Erdőségek

//Uchiha Madara//
 
Ezt elszúrtam.. - könyveltem el magamban, amint Haru ismét a föld rejtekébe bújt. Habár a klónjait sikeresen megsemmisítettem az új raiton jutsummal, az igazi Haru gond nélkül elmenekült és mostmár van egy óriási előnye is. Fogalmam sem volt, hogy a következő Haru, aki elő fog bújni a földből az az igazi teste lesz, vagy csupán egy újabb klón. Míg az előbb láthattam, hogy két klónt küldött le a föld alá, ő maga pedig a szemem láttára rontott nekem, mostmár semmit nem látok. Ő a föld alatt azt csinál, amit csak akar, és én nem látom! Értelemszerűen ő pedig valamilyen módon láthat engem a föld alól is. Ugyanis semmi értelme nem lenne a jutsujának, ha olyan lenne mint egy vakond. És csakis az utolsó felszínen szerzett információ alapján támadna. Ez baromság, egyértelműen lát engem.
Egy kis időre teljesen tanácstalan voltam, mondhatni lefagytam. Úgy éreztem az előbbi volt az egyetlen esélyem, mert akkor biztosra tudtam, hogy Ő az igazi Haru. De mostmár úgy szórakozik velem ahogy csak akar. Akárhány klónt küldhet fel, ameddig bírja a chakrája, én pedig csak ész nélkül harcolnék velük. A még talonban lévő drót technikáimat sem használom fel, mindaddig, míg nem vagyok biztos benne, hogy az igazi Harun alkalmazom azt. Ezt pedig egyenlőre nem tudhatom, szóval marad továbbra is csak tartalékként a rejtegetett technikám. De akkor mégis mit tehetnék? Fenébe is ezzel a kikötéssel sensei! Csak egy kunai a fegyverünk, áhhhh.. Ha használhatnám a teljes felszerelésemet, mindjárt több lehetőségem lenne kombinálni, kitalálni valamit.
Mélyen gondolkodóba estem, agyam fogaskerekei szüntelenül forogtak, olyan keményen dolgoztak, mint talán eddig még soha. Vicces. Számtalan megoldatlan feladattal kerültem már szembe, de eddig még mindig találtam megoldást. Most pedig egy velem egykorú lány fog ki rajtam, egy-két doton technikával? Ugyan már. Én nem ilyen vagyok. Én vagyok Hiraga Natsu. Kumo leendő megmentője, védelmezője, akinek mindig helyén van az esze és a legbonyolultabb helyzetekből is kivágja magát. Nos.. Itt volt az idő, hogy ezt bizonyítsam magamnak.
Folyamatos elmetornám végülis csak érlelt valamicske gyümölcsféleséget. Habár korlátozott vagyok technikákat illetően, és felszerelés terén is, van még egy fegyver, amiről nem szólt a sensei egy szót sem. Tulajdonképpen ez nem is tényleges fegyver, ám beválhat. Ez pedig nem más, mint a pszichológiai hadviselés. Haru igencsak forrófejű tud lenni néha, ez nem kérdéses. Hiába koncentrál a csatában erőteljesen, az érzelmeit nehezen tudja kontrollálni. Nem szerettem volna megbántani Harut, ám most talán ez lehet az egyetlen kiút ebből a kelepcéből.
- Haruka.. - szólaltam meg a földet bámulva, tudtam, hogy ő lát engem és a szemembe tud nézni. - Emlékszel még az első találkozásunkra? A kórházban történt, két ifjú ninja, kik valamilyen módon megsérültek és ápolásra szorultak. Ez a véletlen sodort minket össze, és még akkor megígértél valamit, amit én nem felejtettem el. Azt mondtad: "Miért nem leszünk erősebbek? Edzünk azért, hogy többé ilyen ne forduljon elő." Ezeket a szavakat mondtad és.. - kis hatásszünet, vettem egy mély levegőt, majd folytattam - Azt hittem, hogy ennél többre vagy képes! - hangom határozottam indulatosabbá vált, célom természetesen az volt, hogy felhergeljen az általában forrófejű Harut, hátha kibújik a vadóc lány a rókalyukból... - Az egész közös harcunk idejét a föld alatt akarod tölteni? Inkább gyere és küzdj meg velem! Tudom, hogy te is ezt akarod... - hangom olyan meggyőző volt amennyire csak tőlem tellett.
Kunaiomat ismét magam elé helyezve védekező pozíciót vettem fel, közben körös-körül figyelve a körülöttem lévő talajt, hisz bárhonnan előbukkanhat Haru. Kellő mennyiségű chakrát is gyűjtöttem a lábaimba, hogy el tudjak kerülni egy gyors támadást. Habár nincs rá garancia, hogy csak a valódi Haru bújik elő a rejtekhelyéről, szinte biztos voltam benne, hogy ő is felfedi magát. Nem pusztán csak klónokkal jön ellenem. Személyesen, a saját testével akarja megtapasztalni a harci vágyat, a harcunkat, nem pedig egy bábbal, amit a háttérből irányít..
A környezetet figyelve várom Haru felbukkanását, akár egy, akár több hasonmás jön ki a földből első lépéseimmel megpróbálok minden támadást kikerülni, majd ha lehetőségem adódik rá, akkor ellentámadok. Pusztán taijutsuval, ütések, rúgások, kunaivágások, minden ami csak szóba jöhet, ám természetesen a súlyos sérülések elkerülésével (tehát például nem fogok a kunaial a fejére célozni, csak mondjuk a kezeire, oldalára, stb.)
Célom természetesen Haru lefegyverzése, ám valószínűleg ennyi nem lesz elég ellene, így van B tervem is. Ami egész egyszerűen egy Shunsin no jutsu-ból áll, mellyel a közeli fák rejtekeibe menekülnék, és onnan folytatnám tovább a tervezgetésemet. Amennyiben például erőteljes létszámfölénybe kerülök, vagy olyan helyzetbe, amiből nincs lehetőségem pusztán a shunsinnal menekülni, ismételten az új technikámhoz nyúlnék, tehát a Raigeki no Yoroi-val ismét megpróbálnám létrehozni a villámból álló burkot az egész testem körül, majd ezután menekülnék el a shunsinnal a közeli fák közé. Sok chakrámat emésztheti fel a Raigeki no Yoroi, ám ha nincs más megoldás használnom kell..

