Határvidék

A kupolát vakarászó Makenshi pár pillanattal később óriási meglepetéssel nézett szembe ugyanis a kupola hirtelen visszahúzódott és vele szemben mestere állt mögötte a papokkal. -Gratulálok! Hallgassuk ki az életben maradt banditát, majd szaporázzuk a tempót és induljunk tovább.- A mester odasétált a harcképtelen banditához és megpróbálta szóra bírni. Miután 10 perc kérlelés és parancsolás nem hozott semmi eredményt a tapasztalt shinobi elővett egy erős fogó szerűséget és egyesével elkezdte letépkedni az útonálló körmeit. Természetesen a "kemény" harcos már az első után dalolt mint a madárka, de a mester nem hagyta abba a kínzást amíg el nem mondott mindent szépen egyesével kapkodta le a nagydarab férfi körmeit. Aki természetesen bőgve ordította a rejtekhelyüket a légyszámukat a hadi erejüket sőt még a főnökük nevét is. -Kérem hagyja abba! A közeli erdőben rejtőzünk több kisebb bázison, a központi bázisban van a főnök a neve Ōmono! Úgy kb 1000-ren vagyunk vegyes fegyverzettel, mind útonálló és bandita, viszont van köztünk 3 fejvadász és egy 4 fős speciálisan képzett férfi akiket soha nem látunk. Ha nem térünk vissza akkor elküldik a fejvadászokat és velük legalább húsz embert!- A mester bőven kiélvezte a kínzást majd dolga végeztével elvágta a szenvedő szerencsétlen torkát, végül véres kezét törölgetve a geninhez lépett és beszélgetést kezdeményezett. -Nem szakadhat meg a küldetés, ha már idáig eljutottunk. Már nincs messze a falu valószínűleg ott fognak a tömegben támadni a bérgyilkosok. A legalkalmasabb a helyzet hiszen most van újjáépítés alatt a hely a legutóbbi háború után. Szóval egy darabig nyugtunk van most induljunk! Nincs időnk bujkálni, futni fogunk mind.- Ekkor a mester szaladni kezdett a megfelelő irányba és utána a kíséret, egészen a rejtett faluig.
/Következő post ITT/

Épp az isteni ebédemet fogyasztottam, persze valami étteremben, mert most lusta voltam főzni, ráadásul a házamhoz legközelebbi helyre mentem, mert kajálás után rögtön tudok majd felmenni aludni a szobámba. Szóval nyugodtan ettem, mikor egy Hold ország beli ninja jött egy üzenettel hozzám. Mikor kinyitottam, láttam rajta a Djuka pecsétet, így egy kicsit megijedtem, hogy vajon mit csinálhatam, vagy mi baj van. Levél tartlama viszont viszonylag rövidnek tűnt, így nyugodtan kezdtem neki az olvasásának. Röviden összefoglalva magamban, hazakell költöznöm mielőbb és itt kell hagynom Kusagakuret az otthonomat. Jó oldala legalább meg ismerkedek sok új emberrel és jutsuval, technikával. Utóiratban csak annyi volt, hogy aki hozta a levelet, ő majd segít nekem sikeresen elérnem Getsugakure határát, onnan már majd átvesznek. Felnéztem a futárra és ismerős volt, de nem tudtam hova tenni, így hanyagoltam a dolgot. Elfogyasztottam az ebédem ezután elindultam haza összepakolni, amivel végaztem is egy erős óra alatt, majd ki lépve a kapun készen állva egy új élet felé elgondolkodtam, hogy mit hagyok hátra: ~A barátaimra, egy két edzőterepemre...~de hagyuk nem akarok ezekre gondolni, mert csak összeszorul a szívem és legalább nekik sem fog így fájni, ha csöndben némán eltűnők az életükből. Felkaptam a táskám a hátamra, ránéztem kísérőmre, bólintottam neki egyet és megindultam...

Miután kiléptünk a kapunk, megindultunk Hold országbába, szinte rohano léptekbe.
-Nem lassíthtnánk le egy kicsit, hosszú lesz az út...-mondtam, már kicsit lihegve. Genko, kinek megtudtam a nevét találkozásunk után fél órával, hatalmas iramot diktált, amit már nem bírtam annyira tartani, mivel Genki elleni harcnak a nyomait, még éreztem a testemen. ~Pedig már vagy 3 hete volt~gondolkodtam megamaban~na mindegy~. Genko, kísérőm, igen csendes fickó volt, nem nagyon beszélt, de úgy annyira nem is csinált semmit. Később rájöttem, hogy inkább szinte már barátságtalan és magába forduló ember a társam. De nem nagyon érdekelt, mert bíztam benne, emellett még biztonságban is éreztem magam.
5perccel később már lassított a tempón, gondolom elgondolkodott, hogy most lelassítson, vagy tartsa az iramot tovább, hogy minél előbb hazaérjen és letudja ezt a hülye megbízatást, mert látszott rajta, hogy nem nagyon szívleli ezt a feladatot. Szépen haladtunk dél felé Folyó országának egyik kikőtőjébe, azt nem tudtam melyikbe, de nem is nagyon érdekelt most, mert még úgyis messze vagyunk, ami inkább jobban zavart, az hogy elértük Eső országának határát. Itt egy kicsit, megtorpantam, mert még nem voltam ennyire távol otthonomtól, de aztán valami belső erőtől hajtva indultam tovább. Egyébként nagyon gyorsan elértük a határt, büszke voltam magamra, hogy tudtam nagyábból együtt menni Genko-val. Mikor Átléptük a határt, megcsapot az új élet szele és mintha feltöltött volna erővel és nyugodt szívvel mentem tovább. Szerencsékre elértük Folyó ország határát, úgy hogy nem volt semmi fenn akadás. Egyszer megálltunk pihenni és gondolkoztam, hogy beszélgessek Genkoval, de nem akartam zavarni, pedig örömmel összebarátkoztam volna vele. Mikor beléptünk Folyó országába elértük a Hegyek országát. Ennyi sziklát nem láttam még egy helyen. Viszont gyönyörű is volt egyben, elképzeltem magam, ahogy fenn vagyok egy hegyen, vagy nagyobb sziklán és pihenek, nézzem az eget és élvezzem a szbadságot, úgy mint a régi otthonomban kinn a fűben Fű országában.Este egy városban szálltunk meg aludni, mert nyavajogtam, hogy ágyban szeretnék aludni és szeretnék venni egy jól eső kis fürdőt.
Másnap délelőtt indultunk tovább Völgyek országába, ahol terveztem, hogy újra megszállunk valami helyen, mert nagyon megtetszett az ellátás abban a városban és csak találunk még egy olyan hasonló helyet. Utazás közben végül már untam, hogy nem kommunikálunk így megtörtem a csendet ostobábbnál-ostobább kérdéseimmel:
-Amúgy Genko, te mióta vagy ninja, és hogy-hogy elválalltad ezt a küldetést, egyébként nem tudsz nekem tanítani egy technikát, mert amíg így utazunk, eléggé unatkozok néha, a pihenőknél, meg így menet közben?!

