Határvidék

Furcsa érzés volt ilyen sok shinobi között lépdelni. Elsőre talán feszült is voltam kissé, no nem feltétlen a tömeg miatt, hanem mert kirigakurei és iwagakurei fejpántok sokasága vett körbe, mely igen ritka dolognak számított szokásos környezetemhez képest. Fiatalon azt nevelték belém, hogy az ilyet viselők ellenségek, de mára már tudtam, ez maximum csak féligazság. Mindenki ellenség. Az ember csak bábjaiban és klónjaiban bízhat igazán, mindenki más potenciális vetélytárs, ha nem ma, akkor holnap, ha nem a csatában, akkor az élet más területén.
Összességében azonban igen jól éreztem magamat. Ezidáig menekülnöm és bujkálnom kellett a sunagakureiek elől, most azonban fordult a kocka, és rajtam volt a támadás sora. A falu régen legyőzhetetlennek tűnt a szememben, sőt egy időben maga volt a mindenség, mennyország és pokol egyben. Most már tisztában voltam vele, hogy csak egy kis porfészek az egész, melyhez túlzottan sok emlékem kötődik. Ezen emlékeket azonban – jókat és rosszakat egyaránt – jó mélyre ástam el magamban, így még ebben a helyzetben sem tudtak a felszínre törni. Arra mindenesetre kíváncsi voltam, összefutok-e régi csapattársaimmal vagy azok egyikével, kik azon a bizonyos estén üldözőbe vettek. A bosszú helyett azonban igyekeztem a lehetőségekre gondolni. Sunagakurében voltak a legjobb bábok és műhelyek a világon, holott nálam lettek volna a legjobb kézben. Ha lesz lehetőség, ezen majd változtatok.
Leellenőriztem felszerelésem. A szokásos fegyverzetem hét közönséges és kettő csengős kunaiból, nyolc robbanójegyzetből és egy wakizashiból állt, utóbbi az övem bal oldalára csatolva lógott. Magammal hoztam négy füst- és két villanóbombát is, a régi harcigömbjeim közül viszont csak a szenbonos volt övemre csatolva, hiszen ezeket egyre kevesebbet használtam, mostanában jobb eszközökre és technikákra cseréltem le őket. A kezemre precíziós kesztyűket húztam, övtáskámba négy darab öt érzék zűrzavara jegyzetet helyeztem, valamint a két tekercset, melyekből Hanako bábom és kombinációs gömbjeim idézhettem elő. Ezeken kívül csak kulacsom, drót és egy üres tekercs volt nálam. Lett volna még bőven mit hozni, de nem akartam túlzottan felmálházni magam. Igaz, kissé hiányzott a fejpántgyűjteményem, de úgy sejtettem, jelenlegi társaim nem örülnének ha meglátnának nálam két iwagakurei fejpántot.
Egy széles mosollyal megálltam a parancsnoki sátor előtt és széthúztam köpenyem, láthatóvá téve az övemre csatolt, áthúzott sunagakurei fejpántot. Az őr rögvest beengedett, én pedig elégedett voltam, hogy fontosabb személyként vehetek részt ebben a banzájban. A csapat jó része még valószínűleg életében nem járt ezen a vidéken, én viszont egy évtizedet töltöttem Sunagakuréban. Hogy ez mennyit fog segíteni, azt még én sem tudtam, hisz a dolog nehezének a faluba való bejutás tűnt. Ha már bent vagyunk, az ottaniaknak nem sok esélyük lesz.
A sátorban kellemes hűvös fogadott, én pedig elindultam a terepasztalhoz, mely körül a vezetők ácsorogtak. Érdekes napoknak néztem elébe.

A sátorban már számos ember várakozott, különböző nemzetek shinobijai gyülekeztek kisebb csoportokban, gyanúsan méregetve egymást vagy épp kérkedve a többiek előtt. Meglepődve vettem észre, hogy jó néhány üldözött ninja vagy saját szóhasználatommal élve szabad shinobi is helyet kapott a sebtiben szervezett sereg soraiban. Érdekes napnak néztünk elébe, ahhoz kétség sem fért. Én magam csak figyelve, senkihez sem szólva ácsorogtam, várva a vezetőség érkezésére, mint a többiek. Nem kellett sok időt töltenem így, láthatóan mindenki tudta, hogy minél gyorsabban támadást kell indítanunk, ha bármiféle meglepetésre akarunk szert tenni.
A három, számomra ismeretlen alak megjelenése rögvest elnémította az összes csevejt. Vezetőjük hamar rátért a lényegre és enyhe megdöbbenésemre engem szólított elsőként, hogy osszam meg ismereteim Sunagakure védelmével kapcsolatosan. Meglepődtem a hirtelen rám vetült rivaldafényen, de élveztem, hogy mindenki gyanúsan méreget, nem tudva rólam szinte semmit sem.
- Nos lássuk csak – léptem jókedvűen a porondra – mint ismeretes szülőhazám egy sivatagi völgyben fekszik. Magas sziklák veszik körbe, járőrözni kizárólag ezek tetején szokás. Ha nincs homokvihar, innen igen messzire ellátnak a védők, a sziklafal pedig önmagában hatalmas előnyt nyújt nekik. Nagy létszámú vagy tempósabb csapatok csak egy szoroson át juthatnak a rejtett faluba, de azt a szakaszt igen jól védik. A Sunagakureiek specialitása a szél- és bábtechnikák, mindkettő nagy létszámú ellenség ellen lett kitalálva. Amennyiben ilyen emberek állnak a szorosban, ott egyhamar senki sem jut be, a túlerő itt semmit sem ér.
Sokan morcosan tekintettek rám vagy csak én gondoltam úgy, mindenesetre nem tetszettek. Bizonyára rosszul esett önbecsülésüknek mondókám, így néhány tanáccsal folytattam.
- A szél technikák ellen a tűz technikákat tartják előnyösnek, bábosok ellen pedig klónok és területre ható támadások jöhetnek jól. A szoroson azonban nem lesz könnyű áttörni így sem, de ha elegen vannak ott, hogy lefoglalják a Sunagakureiek erejének nagy részét, kisebb csapatok bejuthatnak itt-ott a falon. A faluban a helyieknek szét kell szóródniuk, ami kis létszámuk miatt nehéz lesz, így az előnyük hamar szertefoszlik. A bejutott csapatok célba vehetik a fontosabb utánpótlásokat, például a kórházat és a medikus ninjákat, de a központot, a melegházat vagy a bábműhelyet is. Én meg tudom mutatni hol találhatók ezek, térképen nagyjából, helyben pedig pontosan.
Ezzel be is fejeztem mondanivalómat, hisz az olyan információkat, hogy hány őr és merre, egy helybéli se biztos, hogy meg tudta volna mondani, én pedig már elég rég jártam a faluban. A közelmúlt eseményei alapján bizonyosan megnövelték az őrséget.
Bal kezemet a wakizashin pihentetve vártam a vezetők reakcióját, kíváncsian, milyen tervet tudnak kieszelni a kapott információk alapján.

