Az akadémia mögötti kis erdőség

Ahogy mesterem mondja, valóban megfigyelhetem az orvosok mindennapját. Ahogy nézem, hogy mennyi odaadással és erőbedobással küzdenek a jó ügy érdekében, valami meleg fut végig a testemen. Mosolyogni támad kedvem. nem tudom, hogy mi lehet ennek az oka. A boldogság? A lenyűgözöttség? Egyértelműen vegyes érzelmekkel küzdök, amióta csak Koroshiya-sama közölte velem, hogy a szárnyai alá vesz, és ezek az érzelmek mind-mind pozitívak. Sikeresnek érzem magamat, amiért végre rátaláltam az én ninja utamra. És annyi bizonyítási vágy van bennem, hogy úgy érzem mindjárt felrobbanok. Tudom, hogy nem lehetek egyik percről a másikra profi szanitéc ninja, az egyik legjobb a világon, de el akarom érni, hogy egyszer azzá válhassak. El kell érnem. Mintha egy kis vékonyka szál kötne ehhez az úthoz. És az a szál egyre inkább hozzáláncol, hogy a végén ne tudjam eltéveszteni az utat, és tudjam, nekem ezen kell végigmennem. És végig is fogok menni rajta. Érzem. Minden kis porcikámban.
A vérminta megszerzésével tovább is állhatunk.
 - Igenis - bólintok és utána eredek, hogy közvetlenül mellette haladjak. Milliónyi kérdés fogalmazódik meg bennem, és a tekintetem minduntalan mesterem köpenyének zsebére téved, melyben a kis fiola lapul. Ennek ellenére nem szólok semmit, csupán csöndben haladok mellette, mint egy rendes tanítvány. Nem siettethetem a dolgokat. Ha elkezdenék pattogni, és feltenném az idióta kérdéseimet hogy: "És most mit fogunk csinálni?", "Csak nem segédkezhetek jómagam is az ellenszer előállításában?", "És ha elrontok valamit? Akkor mi történik", "Időhöz vagyunk kötve, sietnünk kell Mester?", "Be kell még valamit szerezni az ellenszerhez?", "Hogyan kezdjük el?", "Mit kell tennem?", "Szabad egyáltalán bármit is tennem?". És a többi és a többi. De a felgyülemlett kérdések áradatát nem zúdíthatom rá mesteremre. Ez mind a bennem tomboló adrenalin műve csupán, és az, hogy remegnek az ujjaim az izgalomtól. Végre valami nagyban van részem, valami fontosban. Nem szúrhatom el. Nem mehetek Koroshiya-sama idegeire. Mindent el fog mondani, tudom, úgyhogy nem szabad előrerohanni és kérdésekkel bombázni, miközben valószínűleg fontos dolgokon jár az esze. Olyanokon amikről majd engem is felvilágosít, ha eljön az ideje. Addig annyi a dolgom hogy csendben maradjak, és szép halkan haladjak a mesterem mellett. Bár... sejtelmem sincsen mit kéne tennie egy tanítványnak. Nyilván segédkezni, de azt egyelőre nem tudom megtenni. Akkor... figyelni. Összpontosítanom kell, nehogy váratlan dolog érjen minket. Nekem kell ügyelnem a mesterem biztonságára... Vagy nem? Hülyeség az egész? Elvégre ő is shinobi. Olyan tehetetlennek és butának érzem magamat miközben Koroshiya mellett haladok, hogy kis híján majdnem felüvöltök, elkezdek hisztizni és vergődni a földön, a hajamat tépve, mint valami idegbeteg defektkirálynő.
Aztán veszem észre. A csöndet. Az megy az idegeimre, attól őrülök meg mindjárt. Egy darabig kínos csöndnek tudom be, de aztán rájövök, hogy nem csak a beszélgetés hiányzik. Hanem bármiféle hang. A lépéseink halk neszén kívül semmiféle hangot nem vélek felfedezni körülöttünk. Ez pedig bosszantó. Gyanakvóan pillantok körbe, a fákat nézem, a madarakat keresve. A bokrokat fürkészem, hátha előugrik egy kis nyúl, valami életjelet adva. De semmi. Nem hallom a fák levelének zörgését, a madarak csicsergését, a kisállatok apró hangjait. Semmit az égvilágon. Csak azt, hogy a mellettem haladó ember nyugodt ütemben fújja ki a levegőt, akárcsak én. Próbálok rájönni, hogy mi ez az egész, és azon gondolkozom, hogy paranoiássá váltam, vagy valóban nincsen rendjén valami...
