Re: Az akadémia mögötti kis erdőség

**Senju Tobirama** Pént. Szept. 21 2018, 18:17

/Misage/

Mondhatjuk, hogy a kívánt hatáshoz képest elég nagy erőfeszítéseket tettél, s kemény munkával jutottál el oda, ahol most állsz. Ugyan ez még mindig csak fél siker, s az, hogy végül mi is lesz az eredmény, hogy tovább léphetsz-e egy következő szintre, egy újabb fázisra, az bizony előtted állt. Elkezdted a műveletet senseied szeme láttára, összezártad kezeiddel a levelet, belekoncentráltad a chakrád, mely során az élességére koncentráltál. Vékony legyen és éles, akár egy penge... Ezzel a vezérelvvel fogtál most is neki a feladathoz, s ahogy szétnyitottad tenyered, úgy tűnt sikerként könyvelhetted el ezt a próbát.
-Szóval sikerült... legalábbis az első lépés.- Húzott elő egy kisebb kartonlapot. -A következő lépésben ezt fogod szétvágni. Az alapelv ugyanaz, mindent ugyanúgy kell csinálnod. Ha az elgondolásod jó volt, akkor képes leszel rá, ha pedig nem, újra kell gondolnod az egészet. Léteznek az elemi jutsuknál alternatív megoldások, lehet trükközni a létrehozásuk mikéntjével, viszont ha az alapelvtől eltérünk, akkor csak valami hasonlót fogunk kapni, silányabb kivitelezésben. Ezért a lépcsőzetesség ebben az esetben is. Lehet hogy rátapintottál valamire, ami eljuttatott idáig, de ha az nem az az alapkő, ami szükséges a fuuton használatához, akkor ez a következő lépés lehetetlenné válik számodra. Sokan elértek erre a szintre gyorsan, ám az, hogy teljesen uralják és ne csak úgy használják... sokaknak évekbe telt. A teljes feloldás elejétől végéig még a legnagyobb zsenik számára is egy-két napba beletelik, s ezután még az elemi jutsuk tanulásával és főképp megértésével még a mesterévé is válni... Sokak számára egy élet is kevés, míg vannak akik pár év múlva már vígan méltóak az elem mesterének címére. Például az azóta nem létező szerzetescsoport négy legerősebb tagja is mesterei voltak a maguk villámelemének. Ez pedig olyan hatalommal ruházta fel őket, amelyet sokak csak keresni képesek életükben, de rá nem lelnek sosem. Képesek lettek volna Konoha egész területét elpusztítani egyetlen technikával, ha összefognak. Vagy legalábbis a szóbeszéd így tartja. Röviden: Nem egy könnyű dolog az elemed feloldása, de később is lesz vele feladatod, nem áll meg itt a történet. Erre figyelj oda később is... Most pedig hajrá, vágd szét ezt is - Nyújtotta át a jóval erősebb papírdarabot jó tanácsai kíséretében, majd figyelmesen kísérte végig a próbálkozásaid.
Akárhogy is, tudhattad, ez a lépcső sem lesz egy sétagalopp, viszont ki mondta, hogy ami nagy erőt jelenthet az könnyű dolog? Talán érezted is az elszántságot e szavak hallatán, talán elgondolkodtál azon, hogy ha tényleg ekkora erőt rejthet az elemek használata, vajon Te mire mész majd velük?

// A következő lépcsőfok szintén egy napig tartson. A karaktertől pedig elvárok egy bizonyos plusz tényezőt, amire ha egyedül rájössz, akkor plusz chakra lehet a jutalma, ha nem, akkor a következő, végső fázisban árulom el. Jó írást! ^^ //