/ Uchiha Madara / > ^^ <



Immáron végre talán egy kicsit úgy érezhettem megnyugodhatok, bár talán furcsa ezt pont egy harc kellős közepén mondanom, hiszen egy kisebb, akár kétszemélyes háború is ugyan azt jelenti, legyőzni a másikat, s arra törekedni...hogy aki a végén a porba hullik...ne te legyél. Bár nálam ez mindig is így volt, a harc, olyan szánomra, mintha csak bevennék valami erős gyógyszert, s megnyugszok...bár tény, hogy csöppet sem nehéz megtörni ezt a nyugodt, harcra éhező énemet. Mindig is ilyen voltam...lobbanékony...talán így hívják ezt, nemde? Ez lesz majd az...ami egyszer a vesztembe kísér?
A föld rejtekében, Natsu minden mozdulatát követtem, olyan voltam mintha csak ő létezne számomra, s a tettei, bár ez valamilyen szinten így is van, de minden további lépésem kulcsát jelentenék. Ahogyan csak lent voltam, s figyeltem Natsut, ahogyan állt, s arca egyre inkább töprengőnek, amolyan " hogyan tovább " arckifejezésnek tűnt, bár lehet én ismerem még mindig félre, mégis...ez örömmel töltött el, ha nem tudja mit tegyen, az számomra jelent előnyt. De ettől még, nem engedhetem meg magamnak, hogy elfogjon máris a még be nem következett győzelem édes íze, hiszen ha elragadtatom magam, talán pont ez lesz az, amit ellenem fordíthat majd. Ha a figyelmem elterelődik, ez fogja okozni a vesztemet...Ha pedig most veszítek, az azt jelentené, hogy mióta ide jöttem, nem fejlődtem eleget, nem érdemelném meg, hogy a villám rejtekének shinobija legyek. Képtelen lennék...így a falusiak szemébe nézni...hogy nézhetnék úgy majd a sensei szemeibe...hogy nézhetnék majd az új társam szemeibe, melyek nemrég még csak engem figyeltek, ahogyan egy új felettébb hasznos technikát sajátítottam el...hogyan nézhetnék akkor Yao szemeibe, ki elhozott engem idáig... Mindez, egyetlen választ eredményeznek, egyetlen, mégis erős választ, egy olyan választ melyet nem másíthatok meg, s minden erőmmel törekednem kell rá...: Én, Kitsune Haruka, MA ITT NEM VESZÍTHETEK! - Nyíltak tágabbra szemeim, majd szinte éreztem, ahogyan a pupilláim reagálnak az éppen lelkemet magával ragadó érzelmekre, s ahogyan testem minden apróbb porcikája izgatottá válik. Ez egy megszabott küzdelem, megadott feltételekkel, lehetőleg nagyobb sérülések okozása nélkül, de ettől még, pont olyan fontos számomra...Mintha az életem múlna rajta!
- Haruka! - Hallottam meg ekkor a nevemet a föld felszínéről, s egy ismerős hang volt az, mely szólított engem, Natsu...ő ejtette ki a nevemet: De...Mit akar? - Tekintettem fölfelé, s mintha pont a szemeimbe tekintene: De ezt mégis hogyan? Kizárt, hogy lát engem. - Ez az időpont, nem éppen alkalmas a beszélgetésre. De mielőtt időm lett volna kigondolni, mit akar majd, ő máris folytatta a szavak kimondását, melyek szépen lassan mondatokká fejlődtek. Szavaival elmesélte azt, amikor először találkoztunk, mindketten sérültek voltunk, de akkor a lelki állapotom eléggé labilis volt, szinte éreztem, ahogyan meginogtam, s visszaemlékeztem, hogyan is jutottam el odáig, hogyan jutottam el ide, s milyen célok vezéreltek eddig. Egyetlen ember megölése...Korábban ezek a célok vezettek, bár ez jelenleg sem változott, azt a fickót előkerítem a föld alól is, s ha kell az életemet adom azért, hogy megkapja méltó büntetését. De emellett valamiért idejöttem, de ez már, egy kicsit elhomályosodott előttem, csak arra emlékszem valamiért, hogy erőre vágytam...erősebbnek lenni,hogy majd a megszerzett erőm, egy célhoz vezessen, mellyel végre olyan életem lehet, amit igazán akarok...de jobban belegondolva: Mi ez az élet? Mit akarok? Merre akarok majd tovább haladni? - Sok a kérdés, de a válaszaim száma még mindig igazán csekély...olyan érzés, mintha lassan elvesznék a rengeteg kérdés által létrehozott tengerben, s ezt valahogy...képtelen vagyok válaszokkal eltüntetni.
Ám a gondolkodásaim ideje véget ért, nem tudtam tovább folytatni jelenleg, mert Natsu hanglejtése egyről a kettőre változott meg. " Azt hittem, hogy ennél többre vagy képes! " Jelentette ki, s számomra ez valamiféle rejtett adrenalin adagot szabadított fel, mely gondolatok tömkelegét indított el a fejemben, melyeket nem volt időm lefuttatni. A szívem a torkomban dobogott, s éreztem, ahogyan a pulzusom lassan ez egekbe emelkedik, a légvételem sebessége megváltozott...egyre szaporább lett, s Natsu szavainak folytatásával még inkább felgyorsult. ~ Haru...Harukaaaaa! ~ Hallottam valami megmagyarázhatatlan, démoni hangot a fejemben, majd a kezeim, szinte maguktól kezdtek kézjeleket formálni...mint szinte mindig, most is a klónok azok, akiket elsőként a harcmezőre küldök... két klónt hoztam létre ismét, ám most egy kicsit kihasználom a föld típus nyújtotta előnyöket, ha egy kicsivel több chakrát adok a klónjaimhoz, azok az elpusztításuk után, bár csupán a megadott chakrájuk felével, de képesek újra összeállni, így ismét támadhatnak: Ch...láttál már tőlem klónokat kölyök, de ilyeneket még nem mutattam. - Továbbá mielőtt felszínre törünk, aktiváltam újonnan elsajátított technikámat, mely majd megvédi testem Natsu lehetséges támadásainak zömétől, hiszen a fegyverek által ejtett támadásokat ez a technika gyerekjátékként hárítja el. / Doton: Iwa no Yoroi / Ezután pedig hárman törünk a felszínre, bár így a napfényben elárulom magam, jelenleg a legkisebb gondom volt az, hogy Natsu majd kitalálja melyik vagyok én. Elsőként úgyis az újra összeállni képes klónjaim törnek majd rá, melyek remélem így már kicsit több időre foglalják le, s így izzítom is a végtagjaimat, egy közeli Taijutsuhoz, mellyel, bár nem terveztem nagyobb kárt tenni benne, jelenleg az érzelmeim...egy kicsit instabilak, így nem garantálhatom majd, hogy nem célozok olyan helyre, mely egy kicsit jobban fáj. / Sorozás // Hajaifuri no jutsu / Így a támadás, s a védelem is megoldva, bár ha ennyi védelem nem lenne elég, van még egy technikám, melyet pont közelharcra találtak ki, de remélem annak a bevetése nem lesz szükséget a föld védőpajzsom mellett...de ha nem lesz majd más megoldásom, hát ráveszem magam a használatára...de ez még a jövő alakulásától függ...Vajon...mennyire tud majd feldühíteni Natsu? S vajon tudja e, hogy ha dühös vagyok, akkor az azt jelenti, hogy erősebben, s keményebben harcolok...s ilyenkor, nem gondolok arra, hogy hol sebezem meg őt...

//Uchiha Madara//
 
Egy... Kettő... Három... Pusztán a valódi Haru-t akartam előcsalogatni, de ehelyett kaptam belőle egyenesen hármat. Pontosabban két klón és a valódi Haru bukkant elő a föld rejtekéből. Hogy honnan tudtam, hogy melyik az igazi Haru? Pofon egyszerű, az egész teste csak úgy csillogott-villogott valami miatt. Nyilvánvalóan valamiféle technikát használhatott magán, védelem, vagy más egyéb célokból, és nyilvánvalónak gondoltam, hogy a technikát nem az egyik klónján, hanem saját magán alkalmazza. Ám azonban hiába jöttem rá, hogy melyik az igazi, akkor is hárman törtek rám, így hamar újra az új technikámra kényszerültem rá, létrehoztam magam körül a villámpajzsot, pont mikor nagyjából mindhárman támadtak, és reménykedtem, hogy ez ismét be fog válni. Azonban nem minden pont úgy alakult, mint előzőleg. A két klón ismét megsemmisült, esélyük nem volt, ám a valódi Haru, felfegyverkezve azzal a fura csillámló testével, ökle könnyedén áthatolt a villám elemű pajzsomon egyenesen a képembe. Egy igen erőteljes csapást kaptam az arcomba, így nagy fájdalmak közepette estem hátra, majd csúsztam végig a földön úgy öt méterre eltávolodva Harutól, akinek a kezét azért némiképp megviselte a villámpajzsom, de még nem volt olyan vészes a helyzete.
A földön fekve amilyen gyorsan csak tudtam Haru felé vetettem egy pillantást, nagy fájdalmak közepette töröltem le szájamról a vért, melyet az iménti erős csapás okozott. Nem gondoltam volna, hogy ennyire eldurvulunk. Bár.. Én hergeltem fel, ez tény. És el is értem vele a célom. - könyveltem el magamban, hogy bár hiába kaptam be egy erőteljes és fájdalmas ütést, legalább már tudom, hogy melyik az igazi Haru. Furcsamód nem ugrott egyből nekem, pedig én éppen erre számítottam volna. Az a Haru, akit úgy feldühítettem, az a Haru aki az előbb egy ilyen kíméletlen csapást vitt be nekem. De nem ezt tette, helyette inkább.. Időt hagyott nekem, hogy rendbe szedjem magam. Noha persze nem szándékosan tette ezt, hogy nekem kedvezzen, egyszerűen csak egy terv villanhatott be a fejébe és ezt készült megvalósítani. Fülem csengett, az ütés nyoma fájt, azonban még a földről bámészkodtam egy kicsit. Egy kisebb füstfelhő jelent meg Haru előtt, majd egy ismerős kis lény tűnt fel belőle. Haru kis rókája volt az, kit a gazdája segítségül hívott. Ha minden jól megy egy kisebb földfal emelkedik ki a talajból, ami megfoszt engem úgymond a látásomtól, nem láthattam se Haru-t, se a kis rókát. Ebből még baj lehet. - kaptam észbe, majd amilyen gyorsan csak tudtam feltápászkodtam és hátráltam kicsit. Bizonyára azt csinálja, amit én is akartam. Elrejtőzni a másik szeme elől, majd trükközni. Bizonyára újabb klónok fognak érkezni, várhatóan a föld alól. - láttam át szinte ellenfelem taktikáján, ami olyan szempontból nem volt nehéz, hogy már nem először készült bevetni ellenem hasonló trükköket. - Pusztán csak annyi a dolgom, hogy megtaláljam azt, amelyik olyan furcsán csillog. - mosolyodtam el kicsit meggyötört arcommal, a kunaiomat védekező pozícióban magam elé helyezve. Figyeltem a föld falat is, és természetesen fokozott figyelemmel fürkészem a talpam alatti földet is, mert szinte biztos vagyok benne, hogy pont körülöttem fel fog tűnni egy Haruka.
Lábfejeimbe folyamatosan chakrát pumpáltam és készültem a shunsin-nal való elrugaszkodásra, megpróbálva így elkerülni az esetleges felbukkanó föld alóli támadóimat. Amennyiben ez nem sikerül elhajolásokkal próbálkozok védekezni, ám amíg nem látom a csillogó bőrű Harut, addig mindig fokozott figyelemmel várom Őt. A két földből felbukkanó Haru nem csillog, tehát nyilvánvalóan klónok. - állapítottam meg gyorsan - De akkor hol lehet az igazi? Nem kellett sokat várnom, szinte azonnal előbukkant a földfal mögül a csillogó testű Haru, és én szinte pontosan tudtam, hogy csakis Ő lehet az igazi. Megvagy!
A drótcsapdával felszerelt kunaiomat mindvégig erősen szorongatom, majd amint megpillantom az igazi Harut, lehetőleg megpróbálok kissé eltávolodni a klónoktól, majd a kunaimon lévő drót végét egyik kezemmel megfogva, míg a másikkal magát a kunait eldobva az igazi Haru felé (de inkább kissé mellé) próbálom alkalmazni az Ayatsuio no Justu és az Ayatori technikák együttesét. Ha minden jól megy, akkor amint Haru mellé érkezik a dróttal feltekert kunaiom, amiről időközben csak úgy pörög lefele a dróthuzal a levegőben, aminek a másik végét én magam fogom, egy kis chakát belevezetve a drótba, majd egy ügyes mozdulattal eltéríthetem a kunait olyannyira, hogy röppályát változtasson és Harut hátulról megkerülve a lendület erejével és az Ayatori technika segítségével körbe-körbe behálózza, így mozgásképtelenné téve őt.
Mindent erre az egy lapra tettem fel, erre a végső kis meglepetésre, de őszintén szólva nem hiszem, hogy Haru is bírná még túl sokáig. Túl sok klónt, és egyéb jutsut használt fel, ráadásul mindezt egy edzésnap után. Persze ez rám is igaz. Többször is alkalmaztam az újonnan megtanult jutsumat, ami elég kimerítő tud lenni.
Egy végső roham, egy végső csapás dönt. Haru egy újabb pofont készül beadni, immáron az utolsót számomra, én pedig a végső meglepetésemmel, az eddig végig rejtegetett kis trükkel próbálok felülkerekedni rajta. Bárhogy is végződjék ez a kis barátságos, élvezetes harc, bármelyikünk is kerekedik felül a másikon, az a valaki megérdemli a győzelmet.

