Re: Erdőségek

**Tottori Shinko** Hétf. Jún. 01 2015, 21:56

Nah, azért mégis csak én vagyok a világ leghatalmasabb shinobija! A társam egyet ért velem és ő is úgy dönt, hogy együtt maradunk. Így hát megyünk is tovább. Óvatosan nyitok be, majd amikor résnyire már nyitva az ajtó, megtorpanok. Elvégre nem szabad azonnal, fejjel a fajnak rohanni, ki tudja, hányan vannak bent. Viszont így meghallom, hogy mit énekel a lány. A hallottak alapján ő is valami fogoly. Majd óvatosan, az otthonom egyik technikáját használva(Néma Gyilkos), néma csendben beosonok az ajtó mögé. Ekkor egy újabb börtönhöz érkezünk, ami ezt az ismeretlen lányt tartja fogva. Társam szavaira megvonom a vállam. Én sem tudom, hogy ki ez a csaj, de valahogy nem is érdekel. Viszont bebörtönözve senkinek sem jó, ezért kérdőn nézek Arata-ra.
- Kiszabadítjuk? - suttogok. - Legalább ezzel is kárt teszünk a főnök ellenségének.
Mivel nem én vagyok a csapatunk főnöke, ezért a társamtól várom hogyan dönt. Addig is sunyin vigyorgok. Lehet hogy még más károkat is fogok itt okozni, csak győzzem robbanócetlivel.

//Nem tudom, hogy kihúztam-e, de -3 robbanócetli Very Happy

//

Pein Pént. Jún. 05 2015, 14:29

– Igen, visszük a csajt – felelt a társad. – Ki tudja, ki ez. Lehet, hogy sokat ér.
Azzal Arata meg is indult, és mielőtt a kis pacsirta észbe kapott volna, már ájultan feküdt társad karjaiban.
– Most viszont már jó lenne lassan innen kijutni. Így kicsit nehezebb lesz harcolni.
Közben odalentről léptek zaja hallatszódik, bár a közeledő személy úgy tűnik, nem kapkodja el a dolgokat. Az az ajtó, melyen érkeztetek, menekülő utat biztosíthat, de akkor gyakorlatilag ugyanahhoz a kereszteződéshez juttok vissza, ahonnan ide vezetett utatok. Maga a börtönhelyiség a felépítésében – a kétoldali kijáratot leszámítva – teljesen azonos a tiétekkel.

**Tottori Shinko** Kedd Jún. 09 2015, 21:27

Mivel egyet értünk a dologban, társam már ki is üti a csajt és a vállára kapja. Arata ekkor közli, hogy most már távoznunk kellene, amivel én is így vagyok, így egyhangúan bólintok egyet. Épp körül nézek, amikor léptek zajait észlelem.
- Jön egy vendégünk, lentről - mondom.
Ekkor nem hezitálok, a lehető leggyorsabban és leghalkabban a másik ajtóhoz lopakodok és bekukucskálok a kulcslyukon. Ha nem látok embereket a túloldalon, vagy nem hallok hangokat, akkor minden szó nélkül bemegyek. Ha a hely üres, nincs ellenség, akkor két robbanócetlit helyezek el az ajtón, majd szétnézek, hogy merre mehetnénk tovább. Ha ellenséggel futok össze a túloldalt, akkor egy pillanatot sem habozok és kardommal rontok rá, rájuk.
Ha a szoba biztonságos és elhelyeztem a robbanó meglepit, akkor megnézem a bútorokat, esetleg valamilyen használható dolog után kezdek kutatni. Ha van annyi időnk, akkor néhány fából készült tárgyat az ajtó közelébe viszek, hogyha robbantok, akkor azok lángra kapjanak.

Pein Csüt. Jún. 11 2015, 15:02

A kulcslyukon bekukucskálva egy raktárhelyiséget láttál, melyben néhány használt bútordarabon kívül jóformán semmi se volt. A szobából ráadásul nem nyílt másik helyiség, arra semmiképp se tudtatok továbbmenni. A robbanócetliket azért felhelyezted, de ekkor társad aggódó hangon szólt hozzád:
– Nem akarok ünneprontó lenni, de amilyen lassan és határozottan jön ez a fazon, nem lennék meglepődve, ha a fekete hajú jounin lenne az. El kell húznunk innen a csíkot.
Azzal Arata is fogott néhány robbanócetlit, és egy pillanat alatt berobbantotta a cella falát. Szabad volt az út kifelé, a parkba, ahol nem állomásoztak őrök. Közben a közeledő shinobi némiképp megszaporázta lépeit: most kellett döntened.

//Ha most azonnal elmenekültök, bárki is az, valószínűleg nem fog titeket utolérni. (Így még lehet idő a jutsura.)//

**Tottori Shinko** Csüt. Jún. 11 2015, 20:23

Egy raktárat rejt a másik ajtó, ahol nincs semmi használható és menekülő út. Zsákutca... Társam szavára azonnal oda figyelek és bólintok egyet.
- Távozzunk akkor! - mondom a robbanás után, majd máris loholok Arata után. Amikor már biztonságosabb távolságban vagyunk, felrobbantom az ott hagyott cetliket
- Tudod hol vagyunk? - kérdezem a shinobit. - Merre tovább?
Karddal a kezemben rohanok a társam mellett, miközben néha hátra-hátra tekintek. Nem szeretném, ha az a kemény ellenfél elkapna minket. Elég volt egyszer meglépni, nem akarok újra szabadulóművészt játszani.

//Ez megint rövid lett... sry//

Pein Kedd Jún. 16 2015, 21:22

Odakint nem botlottatok ellenállásba. Gyorsan szedtétek a lábatokat, társad nem is felelt a kérdésedre, csak intett, hogy kövesd. Mire a felfelé igyekvő shinobi áttörte a beomlott falakat, ti már elhagytátok a birtokot. Távol voltatok a falutól, legalább fél napi járásra, de nem volt idő lazsálni: tudtátok, hogy bármikor utánatok jöhetnek. Az erőltetett tempó kissé nehézkes volt, hiszen felváltva cipeltétek vállatokon a kiszabadított énekes pacsirtát… még jó, hogy megérte.
Mikor végre a főnök színe elé kerültetek, az roppant mód megörült a lánynak, bár nem közölte pontosan, hogy kiről is van szó.
- Behatoltunk, bizony. És még őt is elhoztuk – hazudott a társad. – Sokukat megöltük. Az újfiú is bejött, jó választás volt. Könyörtelen.
- Ez mesés! – örvendezett a megbízó. – Kevesebb ellenség, több pénz. Itt a jutalmatok. – Azzal két tömött borítékot nyomott a kezetekbe. – Csak ügyesen! Remélem, még látjuk egymást.

//A borítékban 25.000 ryut találsz. Jutalmad továbbá 15 chakra is. Bár a posztjaid nem voltak túl hosszúak, én magam is sokat késtem; kiemelném, hogy sokszor álltál elő jó ötletekkel, a szerepjátékod pedig végig megfelelő volt. Köszönöm a játékot!//

**Minovara Hitoshi** Hétf. Júl. 27 2015, 17:18

//Naka-mama//

A lány szerint elég lesz a tudásom, így nem is nyavalygok tovább. Amikor kapok tíz robbanócetlit, kissé meglepődök, de gyorsan el is teszem azt. Jól fog még jönni a későbbiekben. A Sensei viszont nem szól semmit az elhangzottakra. Érdekes egy figura... Majd a küldetés idejére kapunk a férfitól egy-egy rádiót. Azonnal felrakom magamra, majd beállítom a frekvenciát. A szavai kissé meglepnek. Az még oké, hogy csak mostanra kapjuk őket, de hogy ha eltörnek, akkor fizessük ki... Nem tetszik nekem ez a figura. Tanácsot inkább nem is kérek tőle, lehet hogy még azért is pénzt kérne. Nekem pedig abból nincs sok...
- Hai! - szólalok meg, amikor megkapjuk az oszolj parancsot.
Felzárkózok a társaimhoz és mellettük haladva közlekedek. Út közben azon töröm az agyam, hogyan lehetnék a segítségükre. A jutsu repertoárom meglehetősen kicsi. Ha meg akarom bénítani valamelyik shinobit, akkor nagyon pontosnak kell lennem. Esetleg a Négyláb Jutsu segítségével meglephetem az ellent közelharcban. Ahogy egyre jobban eltávolodunk a falutól, úgy kezdek egyre jobban izgulni. Ez lesz az első komolyabb küldetésem, ami ilyen nagyszabású.

**Hyuuga Shakaku** Pént. Júl. 31 2015, 10:29

«Minovara Hitoshi»

Útnak indulva eleinte természetes haladási tempóban veszik az utcákat, a sikátorokat helyenként a tetőkön keresztül, megpillantva a koránkelő falusiakat, piacra készülőket. Nem törődve velük, sem azzal, ha egész véletlenül valami szabálytalanság történne alattuk – bár az ifjú shinobi szeme sarkából láthatja, amint az egyik árus penészes gyümölcsöt tesz ki, a fogyasztóvédelmi szempontból nem ideális darabokat a friss termékek közé rejtve, így tetszetősebbé téve az árukupacot.
A falu külső határánál megtörténik az okmányok felmutatása, de a kapitány őrökkel váltott rövid szavai után ismét csendben és zavartalanul haladhatnak, immár viszont némileg gyorsított tempóban. A fák között terjengő köd némileg töményebb, hiszen a fauna is párologtat. Helyenként a köd inkább hullámzik, néhol ritkább, van, ahol egyenesen el is tűnik, míg másutt fehér fallá tömörül; ez utóbbi esetén haladási tempójuk némileg lassul, mivel csupán az orruk hegyéig látnak, s inkább a hallásukra tudnak hagyatkozni.
Az egyre magasabban keringő fényforrás sugarai gyenge próbálkozással ugyan, de esetenként sikeresen hatolják át a lombkoronát, aranyra festve a tejfehér képződményt, némileg könnyítve a haladásukat, s az egyedüli időmutatóként szolgálva számukra, mígnem a délután folyamán leszakad az ég, megállásra és fák törzsén való menedék keresésére kényszerítve őket.
– Ha voltak is nyomok, most már minden bizonnyal nem tudunk rájuk hagyatkozni, csupán a szerzett információra. – A kapitány hangja mély és rosszalló. – Ez mindössze annyit jelent, hogy szét kell válnunk korábban a tervezettnél, hogy nagyobb területet fogjunk le. Dolgozzatok össze, jelentsétek, ha fejlemény van... És próbáljatok meg életben maradni.
A csodálatos és szarkasztikus tartalommal teli bölcsesség kiosztása után ő maga azon nyomban megindul Kelet felé, mire a fiatal lány csak Nyugatnak biccentett fejével jelzi a fiúnak és a kutyának a követendő útvonalat.
A ninjuu orra folyamatosan jár egyrészt a levegőben, másrészt a talajon és a fákon, próbálva nyomot kiszimatolva annak ellenére, hogy a már elállt eső valószínűleg teljesen elmoshatta azokat, de talán abban bízik az ebagy, hogy magukhoz hasonlóan a célpont is megállt fedezék alatt, s csak az égszakadás után indult ismét útnak.
Ez az elképzelés megvalósulni látszik, ugyanis az eb csattantja az állkapcsát, éles fogakkal ékesített fogsorát, ami mindössze a lánynak feltűnő, hiszen számára ez megszokott jelzés, valamint a fiúnak, hiszen meglehetősen közel utazik az ebhez. Így mindkettőnek világossá válhat, hogy nyomra bukkantak. A talajt inspektálva az avar fedezésében sárba mélyedt lábnyomokat láthatnak; két pár, az egyik jóval kisebb, olyan ötven kiló körüli tömegre ad következtetési lehetőséget, míg a másik hetvenöt, talán nyolcvan kilogrammra. Viszont egyértelmű, hogy a talajon mozogva indulhattak útnak, viszont négyszáz méter múlva eltűnik a nyom. Felfelé pillantva viszont a vaskosabb ágakon sárnyomokra lehetnek figyelmesek.

