Határvidék

// A világ egyik, perverzségét leginkább titkolni próbáló shinobijának//

Kedélyes kis főzőcske közben lehetetlen a fenn zajló drámát észrevenni, így a mókusos szerencsétlenség sem tűnik fel Asaminak, aki olyannyira szeretne tökéleteset alkotni abból a kevésből, ami a mai reggelre jut. Valami furcsa módon ezt így érezte helyesnek, mintha egyszer lett volna egy nő, egy anya, aki szerette volna remek nővé, feleséggé nevelni. Az persze, ha úgy is volt, egy másik élethez tartozott, s Asami nem is akart mással törődni, mint a mosttal, melyben csak ő, és az idegen férfi szerepelt egyedül az erdőben.. Ez a helyzet bizonyára megihletne egy-két fehérhajú perverz írót.. vagy ki tudja.. Mindenesetre úgy állt a helyzet, hogy kedves, szemérmes mosollyal nézett fel az ereszkedő fickóra az az ijesztően ösztövér kis nő, akit összehozott a rossz sors vele.
-Máris máris-a mosoly nem olvadt le az arcáról, ahogy a vérző ujjat az orra elé tolták, s a tarisznyájába kotort. Romantikus lett volna, ha letépi a ruha ujját, és azzal kötözi be egy kis puszival megtoldva, de Asami botorságnak gondolta volna, ha egyáltalán megfordult volna a fejében. Az ő szakmájában a sterilitás életet ért, a viseltes ruhák pedig ritkán voltak kellően sterilek. Pontosabban soha.. 
Asami precízen, gyorsan dolgozott, s ez talán fel is tűnhetett, így a sokadik kötözésre, hiszen ez az ügyesség nemigazán illett a
megszokott erőtlenségéhez. A mosoly mindenesetre csak akkor tűnt el az arcáról, mikor a férfi a nagy rákészülés után mégis visszautasította az ételt. Tekintete meglepettre váltott, majd elgondolkozóvá. Egy igazi ninja arca sosem mesélne ennyit, az övé azonban egészen nyílt volt most.
-Nos.. ilyen hosszú út előtt jobb, ha az ember figyel arra, hogy egyen valamennyit. Annál is inkább...-tolt mégis egy kisebb tányér rizst és némi szegények raguját, mindenféle zöldségizékkel, rajta, Kazu felé.
- mert ha teszem azt étel nélkül elgyengülve összeesnél az út közepén, én nem tudnálak elcipelni. Tudod, túlságosan is rozoga vagyok.-úgy tűnt némi akaratosság is akad a lányban, habár nem vette a lapot, hogy az a mennyiség, amit a nála megszokottnál kicsit bővebben, de azért kimérten készített elő, egyszerűen nem elég egy ekkora fickónak. Lehet hogy doki volt, de megszokta, hogy beosszon minden falatot, hiszen hiába volt orvos ezáltal a kajaszerzés jokere egy csapatban, a háborútól terhes határvidéken még neki sem jutott minden alkalommal finomság. A fű országa persze vadon termő ehető növényekben is bővelkedett, de hiába is szedett volna össze egy halommal, elcipelni nem tudta volna.
-Hmm... mm.. nyami-ahogy belekóstolt a saját ételébe, látványos élvezettel tette, hátha Kazu mégis kedvet kap. Persze nem felejtette el tisztes távolságból nyomon követni, mit is csinál a férfi. 
-Sikerült valami jó utat találnod?- tette fel a kérdést, ahogy látta, mennyire morfondírozik a férfi.
-Nem kell feltétlenül a legkönnyebbet választanod. Inkább kerüljük el a határőröket. Túl sokat kérdeznek és sosem tudhatja az ember, hogy miként végződik, ha megállítják.-Nem kedvelte a nagyképű shinobikat, akik a határon cirkáltak. Voltak rendes alakok és voltak emberbőrbe bújt szörnyetegek is köztük. Ráadásul hidegek voltak, már-már alig emberiek.

Sok út állt rendelkezésünkre, de a legtöbbjén a lány sajnos nem tudott volna átjutni. Így emiatt lefeleződött a lehetséges utak száma. Ami után ismét feleződött, mivel a lány kijelentette, ha lehet ő  inkább elkerülne a határőröket. Végül csak egy út maradt hátra: végig a Tűz országán keresztül. Ez volt még a legkönnyebb és a legbiztonságosabb út.
- Nos, meg van az útvonalunk, csak el fog egy ideig tartani. Ugyanis a Tűz országán kell keresztül mennünk. Más útvonal túl veszélyes, könnyen megtámadhatnak minket. Én meg tudnám magamat védeni, de téged viszont nem biztos, hogy megtudnálak azokon az útvonalakon. Lassan ideje is lesz indulni, mivel sokat kell mennünk még a mai nap.
Lassan elpakoltam a térképet, majd leporolva segítettem összepakolni a lánynak figyelmen kívül hagyva a felém nyújtott kaját. Miután elpakoltak, elvette a lány cuccait és a vállára vette őket. Nem volt sok cucca, meg se kottyant nekem, viszont ő neki nehéz lett volna. Azonban óvatlan voltam, ugyanis mikor felemeltem a poggyászát, kilátszódott a régi Ryukai tetoválásom. Olyan régóta meg van, hogy sokszor el is felejtem, mint most is. Megpróbálván elkerülni a kínos kérdéseket inkább megpróbálom a másfele terelni a témát.
- Mióta vagy itt a Fű országában? Mert, ahogy megfigyeltem már elég jól ismertek téged itt a lakosok. Talán itt nőttél fel ezen a környéken? Ezért viseled ennyire szíveden az itteniek sorsát?
Miközben beszélgetésbe elegyedtünk elég nagy távot tettünk már. Hátrafordulván már nem láttam semmit csak kisebb dombokat, néhány fát, és füvet mindenhol. Avagy a legrosszabb helyet ahol csak táborozni lehet. Ez kissé aggodalommal tölt el, amit nagy valószínűséggel a lány is észrevett rajtam. Próbáltam megszaporázni a lépteimet, de sajnos a lány nem tudta tartani velem a lépést, így ismét le kellett lassítanom, hogy fel tudja venni a tempót.
- Lassan ideje lesz keresni egy letáborozáshoz alkalmas helyet. Ez nem éppen a legjobb a hely. Valami ötlet, hogy hol tudnánk sátra venni éjszakára?