// Uchiha Madara // >^.^<


 Szavakat hallottam...mesterem szavait, amint engem bátorítanak...amint azt suttogják, nem vagyok gyenge, s valahogy azt is sugallta felém,  hogy már nem vagyok egyedül...Tartozom valahová, egy helyre, ahol talán...lelkem hullámainak rögös, s hosszú útjára lépek rá, mely végül...talán nem is olyan sokára, egy egészen új emberré varázsolja majd a vad...mindeddig betörhetetlen énemet.
- Nem Haruka...te igenis erős vagy. - Hangzott mesterem ajkai közül, majd csak folytatta...és pedig hirtelen felkaptam a fejem, s egyenesen rá néztem, a szemeibe, melyek nem tűntek egy hazug ember szemeinek...a mélyükön...egy igaz ember szavainak csengését hallottam. A lelkem valahogy szabadnak...szabadabbnak éreztem mint eddig valaha. Mindeddig, valami megmagyarázhatatlan súly nyomta a szívem minden kicsiny részletét...s ez a súly, most egyről a kettőre...porrá vált. Porrá, amit az új élet kezdetleges szellői messzire sodortak tőlem...
 Érzelmeim lecsengése után tovább hallgattam mesterem szavait, melyek egy új holnapot jelentettek számomra. Elfogadta hát, hogy segítségemre lesz, s saját szavaival mondta ki...itt az ideje, hogy fejlődjek. Itt az ideje...előre haladnom...
Holnap...a holnap új eseményeket hoz majd, ugyan ezen a helyen...holnap reggel, ugyan itt találkozunk majd. Holnap...pont ugyan ezen a helyen, valami elkezdődik, s a szívem azt súgja, sokáig emlékezni fogok arra a napnak, arra a reggelére...de most, lassan ideje haza indulnom, Yao talán már készített valami vacsorát, legalább is remélem, haláli éhes vagyok. 

Másnap:

