Határvidék

//A fogam ugyan sokkal jobban nem lett, de most már össze tudok hozni egy értelmes reagot. A hosszárt elnézést kérek, lehet hogy nem lesz olyan bő, mint az előzőek.//

Asuka látta, hogy ez a kis bemutató nem lesz elég Ichizo lenyűgözésére. A fiú elég érdekes és kissé határozottabb bemutatót tartott, ezért a kunoichi úgy vélte, ideje lesz többet beleadni. Arcára apró mosoly ült ki, ami az izgatottságának jele volt. Ugyan már elérte a tizenhét éves kort, de még mindig hajlamos volt kissé gyerekesebben viselkedni. Átragadt rá az előtte álló gyerek izgatottsága.
- Természetesen mást is tud - válaszolta a chuunin. Talán jobb lett volna, ha valamelyik ninjutsuját, vagy genjutsuját mutatja be, ám ő erre a shinobi útra lépett, tehát itt kellett megmutatnia, mit is tud. A Tenshihez rögzített chakrafonalakat egy kicsit megfeszítette, hogy pontosabban tudja irányítani a bábot. Ő maga kicsit hátrébb lépett, majd gyorsan megmozdította a bábot, aki megindult Ichizo felé. Mivel évek óta gyakorolja ezt a mesterséget, ezért nem esett nehezére egy gyors koreográfiát összerakni. Tenshi cikkcakk mozdulatokban közelítette meg a fiút, majd egy újabb hirtelen irányváltással az úrfi mögött termett. Asuka újra elmosolyodott, majd a báb karjait előre mozdította, mintegy ölelésre készülő pozíciót vett fel. Nem akart ártani a fiúnak, ezért a báb csak finoman karolta át Ichizo-t, majd a szájában elrejthető katana szépen kicsúszott, és csak pár centire állt meg a gyerek nyakától. A kunoichi arcára immáron huncut vigyor ült ki, mert remélte, hogy ezzel most tényleg lenyűgözte a fiút.
- Tenshi a másik felem, ugyan olyan jól harcol, mint egy igazi ember. Sőt, talán még erősebb is az anyagát tekintve! - magyarázta büszkén a bábmester. Aztán szép lassan visszacsúszott a katana a báb szájába és a karok elengedték a gyermeket. Szép lassan visszasétált Asuka mellé. - Tetszett a bemutató? - érdeklődött a kunoichi.

//Remélem nem baj, hogy leírtam, mi történik a fiúval a bemutató alatt. Mivel ez csak egy bemutató volt, bátorkodtam a végét is leírni.//

Hamarosan már több mind egy év telet el azóta, hogy Hana, Kirigakure követeként összecsapott Yoshitaro-val, azon az ominózus napon a fegyverkészítők falújában, ezzel aláásva Kirigakure és a tanítványai bizalmát is. De az már milyen rég is volt. Sok minden történt már azóta, események melyek a shinobi világot egyre jobban, de a háború szélére sodorták. És ezen egy év alatt egyvalami volt csak biztos és feddhetetlen. Hana Fujishima eltűnt. Kirigakurei szeme elől, a rá lassan vadászni induló oinin shinobik fürkésző tekintette elől. Sőt, Kumogakure, Konogakure shinobiai is hiába kerestél őt és ahogyan a fejére tűzött csábító vérdíj miatt az egyre gyűlő ordas farkasok karmai a föld is megpróbálták előkeríteni őt. Lassan ugyan, de kénytelenek voltak felhagytak a kutatással és szégyenben maradva hazakullogniuk. Hát egy év elég hosszú idő, kész rejtély, hogy Hana hogyan volt képes mindenre, mit csinált ezen idő alatt és visszatérve mit is akar egy olyan férfitól, mind Hazukage Kurono.
Mert hosszú idő után, ő volt az első ,aki előtt megmutatta magát. A férfi előtt, akit mindig is az alárendeltjének tekintett, még akkor is, mikor olyan messze voltak egymástól, hogy egyetlen szót sem voltak képesek váltani. Kurono mégis hű maradta hozzá és az árnyakból, de segítette őt. És ezen gesztust Hana nem is felejtette el. De az teljesen más lapra tartozott, hogy milyen nehezen is akadt a férfi nyomára. Valamiben nagyon benne lehetett, ha ő maga is ilyen nehezen akadt a nyomára. De a sivatag közepén egy apró kis oázisban végül újra keresztezték az útjaik egymást.