Kérdéseimre, szinte leordította a fejemet, bár meg megértem miért, d attól mé sztem felesleges volt. Látszott mikor mentünk erdőben, vagy sziklás részen, hogy zavarja a lassúságom.Megtettem mindent ami tölem kitelik, remélem ezzel megelégszik. Utazásunkat, felfogtam mint edzés, hogy ennyit futok, mert legalább így javul a kondicióm, mellette jó volt teljesen más tájakat, városokat látni. Sokszor azért is lassultam le, hogy megfigyelhessem a tájat, hisz ki tudja merre visz majd a szél. Mikor elértük azt a kikötőt, amit kísérőm már kinézet és lebeszélt, elakadta a lélegzetem, ezelőtt még soha nem láttam ennyi vízet, mintha nem lenne vége, nem lenne partja. Láttam, hogy Genko valakivel beszél, majd int nekem, hogy induljak utána az egyik molóra. Ott állt egy kisebb hajó, ami majd elviszminket Hold ország szigetére. Nem volt túl nagy, max 10 főt bírna el, szerintem. Legénység volt kb. 2ember, meg a kapitány rajtunk kivül a hajón. Mikor kibontották a vitorlát, finom szellő simogatta végig az arcomat, mintha az ég is tudná, hogy megyek haza. Csak úgy szeltük a hullámokat, élveztem nézni ahogy dolgozik a legénység, vagyis az a két fő, de jól elszórakoztak, nincsen semmi komolyabb bajuk, nem úgy mint nekünk ninjáknak~ Nem Genko??~poénkodtam magamban. Nem tudom mennyi lehetet az út, mert olyan félútnál rám tört a tengeri betegség, így a hátralevő utat egy kisebb kabinban töltöttem egy vödör társaságában. Miután partra szálltunk, térdre rogytam és élveztem, hogy nem mozog alattam a talaj, de közben furcsa volt ez az ismeretlen vidék. Genko mondott valamit, majd eltűnt...

Gratulálok átkerültél a hold országába!

-Legközelebb vigyázzon jobban azzal az ásóval Akitaka-san.- mondta nyugodtan a lángvöröshajú, sovány gyógyító, ahogy rögzítette a kötést az öreg lábán. Az ilyen kis határ menti falvacskákban, ezek voltak a leggyakoribb sérülések. Az egyszerű eszközök miatt elszenvedett vágások, törések, zúzódások. Legalábbis akkor, mikor épp nem dúltak harcok. Most éppen könnyebb napokat éltek az itteniek, és a gyógyító élvezte az ilyen napokat.
-Nagyon köszönöm Amaya-sama.- az öreg fickó a köztük lévő korkülönbség ellenére is megtisztelő módon szólt a gyógyítóhoz, mire a lány halványan elmosolyodott. Szeretett segíteni, és úgy tűnt szükség is van rá. A nagyvárosokban voltak kórházak.. hallott ezekről, ám az ilyen, mindentől távol eső vidékeken szinte alig volt lehetőség az orvosi ellátásra. Az emberek pedig mindig szívesen és tiszteletteljesen fogadták, mikor kiderült, hogy gyógyító.
Mióta útnak indult, kereste önmagát, és valahogy úgy érezte, tartozik a világnak. Így aztán nem is volt kérdés, hogy ahol csak tud megáll, és saját készleteit felhasználva a lehető legtöbbet teszi az ottaniakért. Itt a Fű vidéken persze nem volt probléma a készletek feltöltésével, útja során viszont egyre inkább úgy érezte, hogyha hirtelen akár száz is lenne belőle, akkor is rengeteg munka maradna még.
-Akkor hát kész is vagyunk. Köszönöm a szállást és az ételt Akitaka-san.-állt fel az öreg mellől, majd megtámaszkodott a botján. Már várta a szinte minden alkalommal elhangzó szavakat, és nem is kellett csalódnia, bár ezúttal az öreg Akitaka egyik lánya volt elég bátor a kéréshez.
-Miért nem marad velünk Amaya-sama? Nem vagyunk gazdagok, de.. ha itt maradna a faluban, gondoskodnánk magáról. Minden terményből megkapná a legjobb részt.- Amaya nem csodálkozott ezen a kérésen, de csak ingatta a fejét válaszul. Ezek az egyszerű emberek nem tudhatták, mikor téved erre egy újabb gyógyító, ő mégsem maradhatott. Volt valami.. nem tudta volna szavakba önteni, hogy mi, ami hajtotta tovább az úton.
-Chiyo, nagyon kedves tőled, hogy ezt mondod, de nem maradhatok. Nagyon sok embernek lehet még szüksége rám. De ne aggódj.. az a főzet, amiről meséltem neked, a legtöbb sérülésnél segíteni fog.- egyszerű receptet hagyott a lányra. Nem volt szíve teljesen védtelenül itt hagyni őket, és úgy tűnt, a lányban megvan a képesség, hogy ha úgy dönt, ő maga legyen gyógyítóvá, ő pedig nem féltette tőle a főzetek titkát. Ez volt a legkevesebb, amit hátra hagyhatott nekik, hogy törlesszen azon szörnyűségekért, amikre nem is emlékezett, de érzett a szíve mélyén.
-Akkor hát.. minden jót!- búcsúzott, majd lassan, kissé bicegve elindult. A falu sovány gyerekei egy darabon elkísérték, majd hosszan integettek utána, míg ő a kapott ételtől duzzadó tarisznyájával egy újabb falu felé vette az útját.

//Arakashi Asami kisasszony //

- Hmm... ideje lenne munkát keresni, mert kezd fogyni a pénz, megint. Kell nekem mindig drága éttermekben enni. - jegyzem meg magamban pénzszámlálás közben.
Már jó pár napja nem dolgoztam semmit. De szerencsére elég pénzt raktam félre a legutóbbi munkámból. Kíváncsi vagyok, hogy az óta is járkálnak-e arra farkasok. A falusiak szerint az a három szokott csak rá a csirke húsra. Azóta is hálát adhatnak az égre, hogy levadásztam nekik.
Mivel túlságosan elmélyültem, így nem vettem észre azt a kiálló gyökeret, amiben sikerült megbotolnom és arccal a földre érkeznem. Még szerencse, hogy elraktam a pénzemet, így az nem szóródott szét. De e helyett van egy nagyobb gond: eltört az orrom, és elég szépen ömlik belőle a vér.
- Ez jó. Három farkassal egy karcolás nélkül elbánok, de egy hasra eséstől eltörik az orrom. Ha nem ömlene ennyire az orromból a vér, még röhögnék is rajta. - morgok magamban, miközben rongyot keresek, amivel elállítom a vérzést.
Szerencsére van egy nálam, az, amiben egyszer kenyeret csomagoltak nekem. Még szerencse, hogy nem dobtam ki. Így az orromra szorítva folytattam az utamat. De a vérzés csak nem akart elállni. Még mindig folyt belőle.
- Ez nem jó. Mihamarabb kell találnom egy orvost, aki elállítja a vérzést, mert már kezdek szédülni is.
Egy hang üti meg a fülemet. Egy lány hangja. Nem messze lehet tőlem, de nem tudom megállapítani, hogy miről beszélget. De nem lévén más választásom a hang felé vettem az irányt.
Pár perc múlva egy lány alakja tűnik fel. Fiatalabbnak tűnik tőlem, de valamiért botra támaszkodva jár, és látszik is rajta, hogy elég erőtlen. De hátha ő is tud segíteni nekem. Ha legalább megmondja, hogy van-e valahol közelben orvos, az is nagy segítség már.
- Üdv! Bocsi, hogy megzavartalak, de nem tudsz egy orvost a közelbe? Sikerült eltörnöm az orromat és nem akar valamiért elállni a vérzés. Csak folyik belőle megállás nélkül, ami kezd már nem jó lenne, mivel elkezdtem szédülni is.