Ha követik a nyomokat a faágak magasságában, akkor kb. hatszáz méter múlva a kutya megtorpan és belelapul a vastag ágba, a lány pedig háttal a fatörzsbe; a magaslati pontból ugyanis könnyen látható, hogy ötven méterre tőlük a talajon, az egyik bokor takarásában ül a két ellenséges shinobi. Az egyik tökéletesen látszódik; ő egy cetlivel babrál, talán robbanóval, talán nem, a másik viszont feje búbján kívül teljes takarásban van.
A környezet pedig a következő: sűrűn álló fák, bokrok, saras avar, a mélyebb talajviszonyokban elszórtan tócsák, sűrű lombkorona, a fák feletti felhőzet sűrűsége miatt, valamint a lombkorona takarásából is következően esti látási viszonyok, szürkés félhomály, egyre sűrűsödő köd, szélcsend, mindössze az erdei élőlények nesze töri meg a csendet, valamint az ellenfelek halk beszéde, ami ekkora távolságból még ilyen csendben sem vehető ki.
A kérdés már csak az, mi lesz a tervük...

//A terv kiötlése rád van bízva Wink

//

**Akirama Mamorou** Hétf. Aug. 03 2015, 22:25

//Kaibutsu Hiroto//

Nos, ha az erdő közepét le kéne írnom valahogy feltehetőleg valahogy így tenném. Sötét hangulatot tükröző és magas fák, és alapvető sötétség. Na nem úgy, mint amikor a szobában éjszaka nincs fény. Akkor nem látsz semmit. Bezzeg itt. Itt lehet rendesen látni, de mégis sötét. Ha nincs ott az ember akkor nem is tudja elképzelni. Ez a sötétség nem a fény hiánya, hanem a hiánynak a hangulata. Sötét.
Megálltunk egy tisztáson. Ez már egy fokkal jobb volt, itt legalább a hangulat jó volt... Lett volna, ha nem egy véres szekér lett volna a közepén. Kicsit megijedtem, mert nem erre számítottam. Gyorsan összeszedtem magam, és vezetőnkre néztem. Elkezdett beszélni, és elmondta, hogy elég rossz helyzetben vagyok, és itt a lehetőség, hogy feljebb sétáljak a ranglétrán. Kiosztotta rám feladatnak, hogy mérjem fel a helyzetet a szekér körül. Gondosan körültekintettem, és csapdákat kerestem. Nos itt két lehetőségem akadt.
I.
Csapdát nem találva tovább tudtam haladni célom fele. A tisztás tiszta volt. Eltekintve a vérfoltoktól, no meg a ruháktól, meg attól a szekértől, de hát az a célom. Elindultam kicsit gyorsabb tempóban a szekér fele. Nem is néztem hátra, nehogy lássam megint a csapatot. Szerintem ezek összeesküdtek ellenem. Ezek ki akarnak készíteni. Mindegy! Menjünk előre, ne foglalkozzunk a hátunk mögé eső dolgokkal. Elértem egy végtelen séta után a szekeret. A vér mint palást terítette be a területet. Elkezdtem körbenézni. Benéztem elsőnek a szekér alá, majd visszahajoltam, és elkezdtem nézni a szekér tartalmát. Körbenéztem a ruhákon, majd a szekér azon feléhez sétáltam, ahonnan a vér elindul. Követtem a vért a tisztás széléig, majd az erdőbe csak benéztem. Mindez körülbelül tíz percembe telt, mivel alapos munkát végeztem. Ekkor visszasétáltam a szekérhez, és felmértem a tisztás teljes területét. Kifutottam az erdő szélére, és felugrottam egy fára. Körbenéztem innen is, lörbenéztem a tisztás szélén. felmértem formáját, és az itt tartozkodó tárgyak, és emberek helyzetét. lassanként képet alkottam a helyszínről. Leugrottam a vér-út mellé, és a vérbe mártottam a kezem. Foglalkoztam hőmérsékletével, és állagával. Vér. Az a dolog ami egyes embereket undorral, másokat izgalommal tölt el. Nem tudom elhelyezni magam ebben az ábrában. Kicsit ez is, kicsit az is, de tudom, hogy mindig is speciális helye volt a fejemben a vérnek. Befejezvén dologm, visszamentem jelenteni.
II.
Ha van csapda elképzelhető, hogy felfigyeltem rá.

//Nemtudom, hogy megfelel e, de remélem jó lesz:D//

**Kaibutsu Hiroto** Vas. Aug. 09 2015, 21:45

//" A tisztás tiszta volt." Ez tetszik xD //

Ahogy közeledsz a szekérhez, nem találsz semmilyen csapdát. Elvégre ki rakna ilyesmit egy már kifosztott szekérhez? Miután megközelíted az utazó alkalmatosságot, azonnal betekintesz alá, ahol egy hullát találsz megcsonkítva. Ezután megnézed a szekér tartalmát. Így ránézésre nem látsz semmit, csak pár ruhadarabot, de azok is véresek. A nyomok alapján legalább három utas lehetett, mivel a felnőtt férfi és női ruhák mellett gyerekre valót is találsz. Halott azonban csak egy van, egy férfi a szekér alatt. A vért követve a bokrok között egy fiú holttestére bukkansz, átvágták a torkát. További nyomot azonban nem találsz. Miután visszatérsz és előadod a látottakat, a Sensei bólint egyet.
- Nos, akkor itt az idő, hogy elkapjuk ezeket a szörnyeket! - mondja, majd szétosztja a rádió készülékeket. - Már be vannak állítva, ezen keresztül halljuk majd egymást. Ék alakban fogunk haladni, amelynek élén én leszek. A nő remélhetőleg még él, szóval sietnünk kell!
Ekkor pedig elindultok. Mikio van az élen, majd mögötte két oldalt Tao és Tano, mögöttük pedig Midori és te. Egyik nyomot a másik után hagyjátok el, ráadásul tényleg nem időztök sokáig. Mikio alig pillantja meg a nyomot, máris tudja merre menjetek tovább. Végül egy rozoga házhoz értek. Egykor tisztás vehette körül, azóta már elég rendesen körbe nőtte az erdő. Mindenhol bokrok, fák és különböző növények. Az épületből több férfi röhögése és egy nő visítozása, illetve sírása hallatszik. A viskó teteje több helyen lyukas, ablakai sem igazán vannak. Csendben körbe járjátok az épületet és feltérképezitek amennyire csak lehet. Két bejárata van, illetve a tető. Ezen kívül még egy pincét is találtok, de be nem láttok, ráadásul oda le csak bentről lehet bejutni.
- A terv a következő: Tao és Mamorou megy az első ajtón, míg Tano és Midori a hátsón. Én majd fentről figyelek. Csak akkor avatkozok közbe, ha életbevágó, egyébként mindenben magatokra számíthattok. Próbáljatok meg együtt működni! Vége! - mondja a Sensei.
- Mamorou és én elindulunk az első ajtóhoz! Vége - szólal meg a rádióban Tao, majd int hogy menjél vele.
Ezután Tano is bejelentkezik, majd a csapat három részre oszlik. Ti ketten pár pillanat alatt eléritek a helyeteket, a Sensei felugrik az épület tetejére, de úgy hogy egy hangot sem ad ki. Ezt követően pedig köddé válik. Majd a másik csapat is elfoglalja a helyét.
- Készen állunk! - szólal meg Tao, akit Tano is követ ebben.
- Tao és Mamorou, ti kezditek a behatolást! Vége! - szólal meg a rádióba a Sensei.
Ekkor a társad óvatosan az ajtóhoz oson, majd jelzi neked, hogy nyisd ki.

**Akirama Mamorou** Csüt. Aug. 13 2015, 08:02

Felkészültem életem első éles harcára. Legalább is ezt gondoltam. Valójában ez ennél bonyolultabb. Ez nem csak annyi, hogy össze-vissza dobálom a cuccaim, meg a képességeim, itt már komolyabban kell állnom a dolgokhoz. Fontos lenne szépen átgondolnom, hogy milyen jutsukat ismerek, milyen fegyvereim vannak, és mire jók. Gondolkodj Mamorou! Mit tudsz tenni ilyen helyzetben? Kinyitom az ajtót és? Észrevesznek, vagy nem? berúgom az ajtót, vagy csak lenyomom a kilincset szépen? Sok opció van. Legyen egyszerű.
Odaléptem az ajtóhoz, és lenyomtam a kilincset, majd ajtófélfa mögül belestem. Remélem Tao nem ront be máris. Felmérem a bent lévőket.*
//*Gondolom majd megmondod mennyi, én leírom számra, hogy mit teszek! //

I. 1-3 ember

Remek, kevesen vannak... Mérjük fel a helyzetüket, hogy van e fogoly, felfigyeltek e rám, és hogy az a retardált befut e. Rendben. Mivel kevesen vannak, feltehető, hogy erősebbek az átlagnál, de az is lehet, hogy csak szegény emberek akarnak pénzt. Amennyiben erősek, és ezt én is érzem felhasználom kedves taktikáimat. Először is létrehozok egy bunshint, és rögtön utána alkalmazom Ködrejtek híres technikáját, a Kirigakure no jutsut. Amíg a ködben az illetők nem látnak, a klónomat helyezem, úgy, hogy arra támadjanak, ha meglátnak valamit. Közben jelzek Tao-nak, hogyha nem kezd el cselekedni, hogy hozzon ő is létre klónt, és alkalmazzuk együtt a Muon Satsujin no jutsut a banditákon. Ha ennyien vannak, ez működőképes. Ezek után jelzek Midori csapatának, hogy jöhetnek. Amennyiben gyengébbek a banditák nem szórakozok köddel, hanem előrántom ninjatom a hátamról, persze ügyelve a fejhallgatómra a nyakamban, és közelről támadok. Beugrok, és foglyokra figyelve támadok.

II. 4-8 ember

Na, látom a problémák jönnek. Nembaj, megoldható a helyzet, szerencse, hogy nincsenek többen. Ránézek Taora, egyrészt hogy csekkoljam helyzetét, másrészt, hogy jelezzünk valahogy Mikio-senseinek, hogy legyen készenlétben, mert szükség lehet majd rá. Bekészítek egy Kawarimit az ajtó mellett, és jelzek Taonak, hogy hozzunk létre egyszerre ködöt, ezzel is erősítve a hatását. Nagyon halkan bele suttogtam a mikrofonba:
„Midori, Tano, 10 másodperc múlva nyissatok be, és koncentráljatok a foglyok kiszabadítására.* VÉGE."
//*Ha van fogoly!//"
„Midori, Tano, 10 másodperc múlva nyissatok be, és segítsetek szétszedni a fiatalembereket.* VÉGE."
//*Ha nincs //

III. 9 fölötti létszám

Oké, most szólok Mikio-senseinek.

//Elég lesz? Very Happy

//

//Javítva központozás lett.//

**Kaibutsu Hiroto** Vas. Aug. 16 2015, 22:43

Csendben közelítettétek meg a bejáratot, majd a kezedet a kilincsre helyezed. A társad feszülten figyel, majd amikor kinyitod az ajtót, körbe kémlelsz. Hárman vannak bent, kettő éppen téged bámul, a másik pedig háttal ül neked. Ezután belépsz, megalkotod a klónt, majd a ködöt is. A másolatod előre megy, majd pár pillanat múlva már meg is semmisül. A társad is belép hozzád, majd csendben elindultok, hogy megöljétek az ellenfeleiteket. Ekkor zajokra lesztek figyelmesek, melyek valamelyik másik szobából jönnek. A társad hamar lehagy téged, majd egy halk puffanás jelzi, hogy az egyik ellenfél halott. Ezután viszont hatalmas szél támad, ami azonnal oszlásnak indítja a ködöt és hamarosan észre vesz titeket a két haramia. Mivel Tao van közelebb, őt veszik elsőnek célba. Megragadják az asztalt, majd a fiú felé hajítják. A társad nem esik kétségbe és hátra vetődik, majd várja a rá törő rohamot.
Az egyik rabló rád támad, míg a másik Tao-t próbálja megszorongatni. Mindketten rozsdás Katana-t szorongatnak a kezükben és ócska páncélt viselnek. A feladatod egyszerű, le kell őt győznöd.