De ennek a szerencsének ugyanannyi beleszólása volt, mind a valós akaratnak. Már mondhatni napok óta a férfi nyomában volt és mindig csak egy apró kis lépéssel volt lemaradva. De ez a fél lépés pont elég volt mindenhez. A kunoichi nem igazán használta a chakraérzékelő képességét ilyen közel Sunagakure-hez, hiszen a végén még lebukott volna. De így nehezebb is volt követni a férfit. Így tényleg csak a szerencsének és a tudásnak volt köszönhető, hogy Hana egy ügyes mozdulattal elé tudót kerülni, hogy megérezte merre is fog haladni a szökött jounin.
~Megvagy...~ bámult a férfira, aki a homokdűnék között elterülő apró kis tavacska partján vert tanyát és éppen elnyűtt végtagjait nyújtóztatta ki. Hana az egyik pálmafa mögött rejtőzött, na nem azért mert félt volna a férfitól, vagy mert rajta akart volna ütni. Egyszerűen nem érezte szükségét, hogy még felfedje magát előtte. ~ Mit ne mondjak, nem sokat változtál Kurono-kun...~ vigyorodott el. ~... de lássuk mennyit is fejlődtél?~ abban a pillanatban megpróbálta meglepni a férfit, de a legnagyobb meglepetésére sikertelenül. Ugyan nem volt annyira gyors, amilyen lenni szokott, de még így is egy szempillantás alatt termett a férfi mögött, akinek a keze már a hátán lévő kard markolatán pihent. Keze lágyan ráfonódott a férfi izmos kézfejére, ahogyan érezte a férfi meleg kézfeje alatta felcsillanó markolat lágy és jéghideg domborzatát. Sokkal hidegebb volt, mind a Kurono háta, melyhez teljesen hozzásimult, ahogyan az arca a férfi arcához ért.
- Ne kapkodj ennyire!- vigyorodott el, miközben még jobban hozzásimult a férfihoz. Arcát lassan végighúzta a férfi kissé borostás arcán, míg meg nem állapodott annak suta füleinél. - Rég láttalak Kurono- kun...- a férfi teste érezhetően megremegett a kellemes lágy női hang hallatán. - … még felismersz igaz? - súgta a férfi fülébe lágyan ahogyan az ajkai majdnem hozzáértek a férfi bőréhez, de nem volt ekkora szerencséje.

A férfi kissé ridegen fogadta Hana úgymond semleges közeledését. Ugyan akárki nézhet volna rájuk abban a pillanatban, egyből azt tudta volna csak leszűrni, hogy ők ketten nagyon is közel állnak egymáshoz. De ezzel nem is tévedhetett volna hatalmasabbat. Bár ez csak Hana szemszögéből volt így, hiszen neki Yoshi-n kívül sohasem volt más férfi az életében. Nem mintha nem akadt volna jelentkező, de ő sohasem vágyott semmi másra csak rá és ez abban a pillanatban sem volt másképp. Csak hát a szándékok változtak ellenkezőjére és a valaha mámoros szerelemből, mindennél pusztítóbb gyilkolási vágy alakult ki, mely mégis elvont testi vonzalommal is járt az említett férfi iránt. De akkor mi a helyzet Kurono-val? Hát vele Hana sohasem volt ennyire közvetlen, de az idők változnak és Hana sem volt már az a kunoichi, akit Kurono egykoron megismert és annyira csodált. De erre még nem igazán jött rá.
-Óvatlan vagy.Egy évre eltűnsz és figyelmen kívül hagyod a fejlődés mértékét, de emlékezhetnél.- szólalt meg a fiú és a hangja mit sem változott, a viselkedésével egyetemben. -Igaz Hana?- ült ki erre a kérdésre a kunoichi arcára is széles vigyor. De ez nem tükrözött örömet, sokkal inkább csak jót nevetett a helyzeten.
De a férfi mozgolódni kezdett, keze szorítása észrevehetően enyhült a kard markolatán, a teste eltávolodott a kunoichi felsőtestétől és Hana nyugodtan engedte útjára a férfit, aki egy fél lépést tett csak előre és szembefordult vele. Igen, a tekintette mit sem változott, egyedül csak a korral megjelenő gondok okozta ráncok sokasodtak meg az arcán. De ez inkább férfiassá tették őt, nem úgy mind Hana-t, akinek a babaarca mit sem változott az idők folyamán. Egyedül a szemei sugározta erő és a mögötte megbújó furcsa fény hirdették, hogy már sokkal többet élt és látott, mind azt akárki gondolná róla.
-Nem a véletlen sodort ide.- hajtott fejet Kurono Hana-nak, leginkább a tisztelet és a hűség jelét mutatva ezzel a nőnek.