// Egy bizonyos Vándor uraság //

Amaya szinte még el sem hagyta a falu, mikor máris újabb rászorulóba botlott, mely ismét igazolta eddigi elméletét arról, hogy lehetne belőle bármennyi, mindig szükség lenne rá. A lány barna szemei végigfutottak a fickón, ahogy az megszólította, majd megállapodtak az orrára szorított rongyon.
-Jól van, semmi gond, ülj le itt szépen, és döntsd előre a fejed.- nem foglalkozott a formalitásokkal, egyszerűen szabad kezét a fickó vállára tette és enyhén megnyomta lefelé, hogy ezzel is leülésre késztesse. Nem lett volna jó, ha a fickó ugrabugrál és esetleg vért nyel miatta. Az ilyen sérülések ellátásának ez volt az alapja.
-Amaya vagyok, gyógyító. Ne aggódj. Segítek.-nyugodt szavakat használt. Egy orrtörés lényegében semmiség volt.
-Két ujjal szorítsd össze az orrcimpáidat.-adta ki a további utasítást, amint a férfi engedelmeskedett neki.
-Mióta vérzik?- térdelt le hozzá, és egy darab kötszerre némi vizet öntött a kulacsából, hogy aztán a fiú nyakára helyezve, a hideggel is segítse az ellátást és a megnyugvást. Már megszokta, hogy amikor csak lehet, beszéltesse az embereket. Az valahogy megnyugtatta őket, és úgy neki is könnyebb dolga volt. Közben pedig remélte, hogy a vérzés így néhány perc alatt eláll, és nem kell további beavatkozást eszközölni, mindenesetre már hozzálátott, hogy kötszerekből kis hurkákat formáljon, hogy ha szükséges, felhelyezze a kicsit sápataggá váló férfi orrába, hogy aztán egy megfelelő kötéssel rögzítse a törött orrát. Habár Amaya járás közben gyengének festett, a bajban mozdulatai pontosak és precízek voltak.
-Van itt egy falu, épp csak pár lépésnyire. Jó emberek lakják. Ha elállítottuk a vérzést, ott pihenhetsz. Főzök neked egy teát, ami segít, hogy pótold a vérveszteséget.- tette még hozzá, és ezúttal biztatóan el is mosolyodott. Bármilyen meggyötört is volt, mikor útnak indult, és bármilyen terhek is nyomasztották, most, mikor az ellátás volt a fontos, ezeknek nyoma sem látszott.

//A gyógyító néninek //

- Én meg Kazunari vagyok, vándor. – mutatkozok be a lánynak.
- Pár perce kezdett csak elvérezni, mikor megbotlottam egy kiálló gyökérben. Jobb, ha te is figyelsz majd, mert benned még nagyobb sérüléseket is okozhat. – mondta, miközben a lány a törött orrával foglalkozott.
A lányba volt valami furcsa. Ahhoz képest, hogy bottal járt, elég precízek voltak a mozdulatok. Értette a dolgát, az tény és való. De inkább emlékeztettek a mozdulatai egy medikus ninja mozdulataira, mint egy közönséges gyógyító mozdulataira. De nem látszott annak a lánynak, meg járni is alig tudott. Lehet, hogy egy orvosi ninjától tanult volna? De tudomásom szerint itt orvosi ninja kiképző központ nincs, csak Kusagakure városában, de az meg túl messze volt innen.
A töprengésemből a lány szavai ébreszt fel, miszerint a közelben van egy falu. Valamennyire látszik is innen. Nem nagy falu, csak néhány házból áll, és ninják jelenlétét se látom. Így nem innen származhat. Lehet neki is, csak erre támadt az útja. Még szerencse, mert más különben talán el is ájultam volna.
- Jó kis falu. De ahogy látom itt is szegénység dúl. De ők még szerencsésnek is mondhatják magukat, mert jártam már olyan helyen is, ahol mindenüket eladták egy napi kajáért. Remélhetőleg ez nem jár így, és idejében észreveszik a nagy hatalmak, hogy a háborúskodás nem vezet semmire se, csak az egójuk növeléséhez. – mondtam miközben elindultam a falu felé.
Felkelve a földről leporoltam magamat, majd a falu felé vettem az irányt. Tényleg nem volt nagy falu, és nem is voltak gazdagok. Mint a legtöbb falu, ahol jártam. De szerencsére az ilyen falvakban nem nagyon szoktak gyanakodni arra, hogy ninja vagyok, így nyugodtan elvegyülhetek közöttük. Arra meg végképp nem szoktak gyanakodni, hogy egy bűnszervezet volt tagja vagyok. A tetkót szerencsére sikerült elfednem egy másikkal, így csökkentve a lebukás veszélyét. De vajon a lány segített volna nekem, ha tudja ki voltam régebben? Ki tudja. Az a lényeg most, hogy segített nekem, annak ellenére, hogy a járás is nehézkes neki.
- Ne segítsek? Mert, ha kell, el tudlak vinni a faluba, nem tűnsz olyan nehéznek, szerintem simán elbírnálak, még a vérveszteség ellenére is.

//Gyógyítani való bácsinak, aki nem esz meg//

-Kazunari, nem kell aggódnod értem. A lényeg most, hogy rendbe tegyük az orrod. Ha csak néhány perce vérzik, nem lehet olyan nagy a baj.- szólt derűsen, bár azért úgy döntött, megfogadja majd a figyelmeztetést. Az ő szokásos sebességével ritkán kellett tartania a gyökerektől, göröngyöktől, és a bot jó támaszt nyújtott, ha kellett, de valóban szerencsétlen dolog lett volna az ő alkatával óvatlannak lenni. Odafigyeléssel dolgozott, de eközben is megengedhette magának a beszélgetést. Szerette az emberek történeteit, akik pedig, megbízva benne gyógyító szakértelme miatt, általában szívesen meséltek mindenféléről.
-Igen, szegénység. A kis falvak, főleg azok, melyek a határok mentén állnak, rengeteget szenvednek mostanában. Soha nem tudhatják, hogy a határ mely oldaláról érkezik ellenség, banditák, csavargók, vagy hasonlók. -mondta csendesen, és láthatóan a terhet, ami az ilyen vidékeket sújtotta, jól ismerte, s nem beszélhetett ezekről némi szomorúság nélkül.
-Itt még van mit enniük, a föld viszonylag termékeny, ők meg keményen dolgoznak vele. De azért megviseltek, és fáradtak. Nem sokkal ezelőtt cseréltem le utoljára a kötést egy öreg lábán. Belevágott az ásójával. Nem szép sebesülés.- itt egy pillanatra megállt mozdulataiban, mintha túl sokat mondott volna, vagy egyszerűen csak végzett volna hagyva, hogy a férfi felkeljen, voltaképp azonban maga a sebesülés említése okozott egy röpke sokkot, ahogy felrémlett előtte egy emlékfoszlány.
Csak egy vágás.
Még a fegyvert sem igazán látta, csak érezte, ahogy suhan, majd kemény húsba vág, hogy aztán a lendület vigye tovább. Nem volt képszerű. Megfoghatatlan impresszió volt csupán, mégis elég élő ahhoz, hogy elfeledkezve a munkájáról, kiejtsen mindent a kezéből, és felnyögve kapjon a hasához. Amaya előre görnyedve némán kapott levegő után. Az emlék már tovaszállt, de a hirtelen megérzett fájdalom emléke maradt, és hiába próbált birokra kelni vele, az makacsul ellenállt.
A férfi hangja valahogy beszivárgott a tudatába, s nem is tudatosult benne, de gyors mozdulattal emelte felé az egyik kezét, hogy megállásra késztesse.
-Nem.. Jól.. vagyok.-mondta nehézkesen. Furcsa mód a sehonnan jött fájdalom máris enyhülni kezdett. Talán mert ott volt a férfi és megszólította. A lány mindenesetre remegő kézzel nyúlt a szétszórt dolgok után, és a tarisznyájába gyűjtötte őket, majd a botjáért nyúlt. Egy hosszú pillanat kellett, míg erőt gyűjtött. Az előbbi gyors mozdulatnak ezúttal nyoma sem volt, és nehézkesen tápászkodott fel. AZ arca sápadt volt, de azért felnézett.
-Jobb.. szeretek a saját.. lábamon menni.-a faluba való visszatérés hirtelen valóban jó ötletnek tűnt. Úgy érezte, mégis jól esne neki egy kevés pihenés mielőtt valóban elindul...