 Új nap virradt fel, mely még alig takarózott ki az éjszaka köntöséből, számomra mégis, azonnal az ébredést jelentette. Bár fáradt voltam, hisz manapság a napjaim eléggé sűrűre sikeredtek, nem volt választásom, s nem mintha lustálkodni szeretnék...a kicsiny lelkem immár új fényben ragyog, s alig várja, hogy erősebbé válhasson, egy olyan haza érdekében, mely elfogadta őt.
A nap első sugarainál, lábaim, mintha önállóan mozognának...egyetlen hatalmas rúgással dobtam le magamról a takarómat, s huppantam ki az ágyamat jelentő kis vacokról, megindulva ruháim irányába. Kezeim igyekeztek minél hamarabb felölteni napi viseletem, majd az emeletről gyors léptekkel haladtam a lakásunk földszintjének irányába, útközben persze bekaptam valamicske reggelit, de nem vittem túlzásba. Sietősen tártam ki házunk ajtaját, mely még mindig adott némi nyikorgó hangot. ~ Még mindig nem csinálta meg? ~ Gondoltam Yaora, majd egy pillanatra összeszorítottam a szemeim, majd azonnal haladtam tovább...hisz ez az idő, jelenleg nem a mérgelődésre való...
 Közeledtem a tegnapi helyszínhez, mely ismét eszembe juttatja vereségem, majd mesterem szavait, így képes voltam tovább lépkedni, s bár lassan, de megérkeztem a pontosan megadott találka helyszínére, mely valahogy semmit sem változott...pont olyan volt mint amikor tegnap itt hagytam, bár miben is változhatna ily rövid idő alatt, majd egy halvány mosoly szökött az arcom rejtett zugaiba.
Kano-senseit azonnal felfedeztem, már várt rám, s szemeim ezután azonnal Matoi keresésére indultak, hiszen ha jól emlékszem, számára is meg kellett volna jelenni itt, s mégis, sehol sem látom...éppen szétnyíltak volna aljaim, melyeket reggel óta összetapadtak, mintha csak valami furcsa, ragadós réteggel lennének összetapasztva, de mesterem megelőzte szavaimat, s hirtelen, nem várt mozdulattal terített le. Egyszer csak felém ugrott, s a földre terített, miközben egy szót is hallottam kicsúszni a száján...hangosan, s érthetően hangzott el...
- Vigyázz! - Kiáltotta , miközben a földre döntött. Egész testem megremegett a nem várt támadástól, s szívem ritmusa, valószínűleg a hirtelen feszültség hatására, de gyorsulni kezdett. Mesterem rajtam feküdt, s ez magában is eléggé irritálóan hatott rám...sosem kerültem még hasonló helyzetbe egyetlen emberrel sem, úgy éreztem túl közel van...~ Ez már túl sok...túl közel...túl közel. ~ Szorítottam össze szemeimet, majd nyitottam ki, amikor valami furcsa árnyék takarta el az eget felettünk, s végi siklott alig valamivel magasabban mint mi voltunk. Ha a sensei nem lök el engem, szinte biztos, hogy az árnyék eltalált volna engem, s valami azt súgja, ez cseppet sem lett volna kellemes érzés. ~ Meg..mentett...engem? ~ Futott végig az agyamon, majd mintha arcom egy csöppet pirosabbá vált volna az átlagnál, de persze ez nem volt az, az idő, amikor elvonhatná bármi is a figyelmem...inkább úgy fogalmazok...kellemes meglepetés volt...hogy megmentette az életem.
Az árnyék, mely keresztül haladt, s átszelte felettünk a levegőt, sötét volt, s félelmetes...amint haladt, apróbb földdarabok, s még több por hullott alá róla, mely enged következtetni egy-két dologra...
Mivel szinte biztos voltam benne, hogy valamiféle, általam ismeretlen, jutsuról van szó...a föld, s por után, már biztos voltam benne, hogy föld stílus lesz...s ha kicsit tovább gondolkozok...Ki volt az, aki nemrég föld jutsut tanított számomra? ~ Matoi! ~ Futott végig a fejemben egy név, melyhez az előző technikát kötöttem...melynek eltűnése után, semmi sem maradt, csupán föld..így még bizonyosabb volt előző elméletem.
Mesterem ezután hamar fel kell , s leporolja magát, hisz belepte a technika után maradt föld, s por egyvelege. Így hát én sem tétovázok, hamar felpattanok,  hozzá hasonló képen teszek, amilyen gyorsan csak lehet, leporolom magam, bár rajtam jóval kevesebb szennyeződés volt.
- Legközelebb nem foglak megmenteni, Haruka. - Hangzott mesterem szájából, s hangja erős volt, s határozott, melyből egyértelműen kivehető volt, hogy komolyan gondolja.
- Értettem! - Jelentettem ki, s tudtam innentől önmagamra vagyok utalva, s ismét...megküzdök valakivel, ki közel áll hozzám...Bár még nem láttam a támadót, valamiért éreztem, hogy Matoi lesz az...eközben senseiem egy közeli fa ágán helyezkedett el, számára gondolom kényelmes módon, mely elég jó a következő csata nyomon követéséhez.
Ismét egyedül maradtam, egyedül egy potenciális ellenféllel szemben...ismét harcolnom kell...~ Pont, mint tegnap. ~ Járt a fejemben, s kicsit tartottam a csata végkimenetelétől...~ Nem akarok veszíteni! ~ Határoztam el, miközben a közeli sűrűségből Matoi tűnt fel. ~ Tudtam! ~ Jegyeztem meg, a figyeltem a kunaial felém futó ismerős alakot. Gyors csapását elkerültem , s hátrálni kezdtem, amíg lehet...ugyan is hamar megakadtam valamiben, s azonnal hátra kaptam tekintetem. A mögöttem lévő akadályozó tényező egy újabb Matoi volt, mely minden bizonnyal egy klónja volt csupán az eredetinek, de így honnan  tudhatnám, hogy az mely szemből támadt, az eredeti ember volt e?
 A hátam mögött elhelyezkedő fiú időközben megragadta a bal kezem, mellyel eléggé korlátozott a mozgásban, így azonnal cselekednem kell... ~ Nem maradhatok védtelen! ~ Gondolataim mind a védekezés köré koncentrálódtak, s egyet rossz lépés a vesztemet jelenthette. Így először az ugrott be, hogy ki kell kerülnöm a támadási zónából, mely jelenleg a két klón közti területre korlátozódott, így ezt kellett elhagynom..mégpedig a lehető leghamarabb, de valahogy hamar megváltoztattam az akaratom, s átváltottam...védekezés és támadás együttesére, mely reményeim szerint egy sokkal tökéletesebb összhangot hoznak majd létre. Első lépésem a védelem létrehozása volt, mely a nemrég tanult technikámban rejlett, mely a " Doton: Iwa no Yoroi" nevet viseli, s tudtommal egy kunai támadását semlegesíteni fogja...de azért nem hagyunk semmit sem a véletlenre...bár bal karom fogságban sínylődött, a jobb szabad volt, így behajlítva azt igyekeztem a lehető legnagyobb erővel hátracsapni, úgy, hogy az nagy erővel találja el a klónt mögöttem. Reményeim szerint ez ennek hatására legalább megsérül, vagy eltűnik..legrosszabb esetben is remélem elenged, így előttem lévő ellenfelem másolatának támadását kikerülhetem, s bevihetek számára egy igencsak erőteljes ütést, melytől reményeim szerint szétporlad. Mivel csak klónok, úgy érzem nem kell túl sok jutsut pazarolnom rájuk, megpróbálom puszta kézzel elintézni őket. Ha esetleg még mindig élne valamelyik, vagy mindkettő, akkor igyekszek elintézni őket taijutsum segítségével. Mely lassan, de biztosan edzi testem minden részletét, így válva gyorsabbá, s erősebbé. Legvégső esetben kénytelen leszek bevetni...a Sorozás // Hajaifuri no jutsu //  technikámat, de ha csak lehet, az e féle dolgokat majd az eredeti ellenfelem pofikájának tartogatnám....
 S bár a továbbiakban már fent áll a védelmem, melyet nemrég hoztam létre, s mely megvéd egy bizonyos szintig, nem vagyok biztos benne, hogy el elegendő lesz a továbbiakban egy láthatatlan támadó ellen, ki minden lépésemet látja, s ki az én szemeim elől rejtve marad.
- Hé, Matoi! Gyere elő! - Tettem egy béna kísérletet az előcsalására, mely valószínűleg semmi eredményt nem hoz majd, így meg kell védenem magam. Tehát még aktív a föld védelem technikám, s izzítom a taijutsus védelmemet is, hiszen, egy dupla védelem talán...a győzelmem egyik kulcsa lehet...s így...vagy a tetem hárítja...vagy kikerülöm a támadást...jelenleg ez a két lehetőségem van...Ha mégsem jön össze...hát új módot kell találnom, különben ismét..csúfos kudarcot vallok majd...s talán elmerülök ismét, érzelmeim egyre növekvő tengerében...