**Misage** Csüt. Okt. 25 2018, 11:46

//Tobirama//

- Hm. Úgy néztél, mintha bármi esély lett volna rá, hogy ne sikerüljön. - vetettem egy minimum gúnyosnak számító pillantást senseiemre, miután a levél két darabját hagytam földre hullni. Természetesen én kételkedtem benne a legjobban, hogy összehozhatom a dolgot, de figyelnem kellett a látszatra. Elvégre a tökéletes még enyhe kifejezés, ha rólam beszélünk.
Csapatvezetőm természetesen a fejét rázta, de láttam a félmosolyt az arcán. Büszke volt, csak nem mutatta ki.
- Nem gyakorolhatnám a nyakadon? Annál még meg is lenne a motiváció, hogy elvágjam. - vetettem fájdalmas pillantást a kartonpapírra.
~ Most komolyan, annyiból fog állni ez a feloldás, hogy egyre erősebb dolgokat vagdosok félbe? Jóból is megárt a sok, nemhogy ebből.
Igen, ez volnék én. Épp az elemem felszabadítását gyakoroltam, ami gyakorlatilag egy belépőjegy a legmagasabb szintű technikákhoz, csodás személyem pedig azon volt kiakadva, hogy unalmas.
- Ahhoz, hogy a nyakamat elvágd, sokkal keményebben kell próbálkoznod. - a gúnyos kifejezés ezúttal nem az én arcomon foglalt helyet, ami kifejezetten nem tetszett, így inkább kussoltam és végighallgattam a senseit.
~ Alternatív megoldások? - a gondolat mintha láncreakciót indított volna el az agyamban, szédítő sebességgel követték egymást furcsábbnál furcsább ötletek, de egyik sem tűnt használhatónak.
- Évek? Tudod, hogy kinek van annyi ideje! Ha nem sikerül a héten, akkor hagyom a francba és keresek egy másik módot a hatékony gyilkolásra.
- Furcsa a hozzáállásod. A gouken megtanulására hajlandó voltál fél évet feláldozni, de az elemi manipulációra nem adnál többet egy hétnél?
- A gouken az taijutsu. Ez meg ninjutsu. Ne keverjük a kettőt, ha kérhetem. - vettem kezembe a lapot, de még nem csináltam semmit. Meg akartam értetni a senseiel, hogy a taijutsu azért mégsem ninjutsu. Előbbire megéri időt szánni, míg a másik csak a szükséges rossz, hogy úgy mondjam. Egy kiegészítés, amit akkor használhatsz, ha valami módon a taijutsu kiesne a képből.
- Akkor miért nem használod a ninjutsut közelharcra? Mint a shikyaku no jutsu esetében. - tette fel a kérdést, ami eddig valahogy eszembe sem jutott. Már épp válaszoltam volna, mikor leesett, hogy igaza van a nyomorultnak.
- Nyertél. - ismertem el a vereséget és inkább a karton felé irányítottam a figyelmemet. Ezt is csak szét kellett vágnom, mint a levelet.
~ Csak nem lehet akkora feladat! Ha ugyanúgy csinálom, csak több chakrával, hogy nagyobb löketet adjak neki, akkor sikerülnie kell.
Legalábbis a terv ez volt. Ám amint ténylegesen megpróbálkoztam a dologgal, rá kellett jönnöm, hogy ha nem a megfelelő technikát választottam, akkor bizony ennél a feladatnál fogok ragadni életem végéig. Már pedig az eredmény alapján pontosan ez volt a megjósolható jövő.
- Csak nem azt hitted, hogy egyből menni fog? - pillantott Akihiro a kartonpapírra, amin egy sekély kis karcolás látszott csupán.
- Ami azt illeti, de. - folytattam a vagdalózást, amit senseiem nevetése kísért. Folyamatosan az éles pengére koncentráltam, amit chakrámmal létrehozok, de úgy tűnt, hogy ez a penge csak annyira elég, hogy a felszínt karcolgassa.
~ Mi lehet a gond? A chakrám elég éles, hogy elvágja a papírt. Ez biztos.
Jobb öltet híján újból megpróbáltam, aztán tanulmányozni kezdtem a papírt. Úgy tűnt, hogy a chakrám tiszta vágással átszelte a felső réteget, de az alsóhoz szinte hozzá se ért. Fejemben többféle szimulációja is lefutott az adott helyzetnek, és a következő pillanatban bevillant a megoldás. Legalábbis reménykedtem benne, hogy az a megoldás. Előkaptam egy kunait és gyengén a papír szélére csaptam vele. Egy kis vágás maradt ott. Ez után úgy fél centivel arrébb raktam a kést és csapás helyet folyamatos nyomással próbálkoztam. Ez már addig ment, ameddig csak akartam - végül le is vágtam egy kis darabot a karton széléből.
~ Ez lesz a nyitja. Bármilyen éles is a chakrám, ha csak gyengén odavágok vele, az nem lesz olyan hatékony, mintha folyamatosan nyomnám nagy erővel.