//A kövi reagban minimum 10 sor szóljon a párharcodról, amiben legyőzöd ellenfeledet.//

**Akirama Mamorou** Hétf. Aug. 17 2015, 00:45

Amint az illető elfújta a jutsumat, nem tudtam mit tegyek, először igen megijedtem, mert ilyet nem tapasztaltam még, hogy valaki illyen könnyedén megszakítson egy jutsut. Nagyon megijedtem, mert őszintén nem tudtam mitévő legyek. Gondolkodni se volt nagyon időm, mert az egyik felfegyverkezett figura egyből Taora terelte a figyelmét, ezzel szabad utat hagyva társának, hogy támadjon meg engem. Nem nagyon izgultam Tao miatt, mert egyrészt már kikapta a haja alól az egyik csókát, úgyhogy csak nem lesz neki kihívás mégegy ellenfél. Nos a nagyobb probléma az én voltam. Tisztában voltam vele, hogy én jóval gyengébb vagyok, mint Tao. De nem volt túl sok választásom. Nem ugorhattam neki csak úgy... Ki kellett találnom valamit. Jutsuk? Eléggé csak híján vagyok nekik, és már chakrából is csak kevéske maradt... Fegyvereim megvannak, nem kellett semmit sem használnom Taoval való párharcom óta. Ninjatomat jobb kezemben tartottam, és készen ugyan nem álltam támadásra, de valamit tennem kellett... Még egy Kirigakure no jutsut nem tudok végre hajtani, de fegyvereimet tudom használni... Viszont itt a nagy probléma. Az ímént valamelyik katanás fickó fuuton jutsut használt, és nem tudni melyikük volt az. Amelyikük erre képes volt az egy igen erős figura lehet, bár nem tudom, hogy mennyire képzett ninjutsuban. Hacsak ismernék egy erősebb techinkát... Álljunk csak meg egy pillanatra! A jutsu erőssége nem számít, ha megfelelő kezekben van. Ha ki tudnék eszelni egy trükköt... Várjunk... Ekkor benéztem ellenfelem mögé egy pillanatra. a terület szabad volt, így akár be tudnék kerülni mögé. Ha Shunshint tudok használni, és gyorsan be tudnék kerülni vele mögé, máris el tudnám vágni a torkát. Ha bajba kerülök, csak használom a kint előkészített kawarimim. Erősen megmarkoltam ninjatom, és aktiváltam a képességem. ’Shunshin no jutsu!’ Ekkor megindultam a háta mögé. Ha nincs olyan gyors mint a technikám, egyből hátba tudom szúrni, vagy elvágni a torkát. Remélem olyan böszme a mozgása is mint a rozsdás fegyverzete.

//Megfelel? Very Happy

//

**Kaibutsu Hiroto** Szer. Aug. 19 2015, 16:34

//Ki beszélt fuuton jutsuról? Egyszerűen csak huzatot kapott a ház xD //

Ellenfeled nem hezitál, főleg hogy elgondolkozol. Miközben azon agyalsz hogyan intézhetnéd el, a férfi óvatosan megindul feléd. Végül döntésre jutsz és támadásba lendülsz. Egy pukkanás és nem vagy a helyeden, mire a férfi megtorpan. A következő pillanatban újabb pukkanás, ezúttal a háta mögül. Az ellenfelednek nincs ideje hátra fordulni, vagy védekezni. Máris a hátánál termesz és átvágod a torkát. Csak ezután fordul feléd, így a nyakából előtörő vér pont az arcodba spriccel. Tao vigyorogva néz téged.
- Nem hittem volna, hogy képes leszel megölni őt - mondja.
Ekkor a másik szobából dulakodás hangjait halljátok. Mire az előtérből átértek a szobába, addigra már a többiek is végeznek. A sensei éppen akkor engedi ki a foglyot, aki hálásan ugrik a férfi nyakába. Végül nincs más dolgotok, mint visszatérni a faluba. Odahaza egy ANBU adja át a fizetségeketek, Mikio-t pedig elvezeti, hogy jelentést tegyen. A csapat pedig szépen feloszlik ezt követően. Az ikrek vidáman elrohannak, a kunoichi pedig a fürdők irányába veszi az utat, téged pedig magadra hagynak. A mai napra a küldetéseidnek vége, nyugodtan rendezheted más teendőidet.

//Nem teljesen, de mivel zárni kell, így lezártam a játékot. A jutalmad: 5 chakra és 500 Ryo. Jelzek egy mesélőnek, hogy nézze meg és ha jóváhagyta, akkor felírhatod az adatlapodra a jutalmakat.//

Shimura Danzou Kedd Aug. 25 2015, 17:47

Mivel Pein Szabadságon van, a mesélést én ellenőrzöm.

A jutalmat kicsit felülbírálom én 10 chakrát adok plusz a Hiroto által ajánlott 500 ryu. Írd fel az adatlapodra Mamorou és további jó játékot kívánok nektek ^^

**Hyuuga Shakaku** Pént. Aug. 26 2016, 16:30

[Tano]

A Nap már magasan jár, mikor az ifjú shinobinak átadásra kerül az üzenet, mely szerint nincs számára hagyva, hogy – akár jól megérdemelt – pihenéssel töltse a napot. Természetesen egy aktív állományban lévő ninja életében két beállítás van: az, amikor küldetésen van, valamint az, amikor nincs küldetésen. Az első nehézségi fokozata és időtartama általában eltérő, de igazi pikantériát ad az életnek, hiszen javarészt élet és halál között táncol az éppen érintett személy. Az utóbbi, talán a pihenésnek szentelhető idő ehhez képest eltörpül, továbbá általában nem is tényleges relaxációval kerül eltöltésre; az edzés és a folyamatos tanulás ugyanis hozzájárul ahhoz, hogy a shinobi megélje a következő küldetésének végét is, ami azért nem egy elhanyagolható célkitűzés.

Az ifjú Dokujaku klántag pont egy ilyen időszakban van, arról nem is beszélve, hogy a saját dicsősége a klánjáé is, pont ahogyan a bukása is. Ez utóbbi nem engedhető meg. Épp emiatt hozta korábban a szót egy fiatal lány, hogy tanulásra, de legalábbis edzésre várják őt, hiszen mint minden shinobinak, neki is van hova fejlődnie. A rejtett tartalom viszont tagadhatatlan: egy Dokujakunak többre kell vinnie az átlag shinobinál. A szóbeli üzenet természetesen azt is tartalmazta, hogy hova kell mennie, mikor kell érkeznie; a pontosság náluk több, mint erény.

A fák egyre sűrűsödő sorain áthaladva a fény is egyre ritkulni kezd, a levegőt pedig a nyirkos avar, a környékre jellemző nedves talaj, málló sziklák szaga uralja, idáig ugyanis nem terjed el a civilizáció bűze. Itt a természet az úr. A fiatal shinobi léptei biztosak lehetnek a számára megszokott talajon, hiszen ez az otthona; csak azoknak van ínyére, akik itt élnek, másokat inkább csak elüldözne ez a vidék.

A levegőben egyre erősödik a halak és egyéb vízi élőlények szaga, ahogyan Tano egyre közeledik a legközelebbi szurdokhoz, mely egy igencsak hideg vizű tavat raktároz. A sziklákon lefelé haladva viszont megpillanthatja azt a személyt, aki miatt az emberek lakta komfortövezetből távoznia kellett. Dokujaku Tien a tó szélén, nedves, élesen csipkézett sziklán áll, s mikor az érkező felé fordul, talpa alatt kavicsok csikorognak.

– Időben érkeztél. – A kijelentés mindennemű emóciótól mentes; mivel náluk a pontosság szükséges és elégséges tulajdonság, így nem is dicsérheti meg érte tanítványát. – Nem tudni, mikor kapod a következő küldetésed, de addig is botorság volna elpazarolni a nyitva álló lehetőséget. Választhatsz: vagy edzéssel, vagy pedig tanulással töltjük el az időt. Amennyiben az utóbbit választanád és van javaslatod, akkor vesd azt fel. Amennyiben nincs, úgy én választok számodra.

//Kérlek rá, hogy írd le, az üzenetig hogyan telt a napod, továbbá azt is, hogy milyen felszereléssel indul meg a karaktered, az erdőben történő utat – nyugodtan írj bővebben, így ugyanis fel tudom venni a karaktered ritmusát. Tudom, hogy egy jutsu tanulásáért vagyunk itt, de Tien kérdésére reagálva talán élethűbbé tehetjük a dolgot, nem csak „megdob” egy technikával. Én egyébként arra gondoltam, hogy pár körben letudjuk, de hosszabb hsz-ekkel. Amennyiben van kifogásod, kérlek, jelezd.

**Dokujaku Tano** Vas. Aug. 28 2016, 16:49

//Shakaku//

Kellemetlen homály fedte a szobát, melyben épp meditációhoz készülődtem, a mögöttem lévő ablak is alig adott be valamennyi fényt a sűrű fáknak köszönhetően, melyek eltakarták a napot. A földön alakítottam ki magamnak a relaxációs kört, jobbomon és balomon füstölőkből áramlott az illat, mely azt hívatta szolgálni, hogy segítse az elmélyülést. Mióta visszavezényeltek Tea földjéről, nem találom magam, így döntöttem meditálás mellett, talán mélyen a Theta szintemen meglelem azokat az információkat, melyekre szükségem van. A szobában versengés folyt az illatok, aromák között, a füstölő és az erdőből beáramló illatok küzdöttek orrom alatt, ez is merőben nehezítette a relaxációs gyakorlatomat, próbáltam ellazítani minden tagom, s bár folyamatosan elhessegettem a zavaró emlékképeket, hiába próbáltam légzésemre koncentrálni, újra és újra megjelentek. A bizonytalanság, a háború pusztító ereje, melyre annyit készültem, melyet alig vártam. Nagy jövőt jósoltak nekem, a Hét Köd kardforgató képzésről is alacsony rangom miatt maradtam le, most a Chunnin vizsgára is készülhetek, bukásom szégyen a klánra nézve, hogy fogok Tien szemébe nézni, mit fog szólni a vezér. Látom lelki szemeim előtt a kiképző mester Karojin nevetését, gúnyolódó megjegyzései máris irritálják füleimet, pedig még el sem hangzottak azok. Ennyi munka és nem értem el semmit!

Fel is nyíltak szemeim, s dühömben akkorát vertem a magam előtt lévő padlózatba, hogy az reccsenve adta meg magát a reá nehezedő erőnek és nyomásnak. A vér ökleimből úgy csurgott alá a zúzástól bepókhálósodott padlóra, mintha egy forrásból ömölne, de nem érdekelt. Olyannyira megfeszítettem ökleimet, hogy körmeim lukakat vágtak tenyerembe, úgy hatoltak át a bőrön, mint kés a vajon, de még ez a fájdalom sem volt elég ahhoz, hogy megnyugodjak, s lemossam szégyenemet, melyet a háborúban szereztem.
- Nem voltam méltó! Még mindig átkozott Genin vagyok, mikor már csapatokat kellene vezessek a Kurogakure No Sato élén! - Kiáltottam kikelve magamból, majd ismét a padlót kezdtem ütlegelni, s talán abba sem hagytam volna hamar, hogyha nem zavart volna meg a hírhozó. Egy fiatal lány, ki minden bizonnyal illetődött arccal nézte végig vergődésemet, függetlenül attól, mióta állhatott a küszöbön. Még mindig dühös tekintettel meredtem rá, bár az emögött meghúzódó szégyen látszatát sem tudtam leküzdeni, minden bizonnyal feltünt neki, pláne, hogy szemeim sarkából könnyek rohantak végig arcomon, melyekre eddig fel sem figyeltem. Gyorsan elvörösödött arcom eltakartam és megtöröltem könnyektől ázott szemgödreimet, majd még mindig háttal a lánynak kérdeztem meg, hogy mit óhajt. Az üdvözlés formalitását elhagyva dörmögtem felé, az illem és tisztelet kötelezettségeiről nem is beszélve, de hát valljuk be, nem vagyok túl jó formában és a Dokujakuk alapból nem élnek a kedvesség tanaival.
- Megértettem. Köszönöm, most elmehetsz. - válaszoltam neki egykedvűen, bár kissé megnyugodva már. Annak ellenére is összeszedtem magam, hogy edzésre hívnak, valószínűleg pedig Tien vagy Karojin mester lesz a tanárom. Ez a gondolat úgy összehúzta a gyomromat, mintha drótcsévéléssel rántották volna azt feszessé, mindenre fel kell készülnöm, hiszen ha Tien, ha Karojin fog képezni, hatalmas verésekre számíthatok. Tien azért, mert szégyent vallottam rá és nagyapám emlékére, Karojin pedig azért, mert még mindig mérges azért, mert félholtra vertem fiát a Genin vizsgán. Azóta minden lehetőséget megragad arra, hogy valamicskét lerójon érte, annak ellenére, hogy úgy hallottam, már felébredt a kómából. Vettem egy mély levegőt, kitisztítottam az elmém, melyet egy könnyed fejrázással nyugtáztam.
- Bármi is történjék Tano, megérdemled... - suttogtam magamnak alig hallhatóan és ezzel meg is nyugodtam, álljon elő bármivel a két mester, mint, már oly sokszor most is tűrni fogok. Magamhoz vettem a felszerelésemet, melyekre úgy gondoltam szükségem van, eloltottam a füstölőket, megmostam, majd bekötöttem az ökleimen keletkezett sérüléseket és útnak indultam.