-Még mindig tökélete érzéssel nyúlsz bele a dolgok és az események mélyére...- arcára még mindig a jól ismert mosoly ült ki, ahogyan a kezét a derekára helyezve kissé enyhített az egyenes testtartásán és a fejét oldalra döntve most már szemből mérte végig a férfit, mit sem zavartatta magát. - … de úgy látszik ebben sohasem fogsz változni. -tekintette egy fokkal barátságosabb lett, de senki érezhette volna még ettől biztonságban magát mellette. - De tényleg kíváncsi vagy rá? - kérdezett azonnal vissza. - Mert ezúttal nem hagylak majd elcsászkálni! Mellettem kell maradnod! A szolgálatomra kell majd lenned és teljesítened kell amit kérek tőled. - lépett közelebb a férfihoz. - Mert te vagy az egyetlen aki minden tud rólam és mindig velem tartott, akárhova is sodort a szeszélyem...- emelte fel a kezét és lágyan megérintette a férfi arcát, hogy emelje fel rá a tekintettét. - … talán éppen ezért megbízok benned. -simította végig lágyan az arcát. - Így gyere velem! Mi ketten képesek leszünk teljesíteni azt amire ennek a világnak szüksége van... - tekintette ezekre a szavakra, pontosan olyan volt, amilyennek nagyon is ritkán mutatta magát. Örült és vérszomjas tekintett, melyben azok az apró kis mandulavágású szemei tágra nyíltak és rezzenéstelen arccal bámultak egyenesen a jövőbe.

A férfi a szokásosnál is ridegebb volt ugyan, de a tekintette mégis valami furcsa lángban égett. Ahogyan Hana lenyugodott, nem, már előtte észrevette, hogy Kurono hogyan is néz rá, de ez nem igazén zavarta. Jól tudta, hogy ha a férfi átlép egy határt egyetlen egy ütéssel jobb létre szenderítheti, de amíg ő maga kacérkodhat vele, meghúzhatja saját maga a határokat, addig nagyon is élvezte a helyzetet. És az a tekintett, azok a ragyogó szemek. Hana már rég nem érezte úgy magát mind akkor. Senki sem nézett már rá így és ez tetszett neki. Sőt a férfi visszautasító viselkedése, lehet azt mondani, még jobban felcsigázta és kijjebb kezdte nyomni azt a bizonyos határt.
- Miért mire van szüksége a világnak?- kérdezett vissza azonnal Hana szavai után. Hana pedig nagyon is jó gondolta, hogy ezt a kérdést a férfi felrakja. - Mit kellene tennem? Mi hasznom van nekem ebből?- újabb és újabb kérdések. És mindegyikre Hana rejtette a választ. -
- Te butus...- villámgyors mozdulattal pöckölte meg a férfi orrát, mintha csak egy kisgyerek lenne. De természetesen a sértő mozdulaton kívül nem esett semmi baja a férfinak. Na jó, egy kicsit azért zsibbadt neki a nózija. - … már el is felejtetted, mit mondott és tanított neked Shoami-san? -kérdezte a férfitól. - Hiszen csakis azért vett a pártfogásába, hogy nekem segíts majd a jövőben. – mosolygott még mindig a férfira. - Hiszen nálad jobban senki sem tudja, mennyi gyűlöletet érzek Kirigakure és ezen világ iránt. Így még te kérded, mire is van szüksége ennek a világnak... - keze újra megemelkedett, egyenesen a férfi feje felé, de még mielőtt elérhette volna Kurono arcát, váratlanul ökölbe szorult és a kunoichi arcára újra az a vigyor ült ki. - … nemmásra mind arra káoszra melyből kiemelkedett, egy vérre teli világra, ahol csak az erő számít és ahol az emberek rettegésben élnek. És valakire, aki újra kiemeli őket abból, egy istennőre, aki újra a shinobik istenévé válhat. - vigyorra lassan újra egy széles mosollyá alakult vissza.- És ehhez ha kell mindenen és mindenkin átgázolok, kivéve rajtad... - ökle lassan kinyílt, mintha csak arra kérné Kurono-t, hogy ragadja meg, vagy hogy lágyan helyezze minden gondját és érzését abba az egy apró kis kezecskébe- … ha mellettem vagy és szolgálsz engem. Ha segítségemre vagy minden tervemben és sohasem kérdezel a miértekre. -ezúttal lágyan megérintette a férfi arcát, de abban a szent pillanatban Kurono is észrevehetett volna valamit Hana tekintetében, persze ha elég szemfüles. Azok a szemek abban a pillanatban máshogy égtek. Tele voltak élettel, vággyal és álmokkal, melyhez párosult egy megmagyarázhatatlan csillogás is,mely olyan éretté tette a kunoichi-t, mind eddig még soha. Nem hasonlított se a régi se a mostani viselkedése alapján elvárható tekintethez. De mintha éppen észhez térve, a keze megremegett és lágyan, de elemelte a férfi arcától. De nem szólalt meg ismét, nem válaszolt a férfi minden kérdésére még, de úgy sem lehetett érezni, hogy fog is. Hiszen a tekintette egy pillanatnyi melegség után zavarodott, majd ismét a régivé változott és ahogyan felnézett Kurono-ra az mindennél többet elárult. Választ akart a kunoichi, méghozzá most.