// Kazunak a Türelmesnek//


-A Tűz országán.. -Asami elhaló hangon ismételte. Nem tűnt túl megrendültnek emiatt, de annak, aki megszokta már, hogy a részletekre ügyeljen, feltűnhetett, hogy a puha szavak mögött van valami... A lány egy helyet szeretett volna elkerülni, egyben nagyon szeretett volna látni is, a volt otthonát, miközben kételkedett abban, hogy elég erővel bírna ehhez. A falu régen fontos kereskedelmi csomópont volt, de már nem számolta az idejét annak, hogy elpusztult, s csak reszketeg árnyéka maradt önmagának.
Minekutána Kazu szinte észre sem vette az ételt, Asami végül azt is összecsomagolta, de nem tette túl mélyre, hogy a következő étkezéskor elfogyaszthassa, valami frisset főzve Kazunak. Precíznek és takarékosnak tűnt, de ilyen körülmények között nem is lehetett más. Azon viszont meglepődött, hogy Kazu elvette a csomagjait.
-Ó, igazán nem kellene.. de köszönöm.-elmosolyodott e pillantban ábrándos gondolataival. Botjára támaszkodva így bizonyára kissé fürgébben tud majd haladni, miközben szíve is könnyebbé vált gavallérjának hála. A tetoválást persze nem ismerte fel, bár láthatólag szívesen kérdezett volna róla, ha nem tereli Kazu másra a szót.
-Néhány hónapja talán.. nem igazán számolom. Vándor gyógyító vagyok, soha nem időzök egy helyen túl sokáig, de látod.. megbecsülnek. Ide nem jutnak el a városi orvosok, és a legtöbben soha nem hagyják el a falut, de bármikor baj történhet.. kisebb vagy nagyobb.. Nekik nincs más csak én.. vagy azok akik hasonló úton járnak.. És persze ha látok valakiben tehetséget, néhány alapvető fogást megtanítok neki.. Most is ott volt az a lány.. belőle jó gyógyító lesz. - ez a tény őt is megnyugtatta, hiszen soha nem tudhatta, hogyha elhagy egy falut, visszatér-e oda valaha, vagy ha mégis, életben találja-e azokat akiket egykor megismert.
-Egyébként a tűz országából származom. Könnyen lehet, hogy néhány szakaszon én vezetlek majd téged-pláne ha el kell kerülni az ő kicsi faluját. A napi bandukolás alatt igyekezett a legtöbbet kihozni magából, persze csak a vándorok energiatakarékos módján. Aztán ahogy a sátorverésre került a sor, egy pillanatra megállt, körülnézett, majd miután betájolta magát, határozottan az egyik irányba mutatott.
-Arra. Innen nem látszik, de van arra egy kisebb mélyedés. Volt egy nagyobb esőzés, és megrogyott egy szakaszon a föld, de most stabil, és kellően rendben van. Akár sátrat is lehet benne állítani, és a tűz fénye sem látszik messzire.


//Folytatás itt: Tűz Országa , ne lepődj meg, bármikor csatlakozhatsz a társaságba //

Az élet sosem egyszerű, ezt Itanashi nagyon is jól tudta. Tizenhat szerencsétlen kutató, élettelen testét hagyta maga mögött, mindenféle megbánás vagy kétely nélkül. Hogyan is fészkelhette volna szívébe a kétely magát, amikor maga a nagyúr szólította föl, hogy keljen útra. A hosszú út során, egyetlen férfit hagyott maga mellett, aki el fogja kísérni zarándoklatára. A kutatók közül egy. Csak egyetlen egy maradhatott életben, aki ismeri a titkát, az összes többinek vesznie kellett. Nem hagyhatja, hogy a tudás mást is megérintsen. A tudás hatalom, őrizd hát jól! Szemernyi aggodalom sem élt Itanashiban, hogy mi fog történni, ha megtalálják a hullákat. Valamilyen különös oknál fogva, inkább a napokkal korábbi események jártak fejében. A Nibi elleni küzdelemre gondolta, Karu oldalán. Komoly hatással volt rá, látni a démonmacskát és megküzdeni vele. Itanashi tudta jól, hogy Karu komoly erő birtokába került, azonban azt is tudta, hogy zarándoklata, ha sikerrel zárul, ő még nagyobb jutalomban fog részesülni, mintsem egy Bijuu birtoklása. Jashin áldása és az új küldetése volt a szeme előtt. Tudta, hogy semmi sem állíthatja meg, nem bukhat el. Hiszen, amilyen nagy a jutalom, olyan borzalmas lehet a bukás eseténi büntetés is. Jashin azonban buzdította, vezette Itanashit, ha pedig hűen követi Istene parancsait, akkor biztosan sikerrel jár majd. A Démonok Országa azonban nagyon messze van, sok akadályozó tényezőbe botolhat. S bár a pap számára, ezek inkább bosszantó jelentéssel bírtak, semmint veszéllyel. Mégis volt benne valami különös feszültség. Furcsa izgalom ült a gyomra mélyén, amit azóta nem érzett, hogy ... Mióta is? Nagyjából azelőtt érezte ezt utoljára, hogy Jashin papjává lett volna. Ishidoru csendben haladt a pap mellett, nem szólt semmit, csak ha az kérdezte. A Fű és a Tűz határától pár kilométerre álltak meg elsőként, pihenni, valamint az útitervet pontosítani. Két választási lehetősége volt Itanashinak. Az első az, hogy szigorúan a határ mentén halad és nem hatol be a Tűz mélyére. Ez, azzal a kockázattal járt volna, hogy a tomboló háború jelentette feszültség miatt, előbb-utóbb egy határvadász szakaszba botlanak. Ez Itanashira kisebb veszélyt jelentett, mint a kutató társára, aki a shinobik harcművészetével egyáltalán nem rendelkezett. A másik lehetőség, ami jobb rejtőzködési esélyekkel kecsegtetett, hogy a Tűz Országán keresztül jutnak el a tengerpartra, majd onnantól egy hajóval elindulnak a Démonok Országába. A Hozukijoban hagyott hullákat előbb-utóbb megtalálják és akkor, elképzelhető, hogy fejpénzt tűznek ki Itanashi fejére. Tudta a pap, hogy előbb-utóbb keresni fogják. S bár küldetéséből adódóan, tökéletesen biztos volt a dolgában, mégsem volt lényegtelen, hogy a határok mentén haladva hosszabb kerülőt tesz, de elkerüli Konoha figyelmét, vagy egyenesen keresztül gázol a Tűz Országán és lerövidíti az utat a tengerpartig. Mindkét választásában ott volt a veszély, ami a bukás lehetőségével kecsegtetett. Jól tudta Jashin papja, hogy fog találkozni, olyan emberekkel, akik azt hiszik, hogy megtudják majd állítani. S bár szemernyi kétséget sem érzett afelől, hogy azokat a bolondokat meg fogja ölni, mégsem volt számára mindegy, hogy mennyi kockázatot vállaljon. 