/ Uchiha Madara/ >^.^<


  Amint klónjaimmal előtörtünk a föld rejtekéből, Matoi máris váltott, védelmi állást vett fel, s mintha csak azt várta volna, hogy támadjunk. A klón, ki elsőnek támadt, bár megütötte Matoit, látszólag olyan volt, mintha semmi sem történt volna, s ekkor, a napfény végighaladt Matoi testén, megcsillanva, s ekkor már tudtam mi történt. ~ Ch...tényleg, ezt...még ő tanította meg számomra. Francba!~ Futott végig a felemben, miközben más a második klónom támadt. Vagyis jobban mondva megpróbálta, de Matoi elhajlott a támadás elől, így az úgymond semmis volt, nem talált célt, bár ha talált volna sem értem volna sokat vele. Eközben, amolyan lendületből, legalább is így szokták mondani, Matoi egy csapást mért első klónom mellére, ki ettől azonnal darabokra hullott, s ekkor a második klónom következett, kinek a fiú erőteljes csapást mért fejére,  s a lábai...szinte azonnal összerogytak a csapás súlya alatt, majd a feje lassan végigrepedt, s kettényílt. Akkor pedig, már én is ott voltam....testközelből láthattam, ahogyan a klónom egy ilyen, szörnyűséges módon pusztult el, s mintha csak lepergett volna a szemeim előtt, ahogyan én végzem így. Szinte láttam...a képek életre keltek a fejemben.  Ahogyan az én fejem fut hasonló sorsa...ahogyan az én vérem csordul ki, s a porba hullok, idővel pedig...pont olyan porrá leszek, mint most a klón, ki értem tette ugyanezt. Szinte már-már olyan volt, mintha egy darabom...vele együtt hullott volna alá a semmibe...olyan volt, mintha a szívemet fedő szikladarabok, egyesével törtek volna darabokra, s hulltak volna le, meggyengítve így eddigi stabil, áttörhetetlen védőfalam.
 Éreztem, amikor Matoi lába, s gyomrom találkoztak egymással, melynek hatása képen egy kissé "megtanultam" repülni, s pár métert hátrafelé haladtam, bár nem mintha akartam volna, de akkor annyira leblokkoltam, hogy képtelen voltam kitérni, vagy bármit is cselekedni a támadás kivédésére. Teljességgel elmerültem gondolataim, vagyis sokkal inkább a félelmem tengerében. Ez idáig, ez számomra egy ismeretlen fogalom volt, félelem...eddig keveset találkoztam vele, s manapság, egyre inkább megismerem ezt a szót. Ahogy az ellenfeleim mind felülkerekednek rajtam, úgy egyre inkább megismerem a szó igaz jelentését, de valahogy, úgy érzem, nem vagyok képes elfogadni ezt az érzést, s sajátomként kezelni. Képtelen vagyok elfogadni, hogy legyőznek, s hogy félek....de igen, félek...de nem az ellenfelemtől félek, félelmem tárgya nem a személy...hanem sokkal inkább maga a bukás, mely a vereséggel jár. S ez a velejáró ok az...melytől távol akarok maradni. ~ Nem akarok veszíteni! Nem akarok! ~ Mondogattam magamban, miközben lassan visszatértem a valóság mezejére, s feleszméltem, hogy a földön vagyok, s a  szél által lengetett fűszálak simogatják a testem.
 Ahogy magamhoz tértem , azonnal mesterem szavai törték meg a csendet, melyek egyértelműen lezárták az eddigi csatát, s számomra ennek egy jelentése volt... ~ Ismét vesztettem... ~ Jöttem rá, s ez ismét elvette, nemrég még feltámadó harci kedvem. Nagy dolgokra készültem még, hiszen ellenfelem jóval felettem állt. ~ De legalább...meg akartam próbálni... ~ Mormogtam magamban, miközben szívem egy újabb védőburka hullott alá, melynek szétesését szinte hallotta önmagamban.
Kano.sensei felállt, s Matoi is felhagyott eddigi védelmi helyzetével, s lépteivel felém kezdett haladni. Úgy éreztem egyedül vagyok...két olyan személlyel, kik nemrég látták csúfos kudarcom, s most ismét szégyent vallottam előttük. Matoi már nem tekintett úgy rám, mint a találkozásunk napján...akkor még más szemeket láttam, amikor felém tekintett...vagy ennyire más a személyisége...vagy ennyire elástam magam a szemeiben? S a sensei... lassan egyre inkább próbál megtörni engem? Ez lenne a módja, hogy feladjam a küzdelmem ellene, s végre..elfogadjam a tanácsait?
 Matoi hozzám érve a kezét nyújtotta felém, s én kissé lehajtott fejjel, de elfogadtam a segítségét, bár magam sem tudom, miért...hisz most győzött le, s mégis, segített nekem. Talán ez is az egyik jelen annak, hogy változom?
Ahogy felálltam, mesterem vizet nyújtott felém, s Matoi felé is, bár szinte biztos, hogy én sokkal jobban elfáradtam, mint ő, majd egy fa árnyékában tértünk pihenőre, leültünk, s szinte tudtam mi vár rám...egy újabb kínos beszélgetés, amin kitárgyaljuk, mit vétettem, s mi az, amiket ismét elrontottam...s ezek a szavak azok, melyek lassan megtörik a védelmemet, amit az évek során állítottam fel. Először Yao volt az, ki megbontotta ezt a védőfalat...majd Natsu volt az, ki tovább , s tovább rombolta...s most végül, Matoi, s a sensei, az, kik véglegesen lebontják a védelmemet...a lelkem, nehezen birkózik meg, ezen rengeteg változással, hirtelen jött változással, de valahogy a szívem...azt mondja, az út amin járok, a helyes döntés. A mesterem nem szólalt meg, mióta leültünk, s Matoi...szintén csendben van, s ez a kis idő, elegendő számomra , hogy átgondolhassam, miért van az, hogy a bennem lévő érzelmek csatároznak egymással. De ezt, azt hiszem már tudtam...a változás, mely a régi Harukából, egy új, hazával, társakkal, barátokkal....érzelmekkel rendelkező Haru-t csinál...ez a változás az, mely nem bír megbékélni a régi személyiségemmel. Az, hogy mostanában annyit sírtam...elképzelhetetlen a régi énem számára. A kemény, s törhetetlennek látszó lány...ez voltam rég, s most...az érzelmeim kitörnek belőlem. Mind a rossz, s mind a jó...egyaránt...kimutatom őket, bár lehet, hogy a saját, furcsa formámon, d kimutatom őket...míg régen, minden érzelmem csak a testemen belül létezett, nem törhettek ki, nem tudhatták meg mások..csakis én. Ez  két ÉN más, s más....s az egyiknek, lassan végleg menni e kell...ez az, ami meggátol engem abban...hogy tovább léphessek. De azt hiszem, már tudom, melyik az ,az én, aki véglegesen itt maradhat, a villámok között...Mindeddig egymagam álltam, egymagam viseltem el mindent, de most ez már nem lehetséges, nem kell egyedül megbirkóznom a világgal, mert vannak emberek, akik velem vannak. Régen, egészen kicsike koromtól kezdve, egyedül voltam, túlságosan is...kicsi voltam még, amikor el kellett zárkóznom a világtól, s az a tudat, hogy csakis egymagam vagyok, csakis én..én..én...belevésődött a lelkembe, s a szívembe egyaránt, így nehéz megválni tőle, hiszen valamilyen szinten a részem, de mégis... lassan ideje elengednem ezt a zárkózott embert. Mindig ösztönből cselekedtem, csakis az vezérelte az életem, s az ölés volt az, mely az öröm egyetlen forrását biztosította számomra, de már...lehet, hogy találok egyéb dolgokat is, mik örömöt okozhatnak.  Talán nem leszek én a legkedvesebb shinobi, talán nem leszek én a leggonoszabb sem, de így én lehetek...Haruka!
 Az életem, igazából..most veszi kezdetét...megváltozni...igazi shinobinak lenni...az életem felett, most ezek a célok veszik át az irányítást. Azzá lenni, aki eddig nem voltam, Kanoval és Matoival, ezzé az emberré válok. A bosszúm...mely eddig éltetett nem tűnik el egészen, de életem fő célja most megváltozik...igazi shinobinak lenni, megvédeni azokat akik fontosak...sok új célt szereztem most....s talán, végre olyan emberekkel találkoztam, akikkel elérhetem őket... ~ Igen, végre, tényleg shinobi leszek! ~ Jelentettem ki önmagam kis világában, majd szinte pontosan ezután, mesterem vére megszólalt.
- Elvégre egy harcnak nem csupán az egyik fél halálával vethetünk véget. - Mondta, s olyan volt, mintha csak tudta volna, mik futottak most végig a fejemben. Egészen a veszteségtől, kudarctól kezdve, az új célom kiderítéséig, szinte biztos vagyok benne, hogy mindent tud. S következő szavai, melyek elhagyták ajkait, mind erre utaltak...az utam, az út amit választok...hiszen végig erről gondolkodtam, s ő most még inkább kifejti ezt...mintha csak tudná, hogy az érzelmeim egymással háborúztak, s a két utam, végül is, hogy maradok e, vagy a régi önmagam választom...Kano pontosan erről beszél, az utakról, melyek még előttem állnak, s ezek egyikét most le kell zárnom , különben talán, az életem elkövetkező része, mind a semmibe vész majd. De ez az, amit végül is nem vettem számításba, mégis, az előző érzelmeim nem változtak, nem akarok más utat választani, mint amit pár perccel ezelőtt kiválasztottam...shinobi akarok lenni! S meglátjuk, mivé válhatok így..velük...
 Pár mondat után, mesterem szavai áttértek rólam Matoira, bár persze egészen nem maradtam ki a mondókájából. De megtudhattam, miért is nem volt esélyem Matoi ellen, hiszen ő különleges kiképzést kapott, s egy friss, elit shinobikból álló csapat tagja... s ezekre a szavakra... szemeim nagyobbra nyíltak. ~ Máris, egy ilyen csapat tagja lehetett? ~ Olyan volt, mintha irigy lennék, s valójában, az is voltam. Úgy éreztem én is...én is ezt akarom! Én is tartozni akarok egy ilyen csoporthoz... ~ Olyan akarok lenni...mint ő? ~ Dobbant egy nagyot a szívem, mely határozott, s hatalmas volt...ezzel pedig, utam...eldöntetett, legalább is...már tudtam mit akarok. Matoira néztem, s szemeimben talán olyasmi tükröződött mint még soha...a biztos tudat, hogy tudom mit akarok. Tudom, milyen erős shinobi akarok lenni...tudom mi akarok lenni... Remélem Matoit nem rémiszti meg a tekintetem, de nem hiszem, hogy ettől megrettenne. Mesterem további szavaiból ki derült, hogy miattam van itt...mármint Matoi, azért, hogy engem tanítson...hogy megossza velem a tudást, amit kapott. S ez a tudtad, valamiért boldoggá tett...az...hogy miattam van itt, hogy engem tanítson...megnyitja számomra a lehetőségek mérhetetlen tárházát. Az utam, amit kiszemeltem magamnak...itt a kulcs az ajtajához, így végre...kinyithatom...
 Nem telt el sok idő, míg Matoi  ismét, pont mint amikor felsegített, elém lépett...de ez a pillanat, egészen más volt mint az előző...az ahogy pár perccel ezelőtt egymáshoz viszonyultunk, más volt, mint most. Akkor még ellenfelek voltunk, de mostanra...mester, s tanítvány vagyunk. Ő vált a kulccsá, mely a jövőmhöz vezet. S persze Kano-sensei az, ki átadta számomra ezt a kulcsot...S ekkor, mérhetetlen boldogság járt át...egy boldogság, mely az új jövő felé vezet majd.
- Haruka - Szólalt meg Matoi, ki még mindig előttem állt. Majd folytatta mondókáját, mely teljes egészében rólam szólt. Elmondta, hogy a technikáimból, az erő hiányzik, nem pedig azok hiánya okozza gyengeségem...s a tervezés, az mely lyuk a pajzsomon, legalább is harc közben biztosan ez az, mely a vesztes oldalra sodor engem. Szerinte a támadásom, az, mely leginkább fejlesztést kíván, s ő lesz az, ki megtanít engem, igazi Shinobi ként támadni! S ezen szavak, feltüzeltek engem, éreztem a vágyat, hogy tanuljak...akartam fejlődni! Elmondása szerint a védelmemen csak csiszolni kell, de remélem , azért erre is kitérünk majd, minden tudását át akarom venni...tanulni akarok...jobb akarok lenni!
Majd a következő, mire kitért, az a harc elemzése, mely egy shinobi párbaj fontos része, s ezt eddig ténylegesen kihagytam, legalább is nagy részét...főleg az érzelmeimre hallgattam, s nem próbáltam taktikusan figyelni a harcokat..ebben igaza van...de hogy mondjam vissza az előző harcunkban elkövetett cselekményeit? Ehhez semmi kedvem sem volt...tanulni akartam, nem pedig a régi csatára emlékezni...s őszintén nem figyeltem meg annyira, hogy mindent visszamondhassak, nem elemeztem ki kellően, ahhoz, hogy ezeket azon a szinten mondjam vissza, ahogyan ő elvárná...legalább is szerintem, így egy ideig csendben voltam...s ideges lettem, azon gondolkoztam, hogyan vághatnám ki magam kellően jól a helyzetből...de szavai mind igazak voltak, s mintha kissé furcsán éreztem volna magam, hogy képtelen vagyok visszamondani számára tökéletesen a nemrég lezajlott csatát. Az érzelmimre figyeltem...s nem rá. S ekkor döbbentem rá...hogy az előző csatánkban, az igazi ellenfelem nem Matoi, hanem sokkal inkább önmagam volt...