Kurono csak lassan szólalt meg egy hosszú és idegölő csend után. Bár lehet az is, hogy csak akkor döbbent rá arra, hogy Hana végre hallani akar valamit tőle, mikor kérdően felhúzta a szemöldökét. Mert akármi is zajlott le a férfi lelkében, az nem tükrözöd ki a tekintetén, mert a jól ismert fapofa le nem hervadt a férfi arcáról. De Hana ehhez már hozzá volt szokva, sőt úgy érezte, hogy ahogyan abban a pillanatban Kurono pontosan úgy viselkedett, mint az egykori énje és ez mosolyt csalt az arcára.
A régi énje, milyen távoli és ostoba emlék volt. Egy mogorva és befelé forduló, saját és másokat gyötrő önző és örült nőszemély, aki minden egyes pillanatban a boldogságot kereste. És mennyit is változott azóta? Ez volt a lehető legjobb kérdés, mert ezt csakis a jövő dönthette el. Ugyanis abban a pillanatban semmi más nem érdekelte, minthogy Kurono az alárendeltje legyen. Sőt, még semmilyen tervel sem tudott előállni, egyedül a célját látta maga előtt, hogy hova kell eljutnia, hogy mit kell elérnie, de az odavezető utat még homály fedte. És ez így volt rendben. Már nem olyan volt egy évvel korábban, de mégis ilyen közel sem volt ahhoz, ami a lelke mélyén szunnyadt. Milyen érdekes, hogy egykoron azt mondták róla, hogy ő egy igazi démon. Mert ennél nagyobbat akkor senki sem tévedhetett volna.
- Veled tartok, de van egy feltételem.- nyögte ki végül Kurono, ezzel elérve, hogy a kunoichi tekintette még lágyabb és barátságosabb legyen. Nem is igazán érdekelte az, mit is szab ki feltételként a férfi.-Minden tekercs és használható tudás az enyém, legfőképpen azok amik a pecsétekre vonatkoznak. - a szemei ezen kijelentés miatt egy pillanatra lecsukódtak és a kunoichi egy erős és mély levegőt vett. Át kellett gondolnia mindazt amit halott, mert ez a kérdés nem egy hétköznapi lehetőséget és egy nem csak egy problémát vetett fel benne. De a komoly arca újra megenyhült, sőt ismét megmutatta a férfinak azt a démoni énjét, mely eddig kétszer is meglepte.
- He... legyen! - nyitotta ki a szemeit és bámult egyenesen a jounin szemeibe.– De szerez akármilyen erőt, juss akármilyen magasságokba, sohase feled el, hogy kihez tartozol és ezt az erőt kinek a szolgálatában kell alkalmaznod. - közölte vele higgadtan és kimért hangon, majd elfordította a fejét.
Kíváncsi arccal nézett körbe immáron a nyitott terepen és láthatólag keresett valamit. Valamit, ami alkalmas lehet arra, amit tervezett, de nem járt sikerrel. A zöld kis liget a sivatag közepén gyönyörű volt, de egyvalami hiányzott belőle. A zártság. Minden nyitott volt, mindenhonnan mindent lehetett látni, egyedül a fák takarása rejtett lehetőséget magában, amit korábban Hana is kihasznált már, de abban a pillanatban teljesen másról volt szó.
- Na de most fordulj el... - sóhajtott fel hangosan, miközben visszanézett a férfira. Komor arca jelezte, hogy nem viccel, az amit mondott, teljesen komolyan gondolta.

Hana elégedett és boldog arcot vágott a férfi kijelentésén, hiszen az amit halott, pont ideális volt a számára. Bár azért néha elgondolkodtató, hogy mindez a véletlen vagy egy tökéletes terv része-e. Hiszen Kurono mindig is hű maradt Hana-hoz, még annak ellenére is, hogy sohasem voltak annyira közel egymáshoz ami ezt indokolná. Sőt ahogyan Hana viselkedett mindig is vele, az néha már inkább undorítónak volt nevezhető, mit sem barátinak. De ha a férfi érzései felől közelítenénk meg, akkor érthető lenne máris Hana mostani viselkedése, még annak fényében is, hogy őt teljesen hidegen hagyta a férfi. Inkább gyerekként tekintett rá, mintsem egy érett felnőttként. De arra tökéletes megfelelt minden szava és mozdulata, hogy újra kihasználhassa ezen érzéseket. De mit gondolhat most, miután elfordulva érdekes hangok ütötték meg a füleit.