/ Mielőtt átkelnél a határon választanod kell, vagy a határ mentén haladsz és több ország határát is érintve jutsz el a tengerpartig vagy átvágsz a Tűz Országán? Mindkét út veszélyekkel és kockázatokkal lesz terhes. Egyedül az nem mindegy, hogy Itanashi melyiket választja könnyebb útnak. Ha választottál útvonalat, akkor posztodat odáig írd meg: ha a határ mentén való haladást választod, hogy eljutsz a Tűz - Vízesés - Fű közös határvonalához. Ha pedig a Tűzön keresztül akarsz haladni, hogy eljutsz a Fű - Tűz határvonalhoz. Érkezésed időpontja, mindkét esetben éjszaka lesz.  /

Itanashi, mérlegelve a lehetőségeit és az azokkal járó kockázatot végül úgy dönt, hogy az Eső Országa felé veszi az irányt. Mivel a határvidéken kell haladnia, kisebb az esélye, hogy észreveszik, azonban egy olyan kiszámíthatatlan kockázatot vállalt, amit az elrejtett csapdák jelentenek. Arról ugyanis elképzelése sincs, hogy a határokon mennyi és milyen csapdákat helyeztek el a háború beálltával a Határvadász szakaszok. Az is lehet, hogy könnyedén rájuk bukkannak majd, de az is elképzelhető, hogy olyan ravasz és undorító csapdákkal találják szembe magukat, amelyeket eddig még nem tapasztaltak. Jashin papjának, görnyedt hátú szolgája, a félórás pihenés után sem tűnik úgy, hogy kipihente volna magát. Ki tudja, lehet, hogy kizárólag hátráltatni fogja a papot a haladásban? Ha a szolga csapdába esik, még semmi gond, Itanashiban, ha maradt elég emberség, hát kiszabadítja. de a szolga, hogyan fogja kiszabadítani a papot egy alattomos csapdából? A határvidék leginkább ezt a kockázatot hordozza magában: itt semmi sem biztos. Az éjszaka csendjében érkeznek meg a hármas határvonalhoz, amely ugyan képzeletbeli, de az elrejtett csapdák és ki tudja még miféle határvadász szakaszok jelentette veszélyek, cseppet sem azok. Itanashi azonban tudja, hogy mit csinál és biztos a dolgában, hiszen útján Jashin vezeti. A határszakasz, amelyet az átkeléshez választott, nyugodtnak tűnik, nagyjából még a Fű Országának területén járnak, de az esőfelhők, már takarják a holdat és csillagok is, csak ritkán mutatkoznak meg. Egyértelmű jele annak, hogy közel járnak az Eső Országához. Itanashi komoly tempót diktált és mivel figyelniük kellett arra, hogy ne tűnjön föl senkinek jelenlétük és mozgásuk, komoly erőfeszítéseket kellett tennie ahhoz, hogy mozgásuk észrevétlen, mégis hatékony maradjon. Az első táborukat füves-sziklás terepen tudják felütni. Kellően biztonságos ahhoz, hogy védhető legyen és a megközelítése sem minden problémától mentes. Tüzet azonban öngyilkosság lenne gyújtani, elvégre az nem több, mint jelzés: Itt vagyunk! Táboruk így szegényes és cseppet sem kényelmes, de Itanashinak ilyesmire egyébként sincs szüksége. A kutató köpenyébe burkolózva egy fűcsomóra hajtja fejét, míg Itanashi "fészkelődik". Azonban jobban kifáradhatott, mint azt remélte, hiszen amint elhelyezkedik, hogy őrt áll, elvégre a határvidéken értelmetlen lenne egyszerűen csak elaludni elnyomja az álom. Szemei olyan gyorsan csukódnak le és zuhan a pihentető alvás szakadékába, hogy észre sem veszi. Álmában zaklató pillanatokat él át. Eddigi életének pillanatait, a Nibi elfogásának küzdelmeit és gondjait. Ha kevésbé viselné magán az élet megpróbáltatásaink jeleit, hát biztosan forgolódna álmában, így azonban mozdulatlanságba dermedve alszik. Teste és elméje is pihen, habár álmai igen intenzívek és furcsa módon megviselik. Eleinte elképzelése sincs a papnak, hogy miért viselik meg emlékei, hiszen mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül hajtotta végre tetteit, sosem érezte, hogy meg kellene torpannia vagy hátra kellene néznie. Végül, Jashin jele tűnik megelevenedni előtte, ami átalakul a háromszögben ülő szemé. A szem végül kinyílik és egyenesen Itanashi lelkébe bámul. Először a ruhát, majd a bőrt, aztán a húst szaggatja le a papról végül egy hang tölti be elméjét.
- Látlak téged Itanashi. Látlak téged ... 
A hang sötét és komor módon visszhangzik elméjében, míg végül egy nedves csepp hullik arcára. Aztán még egy, egy újabb és egész vérzápor fröcsköl csontvázarcába. Egy pillanatra látja magát kívülről, ahogyan vérben fürdik teste és valami különössé kezd átalakulni. Talán a Nibivé? Vagy valami más lénnyé? Aztán egy kéz megragadja a vállát, Itanashi oda néz és holtak százai sorakoznak, hogy felfalják a lelkét...
Itanashi felriad. Hű szolgálja rángatja vállát, hogy ébredjen fel. Úgy tűnik, hogy a szél áthozta a szomszédból az esőfelhőket. Kövér cseppek hullanak alá a magasból. Különös módon, élvezi az eső hűvös érintését az arcán, de oktalanság lenne bőrig ázni.
- Ébredjen Uram, nem ázhatunk át.
Napkeltéig nincs hátra több, mint egy vagy két óra. Haladniuk kell, nem tétovázhatnak itt tovább. Különös módon az álom után, nehézkes felállnia. Mintha az álomban lehántott izmai, valóban lemállottak volna testéről. De némi újrapróbálkozás után, minden gond nélkül kel fel és hű szolgájával, folytatják útjukat a céljuk felé. Valahol a távolban mennydörög, jelezvén a vihar arrafelé halad vagy éppen onnan jön. Az eső szórja cseppjeit, mint álmában a vérzivatar. A halottak szerencsére nem jönnek érte. Ha gyorsan haladnak, még a komolyabb vihar megérkezte előtt, kiléphetnek a Fű területéről, hogy az Eső és Tűz határmezsgyéjén haladjanak. A közelben látnak is egy kisebb erdős területet, rejtőzködésre és az eső elöl menedéknek jó lesz. Persze nem kempingelni vannak itt, így sokat nem időzhetnek. De a természet erőivel ugyan ki dacolhat? Haladni kell, menni mert nincsenek biztonságban. 

/ Az alvás kipihenté tett, tested és elméd újult erővel képes nekivágni, a rád váró megmérettetéseknek. Azonban az álmod, amit éjszaka láttál kissé felzaklatott. Írd le miközben haladtok az erdő felé, hogyan küzdöd le az álmodból fakadó zaklatottságot. Ja és posztodat Ame határvidékére írd. A Fű Országát magad mögé hagytad. Két dologból választhatsz, vagy menedéket építesz az erdőben és megvárjátok amíg az eső elvonul vagy erőltetett menetet diktálsz és a kutatóval tovább mentek a szakadó esőben.  Utóbbi esetben, posztodban ne hagyd hátra a kiserdőt. /