Rájöttem a titok nyitjára - legalábbis nagyon reméltem. Ez után már nem csak arra koncentráltam, hogy olyan éles legyen a chakrám, amennyire csak lehet, hanem arra is, hogy úgymond folyamatosan nyomjam előre a pengét. Próbáltam szinte belepréselni a chakrapengét az anyagba. Ennek eredményeképp pár perccel később fel tudtam mutatni az első mély vágást a kartonon. Győztes vigyort vetettem senseiemre, aki szinte szoborként állva nézte végig ügyködésemet. Szinte biztos voltam benne, hogy ilyenkor csak testben van jelen, fejben pedig valahol teljesen máshol jár - de úgy tűnt, hogy a fontos pillanatokban a valóságban tartózkodik. Elvégre rám is vetett egy amolyan "jó, de csináld végig, hülye gyerek" pillantást, amit sajátjának mondhatott. Így hát folytattam. Lassan haladtam, nem tagadom, mert eddig még nem próbálkoztam hasonlóval. Az egy dolog, hogy folyamatosan kell áramoltatni a chakrát - ezt már megtanultam a famászásnál. Az már egy másik dolog, hogy ezt a chakrát pengeként kell használni és még bele is kell erőltetni valamibe. Míg az első lépés könnyű volt, a másik kettő már azt az igazi kihívást jelentette, amit kifejezetten szeretek - egészen addig, amíg meg nem unom. Annyira koncentráltam a feladatra, hogy majdnem elkerülte figyelmemet az arcom felé repülő rizsgolyó. Egy pillanatig szinte ösztönösen elkezdtem elhajolni előle, aztán realizáltam, hogy mi is a támadó fegyver, így inkább a lapot eldobva elkaptam a rizsgolyót, mielőtt bármi mást eltalálhatott volna.
- Hát ez? - meredtem kérdő tekintettel a senseire.
- Ebédidő. - mutatott fel. A mozdulatot pillantásommal követve enyhén elképedtem. Szokás szerint annyira beleéltem magam a gyakorlásba, hogy a korábban alacsonyan lévő nap már teljes pompájában ragyogott pályája tetején.
- Franc! Pedig már majdnem megvoltam. - mutattam fel a már majdnem félbevágott lapot jobb kezemmel, miközben enni kezdtem a balban tartott rizsgolyót.
- Így is gyorsabban haladsz, mint ami kéne ahhoz, hogy letörje azt a nagy egódat.
- Ugyan sensei, tökéletességemet semmi sem tudja csorbítani. - ettem meg az utolsó falatot is, aztán kezeim közé kapva a kartont végre megfeleztem. Igen, tényleg ennyire kicsi rész tartotta már csak egybe.
- Adhatod a következő lapot! - vigyorogtam rá, miután lenyeltem a kaját.
- Ne pazarold az anyagot, vágd csíkokra a feleket! - mutatott a kezemben lévő papírra, én pedig bólintással nyugtáztam és folytattam a tanulást. Egy idő után kísérletezgetni kezdtem, hogy mennyivel lesz jobb az eredmény, ha jobban rákoncentrálok az egyes részekre. Az élesítés nem igazán jött be. Alig egy órámba telt eljutni arra a pontra, ahol már nem tudtam élesebbnek elképzelni a chakrapengémet. Ez pedig nem javította annyival a sebességemet, mint amennyivel akartam. Így inkább a folyamatos nyomásra fordítottam a figyelmemet. Biztos ismeritek azt az érzést, mikor valami nagyon kemény dolog van a késetek alatt és egyre nagyobb erővel nyomjátok lefelé, míg végül már a testsúlyotok fele rajta van. Na, pont ezt az érzést használtam fel, hogy haladjak. És ez a módszer kifejezetten eredményesnek is mutatkozott. Mire ránk sötétedett, addigra a kartonom már szépen fel volt csíkozva, bár még mindig elég lassú voltam. Legalábbis lassabb, mint amilyen akartam lenni.
- Mára vége. - jelentette be Akihiro sensei, miután a sokadik darabot is egy kis csíkká vágtam. Bólintással nyugtáztam, aztán felkaptam a szemetet és elindultam hazafelé. Jól esett egy kis pihenés, amíg sétáltam, így tettem egy kis kerülőt, hogy hosszabb ideig tartson a séta. Végül nagyjából tíz perccel sikerült meghosszabbítanom a hazautat és még a szemetet is kidobtam - no nem mintha ez utóbbi olyan nagy dolog lenne. Gyűlölöm a szemetelést. Az egyetlen szemét, amit hajlandó vagyok eldobni, az a hulla, de az természetes úton is lebomlik.
- Tou-chan! Van itthon kartonpapír? - dobtam nevelőapám felé a kérdést meg egy shurikent, mikor hazaértem. Persze nem lehetett olyan szerencsém, hogy nem fogja meg, de azért próbálkozni kellett. Csak nemrég érhetett haza, mert még mindig shinobi egyenruhájában üldögélt.
- Szép estét neked is. Valahol van. Minek az neked?
- Szét akarom vágni.
- Szétvágni. A kartont. Csak nem elemi feloldasz? - vonta fel egyik szemöldökét.
- De. És tanulj meg rendesen ragozni, kérlek! - vettem el a felém nyújtott shurikent, aztán még egyszer végigmértem nevelőapámat. Sötét karikák voltak a szeme alatt, és soványabbnak tűnt, mint amilyen volt, mielőtt elment. Így már érthető volt, hogy nem pattogott és ujjongott örömében, hogy elemekkel szórakozok.
- Ahogy elnézem eléggé lestrapált a küldetés. Mikor jöttél haza?
- Alig két órája. A részletek titkosak. - vonta meg a vállát, aztán elindult a fürdő felé. Én közben feltúrtam a fél lakást és találtam néhány nagyobb kartont. Ezeket gyorsan méretre vágtam a ninjatommal, aztán folytattam is a gyakorlást.
Másnap viszonylag kipihenten mentem ki a megszokott helyre. Az volt a trükköm, hogy korán elmentem aludni, cserébe pedig nagyon korán keltem reggel és lenyomtam vagy egy liter kávét, csak hogy folytathassam a gyakorlást.
- Szép reggelt. Gondolom most is végig gyakoroltad az estét. Megy már a feladat? - tért a lényegre senseiem, miközben egy új papírt nyújtott felém.
- Nem, most inkább reggel gyakoroltam. És szerintem menni fog. - kaptam kezeim közé a papírt.
~ Pengeéles? Pipa. Folyamatos? Pipa. Nyomom, mint az őrült? Pipa.