//Felszerelés, melyet magammal viszek//

- Egy szépen megmunkált íj, a falu remeke, és örökségének tekintett tudásával készített fegyvere, mi a Dokujaku klán nevét és jelképét viseli, mindkét végére kunai van felszerelve, mely lendítéssel kilőhető.

- 5 db Kunai
- 5 db Shuriken
- 2 tegezre való nyíl egy széles tokban.
- 16 éles nyílvessző
- 10 mérgezett nyílvessző (idegbénító méreg)
- 8 robbanó cetlis nyílvessző
- 4 dróthuzalos nyílvessző
- 2 robbanó cetlis, dróthuzalos nyílvessző
- 10 db robbanójegyzet
- 4 méter dróthuzal

Mikor kiléptem az ajtón egy pillanatra megvakított a fák lombjain át bekéredzkedő fény, hirtelen becsuktam a szemeimet, pislogtam párat, míg hozzá nem szoktak a fényviszonyokhoz, majd útnak indultam a patak felé, útnak ejtve közben a klán étkezőjét. Egy napra való ételt tettem a táskámba és folytattam az utat afelé a hely felé, ahol már oly sok kínt kellett átélnem ahhoz, hogy azon a szinten álljak, ahol épp tartok. Ha gyorsan sikerült egy technika, azért lettem megverve, nehogy elbízzam magam, ha nem értettem meg egyből a Jutsu mibenlétét, azért kaptam hát a fejemre. Nem hiába, a klán Kurogakure No Sato még régi edzésterveivel él attól függetlenül, hogy már azokat rég betiltották, azonban ez nem szegi kedvét a mestereknek, hogy igazi, mindenre elszánt fenevadakat faragjanak belőlünk. Olyan shinobik edződnek itt, amilyeneket titokban vet be az ország, akik az árnyékból vadásznak, s ha sikerül is elkapni valamelyikünket, semmit se szedhessenek ki belőlünk.

Ahogy haladtam a fák között, gondolataimba merülve figyeltem a környezetet, hiszen sose lehetünk elég óvatosak. Nem egy ellenségem van a klánnál, akik gondolkodás nélkül megölnének, attól függetlenül milyen szálak kötnek engem a családhoz és a Dojo-hoz. Egyszer volt, hogy Tien kapott el lesből és arra tanított meg, miért is kell mindig odafigyelni a környezetünkre még akkor is, ha a klán berkein belül járunk. Igaz, ezt volt időm átgondolni az orvosin több héten keresztül, míg a zúzódásaim és repedt bordáim helyre jöttek.
Nosztalgia érzet lett úrrá rajtam, ahogy az ismerős illatok megcsapták orromat. Az egyre nedvesedő talaj mocsaras bűze, a kövekből és odvas fákból eredő dohos aroma, mely a párás levegővel keveredve egy kívülállónak talán igen kellemetlen hatást kelthetne, de ez a Kirigakurei ninjáknak a mennyei manna. Én speciel azt nem értem, hogy tudnak megélni a homokos Sunagakure földjén.
A patak és az azt körülölelő szurdok is már egyre közeledett, tisztán éreztem a víz illatát és minél inkább közelebb értem az említett helyhez a gyomrom mindig épp annyira szűkült millimétereket.
Nem a veréstől féltem és nem is az edzéstől, vagy a büntetéstől, melyet talán a vezér szabott ki rám, amiért az ország által adott utasításokat nem végeztem el megfelelően. Nem az edzőtől ódzkodtam, nem egy Dokujaku félelmetes erejétől, vagy az általa őrzött titok hatalmától, hanem nagybátyám csalódottságától. Egy Shinobi életében a szégyen sokkalta fájdalmasabb dolog, mint egy legkényesebb helyen eltalált szúrás vagy ütés, főleg ha azt meg kell osztanom egy olyan nagy tudású és Dokujakuk közt is mélyen tisztelt edzővel, mint Tien, vérszerinti rokonom.
Éreztem, hogy már a helyszínen van, mert nem tudtam felemelni a fejemet, nem tudtam a helyszínre érni emelt fővel. Olyan mélyen le volt sütve a tekintetem, ahogyan még soha, a szégyen okozta erő összehúzta szemeimet és kezeim ismét görcsösen ökölbe szorultak.
Mikor azonban nemes egyszerűséggel a pontosságomra tett megjegyzést megrökönyödtem. Nem tudtam, hogy most mi folyik itt, talán ez egy trükk, nehogy számoljak a verésre, vagy lehet, hogy együtt érez velem, úgy gondolja, hogy pont most nem tenne jót nekem a verés, hiszen a hibákból tanulok? Sóhajtottam egy mélyet és válaszoltam kérdésére még mindig zavartan és lesütve tekintetem.
- Köszönöm! – suttogtam alig hallhatóan, majd akaratlanul is térdre rogytam. A lendületet továbbvittem és leborultam előtte, olyan erővel verve magam a földhöz, hogy fejemet is bevertem.
- Kérlek, taníts mester! Soha többé nem fogsz csalódni bennem! Taníts meg, hogy lehet szégyenmentesen élnem! Nem akarok többé szégyent hozni a nevemre, sem pedig a családomra! – ordítottam küszködve könnyeimmel, mely könnyen észrevehető lehetett, hiszen meg-megcsuklott a hangom közben.
- Sajnálom… - suttogtam alig hallhatóan hozzátéve az előző monológhoz. Nem vártam megbocsátást, nem vártam azt, hogy megkegyelmezzen rajtam, sőt, jobb is lett volna, ha eszméletlenre ver, mint, ahogy mindig is szokta. De az, hogy figyelmen kívül hagyta a dolgot, az talán mindennél rosszabbul esett.

//Rendben, jobban szeretem én is az életszagú tanulásokat, a hosszabb reagok sem okoznak kihívást. //

**Hyuuga Shakaku** Kedd Aug. 30 2016, 18:25

[Tano]

A termetes férfi mindvégig rezzenéstelen arccal tekint a tanítványra – bár aligha mozdulhatnának az arcizmai, hiszen azok olyan erővel és látvánnyal feszülnek meg, hogy a legkisebb mozdulat is szakadáshoz vezethet. Tekintete nem szór villámokat, ugyanis szemeiben olyan sivár ridegség tükröződik, hogy még a fiatal Dokujaku lelkét is képes volna megfagyasztani. Orrcimpája beleremeg a kimért lélegzetvételbe, de mindezekből egyértelműen kitűnik, hogy Tano nem azt mondta, amit kellett volna, s a jégsárkány már nyitja is a száját, hogy prédáját lenyelhesse:

– Úgy hálálkodsz itt, mint ahogy egy semmirekellő koldus az utolsó fityingért könyörög, húzd ki magad, Dokujaku vagy! – Hangjának dörrenése a kopár sziklafalak között cikázva visszhangzik, de talán az ifjú shinobi fejében még annál is inkább. – A szégyen, melyet a Dokujaku névre hoztál, mérhetetlen és hallatlan! Hibáid egy akadémiai tanulóéval egyenlőek! – Álla egy fokkal fentebb emelkedik, így is kihangsúlyozva a kettejük közötti különbséget, legyen az rang, tapasztalat, életkor és talán még sok olyan aspektus terén is, melyek közül egyik sem kognitív alapú. – Még életemben nem kellett ennyire megalázkodnom, mint amennyire miattad kellett! – Állkapcsa egy hangos csattanással ugrik helyére, majd pedig lassú, kimért mozdulattal fordul a vízfelszín irányába.

Az ifjú Tano láthatja, amint a vállának megfeszülő vonala, nyakának mereven tartott izmai nem ernyednek el; a perszelő düh még mindig ott fortyog, de talán már csak a felszín alatt. Az elkövetkező pár percet viszont némaságba burkolózva tölti az idősebb férfi, s Tanoban lassan felmerülhet a gondolat, hogy az edzésnek is búcsút mondhat. A férfi néma elfordulása, elutasítása elég is lehetne ahhoz, hogy megtört távozásra kényszerítse a fiatal shinobit, ám még mielőtt elfordulhatna, Tien ismét szóra nyitja ajkait, s hangja élesen süvít, akár a szurdokot ostromló északi szél.

– A Te kudarcod az Én kudarcom, hiszen egyértelműen jelzi, hogy Én magam is elbuktam; nem készítettelek fel eléggé. Könnyűszerrel eldobhatnálak, mint egy törött pengét, ám a vér kötelez: személyemet arra, hogy kijavítsam hibáidat azáltal, hogy kellően kiképezlek, Téged pedig arra, hogy mindent megtegyél hírnevünk visszaállításának ügyében. Így hát meglepő és megvetendő, hogy önsajnálatba takartad magad, mint holmi hisztériázó tinilány ahelyett, hogy véresre és kék-zöldre edzetted volna magad. De sebaj... ennek a szánalmas magatartásnak véget fogsz vetni, méghozzá itt és most... – A férfi sétálni kezd a vízfelszínen, természetesnek véve azt, hogy a tanítványa követni fogja. – Tanulni fogsz; ha most elbuksz, innen többé nem kelsz fel. – A férfi int a fiatal Tanonak, hogy álljon meg ott, ahol van, viszont nem részletezi tovább azt az eshetőséget, hogy bukása esetén Tano haleledellé tétetik. – A technika a Mizu Bunshin Daibakuha néven ismeretes, mely egy víz elemű robbantó technika. Megjelenését és megformálását illetően a Mizu Bunshinra alapul, átvéve a távolság problematikáját is, továbbá ezt is vízből lehet megalkotni, ez pedig némi stratégiai érzéket is megkövetel... sok shinobi nem tudja kellően körüljárni a földrajzi megkötést és nem talál kiskaput, de Te egy Dokujaku vagy; ilyen hibával tilos rendelkezned. – Tien kézjeleket formál, de közepes sebességgel, hogy Tano is láthassa és memorizálhassa azokat. – Az első lépés tehát, hogy sikeresen megalkoss egy Mizu Bunshint. A kudarcod ellenére reménykedem benne, hogy ez talán még sikerülni fog. – Tekintete élesen villan, miközben az általa megalkotott Bunshin fokozatosan, de tapasztalt gyorsasággal emelkedik ki a vízfelszínből, ölti fel gazdája vonásait, s kezd el köröket futni. Végül jelentős távolságra áll meg tőlük, de Tien ügyel arra is, hogy teljes rálátásuk lehessen kreálmányára. – A következő lépés a vizualizáció. Érdemes a robbanócetli által okozott pusztítás vizuális effektjeit átültetni, de kifejezetten figyelni kell arra, hogy a kivitelezés vízzel történik, nem pedig tűzzel és porral; amennyiben nincsenek összhangban, úgy az elvárt hatás elmarad. A robbanás mérete a felhasznált chakrától függ, de ideális esetben a cetli hatását felülmúlja.

A tőlük kellő távolságra megtorpanó klón minden előrejelzés nélkül felrobban. A hanghatás sokszorozódik a szurdok falai között, a két shinobit pedig esőként teríti be a tó hideg vize. Még néhány hal is repül a levegőben; némelyik ficánkol és örömmel tér vissza otthonába, míg mások véres darabokban pottyannak vissza.

Tien biccent az ifjú Dokujaku irányába. Ő következik.