Pár napja, hogy elhagytam a falumat, azóta egy erdei ősvényen haladok előre, bár nem tudom, hogy hova. Nincs tényleges úti célom. Nem, inkább úgy fogalmaznék, hogy egyáltalán nincsen célom. Azzal a szándékkal hagytam ott a falumat, hogy megszabaduljak annak a fájdalmas helynek a szorításából. Nem lettem volna képes több időt ott tölteni. A falu utcái, a házak és minden, ami csak körülvett ott a családomra emlékeztetett. Nem bírtam tovább, így hát itt vagyok. Mivel nem gyakran jártam a falun kívül, így nincs helyismeretem erről az ösvényről. Egyetlen dolog amire számíthatok a térképem, amit magammal hoztam otthonról. Ha jó ösvényen járok, akkor elvileg az országból kifele haladok. Talán mégsem mondhatom, hogy cél nélkül vagyok. Van egy dolog, amit már régebben is meg akartam tenni, de nem volt rá lehetőségem. Mióta azzal a fura öreg festővel találkoztam, akit egyik küldetésemen ismertem meg, vágyok arra, hogy a világot beutazzam és különböző embereket, kultúrákat ismerhessek meg. Még mindig emlékszem, ahogy útközben a történeteit meséli a különböző országokban élő emberekről. Érdekes volt, így én is be akartam járni a világot, ám akkoriban teljesen a faluhoz voltam kötve, így ez csak ábrándozás volt. Most azonban könnyedén beteljesíthetem ezt az álmot. Nem mintha lenne más dolgom a céltalan utazgatáson kívül. Hirtelen azon kaptam magamat, hogy nagyon elgondolkoztam. Megráztam egy kicsit a fejemet, hogy észhez térjek. Nem jó ötlet ilyen mélyen a gondolataim végtelenjébe merülni. Bár még a villám országában vagyok, de egy percre sem lehetek figyelmetlen. Ez egy sokak által használt út. Az ösvény szélességéből ítélve nem csak gyalogosan, de különböző szekerekkel és gyakran járhatnak erre, hogy árut szállítsanak a környező kisebb falukba. Az ilyen forgalmas helyeket szereti a banditák és az útonállók, így nem engedhetem meg magamnak, hogy ne figyeljek oda. Egy fiatal lány egyedül különösen csábítónak tűnhet a számukra. Bár igaz, hogy pár egyszerű banditával még le tudok számolni, de ha továbbra is ilyen figyelmetlen leszek és leengedem a védelmemet, akkor könnyen elkaphatnak. Most már egy kicsit figyelmesebben haladok előre. Vajon merre járhatok? Elővettem a táskámból a térképemet és belepillantottam.
-Nagyjából egy napja hagytam el az előző falut. Az azt jelent, hogy valahol itt lehetek. - Böktem rá a térképre miközben hangosan gondolkoztam. Ha minden igaz, akkor pár órán belül egy újabb faluba kell, hogy érjek. Jó lehetőség lenne egy kis pihenésre. Ez a hosszú és unalmas gyaloglás teljesen kifáraszt.

//Elnézést, hogy kicsit rossz lett, de az első postjaim rendszerint nem a legjobbak, illetve egy kicsit már elszoktam az ilyen fajta szerjátéktól.//

//Nem lett az rossz  //

Pár napja kóborolsz már az ismeretlenben, ráadásul egyedül. Ez nem a legbölcsebb dolog, elvégre háborús időszak van, senki sem lehet biztonságban a vadonban. Te is tudod, hogy az utakat a banditák szeretik figyelemmel tartani, hátha arra téved valaki, de ha jobban oda figyeltél volna Kumogakure híreire, akkor tudhatnád, hogy nem csak ilyen veszedelem fenyeget idekint. Megpróbálod magad betájolni a térképed alapján, de ide kint elég nehéz. Megkaptad ugyan az alapvető túlélő képzést, de a térképet most nem tudod pontosan használni.
Hamarosan viszont visításra, majd kiabálásra leszel figyelmes. Egy fiatal női hang az.
- Segítség, segítség! - jajveszékel az illető.
Ha a segítségére sietsz, akkor hamarosan egy fa tetején megpillanthatod a lányt, aki segítséget kért. Egy megtermett fa egyik ágán áll és próbál fentebb mászni, miközben alatta két farkas ugrál felfelé, hátha elkapják. Ha nem foglalkozol vele, akkor hamarosan öt farkas állít meg utadban és vicsorognak rád. Melyik utat választod?

//Készítsd az idegeidet  A lány aki segítséget kért: 

//nem kell félni. Engem aligha tudsz kikészíteni Rin pedig előbb leüti, mint hogy az idegeire menne //

Bár sajnos a helyismereteim nem a legpontosabbak, így csak nagyjából tudom betájolni a térképen, hogy hol lehetek. Nem épp a legpontosabba, de nekem ez is elég. Tudom azt is, hogy nem biztonságos idekint. Tudatában vagyok a háborúnak is, ami jelenleg dúl, azonban csak remélni tudom, hogy nem lesz problémám ebből. Ezen felül a vadállatokkal is számolnom kell. Egy két farkassal, vaddisznóval vagy medvével még megbirkózok, így talán azoktól kell tartanom a legkevésbé. Ahogy ezen gondolkozok segélykiáltásokat hallok meg a távolból. Nincs sok kedvem másokat jószívűen segíteni most, azonban ha más nem, akkor az a tulajdonság nem veszett ki belőlem, hogy képtelen vagyok otthagyni az embereket, akik segítségre szorulnak. Nagyot sóhajtok és elindultam a hang irányába. Mivel nem tudtam pontosan, hogy milyen fajta a veszély, amivel az illető szembenéz, így óvatosan közelítettem meg a helyet. Továbbra is gyanakszok banditákra a közelben, így nem lenne okos ötlet csapdába sétálni. Mikor odaértem láttam, hogy egy lány van a fa tetején. Egyre feljebb próbál mászni és az okát is látom. Odalent két farkas áll, akik láthatóan nagyon szeretnék elkapni a lányt. Úgy tűnik, hogy ez könnyű lesz. Hangtalanul kiállok a fa takarásából, ami mögött megbújtam, miközben két kunait vettem elő. Amint felálltam és a körülmények is megfelelőek voltak eldobtam a fegyvereimet az állatok felé. Egyenest a fejükre céloztam, így ha eltalálom őket, akkor nem is lesz több probléma velük. Ha ez sikerül, akkor közelebb megyek a fához, majd felnézek a lányra.
- Jól vagy? Le tudsz jönni? - Tettem fel neki a kérdéseket. Ha tud, akkor megvárom, hogy lemásszon, ha nem tud, akkor felmegyek és segítek neki.
- Amúgy miért is vagy te itt? Nem tudod, hogy az erdőbe kóborolni egyedül veszélyes. Szerencséd volt, amiért csak vadállatokba futottál bele. -