Mintha valaki vetkőzni kezdett volna, de miért is? Erre valószínűleg Kurono sem tudott mit kitalálni, sőt biztosan arra gondolt, hogy rosszul hallja azt ami nyilvánvaló volt. A ruhanemük halk hangja, ahogyan egymáshoz érve elcsúsznak egymáson, ahogyan a fáslik, a kötések meglazulnak, majd lassan lecsúsznak a földre, halk puffanás kíséretében. Minden férfi legalább egyszer képzel hasonlott az életében, de teljesen más érzés ott állni egy ilyen jelenet mellet. Talán éppen ennek köszönhető, vagy csak a néma csend megtörésének kísérlete volt, hogy Kurono szája be sem állt. Tervekről és elképzelésekről, ötletekről hadovált, miközben Hana anyaszült meztelenül a közeli vízbe gázolt és elmerült benne.
Furcsán hideg volt a kánikula ellenére is, sőt nem csak hideg, de mély is. Alig kellet pár lépést tennie benne és szinte teljesen elmerült benne. De azután, hogy mi mindenen ment keresztül az elmúlt napokban, egy hideg és frissítő fürdőnél semmi sem esett neki jobban.
- … Csupán oszd meg és uralkodj. - ezek a szavak felkeltették Hana figyelmét is. Abbahagyta a lubickolást és megállt a mozgásban is. A férfi felé fordult, ahogyan a vízben lévő vékony teste a hideg víznek hála majdnem reszketett, míg a vállai, a vizes haja, melyet egy pillanattal korábban sodort hátra egy határozott mozdulattal, szinte már szárazok voltak a vakító napnak hála.
- Muszáj még most is ilyenről beszélned? -kérdezte Kurono-tól szemrehányóan. - Vakítóan gyönyörű időnk van, a táj is csodálatos, sőt a víz hideg mégis élettel teli, hogy már ettől úgy érzem, mintha teljesen meggyógyítaná a régi sérüléseimet... - egy fél lépést tett csak előre, ahogyan a felsőteste pár centivel ugyan, de kijjebb emelkedett a vízből. - Ebben a melegben inkább te is frissülj fel...- nevetett fel lágyan és olyan boldogan, hogy abba minden férfi beleremegett volna. Mert az amit halott sokkal inkább egy boldog és kacér fiatal lányhoz illett volna, mind Hana-hoz.

Hana arcára azonban sem különösebb érzés nem ült ki, hiába is várta azt Kurono. Sőt, egész végig a férfit nézte, aki heves vetkőzésbe kezdett, de kunoichi szemében továbbra is mind egy ostoba gyerek szerepelt, nem mind egy férfi. Bár ez a véleménye kissé változott, mikor egy szál semmiben sétált be a vízbe és Hana ezt az első sorból nézhette végig.
- Ez tényleg frissítő. - bukott le a víz alá a férfi, miközben Hana nem takarta el a testét. Számára ez a testiség dolog teljesen értelmetlen ostobaságnak tűnt. Bár régen azért máshogy gondolta, de immáron teljesen hidegen hagyta, hogy a férfi mindent láthat a tűkőr tiszta vízben. - Őszintén szólva nem is bánnám, ha az a Sungakurei osztag beérne, az csak a tető pontja lenne a mai találkozásnak – a mozdulatai mégis elég óvatosak voltak, sőt meghagyta a kellő távolságot is a kunoichitől, de a tekintette, a megremegő szemei és a kissé vörös arca, nem is beszélve a testi reflexeitől, egyértelműen jelezték, hogy a gondolatai abban a pillanatban mi, vagyis kin és milyen eseményeken jártak. - És...Mit csináltál az elmúlt egy évben? Semmit sem hallottam felőled. - kérdezte meg végül. Hana már igazán várta ezt az igencsak kellemetlen kérdést. De ugyanakkor azt is jól sejtette, hogy ez, főleg Kurono esetében egy megkerülhetetlen téma lesz előbb vagy utóbb. És a jelek szerint erre az eseményre előbb került sor.
