végül is a hajó áttekintését jelentette. Fegyvert, vagy felesleges dolgokat nem vittem magammal erre a kis körútra, mindenem itt hagytam a kabinban. Őszintén ez egy nemzetek között ingázó hajó, melyen minden bizonnyal találhatóak lesznek shinobik, kik nem hiszem, hogy tolerálnák az e féle dolgokat. 
Lassú, talán kedvtelen...fáradt léptekkel indultunk fölfelé...fel a fedélzetre, hol szemünk elé tárul a hajó maga, s a tenger hullámzó, ragyogó habjai, melyek néha néha csapkodják a hajó vékonynak tűnő, mégis erős felszínét. A messzeség, mely előttünk volt, s a végeláthatatlan tenger szépsége..még engem is magával ragadott néhány pillanatra, s szinte egészen bamba arckifejezéssel néztem ki a messzibe, mely olyannak tűnt, mintha a semmibe vezetne, bár tudtuk, ez nem így van...hisz végül is " haza" visz minket, az új hazába repít...
Ahogy végre képes voltam magamhoz térni eme kábulatból, végre megpillantottam a hajó személyzetét is, kik éppen az indulásunkat segítették elő. Vitorlákat bontottak, s rögzítettek oda...felváltva, mintha csak ezt csinálták volna egész életük folyamán...bár ez valószínűleg többségüknél így lehetett, míg mások talán csupán kényszerből vannak itt. Meglehet, de talán mégsem...
A hajó indulni készül, s én eddig mégis csupán a tenger felőli oldalát tekintettem, s csodáltam meg, de a másik...a kikötő oldala is szép volt, így ...innen nézve, bár..elég üres, nem volt senki aki elbúcsúztassa a hajó utasait, vagy személyzetét...senki, aki csupán csak egy búcsúzó szót is kinyögött volna lent, vagy egy félresikerült integetés...még ennyi sem történt, csupán elindultunk...halkan, csendben, s olyan mintha senki sem tudna erről a vizekre kifutó hajóról. Azt hiszem a fedélzeten lévő emberek többsége menekült lehet, kiknek nincsenek hozzátartozóik, csupán örülnek, hogy élhetnek, s eljutottak idáig...idáig, ahol végre csupán egy lépésre vannak a hazájuktól..attól a helytől, mely új életet ad számukra. ~ Pont mint mi. ~ Fordult meg bennem. ~ Olyanok mint mi...részben legalább is. A célunk ugyan az..új élet...valahol máshol. ~ Gondoltam, s hunytam le szemeim, csupán egy pillanat erejéig. 
Ahogy lassan, csupán siklottunk a vízen..elértük az országhatárt, s ekkor a hajón...valahogy furcsa sötét aura futott végig, mely egy ideig szinte feloszthatatlannak látszott. ~ Úgy tűnik mindenki rosszul viseli az ország elhagyását...bár én sem szívesen teszem..de tudom, hogy jobb élet várhat rám, mely megszabadít a sötéttől...remélem! Így kénytelen vagyok ezt tenni, pont mint Yao...pont mint az emberek kik, itt vannak...pont mint a hajó össze utasa. Ebben, mint egyformák vagyunk! 
Miután az aura oszlani látszik, s én is magamhoz térek gondolataim rabságából, olyasmire figyelek fel, mi eddig elhagyta szemeimet, s nem vettem észre..bár már előzőekben gondoltam erre, de többen vannak mint hittem. Viszonylag sok shinobit látni, kik mint villám, s levél jelöléssel elátott fejpántban kószálnak...~ Ők lennének azok, kik ügyelnek a rendre ezen az úszó teknőn? Jobb, ha távolságot tatok tőlük...véletlen sem akarok belekötni valamelyikbe, s a vízben végezni...nem lenne jó poén! Szerencse, hogy nem hoztam fegyvereket fel...DE lent is el kell dugni mindent, félő, hogy meglátnak valamit, mit nem kéne.

A fedélzetre  a nap több szakában is feltekintettem, de változás nem volt...majdnem ugyanazon hűvös arcokat látni, s mind a vizet kémlelik, mintha mondana valamit, amivel válaszolna felvetett kérdéseikre, vagy mintha erővel bírna, mely megszabadít a gondoktól. ~ Bár így lenne, akkor egyszerűen megtalálnám azt a férget, aki megölte anyám...s vége lenne minden gonosz, s sötét gondolatomnak...végeznék a lappangó sötéttel, önmagammal...~ Miközben a vizet néztem, ezen gondolatok jöttek föl...lehet benne valami, hogy ezen hullámzó, zavaros víz megtisztítana gondolataidtól...furcsa. ~ Hmmm...~ Sóhajtottam, majd vissza indultam...nem akartam több időt szánni ezen bűnös gondolataimra.