Nehéz szívvel néztem végig a tájon és közben igyekeztem megfigyelni, hogy földrajzilag milyen helyeket használhatok menekülésre ha úgy adódna amikor hirtelen a Nibi szól hozzám. Néha csak pár másodpercre érzem őt, de akkor nagyon intenzíven áramlanak belém az érzelmei és ez könnyen képes még engem is manipulálni. A minap például a lobogó lángokat néztem ez annyi feltüzelt, hogy úgy éreztem mintha a harcmezőn állnék újra. Amikor kezdtem lenyugodni éreztem, hogy a mellkasomban mintha valami tűz lángolna... Érdekes amikor az embernek meg kell osztania a testét egy másik lénnyel. Nem tudom, hogy valaha meg fogom-e szokni. A fű nagyjából a térdemig ért és mivel úgy döntöttem elkerülöm a kereskedő utakat így inkább vad csapásokon haladtam illetve a saját ösztöneim vittek. Biztosan a sajátjaim? 
~Nem ismerlek.. de látlak téged... ők pedig figyelnek, de nem látnak... ~
Micsoda? Miről beszélhet? Nem értettem meg pontosan, hogy mire gondolhat pontosan, de az is lehet, hogy így reflektált az előző kis monológomra. A bocsánatkérésről már rég letettem. Nem is zaklatom egyenlőre ezzel a Nibit. Ez a helyzet ami kialakult most mindkettőnknek kényelmetlen kissé de most spongyát rá. Ez sajnos nem a megszoksz vagy megszöksz kategória, legalábbis nekem nem, valamiért így érzem. Bár idegen a testemben úgy látszik már sikerült azt kellőképpen belaknia, vagy legalábbis az én életemet szépen végig elemezhette az emlékeimen keresztül. Vigyáznom kell, hogy mit hagyok hogy lásson és mit nem, ha egyáltalán módomban áll előtte eltitkolni akármit is. Ilyen a csók is amelyet Emivel váltottunk valamikor régen. 
- Igen téged ez különböztet meg mindenki mástól a világon, hogy látsz engem! Látod a lelkemet, vagyis azt ami maradt belőle és a hibáimat is amiket már rég megcselekedtem. 
Egy pillanatra nem figyeltem oda és felvillant egy kép a családomról és a kirigakurei véres kiképzésről. Na ezt már nem. Vannak dolgok amik csak az enyémek és soha senki másé nem lesznek. Ezt a keresztet más nem láthatja. Ám ekkor megtörtént az a hiba amire nem vártam. Egy pillanatra egy fantázia kép is felsejlett a gondolataim között édesanyámról, hogy milyennek képzelem. 
- Elég! 
Ez nem is igazán a Nibinek inkább nekem szólt...
Ekkor azonban a démon félbeszakított egy pillanatra...
~Érzem... Állj meg!~
A testem magától cselekedett szinte azonnal megálltam, de nem tudom, hogy ez kinek a mozdulata volt. A madárijesztő amit először megláttam egy kicsit megrémített aztán vissza is rántott a valóságba, viszont a látvány ami mögötte fogadott az nagyon ledöbbentett. 
Az öreget láttam akit kimentettünk a barlangból és aki annak a furcsa kislánynak a nevelője volt akiről később kiderült, hogy exlaw. Az öreg ki volt feszítve mint a madárijesztő előtte... A düh nem tudom pontosan kiből kibe sugárzott át azonban az egész testemet átjárta és éreztem ahogy a kezem egy pillanatra ökölbe rándul. 
- Férgek!
Gondoltam magamban majd odasétáltam az öreghez és elkezdtem lehámozni a karókról. A hulla szag már terjengett körülötte, több méterre is érezni lehetett a foszlásnak induló hús szagát, de az én orrom már rég hozzászokott ehhez és a gyomrom sem fordult már fel úgy mint régen. Valakinek a piszkos munkát is el kell végeznie. Tudtam, hogy figyelnek éreztem őket. Valahogy a hátamon éreztem egy tekintetet vagy lehet, hogy nem is egyet. Szépen levágtam az öreget a karókról és letettem a földre. Nincs időm itt eltemetni, maximum egy kisebb lyukat áshatnék de inkább felgyújtom a testét, ezzel megadva neki a végső tisztességet, de előtte csak egyszerűen pár lépést hátrálok. 
- Nem fogok elfutni!
Gondoltam magamban majd vártam egy pár pillanatot hátha a Nibi megszólal elő áll valami tervel esetleg. Ehelyett csak a dühöt éreztem ami kezdte felőrölni minden más érzelmét!
- Tudom, hogy figyeltek! Inkább gyertek elő kérlek! Kereskedő vagyok nem jelentek veszélyt senkire!
Szó nélkül hazudtam bele a vakvilágba és tudom, hogy vannak itt rajtam kívül!

Vérvörös fű - Kenshiro Karu kalandja


-Uram?! -rekedten, örömtelenül kacagott fel, majd hirtelen elhallgatott. A beállt néma csendben még a szél is elállt, s rátok szakadt a harc előtti süket várakozás, melyben csak a zubogó vér dobol. 
-Ez a bájolgás cseppet sem ínyemre való, ahogy a hazugság sem. -törte meg a csendet, s egyúttal lendítette a karját, s fenyegetően rád szegezte a kardot. 
-Kérdeztem, válaszolj! - bár már elmondtad neki, hogy leszedni és eltemeti akartad a szerencsétlent, úgy tűnik, még vár valamiféle magyarázatra, vagy nem hisz neked. Szinte égett az elégedetlensége.
-Nem nézel ki kereskedőnek. Érzem hogy valami.. - ezúttal nem fejezte be, nem is pazarolt energiát rá. A kardot leengedte, s jól láthatóan vívóállást vett fel. Nem leplezte a szándékát, miszerint megtámad, ha a válaszod nem ínyére való, vagy elmarad.
- Újra felteszem a kérdést, és ezúttal elvárom, hogy válaszolj: Ki vagy te?-  Megfeszült, ahogy a nagy vallomásod hallgatta, de hagyta végigmondani. Felhorkant, mikor az öregre mint barátra utaltál, és szinte érezted hogy gyilkos, sötét düh ég benne, majd a fenyegetésedre hitetlenkedő kuncogást hallatott.
-Akkor Hazug, itt az alkalom, hogy megpróbáld!  - s már nem várt tovább, neked rontott. A szél újra fújni kezdett, a mező hullámzott. A támadód kardja éhesen, kékesen izzott, ahogy lecsapott rád. Válltól csípőig próbált átvágni egy széles, de gyors mozdulattal. 