**Senju Tobirama** Hétf. Nov. 12 2018, 12:23

/Misage/

Sikeresen vetted az akadály ezen részét, s ezt be is mutattad senseiednek. A kartonpapír, chakrád belevezetésének hatására kettészakadt, akár a falevél.
-Szép... szép..- Ismerte el előrehaladásod. -De... sajnos ez még nem a vége...- Rúgott bele egy erősebbet az egyik fába, melynek hatására az megreszketett, s lehullajtotta jó pár levelét.
-Ülj ide.-Mutatott rá a közben összébb kapart levélhalom közepére. -A feladatod egyszerű... szóban. Eddig megtanultad a szél jellegzetességét, hogy éles.. most megtanulod ténylegesen feloldani és felhasználni azt... A feladatod nem lesz más, hogy a levelek legalább felét a levegőbe emeld a chakráddal és ott is tartsd őket. Persze ez önmagában lehetetlen lenne, nem megtartásról van szó, hanem folyamatos, alulról felfelé törő szellőről, ami fellibbenti és fenntartja, fel-fel lökdösi a leveleket mikor esnének vissza. Az, hogy ezt hogyan érheted el... Arra majd rájössz magad. Elég lesz pár másodpercig megcsinálni... mondjuk legyen négy másodperc, akkor már tuti, hogy nem szerencséből csinálod. Kezdheted.- Hevert le egy másik fa tövében.
Feladta a leckét, új feladat, javarészt ismeretlen megoldással. Akárhogy is, a lépcsősor végéhez közeledhettél már, hisz kis híján egy fuuton technikának is elmegy, mit végre kellett hajtanod. A kérdés csupán, hogy vajon milyen módozattal, milyen elmélettel állsz elő, hogy megkönnyítsd az akadály bevételét? Vagy esetleg csak kitartásodra hagyatkoznál? Akárhogy is, az idő telik, ha nem is határidőre megy...