... A lábunk elé guruló füstbomba pedig egyértelműen kihúzza a paranoiát a listámról. Ösztönösen mozdulok, és a szorosan mellettem álló mesterem elé vetem magamat, miközben a lábamra erősített kunai-tartómból előkerül egy kunai. Füst. Látáskorlátozás. Elmosolyodok. Nyerő pályán vagyok. Öt éves koromtól kezdve tizenkét éves koromig nem láttam semmit, ezzel tökéletesítve érzékszerveimet. Képes vagyok eligazodni bárhol Konoha területén vakon, és ezúttal az Akadémia mögötti kis erdőben vagyunk. Milliószor játszottam itt a kiskori barátaimmal, és akkor még ennél is kevesebbet láttam. Nem csak szemmel harcolok, úgyhogy ha el is veszik a látásomat, nem adom fel csak úgy.
A fülemre összpontosítok, és hamarosan meghallok egy egészen halk, majdnem észrevehetetlenül elenyésző hangot. Vagyis nem egyet. Hanem kettőt. A kezembe kapott kunai segítségével mindkettőt kivédem mielőtt még célba érhetne, és ha sikerrel járok, akkor máris a hangra összpontosítok.
 - Add át a fiolát - mondja a sötét árny, mire egy adrenalinlöket beszédre késztet engem.
 - Francokat adom! - A hangom tisztán, erősen, és végtelenül szemtelenül csendül fel, mire nyomban el is szégyellem magamat. Ilyenkor nem tudom tartani a számat. Mindemellett azt sem tudom, hogy miért beszéltem úgy, mintha nálam lenne a fiola, de azt sem bánom. Ebből is lehet előnyt kovácsolni nem? Ki kell használnom az alkalmat, mielőtt még eloszlik a füst. - Kemuri Bunshin no Jutsu - mormolom mire kettő darab füstklón jelenik meg a két oldalamon. Mögöttem pedig mesterem áll. Nem áll szándékomban támadni addig, amíg ő ki nem adja az utasítást. Nem rohanhatok neki egy ismeretlennek, fogalmam sincsen kivel van dolgom. Szóval csak várok, füstklónokkal erősítve a védelmet, hogy a mester közölje velem nekitámadhatok e az idegennek vagy sem. 

/Úú, véletlenül elírtam. Kemuri bunshin szóval füst klón akart lenni, javítom!: )

Próbálom megfogadni mesterem tanácsát, vagy inkább betartani a parancsát, de nehéz nyugodtan kezelni a helyzetet. A bennem száguldó adrenalin arra késztet, hogy visszaszóljak, és játsszam a nagy lányt. Azonban emlékeztetnem kell magamat, hogy ez most komoly dolog. Most nem játszhatom a hősnőt, mert ha megteszem lehet, hogy többé nem lesz ilyen alkalmam. Nem akarok rossz benyomást kelteni a mesteremben, amikor még csak egy órája sem ismerjük egymást. Most számomra nagy a tét, és nem szúrhatom el a dolgokat csak azért, mert úgy kezelném a helyzetet legszívesebben, ahogy a régi Ayame is csinálná. Fel kell nőnöm végre. és nem csak a feladathoz, hanem a ninja utamhoz is. Újra és újra végigjátszom a fejemben ugyanazt a mondatot: nem bukhatok el.
Legszívesebben egy hatalmasat sóhajtanék és megszívnám magamat friss levegővel, ami kitisztítja a fejemet, hogy rendesen tudjak gondolkozni, de erre most nincsen lehetőségem. A füstfelhő közepén aligha találok friss levegőt, úgyhogy erről le kell tennem. Inkább elkergetem a tombolásról szóló gondolataimat, és a támadóra fókuszálok. Még arra sem szólok semmit, amikor vakaréknak szólít, bár egy apró nyögés elhagyja a számat. Mielőtt megszólalhatnék a nyelvembe harapok. Ez most nem szájkarate.