//Szeretnék kérni egy olyan hozzászólást, amely legalább három oldalas. Tartalmát tekintve: három próbálkozás. Az első: klónt létrehozza, de a robbantásnál az mindössze nagyobbacska loccsanással összeesik. Második: a klón immáron robban egy kisebbet, de csak a mellkasa; a klón virtuálisan darabokra hullik, a végtagok két másodperc múlva el is veszti formájukat, ismét visszahull a víz a tóba (tudom, hogy víztechnika, nem teljesen reális, de a hibás vizualizációnak betudható ez a hiba). Harmadik próbálkozás: immáron van robbanás, ahol az egész klón robban (nincs végtaghullás), de méretét tekintve elhanyagolható, mindössze figyelemelterelésre alkalmas. A hsz összetételét tekintve legalább a háromnegyede a technika kivitelezéséről, nehézségeiről, Tano által folyamatosan megélt tapasztalásokról szóljon. Az ezt meghaladó mennyiséget jutalmazom a végén, amennyiben a kezdeti minőséget megtartod. Ugyanis nagyon tetszett a posztod! Vannak, akik túl objektív karakterkifejezéssel élnek, ha viszont a karakter élethű érzelmekkel van megírva, arra nagyon jót lehet reagálni, úgyhogy ezt köszönöm! A próbálkozások után Tien még adni fog egy tanácsot, utána tényleges sikerrel jársz, s végül átültetjük akcióba is.//

**Dokujaku Tano** Kedd Aug. 30 2016, 20:52

//Shakaku//

Tien haragja most lelki pofonokként érték fejemet és egész testemet. Beleremegtem a szavak erejébe, megrökönyödve emelkedtem fel a sárból és kezeimet arcom elé emeltem. Most döbbentem rá csak, mennyire igaza van. Én koldus? Szemeim gyűlölettel és haraggal teltek meg, fogaimat úgy összeszorítottam, hogy az szinte már fájdalmat okozott. Igaza van a fenébe is, Dokujaku vagyok. Azért kellene szégyenkeznem, mert így viselkedem, fel kell emelkednem a hibáimból, túl kell lépjek, nem szabad sajnáltatnom magam, erősebbé kell válljak és ehhez valóban nem egy verés kellett…hanem egy mélyebbre ható, lelket szétmarcangoló acélos atyai szidalmazás. Lassan emelkedtem fel a földről, miközben nagybátyám még mindig korholt, de már lepattantak rólam szavai. Vettem egy mély levegőt és ökölbe szorítottam a kezem.

~ Ó nem, nem megyek én innen sehová, ne is várd Tien mester, tanítani fogsz, vagy technikákra, vagy móresre, de ma itt kemény edzés lesz. ~ gondoltam magamban, mikor a férfi elindult a víz felszínén tovább szidalmazva pillanatnyi gyengeségemért, ami teljesen érthető, minden, amit a fejemhez vág, egyre jobban növeli a bennem szunnyadó gyűlöletet és bizonyítási vágyat.

Vettem ismét egy mély levegőt és immáron magasba emeltem a tekintetem. Ismét képes voltam Dokujakuként gondolkodni, büszkén lépkedtem utána, de nem szóltam, akaratlanul mosolyra húztam számat, remélve, hogy az idős mester nem látja azt, biztosan kikelne magából, de egyszerűen jól éreztem magam. Minimális koncentrációval léptem rá a víz felszínére, s miután meggyőződtem róla, hogy mosolyom eltűnt arcomról, gyanús barázdáival együtt, követtem a férfit a patak lépteinktől hullámzó felszínén.

Az általa említett technika nevét többször megízleltem a számban, felelevenítettem magamban, láttam-e már valamikor hasonlót létrehozása közben, avagy hallottam-e róla valamit. Végül amellett döntöttem, hogy figyelmemmel végigkísérem a mesterem gyakorlatát, utána úgyis okosabb leszek. Figyeltem a mértani pontossággal létrehozott klónt, annak játékát a víz felszínén, olyan kecsesen futott, mintha repült volna, majd játszi könnyedséggel növelte a köztünk lévő távolságot. Nem meglepő a köztünk lévő tudáskülönbség, még csak nem is kellett erőlködnie, hogy ilyen tökéletes klónt hozzon létre. Szavaira is odafigyeltem, hiszen tudom a Dokujaku trénerek nem verik bele a tanoncok fejébe az elméleti részt, mármint átvitt értelemben nem. Vizualizáció? Fegyverarzenálom középpontja az íjam és az általa kilőtt nyílvesszők, rendszerint kombinálva robbanójegyzetekkel és drótokkal, így talán nem lesz nehéz elképzelnem azt a minimális robbanást, amit a klón okoz, vizualizálni pedig az emlékeimből meglehetősen egyszerű lesz.

Gondolataimból a robbanás ébresztett fel, olyan méretű volt, mivel egy sima robbanójegyzet nem vetekedhetett, a víz, mely permetként hűtötte le túlzott elbizakodottságom, szinte zivatarként hullott alá az égből. A halcafatok pedig a robbanás erejét dicsérték, hihetetlen technika, nagyszerű kivételezés.

A mester ezután felém fordult és biccentve jelezte, átvehetem tőle a stafétát és megkezdhetem a saját gyakorlatom kivitelezését.

Hátrébb léptem egy kicsit, majd vettem egy mély levegőt. Kitisztítottam az elmém, elhessegettem azon gondolataimat, mi történik, ha nem sikerül a gyakorlat, vagy bénázni fogok, ilyen nem fordulhat elő, tudom, hogy ez az utolsó lehetőségem a bizonyításra, emelt fővel távozom a tisztásról vagy koporsóban.

Becsuktam szemeimet, majd a bennem végigfutó tenketsu pontokra összpontosítottam. Úgy áramoltattam chakrámat, mint éledő, haragos folyó áradását, lábaim felé irányítva a sodrást, s miután elegendő mennyiséget áramoltattam, megismételtem a mesterem által használt kézjeleket. A klónom lassan, de annál biztosabban emelkedett ki a vízből, természetesen még nem rendelkezem akkora tapasztalattal, mint nagybátyám, de a klón így is kirajzolódott, és ha bár nem olyan tökéletesen, mint az előző, de stabilan nézett velem farkas szemet. Az alap tökéletesen működött, de nem sietek el semmit, az első próbálkozásból lehet a legtöbbet tanulni, még ha nem is sikerül maga a gyakorlat. Figyelemmel követtem a klónom futó lépteit, ahogy távolodott tőlünk, nem akartam önteltnek tűnni, így természetesen nem adtam neki akkora távolságot, mint az idősebb Dokujaku, s így is rendesen meginogtam, miután láttam, hogy a klón futása közben néha-néha megduzzad.

~ Türelem Tano. Türelem. ~ Nyugtattam meg elmém, miután ismét egésszé alakult a klón. A távolság adott, a kézjelek aktívak, a klón stabil, bár ezek alapok, így természetes, hogy a Mizu Bunshin sikerült, azonban jön a neheze, a vizualizáció. Ismét becsuktam szemeimet, hogy befelé fordulhassak, könnyebb elképzelnem a robbanást, ha elmémben létre is hozom azt. Éreztem a klónba áramoltatott chakra mennyiségét, ahogy a vízzel együtt alkotja meg a karakter körvonalait. Ezeket talán felgyorsíthatom, ezzel erőteljes súrlódást létrehozva, megalapozva a robbanás nagyságát, erejét.

A vizualizáció esetében próbáltam ötvözni az előbb látott technikát és magát a jegyzetekből emlékképként az elmémbe égett robbanással. Elképzeltem, hogy a középpont a klónom mellkasa, oda gyűjtöttem a legtöbb chakrát, amennyit a jelen esetben sikerült, majd végigkövettem lelki szemeimmel a tölcsért, melyet generált a koncentrációm, azonban elsiettem a dolgot, éreztem, hogy instabillá válik a gócpont, hiába próbáltam féken tartani, éreztem, hogy durranni fog, így utolsó elkeseredésemben elszabadítottam a robbanást, ami számomra nem várt eredményt hozott. A klón egy nagyobb loccsanás kíséretében eggyé vált az alattunk lévő vízzel, még csak veszélyt sem jelentett, nem, hogy nekünk több méterrel távol állóknak, de még csak a közelben lévő halak is vidáman evickéltek tovább.

Egy fintorral nyugtáztam a dolgot, de a világ minden kincséért sem néztem volna Tien irányába. Szinte láttam milyen reakcióval konstatálja az eredményt, így nem is kellett odafordítanom a tekintetem, hogy tudjam, nem elégedett.

Nem adom fel, többé nem, nincs visszaút, levontam a következtetéseket, elsiettem a vizualizációt és így elveszítettem a koncentrációt is, viszont valamekkora reakciót kiváltott a klónom, ami azt jelenti, jó felé tapogatózom.

Ismét vettem egy mély levegőt és most több chakrát engedtem talpaimon keresztül a vízbe a megalkotáshoz, a kézjelek véghezvitelét követően pedig a klónom talán az előzőnél gyorsabban, ám de instabilabban jött létre. Elsőként próbáltam egyben tartani a másolatot, majd csak ezután engedtem, hogy felvegye a formám. Kicsit félszeg gyakorlat, de érezhetően nagyobb energiákat szabadítottam fel, s bár ez nem volt érezhető probléma az előző technikánál, mégis előrelátóan a nagyobb hatás kedvéért megelőlegeztem a tükörképemnek egy kissé nagyobb energiamennyiséget.

Koncentrálva figyeltem, ahogy távolodik tőlünk a Bunshin, majd szembe állítottam magunkkal és ismét nekivágtam a vizualizált formázásnak. Egy gömböt képzeltem most el a mellkasában, mint a robbanás epicentrumát, de elmémmel körbezártam az alakzatot, nehogy ismét instabilitása miatt szétessen. Ezután kezdtem felgyorsítani a chakra mozgatását, s ahogy reakcióba lépett a vízzel, tudtam, elérkezett az idő a detonációra. Azonban most nem kapkodom el a dolgot, szépen lassan növelem a centrum méretét, a chakra egyre gyorsabban mozog a klónban, láthatólag már az is elkezd puffadni. Megéreztem a pillanatot, a robbanás nem várathat magára, mert könnyen lehet, ismét elvétem a pillanatot, szabadjára engedtem az energiákat és elsütöttem a meglepetésbombát.

Az eredmény megdöbbentő volt, hiszen a robbanás most valamivel komolyabb lett, sőt végül is robbanás lett a loccsanásból, azonban csak a mellkasa durrant szét a test egy darabig egyben maradt, végül pár másodperc eltelte után adták meg magukat a testrészek a gravitációnak. Gyakorlatom ismét a vízbe hullt, s abban a pillanatban nem is ugrott be, mit ronthattam el. A vizualizáció megfelelő volt, az epicentrum adott volt, az alakzat és a chakramennyiség is elegendőnek tűnt...mi lehetett a baj.

Vegyünk példának egy jegyzetet, vagy egy bombát…ezekben az esetben a reá írt pecsét szolgáltatja a gócpontot, vagy maga a lőpor, de mi lenne ha…igen…mi lenne, ha az energiát a gócpontból a robbanás előtti pillanatban végigvezetném a klóntestében. Ez lesz az.

Éreztem, hogy talán nem lesz több lehetőségem, elég kellemetlen volt, hogy nem a víztől nedvesedett át a ruhám, hanem saját magam izzadságától. Az előző klónba fektetett chakramennyiség által keltett energiafelhasználástól el is fáradtam kissé, a lábaim is remegni kezdtek, de ismét feleszméltek fejemben mesterem szavai. Nem adom fel…

Szinte méregből alkottam meg a kézpecséteket és immáron magabiztosan jelent meg előttem képmásom, várva az általam adni kívánt utasításokat. Vettem ismét, ma már sokadszorra egy mély levegőt és útjára bocsátottam a klónt.

Biztos voltam a sikeremben, ehhez mérten minden jól is működött, míg az általam kijelölt pontig nem ért a másolat, itt becsuktam a szemem, hiszen tudtam most jön a neheze. Egyszerűen éreztem, hogy sikerülnie kell a gyakorlatnak, nincs más lehetőség, nem tetézhetem a saját magamra aggatott szégyen súlyát, meg kell mutatnom Tien mesternek, hogy igenis zseni vagyok, nem hiába tartották a vérvonalat ígéretesnek, nem szakadhat meg nálam ez a vonás. Meg van bennem minden, ami igazi Dokujakuvá emelhet, és ezt be fogom bizonyítani.

Ismét behunytam a szemem és egy kicsivel nagyobb gömböt kezdtem el formálni a vízklón mellkasában. A gömbbe gyűjtöttem a benne lévő chakra nagy részét és megpróbáltam felgyorsítani azoknak mozgását. Vizualizáltam a gócpontot és képzeletben még el is helyeztem benne egy jegyzetet. Immáron semmit sem bíztam a véletlenre, teljesen lenyugtattam elmémet, kitisztítottam a fejem és kizártam a zavaró hangokat. A robbanás részévé váltam, én voltam a robbanás, én voltam a klón, s benne kacskaringózó chakrák mérhetetlen sokasága.

Miután elég energiát gyűjtöttem a mellkas részbe, elkezdtem ismét növelni a térfogatát, de most lassabban, hagytam időt a túltöltődésre, kivárok az utolsó pillanatig és csak utána engedem szabadjára a testben a chakra rohamot, mikor már a detonáció elkerülhetetlen. Tien szavai még mindig éles törökként hatoltak a fejembe, tekintete szinte meggyengített, viszont nem adtam fel. Nagy jövő áll előttem és nem egy C szintű technika fog megakadályozni a feljebbjutásban.