Nem habozol, azonnal a segítségére sietsz szerencsétlennek, bárki is legyen az. Ahogy haladsz a hang irányába, hamarosan meglátod a lányt, aki jajveszékel egy fa ágán, alatta pedig a farkasok próbálják őt elkapni. Szerencsédre nem vesznek észre, így könnyedén kiiktatod őket, majd már mehetsz is a fához. Kérdéseidre a lány nem válaszol azonnal, előbb leugrik az ágról, majd leporolja a ruháját.
- Jól vagyok. - mondja, majd kicsit morcosabb lesz. - Ahhoz neked semmi közöd! Azt csinálok itt, amit akarok! Csak ezek a fránya farkasok ne lettek volna... - mérgelődött. - És te mit keresel itt? Csak nem bajt akarsz keverni? Öreganyó mindig is azt mondta, hogy a ninják hozzák ránk a bajt. Szóval, mit akarsz? - kérdezősködik.

Szerencsére minden a terv szerint haladt. A farkasok nem vettek észre, így probléma nélkül tudtam meglepetés támadást indítani ellenük. Miután mindkettőt eltaláltam a fa alá sétáltam. Biztonság kedvéért azért megnéztem, hogy valamelyikük él-e még, bár ennek nagyon kicsi az esélye, de soha nem árt biztosra menni. Miután ezzel megvoltam megszólítottam a lányt. Még mielőtt megszólalt volna lejött a fáról. Láthatóan nem sebesült meg, így nincs miért aggódnom. Azonban, mikor kinyitotta a száját a maradék jókedvem is elszállt. Nem elég, hogy még megköszönni sem képes, még lekezelően is beszél velem. Utálom az ilyen embereket. Méghogy bajt keverni? Kinek képzeli ez magát azok után, hogy egy szó nélkül megmentettem? Nem baj, ideje szórakozni. Bár kívülről nem látszott semmi, de belül gonosz kacajt ejtettem.
- Jó látni, hogy minden rendben van. Azonban a félreértések elkerülése végett nem szimplán jóindulatból mentettelek meg. 10000 ryo lesz! - Mondtam neki, majd nyújtottam a kezemet felé várva, hogy megérkezzen a jutalmam. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy amit kértem teljesen lehetetlen, hacsak nem valami gazdag lány, bár ezt azért egy kicsit kétlem.
- Mi a baj? Talán nincs elég pénzed, hogy kifizesd a szolgáltatásaimat? - Kérdeztem tőle, miközben enyhe gonosz vigyor ült ki az arcomra. A lány egy sokkal rosszabb teremtménnyel találkozott, mint a farkasok, velem.

A lány meg sem lepődik követeléseden. Amikor meghallja hogy 10000 ryo lesz, egyszerűen csak megvonja a vállát. Ezután szimplán elindul az egyik irányba.
- Nem hoz lázba a kapzsiságod... Ha pénzt akarsz, gyere velem a falumba és ott megkaphatod a fizetségedet. Viszont csak annyit, amennyit én jónak látok! Ha nem elégszel meg ezzel, akkor a további viszont nem látásra!
Alig mondja ezt ki, újabb farkasok jelennek meg, ezúttal öt darab. Mérgesen hördülnek fel rátok, mire a lány újra felugrik a fa tetejére. Menekülni nem tudsz, ugyanis az állatok körbe vesznek titeket, a számuk miatt pedig nem tudsz olyan gyorsan elbánni velük.

//A következő reagodban minimum 2-3 sorban taglald a harci cselekvésedet. A harcot feltételes módban írd, majd én döntöm el, hogy abból mi fog megvalósulni. Esetleg leírhatod azt is, hogy ha nem sikerül amit tervezel, akkor mit teszel!  //

A lány láthatóan nem lepődik meg a kérésemen. Érdekesnek tartom, de ettől függetlenül egy kicsit zavarónak tartom a stílusát.
- Gondolom, hogy nincs elég pénzed, hogy kifizess. Mindegy fizetségemet később tárgyaljuk meg, most dolgom van. - Mondtam neki. Hallottam az álltok morgását, így tudtam, hogy újabb farkasok közelednek. Pár pillanaton belül már körülöttünk is voltak. Öt farkas vett körbe, miközben a lány már fel is mászott az egyik fára.
- Hah, látom, hogy beképzelt viselkedésednél már csak a famászási képességed a nagyobb. - Gúnyosan odaszóltam neki. Nem volt sok időm, míg az állatok támadásba lendülnek, így gyorsan kell cselekednem. Előkapok három Shurikent és amilyen gyorsan csak tudom három farkast célzok meg velük. Próbálok létfontosságú pontokat eltalálni, így a probléma nagy részét kiiktatva ezzel. Ha nem is halnak bele az sem nagy gond, hiszen ha sérültek, akkor lassabbak lesznek és több esélyem lesz elbánni velük, illetve az is lehet, hogy a sebzett állatok futásnak erednek. Miután eldobtam a fegyvereimet a másik fele veszem az irányt. Nincs sok értelme ilyen vadállatok ellen komolyabb tervet készíteni, illetve taktikázni, így a legjobb megoldás a gyors támadás. Megpróbálok Shuushin no jutsu használatával a negyedik állat mögé kerülni, amilyen gyorsan csak tudok. Ha ez sikerül, akkor egy rúgást indítok el az oldala felé. A tüdejét próbálom célozni. Ha elég erősen és pontosan találom el, akkor nem biztos, hogy képes lesz támadásra, vagy egyáltalán lábra állásra. Ha ez is megvan, akkor feltételezhetően az ötödik farkas egyenest engem akar és teljes sebességgel fut felém. Ha így tesz, akkor megvárom, míg közel kerül hozzám. Amint a távolság megfelelő, egy egyenes alulról felfelé irányuló rúgást indítok felé az állát célozva, ezzel próbálom a lehető legkisebbre csökkenteni az esélyét annak, hogy megharapjon. Amennyiben sikerül a tervem, akkor a legtöbb farkas vagy halott vagy komoly sebesüléseik vannak. Előveszek egy kunait és megpróbálom a még élő állatokat kivégezni. Természetesen az összeset óvatosan közelítem meg, mert nem tudom, hogy mennyi erejük maradhatott még és nem szeretnék újabb sebesüléseket szerezni. Miután megbizonyosodtam róla, hogy az összes meghalt a lány felé fordulok.
- Már másodszorra mentem meg az életed. Ezt figyelembe véve a fizetségem is kétszereződik, ami azt jelenti, hogy már 20000 ryo-val tartozol. -