- Fogalmazzunk úgy, hogy az önhibámon kívül nem voltam állapotban hogy akármi olyat tegyek, amire vágyok...- szűkszavúan és célratörően válaszolt, de részletet mégsem árult el semmiről. - … de nem bánom! -arca egy pillanat erejéig újra bájos és harmonikus lett. Senki sem tudta volna elképzelni, hogy mi történt vele az elmúlt évben, de ez a tekintett tisztán jelezte, hogy kellemes emlékeket őriz mindenről. - Életem legszebb emlékei kötődnek az elmúlt egy évhez. - tekintette a férfira terelődött és az arca olyan bájos volt, hogy annak egy férfi sem tudott volna ellenállni. Még Kurono sem, aki csak egy fél lépést tett a kunoichi felé és azonnal valami az útját állta.
Egy fekete penge vágódott ki a víz alól, egyenesen a férfi torka előtt állapodva meg, így jó két és fél méter távolságon tartva a jounint. Ez a mozdulat pedig két érdekes feltevést is helyezett a férfira. Mégis honnan szedte elő azt a kardot, mikor előtte nem látott semmit Hana kezében. A másik pedig, hogy a régebbi kettős érzés, mely elfogta az embert, mikor Hana-ra nézett, most sokkal erősebb volt. A tekintette gyilkos szándékot sugárzott, mert Kurono átlépett egy képzeletbeli határt.
- És nem azzal akarom kezdeni az új életem, hogy kiherélek... - vigyorodott el. - … bár kár lenne érted. - egy pillanatra a vízen keresztül is jól látható, lebegő kis lécre nézett. - Majdnem utoléred Yoshitaro-kunt, ami dicséretes. De ha adhatok egy tanácsot...- engedte lejjebb a kardot. - … a ninjutsud is érje... nem inkább szárnyalja túl az övét. Addig is, nem bizakodj semmi többen, mert az csak vágyalom fog maradni. - a kard pedig egy kisebb pukkanás kíséretében tűnt el. - Ha végeztél öltözz fel... - indult el kifelé a vízből, ezúttal nem is kérve meg a férfit, hogy forduljon el . - … de előtte, hogy megtiszteltél engem, én is adok neked egy emlékezetes percet. - lépett ki a szárazföldre anyaszült meztelenül és Kurono nyugodtan legeltethette rajta a szemeit, míg a lány, nyugodt és precíz mozdulataikkal felöltözött.

Hana-nak egy pillanatra megrándult a tekintette, de ezt Kurono-kun nem vette észre. Még csak a teste sem rándult meg, lassú és kecses mozdulata sem változtak meg, tökéletesen elrejtette azt az érzést, amit a férfi kijelentése okozott neki. Ez az érzés pedig nem vérszomj, nem is harag, vagy düh, de még csak ellenszenvnek sem lehetett igazán mondani. A legjobb kifejezés inkább az lenne, hogy az amit halott, egyáltalán nem tartotta igaznak és helytállónak. És ennek hangot is adott egyből.
- Ne becsüld alá őt. - kezdett bele az öltözködésbe, pontosabban a fehérneműit vette újra magára – Lehet, hogy nem tartod őt nagyra, lehet, hogy nem erősebb vagy nála a raiton terén, de neki van valamije ami neked, vagy nekem nincs meg. - nézett hátra a férfira, aki lassan félig a partra evickélt. - A Hit! Hisz benne, hogy megmentheti mindentől a Kumogakure-t, hisz abban, hogy megmenthet engem is a sötétségtől és az ilyen ideákkal inspirált tettei olyan erőt képes kölcsönözni neki, mely képessé teszi akármire. - húzta fel a nadrágot és öltötte fel magára a felsőt is. - És ezt az erőt nem lehet puszta erővel letörni. Őrületbe és kétségbeesésbe kell taszítani őt, hogy már csak a halál után akarjon vágyakozni. - a fáslikat óvatosan és precízen tekerte fel a kezeire, majd a lábaira, miközben néma csend telepedett rájuk.
Kurono végül, Hana-hoz hasonlóan felöltözött és előkészíttet pár tekercset, miközben Hana némán nézte őt, hátát az egyik fának vetve és mélyen gondolataiba merült. ~Most, hogy ő is velem van, nem kell félnem attól, hogy Kirigakure vagy Kumogakure az utamba álljon. Azonban még így is túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy szembe szálljunk egy egész falúval, vagy akárcsak Inazami-val. Szükségünk van valakire, aki a segítségünkre lesz és megvan hozzá az ereje is...~ nézett a férfira, aki gyorsan serénykedett a földön. ~... erősebb lettél Kurono. Talán még nekem is ellenfél lennél, de ez még édes kevés. Nem vagy a negyedik szintjén, de ha így folytatód akár felülmúlhatod a harmadikat is.~ és abban a pillanatban Kurono megmoccant és egy határozott mozdulattal kezdte elpakolni az előkészített eszközöket.