Vissza indultam a kabinba, jobb lesz pihenni...de valahogy mindig több ember látok bemenni egy nagyobb terembe, honnan jó illatok szálltak ki, így gondoltam betámolygok én is. Lesz ami lesz...s beérve egy nagyobbacska, bár csak kb. 50 férőhelyet étkezde tárult szemeim elé, mely tele volt fejüket tömő shinobikkal... ha már betévedtem, haraptam valamit én is, hisz ebéd idő már elmúlt, én mégis még korgó hassal mászkáltam. ~ Na, ezt bepótoljuk! ~ Járt a fejemben, s hamar megtömtem magam. Az étel illata jó volt, az íze kevésbé, de ehető, s ez a fő!
étkezés után a kabinunkban dőltem ki, s azt hiszem szunyókáltam is egy-két órácskát...nem tudom, nem számoltam, de olyan édesdeden aludtam, hogy bárki megirigyelne érte!

Aztán ismét útnak eredtem...volt 1-2 rész, melyet még nem néztem át. Bár nagy dolgokat már nem fedeztem fel...csupán egy kisebb kabinból kialakított üzletet, hol nem volt sok minden, bár étel,s ital volt..mégis...költsem a pénzem, mely így sem sok? ~ Inkább nem teszem. ~ Sétáltam tovább, szinte csorgó nyállal, de kibírtam...ahogy haladtam, volt 1-2 kabin ahova beláttam, de egyik sem volt királyinak mondható..zöme olyan volt mint a miénk, így nem volt okom panaszra..mások is hasonló sorsban osztoznak velünk, s a semminél ez is jobb. Bár az éjszakát egy ágyban töltjük...~ Ch...legyen egy rossz mozdulata Yaonak...biztos, hogy monoklival fog ébredni! ~ Forrott fel kicsit az agyam, de aztán hamar lehűltem...A kabin kicsi , de a lényeg megvan benne, mi az élethez, s a túléléshez kell, sőt több is...ez is luxus, a földhöz képest, mi sokszor szolgált az ágyamként. ~ Jó ez így... ~ Mondtam magamban, s tértem vissza a fedélzetre, hol éppen a lenyugvó napot fürkészték páran, mely számomra is szórakozást nyújtott...így csatlakoztam a maroknyi emberhez...s bámultam a napot, mely újra ámulatba ejtett, most valahogy vöröslött, s fénye lassan visszaverődött a víz hullámairól, így képezve csillámszőnyeget a vízen, miközben lassan leszállt a kavargó habok homályában...
  Az este hamar leszállt, s eljött az ideje, hogy teletömött pocakkal, most már aludni térjünk. A kabin, még mindig kicsinek, s szűkösnek hatott, s ledőlve az ágyra, ez a kép valahogy nem változott, bár így fekve kicsit érdekesebb volt...hiszen a hajó mozgása most valahogy más volt, s olyasmi érzésem támadt, hogy minden hullámot érzek, mely csak kicsikét is megérinti a hajó oldalát. Furcsa volt, s így nehezen ragadtak le a szemeim, hosszasan, talán 1-2 órán át bámultam magam elé a sötétben, miközben bár kedvem lett volna az alváshoz, valahogy nem jött össze, csupán később, mikor már a fáradtság uralkodott felettem, annyira álmos voltam, s kimerült, hogy ekkor már nem érdekeltek sem a hullámos, sem a víz mely körülvett, gyorsan, észre sem vettem, de már aludtam...
 Másnap, nem keltem korán, talán már lassan 10óra is lehet...szokatlan tőlem ez a hosszú alvás, de a tény, hogy az este kevésbé sikerült aludnom...~ Igen, talán ez az oka ~ Gondoltam, mikor nagyot nyújtózva kimásztam az ágyból. Igyekeztem gyorsan összekapni magam, s ismét látni akartam a vizet, ahogyan a naptól megfestve csillog. Úgy most gyorsan lépdeltem fölfelé, s ahogy kitártam az ajtót, mely elválasztotta a hajó belsejét, s a külvilágot, a nap erősen tűzött bele a szemembe...mintha az lenne a célja, hogy megvakítson. Kicsit odébb léptem, majd követve a többi embert lefelé bambultam..a vízre, mely ismét elterelte gondolataim, s egészen lefoglalt, majdcsak ebé időig követtem szemeimmel a habok mozgását. Ám ekkor a hasam elég nagyot kordult, s jelezte...éhes. Lebaktattam az ebélő részhez, ahol már többen is tömték a fejüket, s hamar csatlakoztam én is. Az étel illata ismét jó volt, s az íze ismét szörnyű...De étel, ez a lényeg. Ebéd után ismét felmentem s folytattam előző tevékenységem, hiszen... ~ Mégis mi mást tehetnék jelenleg? ~ Néha felmértem az embereket a fedélzeten, s eldöntöttem magamban, vajon melyik lenne elég jó ellenfél...de a nap nagy részében, csak bámultam a vizet, ez számomra elegendő szórakozást nyújtott, s vártam, hogy mikor bukkan fel valami föld szerűség, mely azt jelentené, hamarosan odaérünk! Ám szemeim nem fedeztek fel eféle csodákat, s előttünk még mindig csupán a víz hullámai voltak láthatóak, miközben már a nap is lefelé igyekezett. Úgy döntöttem hamar elfogyasztom a vacsorát, melynek íze vetekedett az ebédével...s ezek után az alvás már-már kecsegtetett. Őszintén nem akartam érezni ezt az ízt sokáig, így az alvásba menekültem, mely ma sokkal egyszerűbben sikerült...