Szinte a robbanás előtti másodpercekben veszítettem el a gömb fölött az uralmam és szabadjára engedtem a klón testében cikázó energiákat, melyek úgy törtek ki a gömbből, mint a túlfújt lufi tenné ezt a benne lévő levegővel. Mielőtt a robbanás szétrántotta volna a vízből kreált testet épp elegendő mennyiséget juttattam a chakrákból a szükséges testrészekbe, ennek köszönhetően önfeledten, haragomat és minden feszültségemet kieresztve a robbanás pillanatában emeltem fel tekintetem az ég felé és ordítottam el magam.:

- Dokujaku vagyooooook!!!!! Mizu Bunshin Daibakuha!! – kiáltottam, s bár a durranás zaja nem némította el ordításom, sikeresnek lehetett betudni a technikát. A mester gyakorlatához képest még

mindig amatőr kidolgozás, de sikerült, ráéreztem az ízére és innentől már csak gyakorlás kérdése a mesteri elsajátítás. Bele telt egy fertályórába, de megcsináltam és bár tudom, hogy Tien így sem lesz elégedett, ez az apró siker most mégis szükséges volt ahhoz, hogy újra visszanyerjem régi önbizalmamat és vérszomjamat.

Ettől függetlenül várom mesterem tanácsát, lekorholását, esetleges támadását, de érzem, hogy az adrenalin kiszáll a testemből és a lábaim olyannyira megremegnek, hogy fél térdre esem a patak felszínén, de meg tudom tartani magam rajta, nagyobb annál a makacsságom, mint, hogy hagyjam magam elmerülni a hideg vízben. Nagy nehézségek árán felegyenesedem és büszkén kihúzom magam. Mert Dokujaku vagyok, mert a nevem Dokujaku Tano!

//Köszönöm a dicséretet, de én is hálával tartozom neked, ugyanis tökéletesen visszaadod a klánom és mesterem a fejemben elképzelt képét, így valóban egyszerű, többek között élvezetes a játék, szinte nem is tanulásként fogom fel, hanem élményként, szóval Én köszönöm! Smile

//

**Hyuuga Shakaku** Hétf. Szept. 05 2016, 13:00

[Tano]

A férfi szkeptikusan felvont bal szemöldökkel konstatálja az ifjú tanítvány végtelenül emocionális kilengéseit, kitöréseit. További jelét nem adja belső gondolatmenetének (már ha ez az apró mimika képes volna utalás adni elméjének belső mechanizmusaira), de verbális megnyilvánulásba sem csap át; elvégre a technika elsajátításához talán még szükséges is lehet ez a kirobbanó szentimentalitás.
A kezdeti fázisban (legyen az bármilyen technika, akármilyen szakosodás a karrierükön belül) a lelkesedés, az optimizmus, továbbá az odaadó passzió képes előrébb lendíteni az illetőt, átemelve őt az esetleg útjába kerülő akadályon. Persze túlzásba sem érdemes esni; Tien árgus szemmel figyeli, mikor jön el az ideje annak, hogy a túlzott emocionalitást ismét egészséges mederbe terelje. Mert arra viszont naprakész.
A férfi arca – szemöldökének visszamigrálását követően – rezzenéstelen, tekintete éles, mint a pengéje, állkapcsa viszont nem feszül meg olyan erővel, mint amivel az ifjú Tano lehordásakor. Karjait összefonva méri fel az ifjú klántag állását, mozdulatait, s ha nem lenne teljesen egyértelmű, hogy nem Hyuuga, akkor talán még az is feltételezhető lenne, hogy fürkésző tekintete még a fiú chakraáramlását is szemmel tartja. Ám ő a Dokujaku klán tagja, ami ugyan nem rendelkezik efféle képességgel, mégsem marad el a másik klántól sem szakértelmében, sem precizitásában, sem különlegességében – az újabb generáció sorsa és feladata pedig az, hogy ezt a világgal is közölje. Többek között (ámbár elsőként az egyenlők között) az ifjú Tanora nehezedik ez a teher.
Az viszont egyértelmű, hogy a kezdeti instrukción kívül nem számíthat babusgatásra, elvégre nem az tesz valakit naggyá, ha folyamatosan fogják a kezét, hanem az, ha maga töri és tapossa az utat.
– Amikor a klónt megalkotod – kezdi a mondatot a férfi, s talán hangjának felcsendülése meglepetéssel is szolgálhat a koncentrációjában elmerülő Tanonak –, azzal a szándékkal kell azt tenned, hogy fel fogod azt robbantani; nem számít, hogy 1 perc, 10 perc, 30 perc múlva. A lényeg, hogy már a megalkotáskor legyen egy akkora mennyiség rászentelve, ami lényeges következménnyel jár. Már a legelső pillanatban úgy kell sűrítened a chakrát, úgy kell azt feszítened, mint az íjad húrját, hogy aztán a legideálisabb, de tulajdonképpen bármelyik pillanatban el tudd azt engedni. Ahogyan a húr is feszül, úgy kell a chakrádnak is. Ahogyan a húr kilövi a nyilat, úgy kell neked is kilőnöd az alakra formált chakraközegből magát a robbanást. Könnyen lehet, hogy lázadozni fog ellened, de nem hagyhatod, hogy az energia uraljon téged; nem szaladhat ki a kezed markából.

//Szeretnék kérni még másfél oldalt: 1. próba: sikerül a robbanás, de úgymond idő előtti, mert elveszti felette az irányítást. 2.: már teljesen sikerül. Legalább a fele a technikával kapcsolatos legyen, a többi szabad kitöltésű.//

– Nos – kezdi Tien az ifjú Dokujaku sikerét látva –, itt az ideje, hogy magadra hagyjalak. A mai napra végeztünk. Amennyiben van kedved, maradj és rögzítsd mentálisan és fizikailag a technika használatát, hogy harcban ösztönszerűen tudd használni... és még valami, Tano – a férfi elfordul a tanítványától és a part felé kezd el sétálni – ha gyakorolsz még, kapd el az épségben maradt halakat röptükben; és meg is van a vacsora. – Válla fölött még hátrapillant, tekintete ugyanolyan éles, mint mikor a kudarc esetén esedékes halállal fenyegetett. – Te sütöd meg őket.
Elvégre a Dokujakuk élete nem könnyű.

Főleg, ha vissza kell nyerniük a klántagok kegyeit.

**Dokujaku Tano** Kedd Szept. 06 2016, 11:43

[Shakaku]

Az öröm mámorító, a diadal édes, de nincs idő a boldogságra, még, ha egy pici mosoly is egészen véletlenül az arcomra húzódott, egyből leráztam magamról, egyrészt, megpróbálom tartani a büszkeségem, másrészt Tien mester esetleges haragjától a fejem. Lábaim még remegnek ugyan, de kezdem visszanyerni az erőm, na meg a makacsság is segít visszaegyenesedni fél térdről, bár a lihegést nehezen tudom palástolni. Veszek egy mély levegőt, majd lassan engedem azt ki, remélve hogy elmém is visszatalál a helyes működés irányába, mesteremre emelem tekintetem és várom a véleményét. Nem sok jót ígérek magamnak, hiszen csak harmadjára sikerült olyan gyakorlatot bemutatnom, ami helyesnek mondható, de egy mélyen tisztelt, szigorú és csalódott kiképzőnek talán még ez is kevés. Tekintete mindent elárul. Nem lenéző, nem haragos, de nem is elégedett, ahogy gondoltam, bár még, ha első nekifutásra is sikerült volna a Jutsu kivitelezése, akkor sem ugrott volna a nyakamba boldogan. Miket beszélek…mintha pont erre vágynék…szüleim halála óta nem ölelt magához senki, csak ártó szándékkal…
Tien mester szavai mennydörgésként futotta körbe a kis tisztást, ahol épp tartózkodtunk. Ha nem lenne így is elég komor a környezet, most biztos haragos árnyék vetülne rá, a madarak felrepülnek a fák lombjai közül, egyszerű civil hangja biztos megcsuklana. A határozott beállás, egyenes, mégis bármikor ki tudna védeni egy felé intézett támadást, hihetetlen aurával rendelkezik. Félelmetes. Gondos odafigyeléssel hallgattam végig ismét a férfi mondanivalóját, minden egyes szavát ismételtem magamban, főleg, mikor rájöttem, közel voltam a megoldáshoz.
- Értettem mester. – helyeseltem, mikor abbahagyta a tanácsadást, s miután levette rólam tekintetét én is lesütöttem a sajátomat.
Rendben, nincs időm pihenni, majd pihenek, ha tökéletesen elsajátítottam a gyakorlatot. Megacéloztam a lábaimat, vettem egy mély levegőt és amint azt kiengedtem, már kezdtem is a kézjelek mutatásába. Az előzőnél is több Chakrát engedtem a klónba, s most a gömböt is egyből próbáltam megalkotni a másolatban, szinte ahogy az épült fel emberi formát felvéve, egy pillanatra láthatóvá is vált az alakzat. Nagyon nehéz volt megtartani, miközben formálnom is kellett a képmásomat, többször megingott a gömb, vele én is. Éreztem, hogy pillanatokon belül gyöngyöződni kezdett a homlokom, de annál nyakasabb vagyok, minthogy feladjam. Nagy nehezen a klón megszületett és a gömb is egyben maradt, de még mindig instabil volt, ha most robbant volna fel, biztos a partig repültem volna, az pedig a korábbihoz hasonló égés lett volna Tien mester szemében. Erőlködve indítottam útjára a két lábon járó időzített bombát. Éreztem, hogy nem fogom tudni sokáig kalitkába zárva tartani, talán kicsit nagyobb gömbbel operálhattam volna, s ahogy a felismerés megszületett a fejemben, a klón meg is adta magát. A koncentrációmat is elveszítettem, így nem volt meglepő, hogy a gömb feldurrant a testtel együtt, s bár ez nagyobbat szólt már, mint az előző próbálkozás, mégis idő előtt történt, nem pedig irányításra. Valljuk be egyébként, még ha nem is tereli el a figyelmem a beugró felismerés, sem tudtam volna sokáig az irányításom alatt tartani, azt pedig eljátszani, hogy direkt így akartam, vakmerő és öngyilkos próbálkozás lett volna Tien mesterrel szemben.
Magam elé meredtem és átgondoltam az eddig tapasztaltakat.
~ Ahogyan a húr feszül, úgy kell a chakrának is. ~ ismételgettem magamban mesterem szavait, s összeraktam végül a képet. Hiszen én határozom meg milyen erővel akarom ellőni a nyílvesszőt és azt hogy mikor a legaktuálisabb. Egyszerűen annyi energiát kell adagolnom a testbe, amennyit már az elejétől elgondolok, azt pedig megtartani, addig, míg a megfelelőnek nem érzem a pillanatot. Ha pedig ezt egy kibővített gömbbe sűrítem, azzal egy ideális tartó erővel rögzítem, megfelelő a méret is, így nagyobbat szól és a végén könnyebb kieresztenem a felgyülemlett chakrát.
Rendben, próbáljuk újra, most sikerülni fog, nem kerülheti el semmi a figyelmem. Becsukom szemeimet és felveszem az alapállást, érzem magamon Tien mester szúrós tekintetét, de próbálok minden negatív energiát eltávolítani a fejemből. Csak én vagyok és a klónként kilőtt nyílvessző, melyet most még csak az íjra helyezek. Chakrakiengedés, áramoltatás, formálás, vizualizáció és koncentráció, akár az íjászkodás. Menni fog ez, gyerünk. Szokásosan mély levegővétellel kezdtem a gyakorlatot és most óvatosan kiengedtem azt, minden ragaszkodó problémámmal együtt. Kitisztítottam zavaros elmém és elkezdtem a Jutsu kivitelezését.