- Kész vagyok. - állt fel a földről, ahogyan Hana is ellökte magát a fa törzséről és határozott léptekkel indult el előre. - Akkor most hova? - tette fel a kérdést Kurono és bár Hana ezen is gondolkodott, végül is rájött, hogy az egyetlen lehetősége van csupán. Egyetlen egy, mely a jelen helyzetben a legtöbb lehetőséggel kecsegtet a számára.
- Emlékszel még arra az egy évvel ezelőtti küldetésre... - nézett a férfira, miközben egy apró mosoly kezdett felkúszni az arcára - … mikor elkellet vinned néhány dokumentumot és lezárt csomagot egy bizonyos férfinak? - kérdezte Kurono-tól, miközben ő is felidézhette az akkor történt eseményeket. És magát a helyszínt is és az emlékek kiültek az arcára. Hana pedig magabiztos mosollyal nézett a sivatagba és abba az irányba ahova tartottak. - Mert akkor az új célunk! - hangja kissé erélyesebb lett, jelezvén, hogy nem tűr ellentmondás. - Otogakure!

Hana és Kurono útjai nem váltak egymástól, de közösen maguk mögött hagyták az oázis hűvös árnyékait, a hideg vizű forrását és átadtuk magukat a vakító napnak, a homokos dűnéknek és a széles, nem látható hosszú út kilométereinek. De Kurono viselkedése valahogy zavarta Hana-t. Már nem úgy tekintett rá régen és ezt még magának is beismerte. Sokat fejlődött és a természete is sokat változott. Már nem az a gyerek volt mint régen, de ennek ellenére ő még abban a pillanatban is úgy kezelte, pedig az ereje már elérte, ha nem, meg is haladta a tanítójáét. Igen, a tanítójáét, mert Hana úgy gondolt erre a fiúra, mint az egyik tanítványára, nem mint egy beosztottjára. Hogy miért? Mert ő, olyannak képzelte el a mester és tanítvány kapcsolatát, min ami kettőjük között volt. Még úgy is, hogy soha nem tanított semmilyen nin vagy taijustut. De hiszen nem is ez határozza meg kettőjük kapcsolatát, hanem az amit Hana ténylegesen tanított neki. A világról, az igazságokról és a viselkedésről, példamutatóan bemutatva neki, milyennek is kell lennie egy shinobinak. És ezt Kurono meg is tanulta, annak ellenére is, hogy nem volt képes olyanná válni mint Hana.
-Persze emlékszem. Minden egyes percére. - mosolya mögé mégis tökéletesen belátott a jounin nő. Hiszen tökéletesen tudta, hogy mi történt őt, min ment keresztül és mit is adott át Kabuto-nak Kurono. Shoami mindenbe beavatta, még Inazami rejtett titkaiba s terveibe is. Így mint mindig volt egy terve, de ezt akarta volna a legkevésbé elmondani a férfinak. Hiszen hiába bízott meg benne, a titkolt terveibe mégsem avatta be soha. Se őt, se mást. -Te mit akarsz ígérni Kabutonak? - tette fel a lehető legfurcsább kérdést. De ezen Hana szemei sem remegtek meg, csak lágyan elmosolyodott. ~Kurono... már ennyire sokat fejlődtél volna? Régen csak egy báb voltál, akit könnyedén lehetett irányítani, de mára képes lettél volna, hogy belém láss? A szavaim és a tetteim mögé? ~ nézte a férfi arcát, ő pedig Hana-ét, miközben lassú léptekkel haladtak tovább az útjukon.
- Nahát ennyire belém látnál? - kérdezte a férfitól nyíltan, arcán huncut, mégis gyilkos mosollyal. - Mert ha igen, sokkal többet nőttél a szememben, mind azt gondolni mertem volna korábban... - vette le a tekintetét a férfitól és előre nézett- … de végül is, nemhiába választottalak téged. Már korábban hittem benne, hogy te képes leszel utolérni engem, hogy hasznos lehetsz a számomra, de a mostani tetteid és a szavaid alapján, okkal kell feltételeznem, hogy a lehetősségek sokkal több veszélyt rejtenek magukban, mind lehetőséget. - tekintette visszaterelődött a férfira, akit meglephettek ezek a szavak és az a vérszomj, melyet ritkán érzett ekkora mennyiségben a nő felől, főleg úgy, hogy az egész rá terelődött. - De ne aggódj... - bájos mosolyának megjelenésével, a vérszomj is eltűnt. - … te még mindig fontos vagy nekem. A benned rejlő lehetőségeket teljesen kiakarom aknázni magamnak. - állt meg váratlanul és a tekintetét le sem vette a férfitól. - Éppen ezért mit akarok adni annak a kígyó utánzatnak? - kérdezte nyíltan. - Valami olyasmit, ami felkeltheti az érdeklődését és melyet eddig nem sikerült megszereznie! - kezét lágyan Kurono felé nyújtotta- Emlékezned kell, hogy amikor te találkoztál vele, egy olyan ajándékkal lepted meg melyre nagy szüksége volt. Az előző Mizukage-k és kardforgatók DNS-ével, melyek egy technikájához kellettek. De Inazami-tól olyasmire volt szüksége, mely nem egy szövetségen alapszik, nem is terven mely a hatalomhoz vezet, hanem sokkal többről volt akkor szó! - kezét lassan a mellkasához húzta vissza és lágyan pihentette meg a mellei között. - A titkon, hogyan lehet uralni egy Exlaw erejét és akaratát.