// A karakternek ez a lépcső 1,5 napjába fog kerülni. Amennyiben van ötleted rá, nyugodtan írd le, amennyiben nincs, de mégis elégségesnek találom az utolsó részt, úgy megkapod a feloldást és leírom a hátterét. //

**Misage** Csüt. Dec. 20 2018, 18:26

//Tobirama//

~ Sikerült? Sikerült. Nem hittem volna. - első gondolataim nem voltak ugyan túl pozitívak, de a siker miatti öröm gyorsan elmosta a fáradtságom által létrehozott negativitást.
- Ugyan sensei, már biztos menne a nyakadon. - nevettem el magam, miközben letelepedtem a levelek közé. Ez a feladat sokkal jobban tetszett, mint az előző - végre láttam, hogy hova haladok és bizony közel volt a cél. Csak ki kellett nyúlni érte. De vajon tényleg olyan közel volt, mint amilyennek látszott, vagy a látvány volt csalóka? Reménykedtem, hogy a korábbi, de ösztöneim azt súgták, hogy hiú ábrándnak bizonyul ez irányú reményem.
- Szóval megtanultam, hogy a szél éles és épp ezért most mindent fel kell használnom, csak ezt nem. Kifejezetten hasznos tudás, mondhatom.
- Nem kell a dráma, hercegnő. Minél előbb állsz neki, annál előbb esel pofára. Szóval hajrá! - kicsit túljátszott kacsintással zárta le a mondandóját.
- Pofára esni? Én? Sensei, tudd, hogy kivel beszélsz! A világ legcsodásabb shinobijával állsz szemben. - vetettem rá egy gyilkos pillantást, amit már rég óta úgy osztogattam, mint egyesek a cukrot. Ha fel kell világosítani, akkor fel kell világosítani. Csak nem hagyhattam tudatlanságban szegény csapatvezetőmet.
- Eddig is tudtam, hogy lusta vagy, de azt nem, hogy képes vagy ébren is álmodni. Tényleg lenyűgöztél. - csukta be a szemét ezzel jelezvén, hogy részéről ennyi volt. Én csak a fejemet csóváltam. Sose javul.
~ Szóval a feladat. Mégis hogy a francba kéne egyáltalán nekiállom? Ismételjük át gyorsan az alapokat, hátha abból kisilabizálok valamit! - markoltam bele a mellettem heverő levélkupacba és pár darabot a combomra helyeztem. Kezeim közé kaptam egyet, aztán gyorsan félbevágtam. Ezúttal szinte nem is került erőfeszítésbe.
~ Penge és nyomás. A pengét szerintem kivehetem a képletből, mert nem fog kelleni. Akkor marad a nyomás. Penge híján gondolom a levegőt kéne megmozdítanom. És ebből alakul ki a fuuton technika. Én egy zseni vagyok. - a gondolatmenet végére kuncogni kezdtem. A megoldásom koránt sem tűnt tökéletesnek még csak elméletben sem. A kivitelezésbe pedig egyelőre bele se akartam gondolni. Újra megfogtam egy levelet és félbevágtam, de ezúttal végig arra koncentráltam, hogy milyen érzést kelt.
- Ha nem figyeltél volna, ezúttal nem szétvágni kell őket. - jegyezte meg a sensei, de ezúttal tényleg nem figyeltem rá. Helyette inkább erősen arra az érzésre koncentráltam, amit vágás közben éreztem. Lelassítottam a légzésemet és annyira erre figyeltem, hogy észre se vettem, milyen gyorsan kerültem meditációs transzba. Próbáltam a korábban elképzelt technikával megmozdítani a levegőt egyelőre csak magam előtt, a leveleket figyelmen kívül hagyva. Sokáig tartott elérnem az első eredményeket - nagyon sokáig. Ezúttal nem volt ebédszünet, de ha lett volna se hagytam volna abba a munkát, annyira belefeledkeztem. Az első eredményeim jelentkezésekor a nap már magabiztosan haladt a horizont felé, bár még távol volt tőle.
~ Ez így kevés lesz, mint fater palacsintájában a lekvár. Csak pazarlom a chakrát, de nem érek el igazi eredményeket. Ha meglendítem a karomat, azzal nagyobb légáramlatot keltek, mint így.
Elégedetlen voltam. Tudtam, hogy megy ez jobban is, de kihagytam valami kulcsfontosságú tényezőt. Hagytam egy kicsit a gyakorlatozást és inkább magán a szél természetén kezdtem meditálni. Ahogy egyre jobban beleéltem magam, már én magam voltam a szél. Könnyed voltam, de hatalmas. Egyszerre kedves kis szellőcske és pusztító tornádó. Ezt az érzést felhasználva ezúttal az élességet sem kímélve folytattam a gyakorlást. Az is ugyanolyan fontos része volt a szélnek - ostobaság volt azt gondolnom, hogy boldogulok nélküle. Elvégre ez volt az a tényező, ami elsőnek mutatta meg az elem természetét. Mindezt felhasználva ismét megpróbálkoztam. Én magam voltam a szél, amit a chakrámmal elindítottam. Ekkor hirtelen fuvallat csapta meg az arcomat és a levelek egy része megemelkedett. Nem lehetett sok, talán csupán egy tucatnyi levél és nem is maradtak fenn a levegőben, de az eredmény mégis olyan löketet adott, ami további gyakorlásra ösztönzött. Valamire ráéreztem, bár nem tudtam volna megmondani, hogy ez-e a jó technika.
- Menjünk haza! - érintette meg a vállamat Akihiro sensei. Eddig nagyrészt csukva voltak a szemeim, így nem is nagyon vettem tudomásul, hogy a nap már rég lebukott a horizont alá.