//Szürke Gandalf női megfelelőjének//

- Amúgy szoktak lenni itt ninják? Mert egy jó ideje már eggyel se találkoztam. Pedig a határnál vagyunk, amiből azt következtetné az ember, hogy szoktak járőrözni itt. - teszem fel a kérdést a lánynak miután elindultunk.
Szerencsére itt már nem nagyon vannak kiálló gyökerek, így nem kell félnem egy esetleges újbóli eleséstől. De jobban aggódok, hogy mi lesz, ha a lány esik el. Emiatt inkább tartom vele a tempót, ha bármi törénik idejében el tudjam még kapni.
~ Régóta járhat már bottal, mert elég magabiztos vele. Vajon mi történhetett vele? Lehet megtámadta valaki? Hisz az előbb azt mondta, hogy szoktak itt banditák fosztogatni. Lehet az egyik bandita volt? De jobb lesz nekem is vigyáznom. Mert nem akarom leleplezni magamat, hogy ninja vagyok. - gondolom magamba, miközben egyre közelebb érünk a faluhoz.
A falu szélén néhány kis gyerek játszadozott. Ruhájuk alapján nem lehetnek éppen gazdagok. Legalábbis a Konoha, Sunagakure, és a többi nagy város lakóihoz képest nem. Megsajnálva őket a pénzes erszényembe nyúltam, majd valamennyi pénzt adtam nekik.
- Nem valami sok, de tudtok magatoknak venni belőle pár édességet. - mondom nekik, miközben tovább folytatom az utamat a lánnyal.
- Lehetne egy kérdésem? Mármint az előbbi kérdésen kívül. Hol tanultad az orvoslást? Talán elmentél egy medikus ninjához tanulni? Mert kicsit emlékeztetnek a mozdulataid egy medikus ninja mozdulataira.

//a Társnak, aki segít belerázódni ebbe a karakterbe //


-Ninják?-kérdezett vissza. Talán az előbbi emlékfoszlány felbukkanása tette, de egy újabb szó volt, ami nyitott szívébe újabb impressziókat lopott. Vegyes, és értelmezhetetlen érzéseket. Még nem voltak elég erősek ahhoz, hogy tért nyerjenek felette, de a fejében lüktettek, és érezni kezdte a nyomásukat. Asa egy pillanatra megállt és megdörgölte a halántékát, mielőtt válaszolt volna.
-Alkalmasint. Ez a határvidék.. nem hagyhatják őrizetlenül.- ezzel ismét elindult. Jól esett neki a társaság. Más volt ez, mint mikor csak dolgozott, és időről-időre továbbállt. Rá kellett jönnie, hogy szereti, ha van útitársa. Valahogy ismerős és kellemes érzés volt.
-Lehet hogy csak mi nem látjuk őket.. azt mondják.. lenyűgöző képességekkel bírnak. - tette hozzá, mosolygott a férfire. Vándorútja során nemigen találkozott olyan ninjával, akinek a hihetetlen sebességén, hatalmas ugrásain kívül látta volna egyéb képességeit, ami hihetetlen szerencsének, már-már csodának tűnhetett, a nagy számok törvénye alapján. De talán jobb is, hogy nem futott bele csatába. Elég realista volt ahhoz, hogy tudja, az ő képességeivel és jellemzőivel elkerülhetetlen véletlen civil veszteség lett volna.
Közben megérkeztek a faluhoz, és a gyerkőcök sem várattak magukra. Amaya meglepetten figyelte, ahogy a vándor némi pénzt ad a gyerekeknek, majd Akitaka háza felé vette az irányt. Biztosra vette, hogy Chiyo örömmel megfőzi majd nekik a teát, és ő addig is pihenhet. Vágyott már rá, mert kezdett furcsa érzés hatalmába keríteni. Az előbbi lüktetés a fejében bár csitult, álmos tompasággá alakult. Kicsit olyan volt, mint mikor már rutinszerűen lát el valakit. Bár továbbra is a botjára támaszkodott, akaratlanul kezdte felvenni Kazunari lépteinek ritmusát, ahogyan régen a saját csapatával is összhangban mozgott.
-Úgy látom nagy szíved van. Nem sokan törődnek egy ilyen kis falu szenvedőivel.- szeretettel figyelte, ahogy a a gyerekek elfutottak, s csak néhány pillanat múlva válaszolt.
-Medikus ninjához? Nem.. dehogy. A tanítóm egyszerű asszony volt.- kezdte, de a medikus ninja említése, és az, hogy a férfi az övékéhez hasonlította a mozdulatait, zavart keltett benne.
-Már egészen öreg volt, de jól értett a füvekhez és az egyszerű sérülésekhez, és jól tanított.- idézte fel az anyót, és próbált megkapaszkodni ebben a képben, remélve ez el tudja űzni a zavart. Eközben megérkeztek a megcélzott házhoz, és a lelkes Chiyo érkezett. Amaya néhány gyors szóval megkérte hogy főzzön teát neki, ő maga pedig fáradtan ült le.
-Nem találkoztam medikus ninjával korábban, de te sokat tudhatsz róluk, ha... -nem fejezte be a mondatot, hanem a semmibe révedt.

Különös, steril hely képe rémlett fel, és egy asztal. Mögötte egy furcsa ruházatba öltözött nő ült, aki egy fiatal, narancshajú kislánnyal nézett szembe.
-Hát eljöttél. Jól van.

Amaya megrázta a fejét. Visszatért a valóságba, és mindenképp szabadulni akart a képtől, mely erőszakosan tört be a tudatába. Nem tudta volna megfogalmazni miért, de haloványan érezte, hogy sokkal szörnyűbb emlékeket hozna elő, és összetörhetnék a maga békés, kellemes valóságát.
-Nem.. Nem!-ugrott fel, ahogy teste magától mozdult, mintha csak ezzel is teljesülhetne a vágya, hogy végre a szörnyű képsorok eltűnjenek a fejéből. Majd azzal a hirtelenséggel, amivel talpra ugrott, össze is csuklott, mikozben Chiyo, a házban lakó lány aggódva jelent meg az ajtóban.

//A társnak, aki úgy döntött kicsit lefekszik pihenni//

~ Ajaj. Kezdhet gyanakodni. Legközelebb jobban meg kell gondolnom, hogy mit kérdezek, mert még a végén lebukok. De hátha valahogy ki tudom még magyarázni neki. - gondoltam kicsit aggódva magamba.
- Nos hát tudod az utam során sok ninjával találkoztam... Hé, jól vagy? - kérdeztem meg döbbenten a lánytól.
Meg is volt az okom a döbbenetre, ugyanis a lány csak nézett maga elé a nagy semmibe. Ez csak pár másodpercig tartott, de mégis megijesztett. Ki tudja, hogy mi játszódott le az elméjében. Szerencsére, csak pár másodpercig tartott, de így is kicsit megijedtem nem esett-e valami baja és attól történt ez. Bármi is történt megviselhette nagyon, mivel utána kétségbe esetten ugrott fel és kezdett el kiáltozni. De még szerencse, hogy észnél voltam és idejében el tudtam kapni, mielőtt a földre esett volna a lány.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. - mondtam neki miközben óvatosan felemeltem.
Közben a nő is kijött a zajra, és látszott rajta is a pánik. Mielőtt ő is kétségbe eshetett volna szóltam neki, hogy készítsen elő egy helyet a lánynak, ahova le tud, jobban mondva le tudom fektetni. Ugyanis a lány teljesen erőtlen lett. Még ahhoz képest is, amilyennek megismertem. Bármi is történt teljesen megviselte. Mintha valami eszébe jutott volna, de vajon mi.
Óvatosan leraktam a lányt a kijelölt helyre, aki látszólag kezdett már lassan jobban lenni. De csak látszólag, és lassan. Ez aggasztott leginkább engem.
- Pihend ki magadat. Majd még visszajövök, de szívnom kell egy friss levegőt. - mondtam majd kimentem a házból teljesen megfeledkezve a teától.
Furcsa látványt kelthettem, mivel sokan néztek engem, ahogy az utcákat jártam be. Először azt hittem, hogy a kötés miatt, de utána jutott eszembe, hogy lehet, banditának néznek a kardom miatt.
~ Kíváncsi vagyok, hogy mennyi bandita szokott itt portyázni. Talán el kellene beszélgetnem velük, hogy térjenek át más munkára. Ki tudja, lehet valamelyikük elfogásért még pénzjutalmat is kapnék. De már lassan ideje lesz visszaindulnom, mert már mindenki engem kezd el bámulni. Még a végén tényleg azt hiszik, valamilyen bandita vagyok, főleg ezzel a kötéssel az arcomon. De merről is jöttem?
Végül nagy nehezen visszataláltam ahhoz a házhoz, ahol a lánnyal betértünk.