Hana-nak semmi más, csak a tekintette árulta el, hogy meglepődött. Nem hőkölt hátra, de még csak össze nem rezzent a fiú kiabálása miatt, de azok az apró és morogva kis szemei egy pillanatra felragyogtak és hatalmasra nőttek. Egy apró pillanatra tényleg olyan volt, mint akármelyik nő ezen a világon. De ahogyan ez az apró kis jel a felszínre tört, ő abban a pillanatban el is fojtotta, sőt már teljesen rideg tekintettel nézett a férfira. Haragudott magára, mert vele szemben nem tudott már úgy viselkedni mint régen, hogy Kurono már tényleg nem az a régi kisfiú volt akit megismert, de ami legjobban zavarta, hogy nem látott bele a férfiba és egyben nem is volt képes irányítani az eseményeket.
- De aranyos...- nevettet fel hagosan ő is, miközben az ajkai elé rakta a kezét, de a tekintetét mégsem vette le a shinobiról. - … de most komolyan...- lépett közelebb hozzá- … ennyi mindenre képes vagy értem? - kérdezte tőle és egy pillanatra mintha ugyanazt a fényt láthatta a szemeiben Kurono, mind anno egy perccel korábban. - Mert ha igen, hát akkor csak így serénykedj tovább...- mosolya ragyogó volt és mióta Kurono ismerte az első boldog és őszinte mosolya. - … mert a szívem egyik részemhez már nagyon is közel állsz. - óvatosan elindult a keze, de többször is megremegett, tétova mozdulatokat tett, olyanokat, melyek egyáltalán nem illetek ahhoz a kunoichi-hez akit Kurono olyan jól ismert.
De mégis, a keze újra és újra megremegett, majd mielőtt elérhette volna a férfit, megérinthette volna annak arcát, beletúrhatott volna annak kócos hajába, váratlanul visszarántotta és komor arcot vágott ismét. Valahogy úgy tűnhetett a fiúnak, hogy még Hana sincs tisztában minden érzésével, hogy egyfajta kettős kötelék köti őt a férfihoz. Az egyik része egy gyengéd és mondhatni szerelmes nő, míg a másik a már jól ismert nő, akinek csak Kurono ereje és szolgálata kell, semmi több.
- Hahahaha... - nevetett fel ismét, de sokkal gúnyosabban, mint korábban. - … látnod kellene az arcod ... jajjaj Kurono, még mindig olyan könnyen kezelhető vagy mint régen. - túrt bele hosszú, egyenes szálú hajába és dobta hátra egy egyszerű mozdulattal a tincseit, ahogyan a kezét elegánsan a csípőjére helyezte.- De ez gondolom nem is fog változni, éppen ezért hadd magyarázzam el...- arca komor volt, mégis valahogy derűs, legbelül, ezt elárulták a szemei. - Egy exlawot nem lehet irányítani, max elzárni, eltemetni a lélek legmélyén, nem törődni vele, de ő olyan mint egy vírus. Mindig újra és újra fel fog búkani. A testemben, a gyermekeimben, az unokáimban és újra és újra arra fog vágyni, hogy újjászülethessen. Ez soha nem fog változni, de ezzel csak mi, Jutsetsu-k vagyunk tisztában. - hunyta le a szemeit, ahogyan vette egy mély levegőt. - Így egy olyan személyt, mint ez a Kabuto, könnyedén lépre tudunk majd csalni egy ilyen egyszerű hazugsággal is. - keze megmozdult és újfent a férfira mutatott. - Te is találkoztál vele nem igaz? -kérdezte tőle- Az az Aware csajszi... - említette meg a nő nevét, akit bár ő személyesen nem ismert, ez már nem mondható el Kurono-ról. Ő ugyanis nagyon is jól ismerte, de nem kellemes emlékeket okozott neki ez a név.