Utánam elsőként egy kirigakurei shinobi szólalt meg, korombeli fiú, ki hamar leszűrte a mondandóm lényegét. Sunagakure védelmi rendszere egyszerű volt, jól átlátható, de annál nehezebben áttörhető és ezzel rövidesen mindenki egyet értett a sátorban. Egy tapasztaltnak tűnő, magasabb rangú shinobi vette át a szót és elég jó tervet rakott össze az elhangzottakból. Az egyetlen bökkenő ebben a tervben az volt csupán, hogy néhány katonának valószínűleg fel kell majd áldoznia magát. Igen távol esett vágyaimtól egy ehhez hasonló beosztás, de bolondok is lettek volna egy idegenre bízni ilyen feladatot, főleg hogy máshol nagyobb hasznomat vehetik, amit nem is tartottam titokban. Mikor a jounin kérte, odaléptem mellé és megmutattam a térképen, mi merre található. Az akadémián és a műhelynél többször is jártam, a kórházat és a központot pedig minden sunagakurei ismerte.
- Ezek itt találhatóak. Továbbá javaslom ennek a helynek a megtámadását is – mutattam a magaslatra, ahol egy kis mesterséges tó is helyet kapott – Emlékeim szerint itt szoktak tartózkodni a nyugdíjba vonult, de igen magas rangnak és megbecsülésnek örvendő tanácstagok. Egyikőjük meghalt azóta, ha jól értesültem, de néhány véncsont még biztosan megmaradt. Ha radikálisan csökkenteni akarjuk a Homok taktikai lehetőségeit, ezeket az alakokat likvidálni kell, mert tudásuk hatalmas veszélyt jelenthet.
Miután mindent megmutattam, amit tudtam, visszább léptem és hallgattam a terv további részleteit. A jounin a csapatok beosztását is megkezdte, én pedig nagyon füleltem, hogy milyen tervei vannak a bábműhellyel kapcsolatosan. Egész Sunagakurét porig romboltam volna, de azt a helyet féltettem egy kicsit, legalábbis addig, míg nem vethetek egy pillantást a belsejére. Kérni is akartam, hogy rakjanak abba a csapatba, mely oda megy, de hamar rájöttem, hogy itt nem kívánságműsor van és a légyszi típusú megjegyzések helyett csakis nyers taktikával érhetek el eredményeket.
- Nekem a bábműhelyhez tartó csapatban a helyem – szólaltam fel, de csak olyan hangnemben, mintha javaslatot tennék. – Ismerem a bábosok észjárását, így a segítségemmel hamarabb megtalálhatjuk a mérgeket és ellenszereket. Az esetleges őrség és csapdák ellen is hasznos lehetek.
A terv további részletei is kezdtek kibontakozni, ám az még kérdéses volt, hogyan is közelíti meg az első, lehetőleg meglepetésszerű csapat a falut. Erre szerencsére volt egy ötletem.
- Amennyiben képesek vagyunk valahogyan messzebbről üzenni a hátramaradott csapatoknak, célszerű lehet az első, köhm, öngyilkos légiót álcázni egy kicsit. Növelni az esélyeiket. Például kereskedő szekereknek adni ki őket. A homokviharok és a környezet miatt rengeteg szállítmány késik, olykor napokat is. De kettőnél több szekér semmiképp se, az már túl egyértelmű. A legjobb egyetlen kisebb szekér lenne, ami még gyanús szemeknek sem jelent fenyegetést. De ez kockázatos, mert ha esetleg nem járnak sikerrel, a védők felkészülve várhatják a fősereget.
Miután megosztottam ötletemet, már nem kívántam többet hozzászólni, hacsak nem kérdeztek. Hátrébb léptem és vártam a fejleményeket, de csak fél füllel figyeltem a tanácskozásra, legtöbb gondolatom ugyanis már az ütközet foglalta le és hogy vajon miket találhatunk a bábműhely elzárt részein.