Hamarosan újabb vendégünk érkezik. Még egy férfi megjelenik ugyanolyan légzőkészülékkel, mint az előbbi, és erősebben szorítom a kezemben lévő kunait mint eddig. Azt gondoltam elintézzük közösen, vagy csak én egyedül ezt az egy tagot, és vége is a történetnek, de úgy tűnik kissé komplikáltabb a dolog, mint azt gondoltam. Egyértelműen nem lesz kettő az egyhez az arány, sajnos a sors úgy akarta, hogy igazságos legyen a harc. Ó basszus, pedig most az egyszer aztán igazán kedvezhetett volna nekünk. Gondolatmenetem közben a férfi megszólal, és így külső szemmel úgy tűnik ő a "vezére" ennek a kétfős csapatnak. Megkönnyebbülök, mert ebből azt szűröm le, hogy nekem a valószínűleg kevésbé erősebb és rangosabb egyeddel kell majd megküzdenem, de ugyanakkor ez a gondolat fel is zaklat. Védelmezni akarom a mesteremet, és a fiolát, érthető okokból. Viszont azt is tudom, hogy Koroshiya-sama tudja védelmezni magát, és a fiolát is. Én valószínűleg csak láb alatt lennék.
Takeo kardja a magasba emelkedik, az ujjaim pedig egy árnyalattal erősebben szorítják a kezemben lévő kunait.
És akkor elkezdődik. A férfi lecsap rám a kardjával, én pedig rögtön kapcsolok, és kikerülöm a támadását. Nem akarom a kezemben lévő fegyverrel hárítani a támadást, mert akkor nyomba kiderülne, hogy én vagyok az igazi Ayame, és a két klónom jelenléte értelmét vesztené. Azonban azt is tudom, hogy nem állhatok tétlenül, és várhatom meg amíg saját maga kideríti, hogy melyik vagyok én. Cselekednem kell. Csak azt nem tudom még, hogy hogyan. Próbálok időt nyerni, hogy tudjak gondolkozni, viszont arra is gondolnom kell, hogyha nem cselekszem, akkor Takeo a mesteremet fogja célba venni. Bár efelől lehetnek kétségeim, csak nem fordítana nekem hátat, csak azért mert egyelőre nem döfök bele egy kunait. Nem akarom semmiképpen sem megölni, szóval el kell vennem valahogy tőle a kardját, és valahogy mozgásképtelenné tenni. Mozgásképtelenség... eszembe jut az Ayatsuito no Jutsu. Körbenézek az erdőre emlékeztető helyszínen, és felmérem a terepet. Mögöttem folyik a harc, és mesterem védi magát és a fiolát, én nekem pedig tudom, hogy kötelességem hamar a segítségére sietni. Bár nem sokat látok belőlük, mert a magam bajával kell foglalkoznom, azért eljut a tudatomig, hogy Koroshiya-sama támadója egy szinten lehet mesteremmel. Ez pedig azt jelenti, hogy ketten talán könnyen le tudnánk győzni. Minél előbb végeznem kell a saját feladatommal. Ez a célom.