Vérvörös fű - Kenshiro Karu kalandja

Ellenfeled keskeny csuklója szinte egybeforrt a csontmarkolatú pengével, és bár az első támadást a vízoszlopaid eltérítették, jól sejtetted, nem sokáig bírják ellene. Ezt pedig, úgy tűnt, ő is tudta, így újabb vágást indított, mely nyomán újabb adag víz fröccsent szerteszét. 
Ilyen közelről már látod hogy a fátyol alatt még kötések is fedik az arcát, csak a villogó, haragvó tekintete látszik, mely már-már önmagában is gyilkolni képes. Ahogy az acél védelemmel próbálod menteni magad, a sebességéről is riasztó képet kaphatsz. Bár a védelmed még működik, pengéje körülötted csapkod alig-alig maradva le tőled. 
- Ideje elpatkolnod!- a tervezett shusint épp jókor vetetted be.Nyersz egy kis időt és teret, ő pedig suhint a kardjával, melynek nyomán pengeéles chakratömeg indul meg feléd leszakadva a pengéjéről, és épp ott csapódik be, feltépve a földet, ahol korábban álltál. S már újra rohamoz, de ezt a támadást is sikerül blokkolnod a tükörtechnikával. Más körülmények között szemet gyönyörködtető lenne az a könnyedség, amivel ellenfeled keresztül vág tükrözött önmagán. 
Csak egy pillanatod maradt, hogy végigvidd a terved, de a háborúban, s a korábbi harcokban szerzett tapasztalataid segítenek. Épp jókor érkezel, hogy börtönbe zárd. Félig kifordul ugyan a támadásod útjából, de nem sikerül elkerülnie. Ezzel ő maga is tisztában van, s utolsó mozdulatával eldobja a kardot, mely beleáll a földbe valamivel távolabb, s még a mellkasához húzza a kezét. Vérzik.
~Egészen elborítja a sötétség. Minden zavaros benne. ~ hallod a szavakat önmagadban, bár épp csak átfutott rajtad a kérdés gondolata. Valamilyen okból a Nibi most egészen készséges.
~Hasonlít hozzád ~ vagy talán mégsem  olyan készséges. Kényelmesen elnézelődik a börtönéből, de nem segít döntést hozni, és nem értékeli a gesztust hogy megkérdezted.
Ellenfeled sem könnyíti meg a dolgod. A kérdésedre hisztérikus kacaj tör elő belőle.
-Éppen te... ?! Éppen te kérdezed tőlem?!
A félredobott pengén lassan csurran alá egy kövér vércsepp.
A fűmező megrezdül...

A Nibi elégedetlenül mordul fel, és a rácshoz lép.
-El foglak törölni a föld színéről! - Ujjai megrezdülnek, noha nem lenne szabad mozognia tudni. Valami nincs rendben a technikáddal, úgy tűnik gyengül.
Valami átvág a füvön, nem messze tőled.

//Vérvörös fű - Kenshiro Karu kalandja//

Feloldod a vízbörtönt, mely azonnal leomlik. Nedvesen, de nyugodtan lép elő az ellenfeled. Mintha még több erőt harácsolt volna a kényszerű pihenés alatt.
-Fizetni fogsz a bűnökért, amiket elkövettél ellenünk hitvány bérenc!- nem fejti ki, kik is azok az ők.
 ~Jönnek~ érzed a kimondatlan gondolatot, s az eddig hallatszott zaj a magas fűből hirtelen több szólamra bomlik. Újabb ellenfelek érkeznek, talán már eredetileg is a környéken voltak, s csak ellenfeled kardélen lecsurranó vér szaga hívta őket. S már meg is érkeztek: a fűből pikkelyes, fehéres test lép elő, lehajol a kardhoz, szimatol, majd vészjósló üvöltéssel veti fel a fejét. Egy két lábon járó gyíkszerű teremtmény. S még kettő más-más irányból.
A szeretetcsomagot az ellenfeled lábához pottyantod, aki nem várja ki a móka végét, egyszerű de nagyszerű technikát alkalmazva, meglepő gyorsasággal mozdul arrébb, akárcsak te. Még mozgásban van, ahogy ráfog a kardja markolatára, s vetődik is tovább, mikor a robbanás megtörténik, és mindenkit arrébb dob. Még a gyíkszerű teremtmény is, hiába vágja bele a karmait a földbe, hátrébb repül.
Ahogy földet érsz, csont reccsenését hallod. De se forróság, se fájdalom nem önti el a tested. Nem te szenvedtél törést. Egy halom csontra érkeztél, mely ruházata alapján vándor lehetett, s csupaszra koptatott kézcsontjai még most is mintha egy félbeszakadt pecsétet formáznának.
S távolabb a fűben felfedezel még egy tetemet, melynek maradék ruházata a Víz országát juttatja eszedbe.
Valahonnan a fű közül felhangzik az ellenfeled utasítása:
-KAPJÁTOK EL!- kiált fel, vékony, eszelős hangon, mire a pikkelyes, két lábon járó gyíkszerű teremtmény meglódul és így tesz a másik előbukkanó két testvére is. Tátott pofájukban éles fogak sorakoznak, de hátborzongató, emberszerű jegyeket látsz rajtuk.
A rácsok mögött puha mancsok toporogtak. Türelmetlen bosszúsággal rótták útjukat az időtlen térben.
~Aljas módon.~ ebben igazat ad neked, s máris érzed a fellobbanó dühöt, mögötte pedig árnyalatnyi kíváncsiságot, hogy mégis miként fizetnéd az adósságod. Megáll a rács mögött, ereje elcsendesül, s a szeme téged figyel.
Sem közbe nem lép, se nem támogat ahogy útjára engeded a pusztító technikád.
A tűz zabolátlanul, fergeteges erővel tör elő, s az ellenfeleidnek, köztük a gyíkszerű teremtményeknek alig-alig jut egy szűk pillanat a védekezésre. Kézszerű melső lábaikkal villámgyorsan reagálnak, s közös pecséteik nyomán megmozdul a föld, hogy félkupolaként álljon a tűz útjába.
~Egy elment. ~ közvetít a Nibi. Hatalmas mennyiségű chakrát ölettek bele, hogy még most is álljon, így egy talán úgy döntött, jobb, ha hazatér. Hiába a gyors reakció, a tomboló hő jól láthatóan kezdte megolvasztani a szilikátot. A folyékony olvadék narancsszínnel felizzott. Körülötted égett a mező. A magas fű könnyen lángra kapott, mohón orozva el a levegőt. Sűrű szürke füst szállt felfelé, és a tűz egyre terjedt tovább.
A nibi újra megmozdult a rácsok mögött. Feszültnek tűnt, bár nem dühösnek, s ismét járkálni kezdett. Vágyott a szabadba, a zabolázatlan tűzbe, de nem a rabságba.
Sokáig kitartottad a vihart, s a földkupola egyre fényesebben izzott. Hirtelen azonban a föld megnyílt alattad, ahogy egy dühös, karmos gyík tört elő belőle, éles karmaival csapva feléd. Elkerülhetetlen volt az ütése, s az is, hogy utána megragadjon, s elemi erővel hajítson a földnek, valamivel távolabb az égő fűbe. Ezzel a technikád megszakadt.