- Sensei, épp csak ráéreztem! - tiltakozásomat egy intéssel lerendezte.
- Holnap is lesz nap. És egész jól haladsz. De ezúttal ne gyakorold át az egész estét! Nem fogod tudni reggelre megcsinálni, ezt garantálom. Ha viszont folyamatosan kifárasztod magad, akkor a hét végére se. Értve?
- Igen sensei. - beleegyezésem jeleként bólintottam és feltápászkodtam a földről. A végtagjaim teljesen elgémberedtek, ezért először nyújtózkodtam egyet, aztán megmozgattam kicsit a tagjaimat, hogy meginduljon bennük a vérkeringés. Gyorsan hazasiettem és közben azt terveztem, hogy az ágyon ülve megpróbálom némi papírpénzen gyakorolni a technikát. Nem akaródzott betartanom a sensei utasításait. Ezen terveim egészen addig éltek, míg meg nem hallottam a csevejt a nappaliból, mikor beléptem a házba.
~ Már megint egy vendég? Utálom a vendégeket. - kicsit hallgatóztam és elmosolyodtam ~ Ezen az egyen kívül. - indultam el a nappali felé. Ennyit az esti edzésről.
- Yo! - intettem nevelőapámnak és átöleltem Nemit. - Te mit csinálsz itt?
- Csak nem hagyom magam lekoptatni. - a lány megpöckölte az orromat és magához húzott egy csókra.
- Nem koptatlak le. Csak minden energiámat a gyakorlásnak szentelem.
- Igen, ismerlek. És hogy haladsz? - kérdésére nevelőapám szemében is őszinte kíváncsiság csillant. Már nem volt olyan fáradt, mint előző este, így teljes erejével képes volt ránk koncentrálni. Szinte sajnálni kezdtem magunkat.
Válasz helyett becsuktam a szemem és a korábbi elveket betartva erősen koncentrálni kezdtem. Gyengéd szellő libbentette meg a lány egy hajtincsét.
- Már el is jutottál a leveles feladatig? - hangjában őszinte döbbenet csengett. Igen, tudom, lenyűgöző vagyok.
- Egyelőre ez a maximum, amire képes vagyok. Messze van még egy komoly technikától és nem is tudom fenntartani, de szerintem egykét napon belül sikerülni fog a feladat.
- Nekem majdnem egy hetem ráment. - nevette el magát és a vállamba boxolt - Ilyenkor egy kicsit irigy vagyok rád.
- Hiába, az én fiam. - nevelőapám úgy elérzékenyült, hogy már láttam a szeme sarkában csillogó könnyeket. Nem volt kedvem kijavítani, szóval inkább fejcsóválással letudtam az egészet.
- Tudsz valami tippet adni szívem?
- Ha idáig eljutottál, akkor már felesleges. Az első szellő létrehozása a legnehezebb, utána már csak ösztönössé kell tenni.
- De ez a szellő még nagyon gyenge. És nem is tudom kitartani.
- A kitartására magadtól rá fogsz érezni. Legalábbis én pár nap után ráéreztem. Az erejével meg ne törődj! Az elem feloldását tanulod és nem tornádót akarsz csinálni.
- Még. - hagytam rá. Ez után egy ideig még beszélgettünk, de hamar rájöttem, hogy miért tanácsolta a sensei az alvást. Olyan fáradt voltam, hogy már nem igazán tudtam odafigyelni a többiekre és majdnem sikerült ülve elaludnom. Persze még ekkor se mentettem volna ki magam a társaságból, de barátnőm ellenkezést nem tűrő hangon elzavart aludni.
- Itt alszol?
- Nem, apa vár. Reggelre programot tervez és nem akarok hajnalban átmászni a falun.
- Rendben. - gyorsan megcsókoltam - Amint meglesz a technika, átugrok hozzátok. - ezzel miután kikísértem a lányt, eltettem magam másnapra. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem esett jól az alvás. Másnap újult erővel indultam el az edzőterep felé és azzal szórakoztattam magam, hogy próbáltam némi szellőt kelteni, ami epikus módon lengetheti vállig érő hajamat. Gyakorlásnak is tökéletesen elment, de főként csak vicces volt. Meglepő módon a sensei előtt értem ki az edzőterepre, de tudtam a feladatomat, felesleges volt rá várni. Helyet foglaltam a levélkupac közepén és a tegnapi gyakorlással ellentétben most nem meditálva próbáltam megemelni a leveleket. Pár próbálkozás után sikerült, de továbbra se tudtam kitartani a szellőt. Közben Akihiro sensei is feltűnt és szó nélkül letelepedett a tegnapi helyére. Ezúttal csupán a légmozgás idejének növelésére koncentráltam, nem foglalkoztam azzal, hogy erős legyen a szél. Dél körülre el is jutottam nagyjából két másodpercig. Itt következett be a stagnálás, amit kitartó gyakorlással próbáltam legyőzni. Annyira felidegesítettem magam rajta, hogy még az ebéd elfogyasztása közben sem voltam hajlandó abbahagyni a gyakorlást. Végül mikor a nap már közeledett a pályája végéhez, úgy éreztem, hogy végre elértem a megfelelő ponthoz. A leveleken két másodperc feletti időt még nem próbáltam, de a szellő kitartása megvolt, csak sikerülnie kellett levelekkel is.
- Asszem eljutottam odáig, hogy menjen.
Akihiro bólintott, felállt és mögém sétált.
- Akkor lássuk, mire jutottál!