 Másnap reggel nagyobb zsivajra ébredtem, ami a felszín felől jött. Úgy véltem jobb tudni, mi is az..ezért felkeltem, s ha még nem volt ébren, mesterem figyelmét is felhívtam erre. Felsiettünk a fedélzetre, hol többet is a vízre bámultak...a csupán ezeket a hangokat hallottam ki... - Megcsináltuk, megérkeztünk, ott vagyunk! - Hallottam felváltva, majd én is előre tekintettem, s egy hegyekkel borított földrész került a szemeim elé, mely láthatóan egyre közelebb került hozzánk. ~ Ez lenne a villám területe? Végre közeledünk...
- Ez az a hely...Sensei? - Kérdeztem, miközben bámultam előre...bár még nem 2 perc mire odaérünk..szerintem meglesz még 1-2 óra, de már látható volt a szárazföld körvonala. Ezen felbuzdulva máris vissza siettem a kabinba, s pakolni kezdtem..sem reggeli sem más nem érdekelt, csak a cuccom igyekeztem összerámolni, mely szinte fél órába sem telt...majd vissza siettem a fedélzetre...ám ekkor rá kellett jönnöm, hogy a becskő képességem nem az igazi... hiszen a föld nem tűnt úgy..mintha közeledett volna. ~ Ez nem 1-2 óra lesz..igaz? Azt hiszem a túlzott izgatottság okozta ezt a tévedést bennem..~ Kérdeztem önmagamtól, majd kicsit letörten battyogtam vissza a kabin irányába...de ekkor megcsapta az orrom valami finom illat, mely az ebédlőből szállt kifelé, már rotyog az ebéd...s néhány éhes száj már falatozik... kordult meg a hasam, s tértem be én is...~ Azt hittem ekkorára már megérkezünk.....de láthatóan számításaim nem voltak helyesek..többet néztem ki ebből a hajóból...~ Motyogtam, miközben tömtem a kaját.
 Ebéd után már nem volt sok dolog amit tehettem, hiszen már összepakoltam, s egyéb teendőm nem volt, így csak visszamásztam a felszínre, s figyeltem a szinte araszokban közeledő földet. Ami már tényleg úgy tűnt közel van... azt hiszem talán hamarosan kiköthetünk...így felhoztam a csomagjaim, s a Sensei is velem tartott, most már azt hiszem tényleg itt az idő, felszerelkezve vártuk a fedélzeten a kikötést, mely hamarosan eljön, bár nem csak mi...mellettünk még több tucatnyi ember tett ugyan így...

// Hidan //
 
Reggel mielőtt még, kiengedtek volna a kórházból, alaposan átkötözték a mellkasunkat, azért, hogy elkerüljük azt, hogy rosszul forrjanak össze a törött bordáink. A kötés szorossága kezdetben kellemetlen volt, a lélegzés sem volt a legkönnyebb és ez egy jó darabig nem is változik, így hát kénytelenek leszünk megszokni valahogy. Ez nekem talán nagyobb, gondokat fog jelenteni a jövőben mivel az összes ismert elemi ninjutsumhoz nagy mennyiségű levegőt kell chakrával elkeverni a tüdőmben, remélhetőleg ez nem fog nagyon kihatni a jutsujaimra. Mikor újra felpakoltunk elindultunk a falu bejáratához, hogy találkozzunk a többiekkel. Mikor én és Takeshi odaérünk a többiek már vártak ránk, és mikor Ayame észrevette érkezésünk el is indult hozzánk, bár most a tegnapi erős szorítása helyett csak, kezem fogja. Szabad kezem mutató és hüvelykujjammal gyengéden álla alá helyezem, és arcát felém fordítom, majd csókot lopok édes ajkairól.