Megmaradt chakráimat végigáramoltattam testemben, éreztem, ahogy talpaimon keresztül a vízbe szétterjed és egy hozzám hasonló vízalakként jelenik meg velem szemben. Az energiát, akár a húrra a vesszőt, úgy kezdtem a gömbbe áramoltatni, melyet direkt nagyobbra hagytam most, könnyebb is féken tartani és több energia is fér bele. Magabiztosabb voltam, mint az előbb, éreztem, hogy végre siker koronázza edzésemet. A nyílvessző készen állt, a gömb erőszakosan forgott a klón felsőtestében, de kordában tudtam azt tartani, nehéz volt ugyan, de könnyebb volt íjászkodás által kínált hasonlattal vizualizálni, mint erőszakosan próbálkozni az alakzat megtartásával. A klón mintha már tudta volna a dolgát, úgy szaladt el az ellenkező irányba, s furcsa volt, fáradt és kimerült voltam, mégis úgy éreztem, nálam a gyeplő. Szinte láttam a robbanást, még mielőtt megtörténhetett volna, mint mikor már látom lelki szemeimmel azt, ahogyan nyílvesszőm az ellenségem testébe fúródna a becsapódása előtt, megértettem az összefüggéseket és ez magabiztossággal ruházott fel. A klón rá sem lépett az általam kijelölt pontra, mikor elsütöttem a fegyvert, végre megközelítette azt a robbanást, amit Tien mester gyakorlata során keletkezett, még így is gyengébb volt az övénél, de már a patak lakóiban is kárt okoztam, habár nem szálltak el messzire, éreztem, hogy sok állatnak okoztam most kellemetlenséget, ha mással nem is, a hanghatással biztosan. Ekkor viszont ismét csődöt mondott a lábam és ismét megrogytam, azonban nem volt időm ezen idegeskedni, hiszen nagybátyám távozásra sürgette lábait. Mikor végül azt hittem, mára ennyi volt, azért hagyott nekem hátra egy kis házi feladatot is.
~ Halakat a levegőben? ~ ismételgettem a mesterem szavait magamban, majd mikor hozzátette, hogy az lesz a vacsorám elkámpicsorodtam kicsit…ma sem ehetek normális ételt, amit hoztam dobhatom a vízbe etetőnek.
- Értettem mester és köszönöm! – válaszoltam Tien búcsújára, ami tömör volt, de lényegre törő.

Magamra hagyott, s bár sokáig néztem, ahogy távolodik, majd elveszik az erdő sűrűjében, szinte még magamon éreztem villámokat szóró tekintetét. Ismét csend honolt a kis tisztásra, csupán néha egy-egy madár éneke zavarta meg csendes elmélkedésem, néha pedig egy hal zajos közlekedésére figyeltem fel, ahogy talpaim alatt tovaúszik. Tarisznyámba nyúltam és kivettem onnan egy szelet kenyeret, melyet útravalónak hoztam magammal. Szinte sírt a szívem, hogy azokat apró galacsinokká gyúrtam és a messzibe hajítottam őket, remélve, hogy idevonzom a közelből a lehető legtöbb kopoltyús kétszersültet…legalábbis azt tervezem, hogy az lesz belőlük. Sétáltam kicsit a vízen, hogy mindenhová megfelelő mennyiséget tudjak szétdobálni, plusz reméltem, hogy a séta kicsit megnyugtat és felengedi az ez idáig görcsben mocorgó gyomromat. Tien mester szavai rendeztek futóversenyt a fejemben, egyik gondolat követte a másikat. Visszatekintettem az elmúlt egy évre, mennyit fejlődtem, miket értem el és hogy mik az elkövetkezendő terveim. Nyilván bizonyítanom kell a klánnak, hogy igenis csak egy apró kisiklás volt a Tea országi fiaskó, ez többé nem történhet meg, így hamarosan megbíznak egy feladattal, hogy teszteljenek vagy pedig rövid időn belül kivégeztetnek. Az utóbbit nem hinném, inkább ad egy küldetést, hogy ott végeztessenek ki. Gondolatmenetemből sok alattam úszkáló hal ébresztett fel, sokáig időztem pihenéssel és tanakodással, úgy éreztem visszatért belém az élet, bár a hasam már jelezte, jó lenne kipróbálni a halakon újonnan szerzett tudományom. Mindent úgy csináltam, ahogy azt egy fél órával előbb, de a kenyeret nem tettem el, inkább átadtam egy második klónnak, folytassa azt, amit én elkezdtem. A mester nem mondta, hogy nem lehet az esélyeket a saját oldalamra fordítani. Míg a klónom egy ponton szórta szét a kenyérmorzsákat én addig új klón készítésébe kezdtem, ahogyan azt nagybátyámmal tanultuk nem rég. A második klón már robbanásra készen várta az utasításaimat, míg az első csak egy egyszerű másolat, semmi extra, így rá kevesebb összpontosítást kellett szentelnem. Megindítottam a klónomat a halakat etető képmás felé, és amint odaért indítottam is a detonációt. A két klón csatlakozásakor ismét nagy durranás csapta meg a patakot, kicsit nagyobb lehetett az előzőnél, s bár éreztem, minden chakrakészletemet elhasználtam, az eredmény kézzelfogható volt, főleg, hogy jó pár nagyobb hal emelkedett az ég felé. Előkaptam íjamat és egy egyszerű nyílvesszőt, majd a gyerekkorom óta gyakorolt figurával kezdtem el lődözni őket. Öt próbálkozásból három a bozótosban landolt, kettőt viszont eltaláltam és a patak melletti fáknak csapódtak.Elég rossz találati arány, de betudtam a több órás gyakorlásnak, eléggé elfáradtam, jól fog esni a parton egy kis pihenés. Magamhoz vettem a halakat és a parton lévő fa árnyékában kerestem menedéket, no, nem mintha annyira sütne a nap, csupán valaminek neki tudom dönteni a hátam, míg a vacsorám megsül. Szedtem némi tűzifát és meg is gyújtottam egy kisebb tábortüzet, melyet aprólékosan körbevédtem, hiszen nem szeretném leégetni a klán területének egy részét. Míg a halak sültek, azon elmélkedtem, hogy a mester vissza akar-e jönni lakmározni, hiszen minél jobban érzem a sült halak illatát, annál biztosabb vagyok benne, hogy el fogok bírni mindkettővel.
A nap további részében hallani lehetett még párszor, hogy a kis tisztán megremegett az általam létrehozott vízklónok robbanásaitól, de a fáradtság végül még sötétedés előtt pihenésre kényszerített. A fa árnyékában sikerült elszundítanom és mélyebbet aludtam, mint az elmúlt egy héten összesen. Hiszen már nem volt görcs a gyomromban, nem volt bennem szégyenérzet, nyugodt és higgadt voltam ismét. A múlt elmúlt, a jövő lebeg a szemeim előtt…a jelen pedig…hát sok fájdalmas edzéssel van kikövezve…

**Hyuuga Shakaku** Kedd Szept. 06 2016, 22:24

[Tano – Záró]

A szigorú férfi éles tekintettel, de töretlen némasággal követi figyelemmel az eseményeket, a fejlődés különböző megállóit. Némi megnyugvással konstatálja, hogy az ifjú Dokujaku nem futamodik meg, hanem lankadatlan figyelemmel és meghódíthatatlan akarattal tör előre, át a chakrája által okozott akadályokon. Annál ugyanis nincs nagyobb kihívás, mint mikor az embernek a saját teste ellen kell győzedelmet aratnia. A siker is annál inkább édesebb, ámbár mámorítóbb is lehet.
Távozását követően néma léptei az emelkedőre viszik, elrejtve őt a fiatal Tano fürkésző szemei elől. Azonban pont egy olyan helyen áll meg és fordul vissza, ahonnan láthatja tanítványát, fordítva viszont nem lehetséges. Fejét némileg oldalra döntve követi nyomon Tano mozdulatait, szemében kalkuláló fény gyúl; tervez valamit.
De vajon mi lehet az?
Erre a kérdésre csakis a saját elméje rejtheti a választ, valamint a jövő, ami lehet, bizonytalan, de a jelenlegi fejlődéskészséget elnézve nem előreláthatatlan.
Valami viszont bizonyos: az egyik hal, amivel Tano is szemezett, a következő reggelre eltűnik. Feltehetően Tie a haltolvaj, de akkor miért nem maradt? Lehet, hogy a válasz igencsak egyszerű: nem bírta elviselni a fiatal Dokujaku klántag izzadtságszagát, amely impozáns egyveleget alkot a tábortűz jellegzetes hamuszagával, valamint az áporodott víz- és élőhalszaggal, de az is könnyen meglehet, hogy a válasz ennél bonyolultabb.

//Írok is, hogy ellenőrizze valaki.

Terumi Mei Kedd Szept. 27 2016, 20:00

Egész hosszú és szépen megírt fogalmazások sorakoznak itt, kérem szépen! A kivitelezés is szép volt mind a JM, mind a JK részéről. ShakaNaka által ajánlott +15 ch-t és +3 TJP pontot jóváhagyom. Plusz a játékos felírhatja a Mizu Bunshin Daibakuha technikát.
Csak így tovább! ^^

Orochimaru Csüt. Dec. 22 2016, 14:34

// Bár konkrétan nem írtad le, hogy bekapod a nyalókát, szándékodban állt, csak azok a fránya gyökerek.... //

Katana megőrizte egyensúlyát, és futott tovább, kezében a nyalókával. A többiek még mindig mintha könnyedén sétáltak volna, nyomát sem mutatták a fáradtságnak. A fiú végre ki tudta bontani az édességet, és be tudta kapni. Azok a régi szép idők... Hányszor elmondta már szinte az összes akadémiai tanár, miért is nem szabad a gyerekeknek nyalókával a szájukban futkározniuk? Balesetveszélyes? Valami ilyesmivel tömték a ninja tanoncok fejét, erre meg itt egy tapasztalt jounin, aki bár konkrétan nem mondja az ellenkezőjét, de nem is hagy más lehetőséget. És bár Katanát amúgy is megtalálják a balesetek, ezzel jelentősen nőttek a kockázati tényezők.

Ahogy a fiú enzimei az első darabokat kezdték lefejteni és megemészteni a tutti-frutti ízesítésű golyóból, szinte azonnal érezni kezdte a hatást. Sejtjein mint egy hullám, vonult végig az azonnal hasznosítható energia, pupillái kitágultak, izmai feszesebbek lettek, és elmúlt a kimerültség összes tünete. Ugyanazt kezdte érezni, ami a csapatán látszódott. Korábbi maximális sebessége most sétatempónak tűnt.

- Csak ne harapd! - jelent meg perifériájában Chizu-sensei - Még nem sikerült stabilizálni a hatóanyagot, így ha rágni kezded, a tested nem fogja tudni feldolgozni a hirtelen energialöketet, a sejtjeid öregedni kezdenek, és percek alatt porrá válsz. Ez egy kísérleti szer, amit több másik genincsapat mellett nekünk a hivatásunk tesztelni. De elég a beszédből, egy órán belül meg kell hogy érkezzünk a szirthez.

[...]