A hirtelen kiszáradt rögök magasra repültek, ahogy becsapódtál. A gyík pedig elindult feléd. A bensődben a macska a rácsnak törleszkedett majd nagyot ásított.
~Ha tényleg meg akarsz halni, akkor csináld gyorsan. Van jobb dolgom is, mint egy ilyen kis szűk helyen ücsörögni.~


// Fájdalmaid vannak, de nem korlátoznak sem a mozgásban, sem az összpontosításban, nem érzed magad fáradtnak, és most a chakrád miatt sem kell még aggódnod.//

Olyan intenzitással törtek elő belőlem a mindent felemésztő lángok, hogy szinte éreztem magam körül ahogy a természet megadja magát ennek az elemi erőnek és egyszerűen csak begyullad az egész aljnövényzet. Sem állatnak sem ember fiának nem volt esélye a menekülésre. Ezt a technikát nem a kétségbeesés tüzelte fel ennyire. Valami más volt a felelős azért, hogy gyík szerű lényeknek ilyen gyorsan a föld alá kellett bújniuk. Hát persze a föld gondolhattam volna ez az egyetlen olyan elem amivel az ilyen erejű tűz technikákat ki lehet kerülni, vagy legalább ideiglenesen elrejtőzni előlük. Azt egy pillanat leforgása alatt szétnyílt a lábam alatt a föld és egy gyík vetette rám magát és olyan erővel vágott állkapcson, hogy a jutsum azonnal meg is szakadt én pedig tehetetlenül repültem hátrafelé amíg be nem csapódtam a pernyés talajba mely a tűz utána szinte ordított egy kis esőért. Egyik részem felkészült a halálra és tudta, hogy mi fog következni. Mint amikor a macskát végül sarokba szorítják és látja, hogy nincs menekvés, ám ekkor valami olyasmi történt amire sosem számítottam volna. A bennem élő macska akarva vagy akaratlanul de felnyitotta a szemem és ezzel valószínűleg mentette az életemet is...
~Ha tényleg meg akarsz halni, akkor csináld gyorsan. Van jobb dolgom is, mint egy ilyen kis szűk helyen ücsörögni.~
Igaza volt a Nibinek. Az utóbbi napokban csak magamat sajnáltattam. Nem vettem észre, hogy milyen szerencsés vagyok amiért még egyáltalán életben vagyok hanem egyszerűen csak sirattam valami olyan eszmét amely csak az én fejemben létezett. Ez nem a valóság, legalábbis nem az amiben Kenshiro Karunak kell élnie gondolta magamban. 
Láttam ahogy a félig gyík félig ember szerű lény közelít felém és közben egyre csak mintha sziszegne valamit. Hát rendben... Taijutsut akartok? Akkor megkapjátok... Chakrát koncentráltam a karomba egyszerűen csak a jobb öklömbe és folyamatosan növeltem az adagot. A gyík egyre közelebb ért és minden lépésével egyre több adrenalin szabadult fel az én testemben is. Akár akartam akár nem a Nibi mindent szépen végig nézett premierplánban.
Még egy lépés és a gyík már ott áll előttem ám én sem tétlenkedtem. "Chinagare"! Ezúttal azonban nem arra használtam a technikát, hogy a földet válasszam ketté, hanem egyszerűen csak megcéloztam a gyík mellkasát. Annyi bizonyos, hogy egy ilyen erejű ütés azonnal végez az állattal és beszaggatja annak mellkasát, de ez csak az egyik gond amivel foglalkoznia kellene. Amennyiben ütésem telibe találja a delikvenst a röppályával inkább kellene foglalkoznia, mert az egészen biztos, hogy egy harminc ötven méteres távolságba elrepül de lehet, hogy még messzebb is. 
Ami még inkább megdöbbentő, hogy nem tapasztalok chakra veszteséget, pedig fegyvertáram legpusztítóbb jutsuját használtam az imént előtte pedig elég komoly szintű víz technikákat. Mi a fene történik velem? Ekkor kezdtem rádöbbenni, hogy ez miért is van. 
Tudtam én, hogy lesz annak valamilyen hatása rám, hogy te mostantól bennem élsz.
Kézjeleket formálok majd kimondom a technika nevét. "Kekkai: Tengai Houjin". A láthatatlan érzékelő mező hangtalanul végig a lapos tájon és nyomában azonnal képet kapok a harctér jelenlegi állásáról. Amint megvannak azok akiket keresek rögvest elindulok feléjük. Amint megtalálom őket megpróbálok ezúttal nem azonnal támadni. 
Köszönöm neked Nibi... Nélküled már bizonyára halott volnék! Bár gondolom nem állt szándékodban de ismét megmentetted az életem...
- Ki a fene vagy te és honnan jöttél?
Kérdezem a fickót. Amennyiben megtámad kimozdulok a shusin no jutsuval aztán aktiválom a mindent asszimiláló technikát majd egyszerűen csak megpróbálom egy chinagare erejű ütéssel őt is kivégezni illetve a gyík ellen az acélvédelemmel térek ki ha támad!

//Vérvörös fű - Kenshiro Karu kalandja//

Talán az élni akarásod, az élet melletti döntésed tette, de az a teremtmény odabenn, nem hallgatott el, sőt, mintha egészen másfajta taktikához folyamodott volna.
~Nekik gyengéjük a tűz.. A Tűz... Hah! De halálra égetni valakit semmiség. Nem ismered a a lángok valódi szépségét. ~ érdesen dörgölőzik a selymes él odabenn. Méregtől csöpög az a mézesmázosság, mely a macskajellemet rejti. Próbatétel, gőg vagy sértettség, az ok rejtett, miért dobta félre eddigi csendesebb, szemlélődő viselkedését.
~A tűz él. Eleven. Tisztít, felemészt, mámorba ránt.. de te.. te csak csodálhatod az erejét, mely a te kezedben gyertyaláng csupán.. Elfújja a legkisebb szél~ Mintha egy könnyed lehelet csiklandozna, miközben körös körül szabadon ropog a tűz.
~ Meg akarod ölni őt.. őket.. a szép szavak mögé menekülsz, de ott gomolyog benned az élvezet mászkos sötétje. Ember! te bűnben születtél.. Szeretnéd a mámort? A valódi erőt is, igaz? Nem ezt a gyenge táncot itt... ~ kimért s kiszámított mozdulataid, a kezedbe koncentrált chakrád a taijutsu technikádhoz, a harcmezőn edzett ember mívesen komponált tánca. Közben pedig az érkező ellenfeled karmai megnövekedtek, s vele jól láthatóan a karjai is megduzzadtak, ahogy megerősödtek, s máris ott van, hogy egy oldalívű csapással, a karmaival szeleteljen fel. Hirtelen csapsz ki. 
Biztosnak tűnik a siker.
S szinte ugyanabban a pillanatban  földből elővágódik a másik, s kinyújtott, ütésbe feszülő könyöködre sújt, mielőtt elérhetnéd. Érzed és hallod azt a nedves reccsenést, mely  a legrosszabb rémálmaid kísértheti... A fájdalom fellobban, s felszikráznak a szemed előtt a csillagok.
~ Ó te gyenge ember... Csupa törékeny ín, izom, porc és csont.. Fel sem foghatod a valódi erőt...  ~ szinte már sajnálatnak hangzik amit beszél, de mit is törődnél te ezzel, mikor törött karral állsz ki két ellenféllel... A gyíkok pedig megragadnak és a földre nyomnak.
Valami furcsa okból, bár koncentrálni nehéz, furcsa élességgel látod a történéseket, a legapróbb részletekig.
Érzed az arcodon a kiszáradt, felperzselt föld göröngyeit, s hamu illatát. Látod a gyíklábak szabályos, színjátszó pikkelyeit, s hallod a surranó lépést, mely ismétlődve ezen a rücskös, gyötört földön dörzsölődik.. közeleg.
-Jól van! Feszítsétek ki!- kezüket áthelyezik, egyikkel a válladat tartják, ahogy újra megemelnek, hogy lásd az ellenfeled aki kimért léptekkel, füstölögve, megpörkölődve érkezik. A kalapja, megvan még. A fátylat megtépázta a támadásod, sok elégett belőle, s önmaga kísérteteként foszlányokban lebeg, de az arcát továbbra sem látod a kötéstől, mely bár kormos, még a helyén van. 
-Kár volt ide jönnöd. Kár volt.. Nem szívleljük a kémeket errefelé, különösen akkor nem, ha meggyalázzák a földet, az embereket s a halottainkat! -lép közelebb, és beléd rúg. Tekintetében lázas őrület csillagait látod ahogy rád üvölt. A szeme ismerős. Ezzel az emberrel már találkoztál, s úgy tűnik az emlékezetébe ellenségként vésődtél be.
-Nézz rám! Látni akarom a  szemed, miközben kiszenvedsz! - s megemeli a kardot a kezében, de nem sieti el... a penge csúcsa a tested előtt lebeg, ahogy keresi a megfelelő pontot.
~ Hát így fest az, amikor élni akarsz? Ennyi telik tőled? ~