**Senju Tobirama** Kedd Márc. 12 2019, 00:50

Kész voltál, hogy megmutasd senseiednek, mire is számíthat tőled... Chakrádat magad köré koncentráltad, s erősen fókuszáltál feladatodra. Filmbe illő jelenet volt, ahogy a körülötted lévő szellő egyre erősebb és erősebb lett, míg már a leveleket is dobálta maga előtt az áramlat, s odáig feszítette magát, hogy szabályosan felkapta azokat, körülötted táncoltatva őket, mintha csak valami drótra lettek volna felkötve. Fejedben számolhattad az eltelt időt... egy... kettő... három... négy... Meglett a négy másodperc, meglett a kitűzött cél. Senseied enyhén elképedve állt előtted.
-Ez... ez sokaknak hetek, sőt évek munkája... Ez kitűnő eredmény.. van hozzá tehetséged! Még nekem is három teljes napot vett igénybe a teljes folyamat elejétől végéig annak idején.- Fejezte ki dicséretét.
Mestered szemében enyhe örömöt is felfedezni véltél... örült. Nem annak pusztán, hogy sikerült, s nem is annak, hogy milyen gyorsan sikerült, hanem -ha belegondoltál kicsit- inkább annak, hogy egy lépéssel közelebb kerültél..., hogy egy újabb mérföldkövet tudtál magad mögött azon az úton, melynek a végén a megbecsülés, a sikeresség áll.