//Kazunak a hősnek //

Zuhant, és csak társának biztos keze mentette meg, s ezúttal a férfi szavai nyugtatták őt, ahogy a szerepek felcserélődtek. Amaya hinni akart neki. Bízni abban, hogy elmúlnak a szörnyű érzések, és eltűnnek a képek. És egyszer talán feloldódik az üresség.
Tekintete, mely egyenesen a férfire szegeződött, nyitott könyv volt, s benne jól olvashatóvá váltak az érzelmek: a korai megrázkódtatás, a magány és a félelem. Szemében elfojtott érzelmek rezegtek. De nem törtek elő, s nem kezdett könnyezni. Megtartotta őket magának, ahogyan az emlékeket is elnyomta mikor csak tehette.
Chiyo csak bólintott, majd sietősen elment, hogy előkészítsen egy tatamit, valószínűleg azt, amin épp ő maga szokott aludni. Épp csak félresöpörte a dolgait, mire a páros megérkezett, Amaya pedig egy szóval sem tiltakozott, mikor lefektették, csak halkan szólt néhány szót.
-Köszönöm... Kazunari.- majd hallgatott a férfire, és lehunyta a szemeit, noha ezúttal nem akart egyedül lenni. Túl sokat feküdt már úgy egyedül, hogy csupán egy épület élettelen teteje borult fölé. Ahogy Kazunari és Chiyo távozott, kinyitotta szemeit, és csak bámult felfelé. Újabb emlékek kúsztak elő. De ezek az emlékek legalább a sajátjai voltak, a gyógyulás túl hosszúra nyúló képei, melyekben már nem volt fájdalom, vagyis nem volt olyan fájdalom, mint az álmokban és látomásokban, melyek valaki mástól valók voltak.
Aztán megmozdult. A lábadozás emlékei eszébe juttatták, mi is a feladata. Felidézték, hogy az ő dolga a gyógyítás.. hogy jobbá tegye az emberek életét, s így nem omolhat össze, és tölthet értékes időt azzal, hogy megfoghatatlan dolgokon tépelődik. Lassan felült. A feszítő nyomás a fejében már nem kínozta, eltűnt nyomtalanul. Mégsem tudta rávenni magát, hogy máris felkeljen. Bár félt attól, hogy munka híján újra erőre kapnak a látomások, jól esett neki egy kis pihenés. Persze ezt sem tudta felhőtlenül fogadni. Úgy érezte, ha több erő lenne benne, már nem lett volna itt... aztán rájött, ha eddig kellő erővel bírt volna, soha nem jelentek volna meg a zavaró érzetek.

Ahogy Kazunari visszaért a házhoz, Chiyo nem teketóriázott, egy kancsó teát és néhány poharat nyomott a kezébe.
-Vigye be neki.-mondta, miközben már futott is a további teendői után. Csak mert aggódott a gyógyítóért, nem hanyagolhatta a háztartást, valószínűleg ő ezzel vezette le a feszültséget, ahogyan Amaya is a munkában talált megnyugvást.
Ha Kazunari belépett a gyógyítóhoz, ülve találta őt, s a fiatal nő kissé meglepetten nézett fel rá. Nem számított máris társaságra, de azért tétován tette maga mellé a kezét, jelezve hogy ha a férfi úgy gondolja, leülhet mellé.
Akárhogy is dönt a férfi, Amaya végül beszélni kezd, bár ezúttal kerüli a pillantását. Ő maga is bizonytalan abban, hogy el kell-e mindezt mesélnie neki.
-A falum... egy.. járvány pusztította el, vagyis.. volt néhány túlélő, de a járvány után már semmi nem volt ugyanolyan. Mindent átitatott a szag, mely a halotti máglyák után maradt, és akik életben maradtak, komorrá és kedvetlenné váltak. Akkor meg kellett volna halnom, de volt egy öregasszony, aki mindent megtett, hogy megmentsen, és végül... hihetetlenül hosszú idő után, sikerült neki, bár én sem lettem többé ugyanolyan. Ő lett a mesterem a gyógyításban. -egy pillanatnyi szünetet tartott, mielőtt folytatta volna.
-Korábban a medikus ninjákról kérdeztél.. ha akár csak egy is lett volna ott akkor, talán nem ragad el annyi embert a halál... de ha lábadozásom alatt fel is bukkant akár csak egy is, nem mentett meg túl sok embert. Ezért.. lettem vándor gyógyító. A világ.. nem kíméletes az emberekkel... így megpróbálok segíteni én, ha tudok. Csak.. néha.. -húzta fel a térdeit, s ölelte át őket.
- Néha... túl sok a tennivaló.. és még ez sem elég, hogy eltűnjenek a rémálmok, vagy... az általuk hátrahagyott érzések.

//Zabuza//

Miután megkapta a feladatát, Suiren visszament a romos épülethez, ahol felszerelését hagyta. Mindent a helyén talált, tehát máris készen állt az útra. Azért visszavette szokásos ninja öltözetét, hogy könnyebben tudjon mozogni és esetleg harcolni, ha arra kerülne a sor. Haját megint felfogta lófarokba, tehát megint úgy nézett ki, mint általában. A lehető leghalkabban távozott az épületből és a városból is. Nem akart felesleges tekinteteket magára vonni, mert abból úgyis csak baja lett volna. Az öreg nem adott át túl sok információt, tehát csak arra támaszkodhatott, amije volt. Azt nem igazán értette, hogy miért pont a Kenshiro házba kell betörnie, ám fontosabb volt számára az, hogy információt és pénzt szerezzen. Egy jó ninja nem kérdez sokat, csak elvégzi, amire megbízták. Szerencsére messzire sem kellett utaznia, hiszen a Fű országa szomszédos a Tűz országával. Ráadásul az elhagyatott város, ahonnan indult az Eső országának határánál fekszik, így még jobban meg tudta spórolni az utat. Úgy döntött, hogy kicsit kockázatosabban közelíti meg az úti célját, vagyis inkább az Eső országának oldalán fog haladni. Egy elveszett shinobinak egyik út sem lehetett túl biztonságos, ám az időjárás miatt több esélyt látott abban, ha Ame no Kuni területén marad. A Suiton jutsuit egy esővel áztatott vidéken könnyebben tudja alkalmazni, ha esetleg támadás érné. Szerencsére az út alatt nem történt vele semmi különös. Habár elég tapasztalatot szerzett, inkább gyorsabban akart eljutni a Fű országába, mintsem felesleges harcokba belekeveredni. Éjszaka is csak rövid időre pihent meg, mert nem akart kockáztatni. Szerencsére hamar eljutott a céljához. Amikor egyre közelebb ért a határhoz, valami furcsa érzés kerítette a hatalmába.
*Hm, vajon mi lehet ez?* Kérdezte magától a kunoichi, hiszen senki máshoz nem fordulhatott. Sajnos ő maga sem tudta a választ, pedig kíváncsi lett volna rá. Betudta annak, hogy jó pár hónap kiesett nála, amíg felépült, és még nem nyerte vissza teljesen a régi erejét.
Kanko még nála is rejtélyesebb volt, ám jelenleg a kunai foglalkoztatta. A saját klánját készült meglopni, de ismét emlékeztette magát arra, hogy shinobi, tehát megteszi, amit a megbízó kért tőle. A táj szép lassan váltott át bambuszerdőre, ami idegen terep volt számára. Itt nem lehetett csak úgy felugrani a fákra, ha valami szokatlant érzékelt. Lépteit meggyorsította, hogy minél gyorsabban elérje Kusagakurét.