// A támadó kezed használhatatlan, testileg egyéb korlátozó problémád nincs, a fájdalom mint korlátozó tényező a koncentrációd 60%-ra csökkenti, így a legbonyolultabb technikáid használhatatlanok, és a kétkezes technikák sem alkalmazhatók. //

//Vérvörös fű - Kenshiro Karu kalandja//


Szorult helyzetedben a törött karod fájdalmasan lüktetni kezd. Csak remélheted hogy nem mozdult el oly módon, hogy az gátolja a gyógyulásod, vagy rosszul forrjon össze miatta.. A fejed már most valamivel tisztább, mint a sérülést követően, de a gyógyulásod egyszerűen nem elég gyors. 
A Nibi ugrásra készen lekuporodott a rácsok mögött.
~Tedd meg. Eressz el!~ még az ő hangja is tompának tűnt benned, pedig élesen figyelt. Várt és kereste közben az apró réseket, szilánkokat, amik a pecséten keletkezhetnek.
~Gyerünk!~mordut fel.
Az ellenfeled pedig felröhögött, furcsa vékony hangon.
-Te már halott vagy. Mégy a többi után! - és már döfött is, de erre te felkészültél. Fájdalom árán ugyan, de úgy csavartad a tested, hogy sikerüljön eltaszítanod. A gyíkok dühösen szisszentek, s erősebben fogtak rád, miközben te a technikádat próbáltad kivitelezni. Valami irgalmatlan erőt ad neked a fájdalom, így sikerül kiszabadítani magad, és az ütésed is betalál. Messzire repül, s valahol az égő mezőn ér földet. De a másik gyík, akinek ezzel hátat fordítottál, megragad. Karmos, pikkelyes kezek emelnek a levegőbe. A karok duzzadnak az erőtől, s a koncentrált chakrától. Aztán már csak azt veszed észre, hogy átszáguldasz a tájon, és te magad is becsapódsz. Mélyen belevágódsz a földbe, parázsló hamu száll a magasba . Egy pillanatra talán az eszméleted is elveszíted, de máris felocsúdsz.
~Gyenge vagy ember! Eressz el! Ne dacolj velem tovább!~ hallod a hangot a füledben, s a macska a rácsnak feszül.
Tekinteted reszketeg, az alakok el-elmosódnak. De az biztos hogy egy ember és egy gyík közeleg. S távolabb is mozdul valami.. biztosan a másik. 
-Miért küzdesz még? Miért nem fogadod el a büntetést? Ugyan miért nehezíted meg a halálod, ahelyett hogy inkább megbánást mutatnál?-hitetlenkedő szavak szólnak ellenfeled szájából, miközben kardját magasba emeli, és koncentrálja  a chakráját. A tested nehéz még a becsapódástól. Tompult. Minden erőd össze kell szedned, ha el akarsz ugrani a várható támadása elől.
-Nincs időm arra, hogy veled játszadozzam! Még sok a hozzád hasonló. Ideje pusztulnod!-kiáltja végül, ám mielőtt meglendítené a kardját, valahonnan nem túl messziről, két nagy sebességű villámnyaláb érkezik áttörve a természetes füstön, s felkavarva a levegőt. Kék és lila fénnyel ragyognak, s egyértelműen a kardost támadják.
A gyík gyorsan mozdul, s egy pillanat múlva az ismerős füstben hűlt helyük lesz, s a másik gyík is távozik.


Néhány méterrel arrébb egy ló nyerít fel, majd nyugodt tempóban átlépdel a füstön, lovasával. Mögöttük hat felfegyverzett gyalogos érkezik, katonafélék lehetnek, bár felszerelésük közelebb áll a paraszti egyszerűséghez, és a zsoldosok hányavetiségéhez. Nem egy jól pénzelt osztag..
A lovas magas férfi. Arca szigorú, de egyenességről árulkodik. Karakterét áthatja valami belső erő.. valami vele született nemesség. Kardot visel, és hagyományos páncélzatot, erőszintje azonban messze alulmarad a tiéd mögött. Habár biztosan van affinitása a chakra használathoz, képességei nem lehetnek jelentősek. Egyik emberének sem. Egyikük sem hozhatta létre a villámot. Egyedül a férfi kardja tűnik említésre méltónak. Érzed hogy ősöreg penge, rengeteg emlékkel és erővel. Talán családi ereklye..
Hozzád léptet a lóval, miközben emberei követik.
-A nevem Katsuma. Jól van? -téged néz, igyekszik felmérni a tekintetével, de ez nem az általad már jólismert őrült vadász pillantása. Bár keresi a jeleit, hogy mennyi veszélyt jelenthetsz rájuk, nem pusztán a képességeid, sokkal inkább lényed egészét vizslatja.
-Ha fel tud kelni, jöjjön velünk. Ha nem, akkor remélem nem bánja, ha visszük. Nem biztonságos itt maradni. A tűz sok.. dolgot idevonzhat, és ő is vissza fog térni.