- Khm…, Jó reggelt!
- Jó reggelt!
- Sziasztok! Hogy vagytok?
- Egyre jobban! Bár a kötés még irritál egy kicsit.
- Én már nagyjából meg is szoktam!
Amint megbizonyosodtak arról, hogy jól vagyunk, a Kai sensei erőltetett köhögéssel jelzi, szeretné megosztani velünk azt, amit sikerült megtudni. Némán hallgatjuk az eseményeket, a sajnálat pedig egyre csak nő bennünk irántuk, Hirotó halálának híre már kevésbé vált ki hasonló érzelmeket. Talán Ayaménak még egy kis megnyugvást is jelent, hisz közülünk neki vannak róla a legfélelmetesebb emlékei. Mikor a sensei befejezi az eligazítást, szánakozón rápillant Toyára, aki neve hallatán felkapta a fejét, majd Takeshitől kéri a szagmintákat. A fiú hamar elő is veszi őket, hátizsákjából majd átnyújtja őket, Kai sensei leguggol az ebhez, aztán orrához tartja Nanami ruháinak az egyik darabját. Bár Toya megértette mi a feladata, de hiába szaglászott nem talált, szagot, amit követhetne. Szaglászik egy darabig, majd elkeseredett nyüszítéssel jelzi nem sikerült Nanami szagára bukkannia. Ezután Kai sensei csüggedten sóhajt fel, elmondja, hogy akkor hol kezdjük Nanami keresését, aztán egy térképen is megmutatta, hol is található a hely, rögtön ezután neki is vágtunk az újabb remélhetőleg nem túl hosszúra nyúló útnak.

// Hidan //
 
Miután elhagytuk a falut, hogy folytassuk Nanami keresést, mikor már az útnak csak kb. a negyede van hátra Toya erőteljes csaholni kezd, majd futásnak ered.  Mi is egyből utána eredünk, a kutya biztos észlelt valamit, amit mi nem, mert oly gyorsan szedi mind a négy lábát, hogy alig bírjuk tartani a tempóját, amit a sűrű bozótos erdőben diktál. Nekünk a talajon a mozgás már túl nehézkes, úgyhogy felugrunk a fák ágaira és onnan szökkenünk egyikről a másikra, de a haladás itt sem egyszerű. Egy órányi loholás után, úgy tűnik végre elértük az erdő végét, melyet a kisebb nagyobb lombkoronán átszűrődő napfény tudat velünk. Amint végre kiérünk, Toya egy épület csoport felé indul, ahogy haladunk az épületek felé észrevehető, hogy ez egykoron egy tanyavilág lehetett és mivel Toya ennyire lelkes volt egyértelmű számunkra, hogy itt élt Nanami a testvérével és a mamájával. Mindenki számára meglepetést okoz az, hogy milyen jómódúnak látszik pedig a lány elmondása alapján csak egy kis szegény családnak hittük őket. A hely már teljesen kihalt, miközben nézelődünk az eb el is tűnik a szemünk elől, majd egy kiszáradt gémeskút és romos csűr közelében pillantjuk meg újra. Elsőre nyüszítésére leszünk figyelmesek, majd megpillantjuk a vörös vértócsát az orránál. Kai sensei megadja, ki melyik épületet vizsgálja át, erre Ayame rögvest gyengéden karon ragad és a mögöttem lévő nagy ház felé kezd húzni, azt sem várja meg, hogy megforduljak. Toya pedig kis töprengés után a kettévált csapat gerlepárja után indul.
- Na, nem kell ennyire rohanni, még a végén ebben a nagy sietségben magadra rántasz! Ezt pedig inkább, hagyjuk későbbre.
- Csak szeretnéd! - Közben incselkedő grimaszt vág.
Ayame lép be először a házba, és ahogy körülnéz a nappaliban, néhány zöldes árnyalatú ruhadarabom akad meg a figyelme. Közelebb megy hozzá, mutató és középső ujjával közrefogva megemeli a kissé szenes kórházi köpenyt. Kis szipogás után aggodalmasan felszólal, majd az „égett” szó hallatán én is jobban szemügyre veszem.
- Ez olyan, mint amit Nanami viselt az eltűnésekkor!
A kutya reakciója, megerősíti az iménti szavaim, farkát csóválgatva vidáman szagolgatja a szenes ruhát. Közben Ayame egy újabb észrevételét is megosztja velem.
- Toya vidd ezt oda Takeshiéknek!
Majd a szájába adom a köpenyt, miközben Toya éppen a csűr felé indul, én a ládát nézem gyorsan át.
 - Amíg a többiek ideérnek, nézzünk még szét a többi szobában is.