Miközben el-el hajoltam előző csapásai elől egyre csak hátráltam, hogy messzebb kerüljek mesterem harcától. Így sikerült valamelyest eltávolodnom tőle. A füst már szinte teljesen felszállt, de tudom, hogyha valamelyik klónom megsérül, akkor nyomban füstfelhővé robban. És akkor a fejemben készült terv alapján felfedem a nagy titkot, hogy én vagyok az eredeti Ayame és abbahagyom a kard elől való menekülést. Többé nem kikerülgetem a csapásokat, hanem előreugrok magam mögött hagyva az eddig velem ugráló klónjaimat, és a kunaiommal hárítom a támadását. Ez meglepetésként éri, de hamar kapcsol, és megpróbál elkapni egy jól bemért ütéssel. De ezúttal az öklével. Az ütés túl gyors és váratlan, valószínűleg képzettebb férfivel van dolgom, mint hittem. Azt gondoltam kizökkentem a küzdelemből azzal, hogy defenzívről hirtelen offenzívra váltok, de tévedtem. Én becsültem alá őt, és miközben a kard pengéjének megállításán járt az agyam, ő sikeresen állba vágott. Ráadásul olyan erővel, hogy hátrébb repülök. Viszont... A másodperc törtrésze alatt kapcsolok, és tudom, hogy most kell cselekednem. Bár az eredeti tervem az volt, hogy miután hárítom a csapását, azután dobok a lába elé egy füstbombát, de így sem más a helyzet. Kiverem a fejemből, hogy éppen hátrafelé zuhanok az ütése miatt, és a kezemmel a lehető legügyesebben nyúlok egy füstbombáért, ami a lába előtt robban szét, mielőtt még rám vethetné magát. A füst hirtelen elterjed, de nagyjából jól számoltam ki, és mesteremet már pont nem éri el, aki gondtalanul tud tovább harcolni. Nem akarom nehezíteni őt a harcban azzal, hogy zavarom a látását, ezért is volt szükség arra, hogy miközben a tervet szövögettem magamban, minél távolabb kerüljek mesterem harcától. A füst csak engem, és támadómat veszi körbe. Mivel kiskoromban milliószor jártam itt, és egész Konohát csukott szemmel körbejárom, nem esik nehezemre tájékozódni a füstben. Ezt kihasználva ismét elmormolom halkan a jutsu-t.
 - Kemuri bunshin no Jutsu - mondom a kézjelet mutatva, mire mellettem egy újabb füstklón jelenik meg, ez pedig a harmadik. Én magam pedig otthagyva a három füstklónt eltűnök az egyik fa mögött. Mire a füst nagyjából feloszlik, addig mozdulatlanul várakozom. Újabb és újabb fával megyek arrébb, míg végül a Takeo-tól pár méterre lévő fa mögé nem kerülök. Ahogy a bombám okozta füst lassan felszáll a három Ayame ott áll Takeo-val szemben, aki ha minden igaz most azt hiszi, hogy az igazi Ayame is ott van közöttük. Takeo ismét megindul a középső klón felé, és amint belevág, az felrobban, és füst lesz belőle. Majd egy újabbnak is nekitámad, de az is füstté oszlik. A harmadikra már mérné a csapást, de akkor én, aki a fa mögött bujkálok, elhajítom felé a kunaitartómból előkapott dróthuzal egyik végét, belevezetve a chakrámat, és a tanult módszert alkalmazva megpróbálom vele elkapni Takeo-t.
 - Ayatsuito no Jutsu - hangzik el a jutsu neve, ha sikerül a férfit a két csuklójánál összekötni - hogy ne tudja tovább forgatni a kardot -, majd magam felé rántani, és ahhoz a fához kötözni mely mögül támadtam. Ha mindez megvan, talán el tudom venni tőle a kardot, és mozgásképtelenül a fánál hagyhatom.[/color]

(Elnézést kérek a késői válaszért, a suli nagyon bekavart most nekem. De igyekszem gyorsan reagolni. És remélem nem írtam túl nagy baromságot  )