//Arakashi Asami kisasszonynak, aki teára invitált engemet//

Mikor visszatértem a nő egyből a kezembe adott egy kancsóval és poharakkal teli tálcát, miszerint, hogy vigyem be a lábadozó betegnek.
- Visszatértem! – köszöntem be nagy vidáman, mintha nem rég semmi se történt volna.
A lány már felülve várt engem a szobában. Ez bizakodásra adott okot, hisz ezek szerint már valamivel jobban lehetett. Intett is, hogy üljek mellé, és mivel egy nőnek nem lehet mondani, ráadásul sok dolog volt a keze környékén, amit hozzám vághatna, így leültem mellé.
Ekkor elmesélte a történetét. Hogy a faluja egy járvány miatt elpusztul, és egy öreg gyógyító mentette meg az életét, és ő tőle tanulta a gyógyítás alapjait. Azt is elmondta, hogy a célja az embereken való segítség, és ehhez hasonlókat.
- Szép életcél kölyök. – mondom, miközben összekócolom a haját.
- Csak egy gond van ezzel: látszólag túlhajszolod vele magadat. Szerintem azért is lettél most rosszul. Mikor volt az, hogy egy napot pihenésre szántál? Így folytatod, teljesen ki fogsz készülni. Pihenj egy kis rövid időt és utazz el valahova, mondjuk a Gőz Országába. Azt mondják, elég jól lehet ott pihenni. Úgyhogy szerintem utazz el oda. Ki tudja, talán még el is kísérlek oda. Úgy sincs most nagyon munkám.
- Amit az orvosi ninjákat illeti, lehet, hogy voltak itt, és akartak is segíteni nektek, csak lehetséges a parancs miatt ezt nem tehették meg. Ugyanis ők parancsokat követnek. Sokszor van az, hogy nem csinálhatják azt, ami éppen helyes, mivel más áll a parancsban. Ezért van annyi ninjának bűntudata. Ki tudja, lehet, hogy az egyik medikus ninjának is van bűntudata, hogy ott kellett hagynia téged.
Azzal az egyik csésze után nyúltam, majd töltöttem egy kis teát, hisz eléggé kiszáradt a szám ettől a hosszú szónoklattól. Mivel egy jó ideje vizet ittam már csak, így ahhoz voltam hozzászokva, hogy hideget iszok, ami nagy hiba volt. Nagyon nagy. Ugyanis a tea még forró volt, és az ízlelő bimbóimnak nem kegyelmezett. Meg a lábamnak se kegyelmezett, mikor elejtettem a poharat, amiből a tea egyenesen a lábamra folyt, így el is áztatta a nadrágomat, meg nem éppen kellemes égő érzést is okozott.
- Ez nem az én napom! – ordítottam fel miközben felugrottam a forró tea miatt.

// Kazunari Úrnak, aki teával hűtötte le nyilvánvaló férfiúi lelkesedését XD //

Hát megtette... Asami elmesélte egy idegennek mindazt, ami a fejében kavargott, és hirtelen üresnek tűnt minden. Nem a fenyegető üresség kongott benne, hanem a nyugalom rövid életű tündére, és csak enyhe félelem színezte, hogy a férfi talán rosszul fogadja ezt a hirtelen őszinteséget. Amaya szemei most őt figyelték, remélve, hogy az a vidámság, amivel belépett hozzá, nem tűnt el. Csak akkor könnyebbült meg, mikor a férfi megszólalt, és olyan mókás módon borzolta össze a haját, akár ha a gyermekét megnyugtató apa lett volna. Valószínűtlen kép volt két tulajdonképpen felnőtt között, még ha Kazunari korelőnyben is volt, és épp ezért tökéletesen alkalmas arra, hogy mosolyt varázsoljon a lány arcára.
-Teszem, amit tennem kell. De ez a test.. nem bír eleget.- már nem szomorúság színezi szavait, hanem a tárgyilagosság szól belőle, még mindig őrizve a jókedv zöngéit, miközben kezét a mellkasára helyezi, mintegy utalva szavai tárgyára.
-Tisztában vagyok a korlátaival, mégsem.. mondhatom azt, hogy bocsi emberek, rozogaság miatt zárva a gyógybolt. -a jókedv tehát ragadós volt, bár a lány a szavai mögött igenis elgondolkozott azon, miért zuhant hirtelen ennyire össze. Volt már korábban ennél megterhelőbb időszaka is, amit kényelmesen kihordott lábon, ám végül igazat adott Kazunarinak. Könnyebb volt, mint a felvetődő furcsa gondolatokkal törődni, vagy megpróbálni a megélt érzeteket értelmezni.
-Kazunari, nagyon.. köszönöm a szavaid és.. az aggodalmat.-Talán csak akarta, hogy a szavak mögött ez az érzés lapuljon, mindenesetre jó volt elképzelni, hogy van valaki, aki aggódik érte.
-A Gőz országában még nem jártam, de szívesen eltöltenék ott némi időt pihenésként.- Bár először csupán gondolkodott az ötleten, a társaság lehetősége valóban meghozta a kedvét. Úgy érezte a férfi társasága jót tenne neki, bár sejtette, hogy a megtapasztalt kedves karakteren kívül van valami más is ami vonzza benne. Bár gondolni sem akart rá, a furcsa érzetek alig-alig jelentkeztek azelőtt, hogy találkozott volna vele, és habár meg akart szabadulni tőlük, valami ott mélyen belül mégiscsak kíváncsi volt.
-Szóval.. ilyen lenne a ninja élet?- némán hallgatta a gondolatokat az orvosi ninjákról. Ezúttal nem is firtatta, hogy Kazunari honnan ismeri ennyire őket, egyszerűen csak megbízott a szavaiban, elfogadva őet a maguk egyszerű igaz mivoltában.
-Csak a parancsok léteznek? És.. a bűntudat?- Az egyszerű emberek szemében egészen más kép élt azokról a már-már istenszerű harcosokról. Vagy szörnyetegnek, vagy hősnek látták őket, de soha nem törődtek azzal, hogy vajon milyen is lehet a helyükben lenni. Amaya maga sem filozofált ezen, s most, hogy szóba került, a hideg rázta ki tőle.
-Egy medikusnak bűntudata miattam...Ahogyan nekem is a falum miatt, ezt akarod sugalmazni? Én.. túléltem nélkülük, de ha csak egy is lett volna.. hogy megmentse a többieket.. Mégis ki.. és milyen jogon hozhatna olyan döntést, ami miatt egy kereskedőfalu egyszerűen eltűnhet a föld színéről? -nem hitt benne, hogy lett volna ott akár csak egy medikus is. Nem akart hinni az emberi természet ilyen hideg és kegyetlen arcában. Mégis, ha volt egy medikus a faluban.. akkor.. ha nem tett semmit, nem lehetett más, mint valami embertelen szörnyeteg.
Amaya hangulata ismét kezdett sötétebbé válni, de most nem a bánat, hanem a düh ütötte fel a fejét. Eddig sosem merészkedett addig, hogy magán kívül bárkit is okoljon, de most kiderült, hogy talán mégis vannak más felelősök is. E gondolatokba hirtelen tört be Kazunari kalandja a teával. Asami szeme először elkerekedett, szája görcsösen megrándult felfelé, majd szívből jövő kacaj surrant elő ajkai közül, ami végül hasszorító, könnyes nevetéssé változott.
-Bo... bocsánat.. én nem.. nem akarlak.. de... nem tudom.. abbahagyni!- valami ilyesmi hagyta el a száját, miközben a nevetéssel küzdött, pedig sajnálta ő szegény fickót, és gyógyítói esze is tudta, hogy az égés, még ilyen kis mértékben is csúnya dolog.
-Tényleg nem a tiéd..- vigyorgott a lány végül Kazunarira, ahogy sikerült megzaboláznia a nevetését.
-Gyakran vagy ilyen kétbalkezes? Mert akkor.. furcsa csapat leszünk a Gőz országába tartó úton.. Egy béna.. és egy reménytelenül ügyetlen...