/ Uchiha Madara >^.^< /

 Nemrég...úgy éreztem a világ van ellenem...de talán...sosem volt ellenem senki más, saját magamon kívül...
Matoi...várt...várt, hogy végre kihúzza belőlem amire kíváncsi volt, s első gondolatommal már majdnem ténylegesen is azon kezdtem gondolkozni, mi lenne a helyes válasz, mellyel talán kihúzhatom magam ebből a lassan feneketlennek tűnő veremből, melyben úgy éreztem önmagamat ejtettem csapdába, így hát, az egyetlen kivezető utat is magamnak kell megtalálnom. Fejemben lepörögtek a nemrég lezajlott események, s hiába igyekeztem valami kézzelfoghatót találni...Igazából nem volt semmi sem, amit megtudtam róla, s hasznos lehetne egy ellentámadáshoz, vagy a csata kimenetelének céljából az én malmomra hajthatta volna a vizet. Az amit megtudtam róla, nagy vonalakban 2 dolog volt, s ezek egyike sem kedvezett a számomra...Az biztos, hogy Doton-t használ, pont azt az elemet, amelyet jómagam, s ez jelenleg szinte csakis számára nyújtott előnyt, hiszen azonnal észrevehető, hogy  jóval képzettebb nálam, s nemrég még ő tanított engem...így nyilvánvaló, hogy minden támadásomat ismeri. Kettőnk közül az, aki meglepetést tud okozni a másiknak, csakis ő lehet. A magas szintjéről pedig nem is óhajtok több szót ejteni...mindenben magasan felettem áll, mindenben...mind védekezésben, mind ninjutsuban, taijutsuban...egyikben sem vagyok képes felé kerekedni...
 A gondolataimat, valami furcsa, újszerű dolog lengte körül, mely eddig alig bukkant fel életem során, s most, ebben a pillanatban gondolataim minden szegletét bejárták... nem mondanám félelemnek, mert nem féltem...de nem mondhatom azt sem, hogy nyugodt vagyok...inkább izgatott vagyok...de eközben, egyszerre remegek is... Nem értem azt ami éppen uralmába kerít...milyen érzés lenne ez?
~ Mit tegyek? ~ Futott át  a fejemben, s ekkor egy hatalmasat nyeltem, majd Matoira néztem, kinek ekkor arc megrándult, az éppen elkezdett szavak megformázásától.
Megint rólam szóltak szavai, s ismét gyengeségeim foglaltak helyet mondandója hátterében.
~ Lassan úgy kezdtem érezni, felesleges volt ma eljönnöm ide... ~ De gondolatom ekkor befejezetlen maradt...Matoi egyetlen gyors mozdulattal leküzdötte a távolságot, mely nemrég még köztük éktelenkedett, s keze ekkor már ökölbe szorult, mely  hamar gyomrom felé vette az irányt. Kétségkívül a fájdalom volt a támadás célja, fájdalmat okozni számomra...s talán Matoi elképzelései alapján ez elegendő arra, hogy megtörjön, s ezentúl engedelmes leszek? Az érzelmek, melyek a szívemet uralták..kavarogtak...Általában biztos, hogy ezek után még annyira sem tenném azt amit mond, mint eddig...Most volt némi ellenérzésem, de egyenlőre nem tudom, melyik út lenne a helyes...
~ Bármennyire is tudom, hogy idővel hozzá hasonló shinobivá akarok válni...mégis, most...Szívem szerint egy hatalmasan behúznék neki! ~ Folyt a beszélgetés , persze csak saját kis világomon belül, melyet ismét Matoi szavai szakítanak félbe, miközben a valóságban, a fájó testrészemhez kapva, enyhén begörnyedve állok előtte. Már ha ezt állásnak lehet még nevezni...
- Mi történt most? - Tette fel a kérdést, melyre halkan, szívem szerint válaszolni akartam...
- Megütöttél?  - Mondtam ki halkan, kissé gúnyos hangnemben...ami tőlem szokatlan volt, hiszen a csend az, mely általában birtokolja az ajkaimat.
-Mi az, amire egy ilyen támadásnál figyelembe kell venni, és mivel védekezhetsz ellene legközelebb? - Folytatta a kérdéseket, úgy tűnik nem is figyelve motyogásomra.
 Az a Matoi, akit először láthattam, s az aki most előttem áll, úgy tűnhet, két különböző ember. A szende, visszafogott fiú, most egy egészen más oldalát mutatja be...vagy talán mindig is ez volt az eredeti énje? Egy kicsit...olyan mint én...én...én is mindig más voltam, mint aki igazából lehettem volna..de azt hiszem, mostantól, az ízig-vérig eredeti Haruka is szerepet fog kapni...szóval...
Matoi támadása egyenlőre itt ért véget, így visszalépett eredeti helyére, melyet nemrég egy röpke kis ütés erejéig hagyott el. Ennyiből várja, hogy megfejtsem a támadásainak titkát? Az amit láttam...hogy  a mozgása gyors, és nem utolsó szempont, hogy pontos...Az, hogy most idejött, s megütött...Nem értem mit akar, ezt mondjam el neki? Ch...
- Nem tetszik a játék! - Jelentettem ki, úgy..hogy számára jól hallható legyen... - De jelenleg...ahhoz, hogy megszabaduljak...játszanom kell ugye? - Néztem rá, majd folytattam. - Az amire rájöttem semmi...alig tudok rólad valamit...Jó vagy taijustuban, ezt a mozgásod és a sebességed is mutatja, valamint minden bizonnyal felettem állsz ebben is, mint oly sok másban... - Hunytam le szemeim, s szavaim folytatásra leltek. - A donot jutsuid is mind-mind az enyém felett vannak,valamint ha ilyesmivel próbálkozok valószínűleg jó magad is tudod, mit használj ellene, hiszen jóval képzettebb vagy nálam.  Mindenben felettem állsz, így a nyerési esélyem súlyosan csökkennek. A technikáim zömét ismered, de a kikerülés talán még megy, valamelyest, hiszen a sebességed is az enyém felett van...így ez is főleg attól függ, mennyire veszed komolyan a harcot. Egyebet, nem mondhatok... - Jelentettem ki hangosan, hogy elérjen hozzá. Bár kétlem, hogy ennyivel megelégszik, így akarva akaratlanul is bólintottam egyet, amivel jeleztem, készen állok rá, hogy tovább folytassuk a játékot...még akkor is, ha önmagamban valahogy nem éreztem ezt. De még így is, valahogy automatikusan védtem azt, ahol nemrég eltalált, s most is ez volt első célpontja. ~ A gyomrom...el kell kerülnöm!!! Ki Kell kerülnöm!!! ~ Futott végig egy picinyke, mégis fürge gondolat a fejemben, s ezzel egyetemben mozdultam, s máris megteremt az ötlet kicsiny csírája.  Bár csak kezdemény volt...idő szűkében cselekednem kellett...így hát, elsőként a Hagane mamori no jutsu használom, mellyel testem gyors mozgásra lesz képes, mellyel talán felvehetem a sebességét, ha csak egy kicsit is...s így elkerülhettem első, gyomromra célzott csapását. De már gondoltam előre...ez most nem elég...Lassan súlypontját egyik lábáról a másikra helyezte, mely egy piciny testváltoztatásból szemmel is kivehetővé vált. ~ Talán ez az egyik, amire célzott? ~ Nyílt nagyra szemem. ~ Most...hogy figyeltem, tudtam, mit tesz, abból, ahogyan mozdult. ~ Gondoltam át, s már-már elért agyamig...hogy a következő támadása, egy újabb ütés lesz, melynek alapját a súlypontjának elhelyezkedése adta, ez felerősítette az ütését...mely...ekkorra már betalált. A gondolatmenetem lassú volt...s ez az, mely jelenleg egy újabb ütés gyümölcsér érlelte be számomra, s gyorsaságom végét is jelentette, s ezzel egy időben...egy új ötlet jutott eszembe. Ha nem lehetek nála gyorsabb, akkor megpróbálom máshogyan kivédeni.  Valamiért...nem akartam megint az általa megtanított technikát használni, lassan túlságosan is...bénának éreztem magam...amiért még mindig a tőle tanult dolgokat vetem be.  Így használok olyasmit..amit még sosem használtam eddig ellene... Doton: Doro Houshi...S ezzel talán eléggé lelassítom ahoz, hogy én támadhassak rá, vagy éppen az is elég, ha a sebességünk egyenlővé válik...s végre...képes lehetek kivédeni a támadásait... Létrehozok hát egy agyagos, sáros iszapfolyamot, mely lehetőleg lelassítja..már csak egyben reménykedem...mivel ez is föld technika...biztos, hogy jól ismeri, s képes lesz...ellenem felhasználni....

/Kihara Rin/

Miután megjelennek a farkasok, azonnal ellentámadásba lendülsz és három shurikent veszel elő. Nem teketóriázol, abban a hiszemben dobold el a hajító csillagokat, hogy azok már végeznek is az állatokkal, így már fordulsz is a többi irányába. Azonban ezt nagyon elnézted. Miután megfordulsz, hallod ugyan az egyik fájdalmas nyüszítését, de mivel hátat fordítasz nekik, nem tudod, hogy velük mi a helyzet. A shunshinnal könnyedén a farkas mögé kerülsz, majd sikeresen felrúgod a levegőbe, de ekkor egy másik egyenesen neked ugrik. Szerencsédre nem harap meg, csak ledönt a lábadról. Ha szétnézel, akkor láthatod, az első támadásod csak két állatot intézett el, a harmadik viszont félig vakon rontott rád. Három ellenfeled maradt, de amelyik neked ugrott, az éppen kábán tántorog melletted, amelyiket pedig felrúgtad éppen most próbál talpra kecmeregni. Az utolsó viszont lassacskán közelít meg téged, mindvégig morogva, rád vicsorítva.
Jelenleg a földön fekszel, nincs sok esélyed támadni, legfeljebb védekezni, esetleg arrébb gurulni. Az egyetlen talpon álló farkas viszont csak azt várja, hogy mit teszel.