A sikeres támadásom után nem habozok sokáig. Ami azt illeti meg sem tehetném, ha akarnám akkor sem. De nem is akarom. Az adrenalin olyan gyorsasággal száguld az ereimben, hogy majdnem minden porcikámat remegésre bírja, és képtelen lennék megállni egy helyben, hogy lenyugodjak. Egyszerűen nem megy. Takeohoz megyek, és még mielőtt elkezdhetne kiabálni, egy egyszerű jobb horoggal orrba verem. Az orrából elkezd lassan csurogni a vére, miközben a férfi beájul egy pár percre. A fához kötözött férfire egy utolsó pillantást vetek, hogy felmérjem körülbelül mennyi időnk van addig, amíg magához tér és kiszabadul. És bármennyire is reménykedek a lehető legjobb eredményben, tisztában vagyok vele, hogy egy dróthuzal nem fogja a végtelenségig a fához kötözve tartani. Mert nem. A másodperc törtrésze alatt veszek száznyolcvan fokos fordulatot, hogy meglássam a közelben küzdő mesteremet. Nem fog vele elbírni egyedül, de nem is kell, hiszen minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy segítsek rajta. Nincs idő tökölni. Az agyam eszeveszettül keres újabb ötletet, hogy mivel tudnám sokkal inkább könnyíteni mesterem dolgát, mint nehezíteni, de akárhogy is töprengek, nem jut eszembe semmi. Ostobának és elhagyatottnak érzem magamat, hiányoznak régebbi csapattársaim, hogy kisegítsenek a helyzetből. Vagy legalább feltartóztassák az ellenséget, amíg én agyalok. De tudom, hogy ezúttal nincs kire támaszkodnom. Ezúttal nekem kell a támaszt nyújtanom Koroshiya-samának. De ha csak ácsorgok bénán, akkor azzal semmi segítséget nem produkálok. Miközben a sűrű ködben lassan elindulok a küzdő sziluettek és a csata hangjai felé, rálépek Takeo elejtett fegyverére. Hátrapillantok a tehetetlen férfira, majd lehajolok, hogy felvegyem a földön heverő kardot. Hirtelen két ötlet fut át az agyamon. Egy, hogy a karddal szállok harcba a mesteremet támadó tapló ellen. Kettő, inkább elhajítom a kardot jó messzire, hogy ha ki is szabadul a mögöttem ülő, fának kötözött szerencsecsomag, akkor ne tudjon olyan hatékonyan támadni. És nem tudom melyiket csináljam. Aztán egy tök jó ötlet jut eszembe. Visszarohanok Takeo mellé, és az orra véréből rákenek egy keveset a kard élére, nem túl feltűnően, hogy úgy nézzen ki mint egy precízen megkent vajas kenyér.

 - Henge no Jutsu - mormolom halkan, miközben felveszem Takeo alakját. Ennél egyszerűbb és chakrakímélőbb... illetve ennél gyerekesebb módszert ki sem találhattam volna, de hátha beválik. Ha pedig nem... Akkor nem. A füst még van annyira sűrű, hogy onnan, ahol Koroshiya és a nehezebb ellenfél küzd, ne lehessen ellátni tisztán a fa tövében csücsülő elbóbiskolt egyénre. De a biztonság kedvéért elhajítok még egy füstbombát az édesdeden alvó Takeo lába elé, ami halk pukkanással szétrobban, és még sűrűbb füstfelhő veszi őt körül, mint eddig. Én pedig "Takeo-jelmezben", kezemben Takeo véres kardjával megindulok a harc irányába. A füstklónom a füstfelhőben marad, hogy egyelőre ne legyen feltűnő, jómagam pedig egy béna támadást indítok meg Koroshiya-sama felé - és ügyelek rá, hogy véletlenül se találjon be -, ezzel beállva az ellenfél és mesterem közé.

 - Elintéztem az egyfős oviscsoportot - dünnyögöm a mögöttem álló férfinak, miközben a kardom pengéje találkozik mesterem kunai-ával, úgy, hogy ne legyen feltűnő mennyire nem is akarom megtámadni őt. Koroshiya szemébe nézek, és egy kacsintással próbálok jelezni neki, hogy én én vagyok, és nem Takeo. Bármennyit is fog fel ebből, közben próbálom kitalálni, hogy vajon volt e értelme felvenni Takeo alakját, vagy értelmetlen volt ez a próbálkozás. Remélem nem lát át a tervemen a mögöttem álló, aki bőven megüti mesterem szintjét, úgyhogy én max egy kis porbafingó vagyok mellette. Csak abban reménykedem, hogy azt hiszi Takeo valóban könnyen elintézett, és meg sem fordul a fejében az ellenkezője, ezáltal pedig nem is gondol arra, hogy esetleg éppen őt próbálom átverni. Ha sikerrel járok, és valóban elhiszi, hogy Takeo vagyok... Nos akkor mi a fenéhez kéne kezdenem? Az agyam máris elkezd újabb tervek után kutakodni, mert remekül belecsöppentem a dolgok legközepébe, de hogy itt most mi a lópikulát kezdjek, azt még nagyon nem tudom.