// A férfinak, aki jó hatással van a karimra *-* //

-Ó, csakugyan? Remélem nem hiszed azt hogy rossz szellem vagyok, vagy egy szerencsétlenséget hozó kabala.- a jókedv további vicces szavakat húzott elő a szájából, ám ahogy egy pillanatra belegondolt, abba, hogy talán átkozott aki szerencsétlenséget hoz, mint anno a falujára is, a keze alig észrevehetően megszorult, ujjai közé gyűrve a ruhája szegélyét. Erre még sosem gondolt így, pedig nem is kellett keresgélnie ha bizonyítékokat akart rá találni. Kazunari jókedve azonban nem hagyta újra összeomlani.
-Ó, ne haragudj, eszembe sem jutott megsérteni, látod, reménytelenül ügyetlen vagyok.- értette a viccet, és élvezte is. A betegeivel nem sok lehetőség adódott a mókára, nem sokan léptek át a hivatalos kapcsolaton, pláne nem viccelődhetett a testi gyengeségével, így ez a fickó már a puszta ittlétével "megmentette" őt. Épp ezért türelmetlenül várta az utat a Gőz országába, és remélte, hogy a jókedv mindvégig megmarad, miközben a szerencsétlenségek elkerülik őket. Hiszen bár az apró megpróbáltatások viccesnek tűntek önmagukban, mégsem vágyott arra, hogy szegény fickó összetörjön mellette.
Talán Kazunari is épp ezen gondolkozott, hiszen az arca világosan mutatta hogy valahol máshol jár. Amaya egy pillanatig megijedt. Tartott attól, hogyha az ő gondolatai futkosnak a férfi fejében is, egyszer csak úgy dönt, nem kell neki a szerencsétlenség, és tovább áll. A leányzó azonban nem szerette volna elengedni. Lehet hogy önző dolog volt, de élvezni akarta még a társaságát.
-Kazunari, hahó! Itt vagyok.- valami módon szerette volna megtörni a férfi gondolatait, de szinte még ki sem mondta, Kazunari máris erőteljes tiltakozással próbált felpattanni, ő pedig ügyetlenül kapott utána. És persze elvétette, mert nem is számolhatott a férfi akrobatikus képességeivel.
-Kazunari, kérlek! Ne hagyj magamra!- tett újabb próbát, majd felhagyott vele, és iszonyodva szemlélte a végeredményt, ami biztosan fájhatott.
-Te.. jó ég.. jól vagy?- aggodalom és árnyalatnyi félelem színezte a hangját, ahogy felkelt, hogy valami módon segítsen neki, bár nem érintette meg. Tanakodott azon, hogy egyáltalán ki tudja-e bogozni az emberi csomót, vagy a férfi maga is meg tudja tenni, így ott térdelt mellette, a levegőben lógó kezeivel.
-Mi lenne, ha nem.. virgonckodnál ennyire, amikor melletted van az élő szerencsétlenség kabala?- ezúttal győzött az orvosias anyáskodás, és az enyhe szerető korholás a félelem és a vidámság felett is. A munka és az abból fakadó megszokás elnyomhatatlanul a felszínre tört.
-Fáj valahol?- kérdezte, bár a monokli ékes bizonyítéka volt az események kellemetlen voltának, ő pedig kíváncsian belekukucskált a teáskannába, hogy vajon a növényi apríték benne van-e az alján, hiszen az jó lehet borogatásként.

//Kendasszonynak//

- Egyszerűbb lenne, ha azt mondanám el hol nem fáj. – panaszkodtam a lánynak miközben próbáltam kiszabadulni.
Annyira jól sikerült a kiszabadulás, hogy egy nagy csattanással terültem a földön. Ezzel elkezdett még jobban fájni mindenem. Mikor felültem rögtön az orromhoz nyúltam, de szerencsére nem lett semmi baja. Csak az kellene. Már így is lestrapáltabban nézek ki, mint egy-egy komolyabb küldetés után.
- Már biztos, hogy ma nem megyek szerencsejátékozni. Ilyen peches napon tuti, hogy elbuknám az összes pénzemet. De szerintem ne nézegesd a kancsót, mert egy csepp tea se maradt. Mind vagy rajtam van, vagy pedig a földön. – mondtam a lánynak miközben a vállamat masszíroztam, ami az eséstől meghúzódhatott.
Esés közben egy valamit nem vettem észre: azt, hogy a kardom szíja elszakadt. A felülésnél még nem esett le, de most mikor fel akartam állni egy nagy koppanással terült a földön, kínos csendet teremtve néhány másodpercig. Ugyanis a lány nem nagyon sejthette, hogy a férfi ilyennel járkál, mivel gondosan el volt rejtve. Egészen eddig. Nem tudni, hogy a fájdalom, vagy a fáradtság, vagy pedig a kettőnek a keveréke mondatta ki velem eddig a leghülyébb hazugságot eddigi életemben, de mire észbe kaptam már ki is mondtam.
- Nos, azzal azért járok, mivel jobb pucolni vele a halakat, mint egy rendes késsel.
Mikor kapcsoltam mit is mondtam egy laza mozdulattal csaptam pofán magamat. Mert, aki ilyen béna hazugságot mond, az megérdemli a pofont.
- Na jó, ez természetesen nem igaz. Valójában azért kell nekem az mivel szoktam olyan feladatokat elvállalni, amikhez nélkülözhetetlen. De mielőtt megkérdeznéd nem szoktam vele embert ölni. Eddig csak farkasokat öltem vele, akik rászoktak egy falu erdejében az ember húsra.
Ez is hazugság volt, de nem olyan szánalmas, mint az előző. Sok ember vére tapadt ehhez a kardhoz. Sok ember lelte halálát miattuk, még a régi életemből. A régi életemből, amit próbálok elfelejteni. De ez sehogy se megy. Nem egy helyen hallottam már pletykákat rólam, miszerint mihez kezdtem az évek folyamán. Volt olyan verzió, amiben beléptem az Akatsuki szervezetbe. Volt olyan verzió is, hogy felcsaptam ember kereskedőnek. De volt olyan is, amiben meghaltam, mert meg akartam ölni a Mizukaget. Vajon mit reagálnának ezek az emberek, ha megtudnák, hogy éppen egy ilyen mai napot akarok túlélni?
- De én megyek, mivel pihenned kell. Megyek én is lepihenni, mivel ezt a mai napot ki kell pihennem. Talán nem is lesz rá elég egy nap. Na, de, ha majd kellek megtalálsz az egyik fán, mivel általában fákon szoktam aludni. Sayonara. – búcsúztam el a lánytól felvéve a kardomat a cuccaimat a földről.
Mielőtt kiért volna az udvarra, én már addigra eltűntem egy gyors ugrással alvó helyet keresni magamnak. Nem sok fa volt a környéken, azok is rendszerint a falun kívül. Úgyhogy nem kell aggódnom azon, hogy valaki esetleg nem nézné jó szemmel a faluból. Pillanatok alatt meg is ágyaztam magamnak a fán, majd a nap eseményei miatt egyből el is aludtam.