//Ezzel a kaland első részét lezárom, az eddigi játékért jutalmul 22 ch-t kapsz. 
A kaland folytatásában lehetőséged lesz megtanulni a megbeszélt Az Örök pecsételés lánca nevű technikát, így lényegében a tanulásod kalandba ágyazva, de kezdetét veszi. Folytatás továbbra is ugyanitt. //

Sikerült olyan módon kicsavarnom a testem, hogy ki tudtam szabadítani épp kezemet a gyík szorításából ám így törött karom annyire megfájdult, hogy egy pillanatra csillagokat láttam. Eközben éreztem amint a démon bennem lekuporodik és bár egy fal választja el a külvilágtól képes lenne bármelyik pillanatban elrugaszkodni és áttörni ezt a falat. Majd ismét meghallottam gondolatait a fejemben...
Valami édeset éreztem. Ez nem is az én érzésem volt... Talán a Nibi érzései ismét kivetülnek rám. Ez az édes érzés pedig a bosszú... Rajtam, a világon, az embereken? Vajon kin akarhat bosszút állni? Majd megláttam egy pillanatra valami olyat amit még sosem. Valami folyékony vörös kezdett el kicsordogálni rácsok közül. Mi lehet ez? 
A Nibi szinte már kérlelte, hogy eresszem el. Szabadítsam dühét a világra és ezzel szűnjek meg létezni. 
NEM!
Üvöltöttem gondolatban a kétfarkúnak majd teljes erőmból mellkason ütöttem a gyíkot akit az imént megcéloztam. Ütésem erejétől fogvatartóm messzire repült. Reménykedtem benne, hogy kivontam a forgalomból, ám ekkor olyasmi történt amire nem számítottam. A másik gyík felkapott és ember feletti erejéről téve tanúbizonyságot elhajított a másik irányba. Legalább tíz métert repültem mielőtt földetértem volna. Az egészben a leérkezés része fájt a legjobban. Egy pillanatnyi sötétség majd mintha a víz alól jönnék fel nagy levegőt vettem és kinyitottama szemem. Éreztem, hogy a kiégett aljnövényzet között fekszem. Még látni lehetett a parázst itt ott melyet én okoztam hosszú óráknak tűnő percekkel ezelőtt. Vagy lehet, hogy volt az egy óra is? Teljesen elvesztettem az időérzékemet. 
A Nibit hallom magamban ismét. Most már követeli, hogy eresszem szabadon, de a pecséttel nem tud mit kezdeni ahogy én sem és ez így van jól. Ha akarnám se nagyon tudnám szabadon engedni, de erről nem tudok még egyenlőre sokat. Kaptam Kazuyától egy tekercset de ezt még nem volt időm sem kedvem elolvasni. 
Miért lenne nekem jobb ha szabadon eresztenélek? Te kiszabadulnál belőlem én meg egyszerűen csak megszűnnék létezni... Erről szó sem lehet... Akár tetszik akár nem, most össze vagyunk kötve a testemben!
Folytattam volna a diskurálást szívesen de támadóim ismét közeledtek. A fust miatt csupán az alakokat láttam ahogy egyre közeledtek majd ahogy közelebb ért a figura ismét csak lenézően beszélt és ismét megpróbált megölni. Nem tudom, hogy hol ronthattam el. Pedig nem becsültem le és tényleg maximálisan odatettem magam. Ennyivel felettem állna ez a shinobi? Elképzelhető...
Ekkor azonban valamilyen csoda folytán egy villám hasította ketté az eget és ellenfeleimet támadta. Nyílvánvaló, hogy valaki felfigyelt a harcunkra. Ellenfelem és társai gyorsan távoztak és ekkor érkezett meg a kis felmentő csapat. Lovakon jöttek és nem voltak olyan sokan, fegyverzetük alapján parasztokból verbuvált haderő lehetett. Chakrára ha páran érzékenyek is voltak mind alattam állt szintben. A villám elemű támadás biztosan nem tőlük jött...
. Szeretném megköszönni a segítséget Katsuma a nevem... 
Haboztam, hogy hazudjak-e vagy nem.
- A nevem Karu.
A rész igazság nem hazugság, vagy igen?
Katsuma mintha átvilágítana tekintetével ám a mélyben rejtőző titkoat még így sem képes sem meglátni sem megérezni. A Nibi chakráját elrejti a pecsét és amíg nem engedem szabadon addig csupán egy S szintű shinobinak fogok tűnni!
- Köszönöm, hogy megmentettek és a rögtönzött segítséget is azt hiszem járni még tudok. 
Azzal chakrát pumpáltam a lábamba és megpróbáltam talpra kecmeregni. Törött karom tehetetlenül lógott mellettem. Legyőztek... A Nibi felett aratott hihetetlen győzelem után azt hittem már nem lesz ellenfelem ezen a világon hát mégis akadnak még akik képesek megállni ellenem sőt. 
Elindultam Katsuma és hátasa után és igyekeztem magam mögött hagyni a felperzselt harcmezőt. Amint lehet el kell olvasnom Kazuya tekercsét!

//Köszönöm a lezárást. A Kongo Fuusha tanulását akkor a következő körben felírom majd a címbe!//

//Vérvörös fű  II. szakasz, tanulás - Kenshiro Karu kalandja//


A kórházban éjszakára te maradtál. Hogy óvintézkedés-e vagy tényleg rendbe jöttek az addig benn lévő betegek, talán örökre rejtély marad. Tisztességgel é szakértelemmel láttak el, és a felszerelésedből sem hiányzik semmi, mikor felébredsz, majd kilépsz a teraszra.
Tekinteted a szunnyadó falut figyeli. Békésnek tűnik, még ezekben az időkben is. Gondolataid mégis visszatérnek az idefelé jövet használt technikához. Szinte érzed, hogy bizsergett a karod, a törés fájdalmánál is élesebben bele-belekapva az idegeidbe. Mégis semmiség ez ahhoz, amit feltárt a technika. Volt valami a környéken. Valami nagy, lustán mozgó erő, mely csendben kísért titeket, s úgy tűnt, még a benned lévő macskát sem zavarja. Valami... Aztán elillant.
~Békések az ilyen esték.. ~ mikor megválaszoltad a kérdését, elhallgatott, most azonban hogy gondolataid visszatértek ahhoz az erőhöz, egészen más szavakkal szólt hozzád.
~Hagyd máskorra az emlékezést. Az ott.. jelentéktelen volt. Semmiség.. nem is érezted... ~ ásít nagyot, ahogy látszólag lustán elnyúlik.
~Neked nincs szükséged rá...~ hevertében nyújtózik nagyot, mint egy ártalmatlan kiscica, ám égő tekintete élesen villan: sikerült meggyőznie talán?
Lágy szellő suhan végig az éjszakán, a kelő hold fényében ezüstösen bókolnak a ház körüli növények, s valami éji virág édes illata száll.
-Karu... -lágy, kellemes hang vegyül az éjszaka zajaiba. Egy fiatal nő hangja. A Nibi hirtelen felveti fejét.
-Igaz volt, amit mondtál nekik? Nem fogsz galibát okozni Katsuma falujának?- feletted a terasz fölé kinyúló tetőn van, aki szól hozzád. Tekintete épp úgy a szendergő falun függ, mint a tiéd. Nem látod őt, csupán hallod, mégis a szemed előtt van a kép is ahogy kecses alakja a tetőn ülve őrködik, még pihentében is feladatának élve.
-Az én dolgom, hogy megóvjam őket, mert szükségük van rám.. Ritkán.. fedem fel magam.- hagyja a szavakat üresen hullni a semmibe.
-De ritkán találkozom olyasvalakivel, akiben nagy erő lakozik, és megéli, hogy a faluban éjszakázzon.-tényszerűen zárja, fenyegető felhang nélkül a szavait, s nem mozdul. Odafenn a tetőn, a nő tekintete a falun pihen. 
Haloványan érzed, ahogy a Nibi elégedetlensége a gyomrodba kúszik. 
-Karu.. mi hozott téged e tájra?