// A kaland enyhén szólva is elhúzódott, ám itt a vége a tanulásnak. Most mindenképpen megejtek egy zárást. Az írásod szép volt, jó volt olvasni. A karakternek érdekes jelleme van, amit jól hoztál, s tökéletesen bemutattad nekem, mint mesélőknek, hogy az általad kreált NJK-k milyenek is nagyjából lelkileg. Összességében elég szép volt, így tovább! Smile

Chakra: +25 (késéssel)
Valamint természetesen a Fuuton Kaitou // Szél elem feloldás technikája!
További jó játékot! ^^ //

**Misage** Csüt. Márc. 14 2019, 16:40

//Tobirama//

Nem mondom, hogy könnyű volt az elmúlt napokban lefolytatott edzés, de az egyszer biztos, hogy látványos eredményeket értem el vele. Mikor elég erős lett a szellő, felkapta a leveleket és nagyon epikusan táncoltatni kezdte őket körülöttem.
~ Ha meguntam a shinobi létet, ezek után elmehetek speciális effekteket készíteni filmekhez. - olyan eufória járt át a feladat sikeres teljesítésétől, amilyet ritkán szoktam érezni; talán csak akkor, ha ölök. Ekkor hallottam meg azt a bizonyos hangot - mintha távoli suttogást hozott volna a szél.
~ Egy igazi szélisten érintése még a sziklákat is kettészeli.
Csupán ennyit mondott, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is. Ám mielőtt komolyan nekiállhattam volna gondolkodni rajta, hogy mégis mi a franc volt a dolog, senseiem megadta a legnagyobb ajándékot, amire csak vágyhattam: a saját elképedését. Fülig érő vigyorral pattantam fel és mélyen meghajoltam előtte, mint aki épp valami előadás végén gyűjti be a tapsvihart.
- Na de sensei, te is tudod, hogy mindenhez is van tehetségem. - kacsintottam rá. Ennyit az egóm letöréséről. De mit tehetnék, ha egyszer egy zseni vagyok?
~ Sokan nem is tudják, hogy milyen nehéz nagyszerűnek lenni. - sóhajtottam lemondóan, aztán megköszöntem csapatvezetőmnek a tanítást és elbúcsúzva tőle barátnőmék háza felé vettem az irányt. Sötétedett, szóval a lány nagy valószínűséggel már otthon volt - ő nem szerette úgy a sötétséget, mint én.
A shunshin használatával nagy sebességgel szeltem át a falut az ismerős kétszintes házig. Hiába, szerettem száguldozni. Végül a házhoz érve chakrát gyűjtöttem a lábamba és egy ugrással fent termettem a második emelet egyik ablakánál, ahol megtapadtam a falon. Nem ápoltunk túl jó kapcsolatot a leendő apósommal, Nemi pedig nem vette volna jó néven, ha felkoncolom az apját, szóval jobb híján általában próbáltam elkerülni az öreget. Elvégre az jó apához méltón meg volt győződve róla, hogy csak meg akarom fektetni a lányát. Mekkora baromság! Csodálatos pofázmányomból kiindulva nem tartott volna sokáig felszedni valami csajt, de jó volt nekem egyedül. Pont annyira, mint amennyire jó most ebben a kapcsolatban. Ennyit erről.
Halkan kopogtam az ablakon, ami mellett dekkoltam, majd pár másodperc múlva még kettőt koppantottam az üvegen és leugrottam a földre. Rövid várakozás után nyílt az ajtó és barátnőm masírozott ki rajta.
- Ne mondd, hogy máris végeztél! - vetette nekem enyhén ellenségesen köszönés helyett.
- Ez van szívem, láthatóan leköröztelek. - mosolyom a megszokottól eltérően nem gúnyos, hanem kedves volt. Kíváncsi voltam, hogy mennyit fog még változtatni a személyiségemen a lány, meg a sok hülyesége.

Ajánlott tartalom