//Apjuknak//

-Ó Kazunari, soha nem láttam még ennyi szerencsétlenséggel megvert embert. Biztosan volt valami átok a családban, mert ez már nem lehet természetes.- a gyógyító hitetlenkedve ingatta a fejét. Épp eleget találkozott a kisemberek történeteivel ahhoz, hogy a rendes orvosoktól eltérően adjon némi hitelt az ilyen legendába illő eseményeknek is. Amaya szomorú együttérzéssel figyelte Kazu további szerencsétlenségét, már-már készen arra hogy segítő kezet nyújtson, mikor a férfi végre kiszabadult és felült.
-Pedig lehet hogy most kellene játszani. Ennyi szerencsétlenségnek ki kellene egyenlítődni valamiképp.- ha mégsem átok volt csak valami szokatlan balszerencse széria, akkor akár ez is megeshetett, ahogyan a Kazu által megrebbentett lehetőség is. A teának mindenesetre annyi volt, Amaya pedig csak cendes mosollyal ingatta a fejét erre.
-A tea a legkevesebb. Jobban érdekel, hogy veled mi van, mint azzal.- kicsit úgy érezte leértékeli a teát ezzel az egyébként igaz kijelentéssel, de elhessegette a gondolatot. Valószínűleg ő volt túlságosan is tea imádó,ha ez a gondolat egyáltalán megfordult a fejében.
Aztán egy kard koppant a földön, Amaya szemöldöke pedig magasan felszaladt a homlokán.
-Az egy.. az.. egy.. egy..-nehezére esett kimondani a nevét. Volt valami ami meggátolta ebben, érezte ezt de nem tudta megfogalmazni, hogy mi is az. Könnyű is volt belemenni abba a kínos csendbe, ami hirtelen beállt, és talán ezért hajlandó lett volna elhinni a halas sztorit is. Az a fegyver túlságosan zavarta ahhoz, hogy ne akarjon megszabadulni mielőbb a problémától, amit okozott.
-Halat.. Áh.. arra biztosan remek.-mormolta, s talán ezt a hirtelen visszahúzódást gyanakvásnak értékelte a férfi. Mindenesetre ahogy Kazu saját magát tisztelte meg egy arculcsapással, Amaya sápatagon, de meglepetten nézett fel rá.
-Szóval értesz hozzá.. tudod hogy kell használni..-A férfi kis vallomása alapvetően hihető volt és a maga módján természetes is, de Amaya jobb szerette volna ha a kard nem kerül elő. Az a kis tény, hogy eleddig jól el volt rejtve, nem érdekelte, vagy nem tudatosult benne. Mindenesetre most megrendülten fixírozta. Nem akarta látni, de néznie kellett, ahogyan rájönni sem akart arra, mi zavarja azzal kapcsolatban, valami mégis ott motoszkált a tudata peremén, amitől nem tudott szabadulni.
-Rendben Kazunari.. ugye.. ugye tényleg látlak még?- ahogy a férfi indulni készült, mintha feleszmélt volna a kard okozta bűvöletből, és bár nem szerette volna ha a férfi elmegy, végső soron igazat kellett adnia neki, miszerint jobb ha lepihen. Sok furcsa dolog történt vele a mai nap, és ahogyan korábban mondta Kazu, gyógyítóként vigyáznia kell magára is, másként nem lesz képes gyógyítani.
-Akkor majd holnap keresni foglak az egyik fán.-bólintott, bár ez a helymeghatározás felettébb tág volt.
-Aludj jól.- búcsúzott, majd elhelyezkedett, és lepihent. Talán naiv képzetnek tűnt, de hitt abban hogy a férfit valóban megtalálja majd az új napon. Amaya végül mosolyogva aludt el.

Az éjszaka furcsa volt. Talán a nappali események miatt, de Amaya élénk álmokat látott, amikre azonban zaklatottan felébredve nem emlékezett. Az új nap meglepően nyugodtan érkezett, kellemes napsütéssel, mintha minden rendben lenne. Amaya megszokta már, hogy korán ébredjen, de egy pillanatra meglepődött, hogy házat talált a feje felett. Aztán lassan eszébe jutott, hogy az előző napon mi történt, s miért is van itt. A háziak készségesen álltak rendelkezésére, míg megmosdott, és összeszedte magát, majd újra búcsút vett. Látta rajtuk, hogy aggódnak érte, de az éjszakai hánykolódás ellenére az új nappal erősebbnek és boldogabbnak érezte magát. Biztos volt benne, hogy nem lesz több baj és végre elindulhatnak a Gőzbe Kazunarival, feltéve hogy megtalálja.
Kész volt rá, hogy alaposan végigkutassa a környéket, enyhe félelemmel persze hogy talán a férfi mégis elment, majd ahogy végre kiszúrta a lombok közt, szívből elmosolyodott, s a kételyek helyét boldogság vette át. Nem köszönt azonban hangosan előre, kellemesebb ébredésnek tartotta, ha egy közeli fa alatt feltesz egy teát, és az elemózsiájából is előkészít valamennyit, hátha az illatok ébresztik majd fel, s ő jókedvűen köszöntheti. Persze ha nem így lenne, akkor is melegen köszöntené.
-Jó reggelt Kazunari, remélem jól aludtál odafenn.

//A világ egyik legperzebb nő karijának//

Nem elég, hogy napközben is a balszerencse gyötört, de még álmomban is utolért. Ugyanis az álmomban éppen egy medvével kellett küzdenem. Ez nem is lenne gond, csak éppen az álmomba egy elveszett ninja átváltoztatott engem plüss figurává.
Már éppen sikerült volna elkapnia a medvének, mikor furcsa dolog történt. Szagokat kezdtem el érezni. Ez két dolog miatt is furcsa. Először is azért, mert álmomban nem szoktam szagokat érezni. Másodszor, hogy plüss figuraként nem volt orrom, amivel érezhettem volna a szagokat.
Ez egyértelműen az álmon kívülről jöhet. Szerencsére mielőtt bármit csinálhatna, velem felébredek, hála annak a gonosz mókusnak, aki a kezembe harapott. Mint kiderült álmomban elzártam a kaja raktárjának a bejáratát, és így nem tudott bemenni.
Mint kiderült a szagok forrása nincs is messze tőlem, ugyanis a drága jó leendő útitársam éppen alattam főzi a reggelit. Már épp másztam volna ninja módjára a fáról, mikor megtorpantam. Ő nem tudja, hogy valójában ninja vagyok, ráadásul tegnap még a fegyverem láttán is kisebb sokkot kapott. Inkább nem kockáztatom meg és lemegyek hétköznapi módszerrel.
Miután ez megtörtént, egyből nyújtom a lány felé a vérző ujjamat.
- Be kellene ragasztani, mivel egy ostoba mókus megharapott. – panaszkodok a lánynak.
Miután ez megtörtént a táskámból előveszem a szokásos étkezési eszközeimet: egy régi fatálat meg két evőpálcikát, majd neki álltam volna enni. Ugyanis kicsit megdöbbentem mikor megláttam, hogy milyen kevés adagot készített. Egy olyan nagy étvágyú embernek, mint amilyen én vagyok ez csak előétel.
- Tudod mit? Ezt inkább edd meg te, én úgyse vagyok éhes. Majd eszek később. Addig is, míg te megreggelizel, én addig kitalálom, hogy merre menjünk majd.
Elővéve a térképemet és a berajzolt útirányokat vettem alaposan szemügyre. Egyszerű útirányoknak tűnnek, ezek azonban olyan utakat jelöltek, amiken el tudom kerülni Namigakure kémjeit. Sajnos túl jó munkát végeztem anno, és kevés útirány áll rendelkezésünkre. De, ha szerencsénk van, azóta kevesebb kémeket alkalmaznak. De, ha nincs szerencsénk, akkor egy Ryukai tagba is belebotolhatunk. Ha pedig egyáltalán nincs szerencsénk, akkor az a tag pont Mezuri lesz. Adjon az ég, hogy nem lesz balszerencsénk mostantól. Elég volt tegnap belőle, sőt még sok is.