Alig tizenöt perc múlva az addig jobbára eseménytelen útjukat váratlan esemény törte meg. Katana nem volt érzékelő típusú shinobi, azonban a lányok valamelyike minden bizonnyal igen. Sawako és Kawaso titkolózó pillantással ajándékozták meg egymást, majd utóbbi kissé lassítva a sensei mellé sorolt. Súgott neki valamit, mire a sensei a tigris pecsétjét formálta, és becsukta a szemét - mindezt futás közben. Pár másodperc múlva kinyitotta a szemét, és előreszólt Sawakonak.
- Sawako, válj le jobbra, társaságunk van. - a lány bólintott, a csuklójához kapott, megidézett egy fegyvert némi füst kíséretében, majd belevetette magát a bokrok zöldjébe. - Teljes készültségbe, a vendégünk nem egyedül jött! - adta az új utasítást a sensei, majd két kést húzott elő. Kawasonak mondani se kellett, még el sem hangzott az egész mondat, nála már ott volt az ő pengéje, egy vérvörös kard. Hármuk fegyverzete alapján összeszokott fegyverhasználó triónak tűntek, akik még sok meglepetést okozhatnak technikáikkal és kombinációikkal. De vajon Katana beleillik a képbe? Neki nincsenek menő bicskái, technikái se nagyon. Minden, amire büszke lehet, talán csak a kitartása. Ez megnehezítheti a csapatmunkát.
A sensei valamivel feljebb folytatta az utat az ágakon, Sawako pedig hagyta, hogy Katana mellé zárkózzon.
- Most a tizenhetedik formációban állunk, a neve 'Magányos vadász'. A sensei fentről figyel minket, akik bár ketten vagyunk, jóval kisebb chakrával rendelkezünk, így remek célpontként szolgálunk. Amikor valaki ránk támad, a sensei lesből csap le a támadóra, elfogja, és ártalmatlanítja, elbitorolva a meglepetés erejét. Bízhatsz Chizu-senseiben, nagyon erős. - az utolsó mondatánál megmagyarázhatatlan okokból csillogni kezdett a szeme, és erősebben markolta kardja markolatát.
A következő pár másodpercben olyan sok dolog történt, hogy Katana fel sem tudta azonnal fogni. Eleinte villanásokat látott, majd alakokat, és csak eztán tisztult ki teljesen a kép. Hogy egész pontosan mi is történt ebben a kavalkádban? Apró, szürke tárgyak zúgtak több irányból is feléjük, ami lefoglalta a fiú figyelmét. Váratlanul tűntek fel, és gyorsan haladtak, de Katanának és Sawakonak is volt ideje kitérni. Tovább mentek, de Katana mellől lemaradt társa, kezét a fiú után nyújtotta, majd eltűnt a föld alatt. Katana felé oldalról mintha a villámnál is gyorsabb lenne, vörös alak közelített, egyik karmos mancsát csapásra emelte, de Chizu-sensei megjelent az alaknak derékmagasságban, kissé meggörnyedve, megtépázott ruhában, és mindkét kését a támadó testébe mártotta, mire az földöntúli hangot hallatva eltűnt a bokrok között. A földet robbanás tépte fel abban az irányban, ahol Sawako tűnt el, és a szálló törmelék eltalálta a még reakcióképtelen Katanát. Mindez nagyjából három másodperc alatt.
- A francba! - átkozódott a sensei. - Jól vagy? - lépett Katanához, és fölsegítette a földről. Ruhája több helyen is kiszakadt, megpörkölődött, homlokáról félig alvadt, porral keveredett vér folyt le, és lihegett. Katana korábban nem sérült meg, azonban csaknem teljesen betemette a robbanás törmeléke, így az ő ruhája is elszakadt pár helyen, tetőtől talpig belepte a por, és csengett a füle, azonban nem volt semmi komoly baja, még a nyalókája is megmaradt a szájában, akárcsak a senseinek. - Segítenünk kell Sawakonak. - sietett Chizu-sensei a robbanás epicentrumához, de mire odaért, a földkupac remegni kezdett, és egy szőrös, vörös test emelkedett ki belőle. Olyan volt, mint egy nagyra nőtt, némiképp emberszabású róka. Úgy tűnt, támadni fog, de váratlanul megvonaglott és előre bukott, mögötte pedig feltűnt a korábban váratlanul elrabolt lány. Kihúzta kardját a lény hátából, megtörölte ugyancsak megtépázott ruhája ujjával, és odavonszolta magát a csapathoz.
- Hol van Kawaso? - kérdezte. A sensei ismét a tigris pecsétjét formázta, és lehunyta a szemét, de amit így látott, az nagyon nem tetszett neki. Hamar felpattant a szeme, és megfordult.
- Erre tart, most induljunk, és fussatok, ahogy bírtok! - kiáltotta, és kilőtt. Nem kellett sok idő a genineknek, hogy rájöjjenek, valószínűleg valami nagyon rossz dolog közeledik, és csatlakozzanak a senseihez eszeveszett menekülésében. Még ha maradtak is volna, pár másodperc múlva mindenképpen indulásra kényszerültek volna. A föld remegni kezdett, és a távolban látni lehetett, ahogy fák dőlnek ki. Sawako és Katana beérték a senseit. Mögöttük egy magas fáról Kawaso jelent meg, leugrott feléjük, miközben kézpecséteket formált, mire a földből fal kezdett emelkedni a menekülő csapat előtt. Amikor odaértek, könnyedén átugrották, Kawaso is leérkezett melléjük, és befejezte a kemény földből készült dómot. Chizu-sensei érkezésük irányába indult, két kezét a falra helyezte, és olyan nagy mennyiségű chakrát koncentrált a falba, hogy kék izzással töltötte be a sötét szobácskát.

// Kezd izgalmas lenni ^^ //

**Katana** Pént. Dec. 23 2016, 22:48

//Bocsánat, hogy kissé késve írok csak ma vettem észre, hogy írtál. A karácsony miatt kissé szétszórt vagyok és ez a hozzászólás sem lett olyan jó, mint kellett volna. Ha bármi gond lenne vele csak szólj és máris korrigálom.//

És még azt képzeltem magamról, hogy jó úton járok afelé, hogy édesanyám nyomdokaiba léphessek. Meg vagyok róla győződve, hogy ő nem követett volna el egy olyan szarvas hibát, mint én. Nem egyszer voltam szemtanúja, hogy két-három dolgot csinált egyszerre méghozzá tökéletesen. Egyszer például az egyik kezével a levest kevergette a másikkal elhajított egy senbont, hogy végre végezzen, egy szemtelen szúnyoggal közben pedig velem beszélgetett. Vele ellentétben én képtelen voltam kibontani egy nyalókát futás közben anélkül, hogy hasra ne esnék. Igaz, hogy már alig bírtam talpon maradni és a végén mégsem estem el abban a gyökérben azonban egy shinobi nem rejtőzhet a ki fogások mögé. Bár nem adtam semmiféle tanújelét ennek ellenére meglehetősen szégyelltem magamat és elhatároztam, hogy a végzek a küldetéssel gondom lesz rá, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő. Végre kinyitottam és bekaptam az édességet méghozzá balesetmentesen ám alig ért a nyelvem a nyalókához máris érezni kezdtem a hatását. Soha nem éreztem magamat jobb formában a fáradság legkisebb jelét sem éreztem mintha csak újjászülettem volna. Halottam híreket bizonyos pirulákról, amiket a shinobik étel helyett használtak, azonban ez minden képzeletet felülmúlt, ráadásul még az íze is elég jó volt pont, ahogyan a csapatvezető mondta. Jóval erősebnek és magabiztosabbnak éreztem magamat mintha nem lenne senki, aki ezután képes lenne tartani velem a lépést. Szerencsére a kiképzés nem múlt el nyomtalanul így sikerült még azelőtt lenyugodnom, hogy örömömben kurjongatni kezdtem volna. Nemhiába, kell kordában tartanunk az érzelmeinket ugyanis a meggondolatlan cselekedetek nemcsak az egyén, hanem még a csapat életét is veszélyeztetheti. A sensei elmesélte, hogy ez egy kísérleti szer, amit velünk együtt más genin csapat is magával vitt tesztelés gyanánt. Arra is felhívta a figyelmemet, hogy ha szétharapom, akkor elég kellemetlen mellékhatásokat fogok tapasztalni. Én egy kicsikét felelőtlennek tartottam egy olyan energiapótlót adtak nekünk, ami pillanatok alatt megölhetett volna bennünket. Viszont egy ninjának nem az a dolga, hogy kritizálja hanem, hogy teljesítse a kapott parancsot. Szépen haladtunk tovább és már nem fenyegetett az a veszély, hogy lemaradok vagy esetleg összesem a fáradtságtól. Úgy suhantunk akár a szél igaz az én talpam alatt megreccsent egy-egy ág így még volt mit tanulnom a hangtalan közlekedésről. vagy negyed órán keresztül haladtunk a legnagyobb csendben és nyugalomban. Azonban mikor letelt az a bűvös tizenöt perc a lányok titokzatoskodóan néztek egymásra. Először arra gondoltam, hogy valami ostoba női pletykáról beszéltek és nem szeretnék, ha más is tudna róla. Köztudott, hogy a fiatal kunoichi-k elég furcsa teremtések ám mikor az egyik a sensei mellé sorolt be rögtön elvetettem ezt az elképzelésemet. Minden bizonnyal ismételten tudtak valami olyasmit, amit én még nem. Ez az átka annak, ha valaki újonc egy jól megszokott csapatban. Csak kapkodja a fejét és próbálja kitalálni mire is készülhetnek a többiek. Elővették a jól megszokott fegyvereiket, ami egytől egyig egyedinek tűnt és máris akcióba léptek. Nekem csak egy hétköznapi kardom volt, mert mindig úgy tartottam a forgató az ami igazán számít és nem az eszköz és ez ezután sem változott. Az egyik lány levált tőlünk a másik pedig elmagyarázta, hogy miénk a csali szerepe és ha ránk támad az ellenség a csoport vezetője közbeavatkozik. Kissé idegesített, hogy másnak kellett engem megmenteni legtöbbször el tudtam bánni az ellenfeleimmel igaz azok nagy része tudatlan balfékek voltak. Ez után oly gyorsan váltakoztak az események, hogy szinte reagálni sem tudtam rájuk. Az egyik pillanatban még szürke kis tárgyakat kerülgettünk a következőben pedig a föld magába szippantotta a mellettem álló lányt. Szegény az utolsó pillanatban felém nyúlt, hogy segítsek neki azonban én nem tettem semmit. Ha nem lett volna elég egy csattanást halottam magam mellett, amiről kiderült a csoportvezető okozta mikor rávetette magát arra a szörnyetegre, ami engem akart darabokra szaggatni. Sawako utolsó pozíciójánál szinte felrobbant a föld és természetesen ki mást terített volna be, ha nem engem. A sensei kisegített a földkupac alól ő rosszabb bőrben volt, mint én, bizonyára mert velem ellentétben harcolt. Megkérdezte tőlem, hogy jól vagyok-e én pedig némán bólintottam és közben szememmel a társamat kerestem. Fogalmam sem volt róla ki vagy mi ragadhatta el csak annyit tudta, hogy segítenem kell. Még el sem kezdtük keresni a robbanás közepén megjelent egy rendkívül furcsa lény melyhez foghatót soha életemben nem láttam. Mintha a rókát és az embert keresztezte volna valaki. Elég veszélyesnek tűnt ezért megragadtam a kardom markolatát és felkészültem az összecsapásra ám nem volt rá szükség. Rongybabaként rogyott össze hátában Sawako fegyverével. Miután kihúzta a hátból a fegyvert a mi bölcs és erős vezérünk elrendelte a taktikai visszavonulást, ami a megfutamodás finomított megnevezése. Egyáltalán nem gondoltam, hogy gyáva tökéletesen megértettem a döntését. Sok harcos volt, kik bátran néztek szembe a veszéllyel, pár pillanattal később pedig holtan rogytak össze. Nemsokára Kawaso is csatlakozott hozzánk és földből létrehozott körénk egy dómot. A vezető mindkét kezét a falhoz érintette és hihetetlen mennyiségű chakrát koncentrált bele. Úgy vélte ezzel akarja megerősíteni ám ez csak akkor, működik, hogyha a barikád erősebb a támadónál. Sajnálatos módon szinte semmit sem tudtunk az ellenségről csak annyit, hogy nagyon veszélyes. Ebből kiindulva az a logikus, ha azt felételezzük, hogy a szörnyeteg erősebb nálunk, és ha így van ez a menedék nem lesz elég. Tisztában voltam vele, hogy nem voltam a csapat tiszteletbeli tagja és meglehet kevesebb tapasztalattal rendelkeztem náluk azonban nem állhattam ott csak úgy. Elkezdtem törni a fejemet vajon mit is kéne csinálnunk. Normál esetben támadást javasoltam volna, ugyanis a menedéket előbb vagy utóbb betörik és akkor mindennek vége. Azonban ez nem volt járható út ugyanis semmit sem tudtunk az ellenfélről. Csak úgy forogtak az agytekervényeim közben pedig idegesen harapdáltam az ajkaimat. A föld alatt készíthettünk volna egy alagutat ám mivel volt köztük földhasználó így ezt a tervet is elvetettem. Ha esetleg valaki elterelte volna a figyelmét, akkor a többieknek talán a többieknek lett volna idejük a menekülésre. Ha felfedtem volna a szemeimet talán egy nyerhettem volna egy kis időt ám ez is túl kockázatosnak bizonyult. Pár pillanattal később eszembe jutott valami, ami magányos útjaim során nem állt rendelkezésemre. Társak. Négy fej jóval több az egynél, abban reménykedtem együtt ki tudunk találni valamit.
- Figyeljetek. Nem tudhatjuk, mi az ezért mindenre fel kell készülnünk. Találjuk, ki mit tegyünk, ha az a valami beszabadul. Tényeink nincsenek csak feltételezéseink. Valószínűleg borzasztóan erős és ért a föld jutsuhoz így az alagúton való menekülés kizárva. meg sem támadhatjuk, mert az egyenlő az öngyilkossággal. Így vagy többet tudunk meg róla vagy keresünk egy menekülő utat.

Úgy döntöttem, hogyha nem találunk ki hamar valami használhatót, akkor felajánlom magam csaliként. Egy macskát már megállásra kényszerítettek a szemeim azt hazudtam magamnak ez sem lehet nehezebb.

Ajánlott tartalom